Centi_30.jpg102

 

 

 

 

1988. február 7. vasárnap


Ma kegyetlen hideg volt.
Egész nap.
Annyira, hogy benn a körletben is éreztük, ahogy az ablakok gyengébb eresztékein, mélyen, a szoba belébe kaparászott. Tulajdonképpen meleg volt benn, mégis, az ízületeket megtalálta és beleette magát.
Én természetesen éjszakás szolgálatba kerültem. Nem tudom, hogy tud ekkorát enyhülni pár óra alatt, de estefelé már ónos eső esett, az az áztatós, nedves ónos eső.
A kabát azonnal szívni kezdi készséggel, de a felülete szép lassan eljegesedik. Egyre vastagabb, duzzad szépen, olyannyira, hogy most már törik. A hajlatokban csak, de ott alaposan bepumpálja a vizet a két dörzsölődő jégréteg.
Kezdtem úgy érezni, hogy a zsávolyom is átnedvesedett, éreztem az esővizet a testemen.
Az Öregbetonra kerültem, Ferihegy 1-en.
Itt nincs menekvés.
Itt ki vagyok téve az elemeknek. Most olyan, mintha csak ez lenne a célja. Se repülő, se lépcsők, se oszlopok, se vontató, semmi, ami védelmet nyújthatna.
Itt most aztán tényleg ki vagyok téve a tomboló elemeknek.
Küzdhetek.
Rám fogják engedni a hópárducokat és a jegesmedvéket.
Egy arénában állok, egy gigantikus modern Colosseumban. És én vagyok a száznapos viadal hetvenedik napjának a negyvenedik gladiátora. Minden tisztes polgár ebéd utáni pihenőjét tartja, vagy csak simán butaságban fetreng épp, az idő is szar, nem megy senki az arénába.
Néző nincs, nem is közvetítik, a ceremóniamester sincs jelen, Isten is inkább pornót néz és maszturbál.
De tudom, hogy jönni fognak majd hópárducok és a jegesmedvék. Azok, akiknek a ketreceit véletlenül nyitva felejtik a részeg porondmesterek.
Lesz itt harc.
Nem is biztos, hogy elég leszek hozzá.
De egyedül vagyok.
Csak én vagyok és az ónos eső.
Küzdök, mint egy gladiátor.
Azt mondogatom, hogy "állj el, állj el".
Ez a fegyverem.

Ha mozgásban vagyok, úgy érzem gyorsabban ázik át a ruhám, érzem csorogni a vizet a hátamon.
Nem tudom, hogy valóban így van-e.
Az érzés valóságosnak tűnik.
Csakhogy az a kép is, hogy egy jeges kádban fekszem, pedig erről pontosan tudom, hogy nem igaz. De mi van, ha az se igaz, hogy csorog?
Meg kellene győződnöm róla, de azt csak úgy lehetne, hogy benyúlok a ruháim alá, viszont remegek, mint a kocsonya, a faszom gombolja ki emiatt a kabátot.
Küzdök.
Érzem, hogy csorog a hátamon, de nem hiszem. Azt mondom magamnak, hogy dehogyis. Csak félelmek rabja vagyok, megteremtem amitől félek. Nem csorog a hátamon a víz, nem ráz a hideg, csak be vagyok szarva az ónos esőtől. De ha legyőzöm a félelmem, elmúlik az érzés, és elmúlik az a gondolat is, hogy beázott a ruha. Még az is lehet, hogy az eső is elmúlik, eláll.
Mert lehet, hogy nincs is.
A képzeletem szülte. Nem valós.
Vagy ha igen, akkor bármi más az lehet, amit a képzeletem szül.
És valóban, mintha az eső lassan kezdett volna megszűnni.

han solo.jpgDe mielőtt végigszaladhattam volna az Istenné válás kurzusain, arcba kaptam, hogy nem alakítója vagyok a dolgoknak, hanem elszenvedője. Éjfélkor ugyanis lezuhant a hőmérséklet.
Az ónos eső azonban mégsem állt el úgy, ahogy kezdetben látszott, hanem ritkuló havazásba váltott. A hó beletapadt a kabátomat fedő jégkásába, elolvadt, és jéggé vált maga is.
Szinte éreztem, ahogy a ruhámra képződött jég súlya meghúzza a vállam. Először azt gondoltam, hogy az a jó, ha összehúzom magam, kisebb test, kisebb felület, kevesebb hőt ad le. De mindegy volt, mert a jég az egy negatív Dvorszky határőrként méretarányosan követi minden mozdulatom.
És hűt.

