Centi_30.jpg68

 

 

 

 

 

1988. március 12. szombat

Ma, ahogy Ketya javasolta, bementem a Honvéd Kórházba.

Még tegnap felírogattam, kit kell keresnem majd. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha civilben megyek vagy ha egyenruhában. Már jó régen civilben járkálok, nem volt nagyon kedvem egyenruhába bújni, de aztán eszembe jutott, hogy ezek az orvosok ott, a Honvéd Kórházban tulajdonképpen katonatisztek, talán jobb az egyenruha. Úgy vettem fel, úgy húztam magamra a nadrágot, mintha vizes lett volna, jobban mondva, mintha latrinából vettem volna ki, undorodva, sziszegve, mintha hideg lett volna, vagy égette volna a bőröm.
Tényleg jó lenne ez a kórházi munka, az egyenruhától egyértelműen hányingerem van, akkor inkább a zöld műtős ruha.

Annyira izgultam, hogy már a főportán bemondtam, hogy Horváth főorvoshoz megyek, ezt amolyan dicsekvésnek szántam, de a portás rögtön elvette a kedvem, azzal hogy mondta, ő meg nem látta bejönni, szerinte ma nincsen benn, de megkérdi.
Telefonált egyet és a fejét csóválva mondta, hogy igaza volt, holnap lesz benn.

Rémesen szarul esett, de igazából nem jöttem hiába, amúgy is kontrollra kellett jönnöm, ma szedik ki a varratokat.

Kedvetlenül vártam a soromra.
A doki aki műtött, megismert, már messziről mondta, hogy én vagyok az, aki olyan nyugodt volt műtét közben, mint egy elefánt.
Jöjjek üljek le.
Nem volt kedvem mosolyogni, és miután belidokainozta a torkom, már nem is tudtam volna. A két kapocsszerű varratot pillanatok alatt kiszedte, majd megdicsért újra, hogy most se ficánkoltam.

– Szépen begyógyult. – mondta még, aztán elküldött.

Miközben kifelé ballagtam jutott eszembe, hogy Ketya azt mesélte, Brenyó itt van benn a KK-ban, a bőrgyógyászaton.
Arra felé vettem az irányt.
Nem is hittem volna, hogy ilyen szerencsénk lesz, mert amikor felfelé lépdeltem, épp akkor jött lefelé Brenyó.
Úgy meglepődött, hogy miután megtorpant csak annyit kérdezett habogva, hogy hát te?
Visszatért belém az élet, kicsit dadogva a lidokaintól, mondtam, hogy hát én!

– Nemsokára én is itt leszek a kórházban, holnap intézem el.

–  Várj meg, mindjárt jövök. – mondta és elszaladt.

Pár perc múlva megjelent, hogy sok a dolga, de kapott negyedórát, gyorsan mondjam el, mi van velem amióta nem találkoztunk. Ez nem egyszerű feladat, azt sem tudtam, hol kezdjem, de gyorsan elmeséltem, hogy kivetettem a mandulám, meg hogy egy hónapja otthon vagyok, sokat találkozom Ketyával, ő már szabad, leszerelt, voltunk egy marha jó koncerten is és, hogy holnap megyek az általános sebészetre, hátha Hilfer tudok lenni.

– De baszki, te mesélj! – csaptam a vállára – Nem is tudtam, hogy katona vagy, Ketya mondta, hogy behívtak és már te is itt vagy benn. Hogy csináltad?

–Tavaly augusztusban vittek be Bajára, mesterlövésznek. Nem nagyon tetszett a dolog, és mivel valamiért az atlétatrikótól kiütéses lett a hátam, folyamatosan járkáltam orvoshoz. Az volt a nagy szerencsém, hogy a pécsi katonai kórházhoz tartoztunk, de Pécsen nincs bőrgyógyászat, fel kellett jönnöm ide. Vissza pedig nem akarok menni.

– Hogy-hogy? –  kérdezem színlelt meghökkenéssel – Nem akarod szolgálni a hazát? Nem jó ott neked a laktanyában?

– De, de, csak hát látod milyen beteg vagyok! – válaszolt egy félmosollyal az arcán, de megfelelő komolysággal.

