Centi_30.jpg170

 

 

 

 

December 1. Kedd


Éjszaka Ferihegy 1-re vittek.
Már nagyon hidegek vannak, egész nap olyan érzésem volt, olyannak láttam az eget, hogy havazni fog.

Éjjel szállongott ugyan a megfagyott, a gépekről apró szemcsékben leváló pára, de ez nem hó, még ha ugyanolyan tétován bolyonganak is a térben, mint az első könnyű hópelyhek.
Tíztől éjjel kettőig kinn álltam egyfolytában és addigra szép fehér váll-lapokat kaptam és ahogy pislogtam, azt is éreztem, hogy a szempilláim is fehérre festette a párakristályokat terelgető béna kis szellő.

Délben, nem sok alvás után keltettek, hogy Rövid Ugrással Tranzit-őrségbe megyek. Ráadásul 24 órában, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy váltanak majd, mintha kapuőr lennék a laktanyában, vagyis négy óránként. Ez valami újítás, mert ez a tranzitőrségesdi nincs még nagyon kidolgozva. Eddig is elég ad-hoc módon intézték mindig, mintha ez a szolgálat még csak mostanában kezdene bevezetésre kerülni, és a tiszteknek nem lenne konkrét elképzelésük, hogy milyen is legyen. Valóban, a Sasok mondják is, mert kicsivel öregebbek, mint mi, hogy ők se emlékeznek sok ilyen szolgálatra, mintha ezek most szaporodnának fel. Valami változóban lehet a világban, mert mintha szökdösnének a népek otthonról.

Most egy líbiai fél család, vagy mi a fene érkezett tegnap, és persze nem tudni meddig maradnak. Azt gyanítom, ma még biztosan, vagyis a 24 órás szolgálatom kihúzom itt mellettük.

Genyóság amúgy amit velem csinálnak, mert az éjszakai szolgálatból Rövid Ugrással 24 órás szolgálatba tenni az kifejezett rosszindulatra vall. Nyilván szétesem a végére a fáradtságtól.
Mondjuk legalább nincs hideg az épületben.
A líbiaiak a Ferihegy 2 tranzitját szállták meg, fura összeállítású csapat, nem tudtam a dolgot hová tenni, két férfi és három, nagyjából egyforma korú kb. 10 éves fiú. Hogy ez egy nagy klán férfiállománya, vagy egy szűkebb családé, vagy két fél család, nem tudom.
Hol vannak az asszonyok, az anyák?
Velük nem sikerült komolyabb kontaktust kialakítani, hülyén néztek rám, ahogy a szokásos kézjeleimmel kérdezgetni akartam őket, ellenségesen rázták mindenre a fejüket, a kölkeik meg mögöttük röhögcséltek. Dühösen vonultam félre, rohadjatok meg, gondoltam, legyen veletek jó fej a kivégzési illetékes, aki majd otthon vár titeket.
De csak én gondoltam, hogy ezzel le van zárva a dolog, mert ugyan a férfiakkal megszűnt a kapcsolatfelvétel, a kölköket ez nem zavarta. Először csak összetorlódtak előttem pár méterrel egy kupacba és egymást lökdösve vihorásztak néha vagányan, néha szégyenlősen, majd kisebb kirohanásokat intézett némelyik felém, azt játszva, hogy közelebb mer jönni hozzám, ne adj isten megérinteni.

Nem voltam barátságos, bár igyekeztem jó képet vágni hozzá, de nem nagyon ment. Nem is nagyon reagáltam le, és azt hiszem itt hibáztam. Mert felbátorodtak és egészen közel jöttek és piszkálni kezdtek.
Valahogy nem látszott, hogy gyerekek.
Mintha kicsi, gonosz, erőszakos felnőttek lettek volna.
Lehet, hogy attól tűntek annak, mert ugyanúgy inget és világos szövetnadrágot viseltek, akár a férfiak, lehet, hogy azért, mert a frizurájuk is olyan volt, de lehet, hogy az arab gyerekek mind ilyen koravének, nem tudom, mindenesetre valamiért viszolyogtam tőlük.

arabkölkök.jpgAztán meg felbátorodtak és folyamatosan piszkáltak. A pisztolytáskát, a gumibotot, a sapkámat, mindezt egyszerre és hangoskodva. Értem én, hogy ezek a szarok tetszettek nekik, és lehet, hogy ez a fajta közvetlenség, hogy nekem dőlnek, rám támaszkodnak, meg hogy mosolyogva ugyan, de nyúlkálnak, ez otthon náluk természetes, de engem halálra idegesített.
Azt is láttam, hogy a líbiai férfiakhoz is így közelítettek, de én megilletődtem ettől.
Folyamatosan karattyoltak, piszkáltak, én meg hol innen, hol onnan fejtettem le a kezüket. És amikor nem bírtam az egyikük erőszakoskodását, megfogtam a kézfejét, erősen megropogtattam, majd durván hátrébb löktem. Ő felkiáltott a fájdalomtól és felém akart csapni a kezével, ekkor hirtelen felálltam és ha nem pattan fel az egyik férfi szintén, valószínűleg lekeverek a gyereknek egy pofont. Az ember nekem kiabált, én neki, aztán mindketten a gyerekeknek. Én azt kiabáltam neki magyarul, hogy vigye innen a büdös kölkeit, ő meg feltételezem azt, hogy hozzájuk ne merjek nyúlni.

Végül az ember maga mellé parancsolta a falkát, és ők meg durcásan és ellenségesen méregettek. Én elhatároztam, hogy az elsőt, amelyik ezek után felém jön, figyelmeztetésképp lelövöm. De aztán arra gondoltam, hogy amilyen faszok a tisztek, még lehet, hogy valahogy ezt is megúsznám, de ha van Isten és nem olyan hülye, mint a vezérkar, akkor biztos nem helyeselné, ezért annak rendje és módja szerint elszégyelltem magam, hogy micsoda hülyeségek jutnak az eszembe.
De azért a maradék három órát ugyanolyan duzzogva töltöttem, mint ők.

 

Centi_30.jpg 496

 

 

 

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.