De nem tehet mást, őt kívül még hidegebb levegő támadja.
Ez nem lehet az én képzeletem.
Ha rémálmot akarnék, ezt akkor se.
Tehát ez olyan körülmény, amit nem tudok alakítani.
Mégse vagyok Isten.
Ez mégiscsak az Aréna.
Vagy még inkább vesztőhely.
Semmilyen menedékem nincs.
Sehol egy égő csipkebokor, aminél megmelegedhetnék, nincs pásztorbot, ami mögé behúzódhatnék.

A mellkasom nagyon fázik. Vacogok, csattog a fogam. Háttal állok az alig érezhető légáramlatnak, és így jobb, így elől kevésbé érzem a hideget. Sokszor beugrott, hogy ez nem igaz, hanem úgy igaz, hogy hátul fázom jobban.
Ezt elhessegettem, mondom, hogy elől melegebb.
Megálltam, hogy az elől összegyűlő meleg ne szökjön meg, de a hátamba kapaszkodó fagy állhatatosan nyúlkált előre. Ekkor arra gondoltam, hogy elől meleg. Nem volt könnyű, meg kellett próbálom összehasonlítani, hogy mekkora a különbség a leghidegebb és a legmelegebb részem közt, elkülöníteni, betájolni a kevésbé hideg területeket magamon.
Tudom, hogy csak az a kicsi szellő a különbség, és hogy a hátam konkrétan jobban ki van téve az elemeknek, ezért ott hidegebb hatások érik, mégis tudtam, hogy elől nem éri ilyen a testfelületem, tehát ott meleg.
Annyira, hogy már a kihűlés veszélye nélkül el tudok indulni, mert el kell, hogy viszont ne fagyjon el a lábam az ácsorgásban.
Ahogy megmozdultam, hatalmas reccsenéssel tört át a jég a hátamon, majd csilingelő bongásban hasadtak apró darabokra, a könyökhajlatomban, térdhajlatomban. Most így éjfélre úgy lehűlt az idő, hogy a kabátomra fagyott jeget, le tudtam söpörni.
Összetörögettem és lesöpörtem.
Sokáig tartott, igazi torna gyakorlatokkal, félénk csilingelés közepette gyűrtem magamon a ruhát, hogy mindenhol szilánkosan törjön.
És mondhatnánk, hogy ebbe ki lehet melegedni.
Igen, mondhatnánk, gondolhatnánk.
Ropogó kandalló mellett ülve igen.
De ahogy fogyott rólam a jég, úgy lett nyilvánvaló, hogy védett.
Mint egy páncél.
Most meg itt állok egy szitaszerű sodronyingben. Keresztüljár, átölel, bevon a fagyos Arénaszag.
Zörög, mint valami öreg kalitka, veri a vállam, ahogy vacogok.
De küzdök.
Geci hideg.
Nem hagyom magam!
Sőt győzedelmeskedni fogok!
A körülményeket nem tudom megváltoztatni. Ez világos.
De a testemmel én rendelkezem.
Nem hagyhatom, hogy függjön a körülményektől. Nem hagyhatom magára.
Ne a saját feje után reagáljon.
Ne remegjen már ennyire.
Sőt, semennyire se.
Ezt megmondhatom a testemnek, hisz az enyém. Ha én annak ellenére, hogy látom, hogy tél van és hideg, meleget tudok képzelni, a testemnek kutya kötelessége, azt érezni, nem azt amit tapasztalni vél.
Tehát vacogás ÁLLJ!

