Centi_30.jpg202

 

 

 

 

Október 30. Péntek


Éjszaka F1-n kampóztam. Kübli állította össze a váltást, kitett a 25-ösre, messze mindentől.

Egyetlen gép állt most csak ott, egy délután érkezett kisméretű, amerikai magángép. Nagyon mostohán bánunk az ilyenekkel, akik ezzel érkeznek.
Érezniük kell, hogy épp csak megtűrjük a fajtájukat.

Azzal, hogy ezt a pici gépet ennyire hátra tesszük, olyan, mintha nem számítana, a senki földjére került, senkit nem érdekel, csak útban ne legyen.
Hogy az útlevélkezelő surranótársaim és a vámosok hogy fogadják nem tudom, de ha visszapillant az amcsi, mielőtt belépne a reptér épületébe, ahová egy remek Barkas hozza el, és a távolban felsejleni véli a gépe kontúrjait, csak azt érezheti: "szarunk rád".

Én úgy gondoltam, hogy ne árválkodjon egyedül és megpróbáltam összebarátkozni vele.
Nagyon jól nézett ki, a nagy utasszállító gépek kicsinyített mása.

kisgép.jpg
Hengeres test, pici, kerek oldalablakok és hátul a farokszárnyak alatt két formás sugárhajtómű. Mindent ami kiállt, meghúzgáltam, mindenbe, ami humorú abba belepiszkáltam. Annyira messze voltam mindentől, hogy egészen felbátorodtam. Azt tudom, hogy az ilyeneknek az ajtaja egyben a lépcső is, lehajtva egész a földig leér.

Jött a logikus gondolat.
Beszállok.

Ha kinyitom az ajtót, semmilyen létrát, lépcsőt nem kell odahuzigálni, lehajtom, beszállok, benézek a pilótafülkébe, aztán kiszállok és kész vagyok.
Hogy mivel is vagyok kész, mi értelme az egésznek, nem kristályosodott ki, következésképpen, hogy ez micsoda marhaság, szintén nem látszott sarkosan.

Körbekémleltem, sötét is van, tényleg senki nem láthatott ide, talán a legközelebbi betonon járőröző társam, de nagyon remélem, ő is valahogy kummant, szarik rám. Tehát határozottan nyúltam a kilincshez, megragadtam és kicsit megfeszítettem, hogy érezzem, mekkora erőt kellene kifejtenem, hogy kinyissam, mikor is a tarkómba markolt egy hang.

Olyan éles, azt hittem, lemetszi a fejem.
Hátrarántotta a koponyám, az eget láttam, feszült a gigám, és úgy képzeltem, hogy átvágja a torkom, aztán egy mozdulattal lekanyarítja a kobakom a helyéről. Ujjaim begörcsöltek és valahogy itt tudatosult, hogy én majd összeszartam magam ezenközben, úgy megijedtem.
Egy kurva riasztó visított fel.

Eszembe sem jutott, hogy ezekben riasztó van. És nem csak a hangja, hanem a riasztó, mint fogalom szúrt az agyamba. Az autóinkban például egyáltalán nincs.
Nem is ismerek olyat, nem is hallottam olyanról, akinek lenne.
De hogy ilyen létezik, hogy hozzáérek és megszólal?
Ki se kell nyitni az ajtót?
Az amerikai filmekben ki kell nyitni az ajtót, hogy megszólaljon.
Ez iszonyat kellemetlenül ért.

Mert ha mondjuk légoltalmi sziréna szakadt volna fel az éjszakában, azt érteném.
Attól meg se ijednék, tudomásul venném csak.
Tudnám, hogy mi a teendő.

De hogy én váltok ki hangot és azért szólal meg, hogy én, aki vigyázok itt mindenre, én elijedjek, arra nem számítottam.
Ez baromi hatékony így.
Éjszaka, mindenkitől távol, ahol bármi történhetne velem, senki észre sem venné, ahol tök egyedül vagyok, ezt nehéz feldolgozni.
Ez ijesztő.
Én például, majdnem összecsináltam magam.

És még mindig visít.
Úgy vág bele az éjszakába, akár egy tőr.
Valószínűleg a határszéleken is hallani.
Perceken belül elfogó vadászgépek kerítenek körbe, addig ki kell találnom, hogy mi történt.
Én egy faszit láttam az gép ajtaját feszegetni, egészen biztosan az államrend megdöntésén fáradozott, de legalábbis ezzel a géppel akart kimenekülni Amerikába.
Rákiáltottam, hogy állj, ekkor ő elterelésképp megrántott valamit a gépen, az felvisított, és míg én a hangra figyeltem, ő kereket oldott. Igyekeztem én a hangot semlegesíteni, de nem találtam meg a módját.
Jelentem, így volt.

Legalább egy kicsit halkulna!
De nem.
Nyomjam vissza a kilincset?
Nem lehet, hogy azzal rásegítek?
Hogy utána hosszabban vijjog?