Közben megjelent egy teljesen bekötött arcú beteg, férfi pizsama volt rajta, de még ezen a lógó szerelésen keresztül is átütött, hogy nagyon csinos, fiatal lány van alatta. A kötés teljesen betakarta a fejét és az arcát is, csak az egyik szemének volt egy résnyi hely kihagyva, meg a szájánál egy lyuk, ahova a cigarettát dugta, miután rágyújtott. Ahogy félrefordult, hogy hamuzni tudjon, akkor láttam meg a nyakát, ami borzalmasan össze volt égve, sebes, fekélyes, fájóan eleven sebes. Borzongtam, de persze közben Brenyóval megpróbáltunk fesztelenül beszélgetni. Miután elment kérdeztem meg, mi történt vele?

kötés.jpg

– Borzalmas dolog. – válaszolta – A férje féltékenységből leöntötte az arcát savval. Két éve történt azóta állandó lakója a kórháznak, stabilizálni kell a sebeit, mert pár év múlva talán, ha már nem gennyedzik, lehetne rá bőrt ültetni. Próbálták már, de nem fogadta be a szervezete. 28 éves. Nem is öreg.

Nem tudtunk ezen sokat sajnálkozni.
Brenyónak mennie kellett.
Nekem meg kellett ezek után a  friss levegőre.

Soha nem hallottam ilyet, hogy savval öntsenek le bárkit! Hogy lehet valaki ilyen rohadék?

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg394

 

 

 

 

Április 21. Kedd


Na az égiek meghallgatták a fohászaimat, hogy katonásdit akarok, ma éjszakai lövészetre mentünk. Megint volt egy kis kavarás a géppisztolyom körül, nem találtuk, de aztán valahogy csak előkotorta a raktáros. Délután kettőkor mentünk ki Piliscsabára, és miután besötétedett, este kilenckor lőttünk. Kaptunk nyomjelző lövedéket, az olyasmi, mint a rendes töltény, csak nem acélmagja van, hanem valami sokáig, hosszan világító anyag van benne, vagy rajta, ami a légellenállásban ég el erős fénnyel, vagy nem tudom, de klasszul világít. Arra szolgál, hogy sötétben a nyomjelző lövedék fényében jobban látszódjék a határsértő, aki épp a tiltott külföldre szökés bűntettét valósítja meg.
De igazából fasza ívet húz, azért jó.

Minden harmadik töltény nyomjelzős, így igazi tűzijátékot csináltunk.
Felavattam az AMD-met.

amd1-65.jpg
A kiképzésen AK-t használtunk és azt hiszem a többi parancsnokságon továbbra is az van hadrendbe állítva, de itt Ferihegyen az őröknek néha fel kell menni a gépek fedélzetére, zavaró lenne a hosszú puskaszerű fegyver, így mi egy magyar fejlesztésű gépkarabélyt használunk, az AMD-t, aminek a tus része csak egy behajtható fém konzol és a csöve is rövidebb. Ezt használják a rendőrök, meg tán a honvédek is.
Azt mondják, szar az egész, a súlya fele az AK-énak, folyamatos használat közben elolvad a csöve, meg az egész nyeklik-nyaklik, amolyan fegyvernek látszó tárgy.
Az igazi magyar narancs.
Ebben köszön vissza a Don-kanyar.

Próbából a bal vállamról lőttem, bal szemmel céloztam, vagyis számomra teljesen lehetetlen helyzetben, de így is kiválóra sikerült. Lehet, hogy mégse olyan szar fegyver, mert kicsit olyan volt, mintha önállóan tartana célra. Vagy rohadt pontos, vagy én vagyok mesterlövész. Pisztollyal is szerettem volna lőni, de nem sikerült, senki nem adta oda a nevére írt fegyvert, meg röhögtek is, hogy minek akar egy szakács pisztolyt használni.
Hát hogy tudjam, bármikor jól jöhet.

Azt nem mondhattam, hogy mert nem akarok meghalni. Az meg nem érv, hogy egyszerűen tetszenek a pisztolyok.

Még a lövészet tényleges megkezdése előtt nekem kellett osztani a vacsorát. Nagy kondérból nyomtam nekik a sóletet. Jó hideg volt, összeállt, mint a kő, alig lehetett beledöfni a spicckanalat. Vízhólyag lett a tenyeremen tőle, ezek meg még zúgolódnak is.

Hideg.

Ehetetlen.

Tényleg hideg, de nem tudom, mit hisztiznek, kipróbáltam, kanálgéppel fel lehetett darabolni kis kockákra, hogy beférjen a szájukba.