És tényleg, a hajnali őrjítően hideg ellenére nem vacogtam, el tudtam mulasztani a remegést.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
Semmi másra nem koncentrálni, és nem csak elképzelni, hinni, hanem tudni, hogy meleg van.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
És akkor megy.
Még szórakoztatott is, hogy miközben szinte trópusi meleget képzeltem magamnak, minden mozdulatnál recsegett rajtam a mélyen átázott kabátba fagyott jég.

 

Centi_30.jpg128

 

 

 

 

 

1988. január 12. kedd

Ma egy éve zuhant az országra az a tömérdek hó.

Olyannyira bevált a tegnapi pofátlan hazugságom, hogy csak ma délelőtt jutott eszébe valakinek, hogy még mindig herézek. Ezért gyorsan beraktak délutános szolgálatba Ferihegy 2-re.

rádió.jpgKivittem magammal a zsebrádióm. Aput kértem meg pár hónapja, hogy vegyen nekem egyet és egy szuperjó kis darabot vett. A szélei ezüstszínűek voltak, míg az eleje valami tompa kék műanyag, de nagyon ízlésesen kialakított skála mutatta, hová tekertem a potmétert, meg a hangszóró rácsozata is kellemesen egzakt látványt nyújtott.

Lapos teste pont ingzseb méretű volt, az antennát pedig egészen a borítás síkjáig be lehetett tolni. Kivittem, mert az a tervem, hogy ezentúl mindig nálam lesz.
Úgy a legjobb, hogy a rádiót a kabát külső zsebébe teszem, aztán bedugom a kezem is, úgy hogy az antennára ráhúzom a kabát ujját, ugyanitt visszavezetem a fülhallgató zsinórját.

Már pár méterről is észrevehetetlen.

Ha jön a löket, kiveszem a kezem a zsebemből, egyúttal kihúzom a csatlakozót, egy másik mozdulattal betolom az antennát a helyére és pillanatok alatt benyomom a zsinór végeit a kabátujjba és a gallér alá. Messziről úgy néz ki, mintha szerelvényt igazítanék, hogy ne ráncos szoknyában fogadjam a tiszteket.

Szóval tökéletes.
Annyiban nem az, hogy mivel mono, ezért csak egy fülhallgató van hozzá, és egy idő után cserélnem kell, át kell tennem az egyik fülemből a másikba, mert úgy éreztem, ha sokáig az egyikben hagyom, féloldalasan romlik a hallásom.

És mind a három adó bejön tökéletesen, a Petőfi, a Kossuth, a Bartók. A Petőfi a leghallgathatóbb rádió, néha egész jó magyar zenével, néha rock and roll vagy akár progresszív rock a sok vacak közt.
Azt hallgatom.
Nem ezeket a zenéket szeretem, de a másik két adó kínálatához viszonyítva ez áll hozzám a legközelebb.

De itt lenni nagyon jó így zenével. Még a giccs is jó lesz, mert csak aláfesti a képet.

Ha egy lépéssel hátrébb helyezkedem, magam elé engedem a zenét, hogy rajta szűrődjön keresztül a valóság, akkor minden egy zenés filmmé áll össze és én csak néző vagyok, így gyönyörködhetek a látványban, mert minden részlete valóban gyönyörű.

Egy repülőgép messziről csak a formájával, de közelről a tervezettségével, az idomaival, a technikai egyszerűségével és egyben bonyolultságával mind gyönyörű. De a reptér maga is, sci-fi filmbe illő szervezettségével, az egészével a részleteiben azt a gyönyörű jelenséget demonstrálja, hogy az emberiség képes ilyen csodát alkotni.
Ez az emberiség egyik csúcsteljesítménye.
És ámulatba ejt a csáp tartóoszlopainak vastagsága, a vontatókocsik célra tervezettsége, az erejük, a precíz lámpasor a felszállópálya mellett. És ha ezt az ember zenével aláfestve, hosszan elgondolkodva nézheti, az az igazán gyönyörű.

Ma este az ágyban fekve azon járt az agyam, hogy na talán ez.
Talán ez az élmény, megéri a másfél évet.
Ma a művészet legyőzte a valóságot.
Azt a valóságot, hogy katonaként állok ott.
Ma úgy telt el egy nap, hogy annyit adott, amennyit csak tudott. Pillanatok alatt eltelt és teljesen feltöltött.

Ha ezt csinálom, gyorsan eltelik, az a 128 nap, ami még hátra van.

rádió1.jpg

 

Centi_30.jpg163

 

 

 

 

December 8. Kedd


Rövidet Ugrottam ma megint. Délután az F1-en az Öregbetonra kerültem. Most megint nagyon jól látszik ennek a szolgálati helynek az értelmetlensége. Messze van, nincs itt gép, nincs lépcső, vagy bármilyen érték.

Egy betonnal fedett síkság. Nappal is mínuszok vannak, a napokban leesett hó kallódó szemcséit fújja az erős szél, összeverődve hosszú foszlányokban keringenek a beton felett centikre. A belőlük kiszakadt eltévedt kristályok már magasabban bóklásznak, letakarva a környezetet, így a lemenő nap éles fénye itt-ott elakadva, csak áttörve világítja meg tájat, és én középen állok a semmiben, a vakító köd közepén, ahol senki, semmi nincs amit őriznem kellene, sőt, én vagyok az egyetlen, akire vigyázni kéne, nehogy szétfújjon a szél és cél nélkül keveredjek el néhány páracsomóban, vagy hogy nehogy ez a vakító, üres, hideg semmi a lelkembe költözzön.

De Isten sem lát ide, nem figyel, egyedül vagyok.

 tél.jpg

 

 

 

 

Centi_30.jpg 483

 

 

 

Január 22. Csütörtök

 

Ma is röhögve rendelt sikálni a nyüzüge. Látszott a szemén, hogy azt hiszi, most úgy szétszopat, az anyámat se fogom megismerni. Az örömét néha elrontottam azzal, hogy a szájára mutogattam, vagy úgy csináltam a számmal, mintha épp fújnék valamit. Ő messziről szitkozódott, fenyegetőzött, de aztán eluntam ezt is.

Sikáltam megint egész nap, reggel hattól délután négyig. Ebéd után szereztem egy hosszabb nyelű sikakefét, már hajlonganom sem kell. Óránként elballagok a vállamon a kefével, újabb doboz hypoért, ultráért, senki nem zaklat, azt gondolják, akkora szívás, amiben részem van, épp elég.


Szolgálat után most már csak fekszem, havat nem megyek lapátolni, napok óta már nem is nagyon kell. Senki nem piszkál, azt gondolják, azért vagyok csöndben, mert megzakkantam.

Centi_30.jpg 532

December 4. Csütörtök

 

Éjjel több, mint húszcentis hó esett, délelőtt gumicsizmát vételeztünk. A mi rajunk került utolsónak sorra, én egy negyvenhetes csizmát kaptam.

Próbáltam jelezni, hogy ez baromi nagy nekem, de lehurrogtak a tisztesek:

Tömködjek bele újságpapírt, az legalább jó meleg.

Ebéd előtt elszaladtam a könyvtárba.

Nem tudtam, melyik fajta papír melegít igazán, ezért nyomtam a csizmába a Népszabadságot és a Határőrt is. Kifelé menet üres kézzel, de vidáman mosolyogtam a könyvtárosra; gyanús lehettem, mert alaposan végigmért, figyelte dudorodik-e a zsebem. Az persze nem tűnt fel neki, hogy olyan hosszú a csizmám, amilyen magas vagyok. Délután kimentünk gyakorolni, ezért előtte gyorsan felhúztam még két zoknit, egy-egy centrumos zacskót, kicsit kényelmesebbre tapostam a papírt és felhúztam a csizmám. Tettem néhány lépést a körletben, de állandóan kijárt a lábam, nem tartotta semmi, ezért az egyik szárába a gyakorló, a másikba a kimenő inget túrtam be. Ettől jobban szorult, de most a súlya húzta le a lábfejemről.

De rohadt kényelmetlen!

Leültem, hogy megigazgatom, de ekkor kinyílt mögöttem a körlet ajtaja. Megjelent benne az ügyeletes arca.

– Sorakozó van, emberek! Azonnal!

Lenyúltam a gumicsizma felé.

– Azt mondtam, azonnal! – kiáltott újra.

Nyomott a papír, feszített az ing, de mennem kellett.

Elindultunk a gyakorlótér felé, kimeneteltünk az utcára. A városlakók számára nem vagyunk feltűnőek, megszokták már a katonákat, csak nagyon ritkán láttam, hogy valaki felnevet mögöttünk, de nagyon szégyelltem magam mindig, főként lányok előtt. Csak egy jelentéktelen zöld ruhás vagyok, legfeljebb az árnyékom más, vagy a fülem, ami kilóg a sisak alól.

Ja, meg ilyen idétlenül senki nem mutat a csizmájában!

Elsüllyedek.

Kicsit fellélegeztem, mikor kiértünk a lakott területről, s felkaptattunk a dombra.

De gyűlölök szégyenkezni!

 

Nem tudok lépést tartani a többiekkel, mert míg kettőt lépek a csizmában, addig egyet a csizmával. Laposra préselődtek a papírok, a nylonzacskó simán siklik rajtuk tíz-tizenöt centit előre-hátra, de ezt heves karlendítésekkel sikerül kiegyenlítenem. Kicsit kellemetlenebb, hogy befülledt, megizzadt a lábam, átáztak a zoknik, kezdenek elforogni egymáson, a legfelső sarka, egy csomóba állva nyomja a bokámat, s a zacskó jégpályához hasonló tulajdonságokat vett fel, képtelenség talpon maradni benne. Meg kell döntenem a felsőtestem, megfeszítenem a vádlim, jól beleállok a csizma elejébe, akkor a zacskó sem rakoncátlankodik annyira. Lábujjaim hegye, és a sarkam már most nagyon kidörzsölődött.

Mi lesz estig?

Menetelek fel az emelkedőn. Tiszta sár az út. Ez a szaros gumicsizma nagyon csúszik.

Nem hittem volna!

Széttárt karokkal egyensúlyozva, óvatosan fellépdelek a lábbeli elejébe, de akkor megcsusszan a talpa, és én visszazuhanok a hátuljába, egy kicsit ugyan tompít a sarkamon megjelent vízhólyag, de az is csak addig, amíg ki nem durran.

– AÚÚúúú…A rohadt élet!

A szatyor is vergődni kezd, forog, tekereg; a füle beleakad a nagylábujjamba, s mint egy gyeplő, erőteljesen húzza hátra. Már csak negyven-ötven méter és elérem a hóhatárt, vége a sárnak.

A szatyor füle letépi a lábujjam!

Úgy döntöttem nem adom olcsón és megpróbálom megszorongatni a zacskót, hogy a helyén maradjon. Ökölbe szorítom a lábujjaimat, belekapaszkodom a nylonba, bár így egy kicsit bicegnem kell, valamivel mégis jobb, mert kevésbé mozog a lábfejem.

Pár méter, és jön a hó!!

Elérem, az első lépésnél boldogan ernyedek el. A hó tapad ugyan, ellenben nehezebb kiemelni belőle a csizmát, kijár belőle a lábam, az ingek engedelmesen követik, s az ujjaik kikandikálnak a szélén. Belelógnak a hóba, éhesen szürcsölik fel a levét, csapkodják a térdem és a combom.

Valahogy tartanom kell az iramot, le nem hajolgathatok, hogy megigazítsam!

Persze a szakaszparancsnokom már kiabál velem. De akkor sem vagyok képes gyorsabban menetelni. Hallom, hogy a mögöttem gyalogló srác vihorászik.

Rohadék!

Pedig szava sem lehet, miattam legalább nem látszik, hogy ő sem képes lépést tartani.

Az ingek átnedvesedtek annyira, hogy már nem nagyon repdesnek, visszahuppannak a csizmába. Na végre!

Ellenben nagyon hidegek, szépen kisajtolom belőlük a vizet, átázik a papír is és a jól megizzadt lábfejem hamar áthűl, de legalább nem sajog a vízhólyag helye. Most már több vizet nem szívnak fel az ingeim, csak finoman bepréselődnek a talpam alá, kicsit meg is emelkedtem. Csak át ne essek a csizma szélén.

Ez az állat meg még mindig itt üvölt a fülembe!

Persze ő bakancsot visel, eszébe sem jut, hogy milyen nehéz dolgom van. Bólogatok, igyekszem, persze, rohadj meg!

Elégedetlennek tűnik, megkérdi a nevem.

Nem baj! Fenn vagyunk a dombon, innen már semmi bajom nem eshet! Most egész jól elkaptam az ütemet. A szakaszparancsnok is megnyugszik.

Viszont nem állunk meg, menetelünk tovább, lefelé a lejtőn. Előre csusszanok a csizmában, a papírok, zoknik, a szatyor és az ingek egymással versengve tülekszenek. A nagy tolongásban részt vesznek a lábujjaim is, de alulmaradnak a túlerővel szemben, kénytelenek maguk elé engedni a hátulról jövőket. Nem túl meredek a lejtő, de rettegek, hogy elesem, nagy karlendítésekkel igyekszem talpon maradni.

Hallom a nevem, a parancsnok kiáltozik. Már szalad is felém, mi fenét akar megint?

Nem érti? Képtelen vagyok gyorsabban menni!

Aztán mellettem lépdel, lélegzetet sem vesz, csak darálja a hülyeségeit. Azt mondja, lassú vagyok. Meg azt, hogy válasszak, megemberelem magam, vagy lerugdos a dombról.

Kapja be.

Felfoghatatlan, de ilyen körülmények között is valahogy lejutunk a parancsnokommal a lejtő aljára, körülöttünk engedelmesen battyognak a többiek. Túl vagyok dombon, lejtőn, már nem jöhet semmi!

Legfeljebb a völgy.

Az valami álomszép! Gyönyörű, érintetlen hótakaró feszül rajta, és lám, ahogy belelépek, a gerincembe hasít a felismerés:

Nagyon mély!

Erős reggeli szél fújta be a völgyet, vastag a hólepel.

Gyanakodva figyelem, a csizmám szélét. Először eltűnik a hó alatt, aztán, mint egy markoló, hatalmas darabot szakít ki belőle. A csizmában rekedt rész felveszi a vádlim formáját és szépen rátapad. Minden lépéssel egyre több.

Ennek a fele sem tréfa!

Szép ütemesen sajtolódik befelé több liter hó, olvad is.

Krémessé válik a Népszabadság, egy nagy adag papírmasé alapanyagon tapodok!

Az a rohadt zacskó át sem ázik, hanem tócsákba gyűjti a levet, toccsan, ahogy belelépek.

Fülem tele a szakaszparancsnok nyálával. Rám tapadt, mint egy vérszívó – úgy érzem –, őt is én cipelem. De lehet, hogy a szavainak van súlya.

Megérkeztünk a gyakorlópályára.

– Dvorszky határőr! Lépjen ki! – fröccsentett újra a fülembe. Kitrappoltam elé, vigyázzba vágtam magam és összecsaptam a bokám egy csodaszép, kincstári mozdulattal. A jéghideg hólé kicsapott a csizmákból, az egyik sugár besüvített a lábam közé, átáztatta a nadrágom, és jeges marokkal szorította meg a heréim.

A másik pedig a szakaszvezető felé vetődött. Az ijedten ugrott hátra.

– Az isten verje meg magát! Nem tud vigyázni?

– Én nem akartam. – próbáltam védekezni. A tisztes elkomorodott.

– Volt pofázni? Adtam ilyen parancsot?

– Hát…

– Mit vonogatja a vállát? Mi van? Nem érdekli? Nem izgatja magát? Na, akkor kitalálok valami érdekeset!

Körbenézett.

– Ügyesen ellógta a menetelést, de most bepótoljuk! Látja ott, azt a Magas Figyelőt?

A távolban, mintha tényleg lett volna valami mesterséges képződmény.

– Na tehát. Elmegy a MAFI-ig megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszajön és jelenti. Persze futólépésben! Egy pillanatra se merjen megállni! Távcsővel figyelem majd! Lelépni!

Nekiiramodtam.

Iramodtam!?

A hó mély, gyűjtögetem a bakancs szárába. Annyira nehéz, hogy alig tudom megemelni. Képtelenség ebben a vacakban futni. A zoknik, szatyor, papír, ingek, hólé bizarr felszíni formákat hoztak létre a talpam alatt, ahova ritkán ér a lábam, ott megfagy, ahol sokat időzöm, ott hideg tócsa cuppog, most begyűrődik az ing a sarkamhoz, megemeli a lábam, s amikor húznám ki a csizmát a hó alól, nem jön velem, hanem elgáncsol. Hatalmas tigrisugrással vetődőm ki belőle, a párja nagy ívben repül el a fejem mellett, még a zoknikat is magával vitte. Bukfencezem – régen erre ötöst kaptam volna –, aztán felmérem a károkat. Ülök a hóban, a csizmáim több méter távolságra tőlem is, egymástól is. Az biztosnak látszik, hogy bele kell tapodnom a hóba mezítláb.

Nem akarom!

Nézem a lábam, a lábujjaim, hófehér mind, talán átlátszó is. Ebből a szögből csak két hólyag látszik. Olyan érzés, mintha szivacsból lenne az egész, de az nem lehet, hiszen meg van fagyva!

Nagyon fáj.

Megpróbálom egy kicsit átdörzsölni.

Nagyon fáj.

A tisztes hangját hallom, meg a nevemet, többen hangosan nevetnek. Barmok üvöltsetek!

Nagyon fáj.

Hozzáérek egy hólyaghoz,

Mind, kik éreztetek már ilyet, mondjátok rá,

nagyon fáj.

Felállok, beleteszem a hóba, meztelen végtagom,

Vágjátok le, különben én fogom!

Kínnal-keservvel lépdelek, mormogom

nagyon fáj!

Leányok, kik fiút, katonának szültök, tudjátok, az is

nagyon fáj.

Menetelek a csizmáimért,

nagyon fáj!

Én hülye, aki nyomom vissza a papírt, ingeket, s finoman húzom fel a zoknimat, sziszegem

nagyon fáj!

Üvöltsd csak a nevem, szakaszparancsnok, leszarom, nekem

nagyon fáj!

Belelépek a csizmába,

az isten bassza meg!

Nagyon fáj!

Újra futok, szaladok. A magas figyelő messze, a vég közel. Futok, klaffogok, káromkodom, szaladok. Elérem a MAFI-t. Nincs itt a tisztes, de jobb is, mert belehúznám a fejét a csizmába, az biztos.

Elindulok vissza. Kiolvadt a lábujjaim közé szorult hó, már nem érzéstelenít, valami karistolja a talpam.

Nagyon fáj!

Nagyobbakat lépek, de így is

nagyon fáj.

Visszaértem, a szakaszparancsnok kiabál, hogy látta, amikor lefeküdtem pihenni, de ez itt nem üdülőhely, és szaladjak el újra, másszak is fel a Magas Figyelőre, nézzem meg onnan, hogy mennyire nem az! Aztán, ha visszajöttem, még egyszer.

Futok, nyelem a könnyeim, beleőrülök, a lábam

nagyon fáj.

Egész nap – míg a többiek gyakorlatoznak-, én futok a MAFI-ig, és vissza, pedig most már minden tagom

nagyon fáj!

Végre sorakozó, hazaindulunk. De a tisztes még megáll előttem.

 

– Dvorszky határőr! A mai napon nem is gyakorlatozott a többiekkel! Szerencsétlenek egész délután fegyverhasználati szabályokat gyakorolták. Azt hiszi, maga mindenből kihúzhatja magát? Tudja, hogy ezért büntetés jár? Na mármost! A többiek menetelnek hazafelé, maga pedig egész a laktanyáig szalad körbe-körbe a szakasz körül!

(A jó kurva anyád!)

Ezt a szemétséget! Járni is alig tudok!

De nem tehettem mást, szaladtam.