Csak az marad, hogy állok itt megsemmisülve.
Vagy arrébb megyek.
Messzebbről biztos halkabb.
De az úgy meg olyan, mintha menekülnék.
Pont, mint aki rossz fába vágta a fejszéjét, amikor meg jön a baj, eliszkol.
Nem, így ne lássanak meg a kutügy UAZ-ból, ha netán igyekszik kifele a riadóztatott állomány.

De lenne már vége!
Csönd.

– CSÖÖÖÖÖND! – próbáltam túlüvölteni, aztán füleltem, hogy volt-e hatása. Nem volt, így rákiáltottam újra, mikor hirtelen, egy hullámzó dallam, kellős-közepén egyszer csak abbamaradt.

Álltam a szintén fülsértően teljes csendben és vártam, hogy e csend varázsa, görcse elmúljon.

Csak nagy sokára jöttek félős, gyengécske foszlányai a reptér szokásos zörejeinek, beindul egy csomagos kistraktor, hangosat nyikordul egy fém ajtó.
Ilyenek.
És lassan betöltik a teret a zajok, ijedten nyomakodva lökdösik felém a hátsók az előttük vonakodókat. Mintha egy csapat makákó merészkedne ijedősen vissza a saját területére, ahonnan egy oroszlán megjelenése miatt szaladtak szét. A riasztó hangja mindent kiűzött, én álltam egy lelakott süketszobában, aminek az eresztékein lassan visszaszivárognak a zörejek.
Végül csak elértek mind, bekerítettek és visszarántottak az életbe, minden megy a szokott medrében, ideje nekem is összeszednem magam.
Már csak az azonnal kiküldött váltást, esetleg a rádión behívást kell megvárnom. Nyilván bevisznek egy alaposabb fejmosásra.
Meglehetős távolságból körbejártam a gépet, minden olyan, mint a hang előtt volt. Egyre többször néztem a rádióra, meg kémleltem a horizontot, de semmi nem mozdult. Aztán végigálltam a rendes szolgálati idő maradék két óráját, és a váltásnál senki nem kérdezett semmit és senki nem utalt semmire.

Hogy ez hogyan lehetséges, nem tudom, pedig a riasztó visítása tuti, hogy mindenkit kiugrasztott a kutató ügyeleten az álmából.
Lement az egész szolgálat és a járőrtársak se kérdeztek semmit, így ez a dolog is elmerült a felejtés mocsarának antianyagába.
Soha, senki nem kérdezte, mit csináltam azzal a géppel.

Ma van Edit szülinapja. Csak most az éjszakás váltás után láttam meg a naptárban a saját bejegyzésem. Egyáltalán nem emlékszem mikor és hogyan írtam be.
De telefonálni nem tudok, levelet úgy kellett volna feladnom, hogy mostanában kapja meg, most már úgy el vagyok késve, hogy nagyjából jövő csütörtökön érne oda a most megírt levél, tehát nem kell sietnem, pár nap ide vagy oda, már nem számít.
Majd reggel megírom.

De mi a szart írjak, ami a szülinap témakörében jövő csütörtökön, még nem ciki?
Amiből nem jön le rögtön, hogy elfelejtettem a dátumot és csak későn reagálok.

Nem írok én semmit.

Úgyse megyek ki innen egy darabig szerintem, és mire hazajutok, már túllépett az egészen.

Centi_30.jpg347

 

 

 

Június 7. Vasárnap

Tegnap ugye, majdnem elszúrtam mindent, véletlenül egyszerre engedtem ki a Pórázt és a Ködit, a kemény őrkutyákat, de nagy szerencsémre nem kaptak össze, s Póráz az ott focizó ÉPK-sokat sem falta fel.

Ma délelőttös szolgálatban vagyok kutyakonyhán.

Amit nehéz megszokni az az, hogy irtózatos a bűz. Attól a minősíthetetlen kajától jellemzően hasmenésük van  a kutyáknak mindig, de ha nem, akkor a székletük épp hogy krémes állagú, viszont nagyon lédús, párolog durván. Kétszer kell kitakarítani a ketreceket egy nap, de bőven összeszarják a két alkalom közt. Ugyanis ez az egyetlen, amit szabadon csinálhatnak, akkor, amikor csak akarják. És teszik. Mi meg megoldjuk a kajával, hogy az emésztőrendszerüket komposztálóvá alakítsuk, aminek a végterméke iszonyatosan büdös.

Be kell fognom a fülem, amikor szerencsétlenek dolguk végeztével ösztönösen be akarják temetni az eredményt és kaparni kezdik hátra a homokot, mert homok nincs, beton van, azon meg velőtrázó hangot ad a körmük.

Aztán ők úgy érzik megtették, amit kell és többet ügyet se vetnek a kupacokra. Következésképp széthordják, összekennek mindent, még az itatótálakat is. Persze valahogy megoldják, hogy ők maguk nem lesznek szarosak, de a lábuk azért olyan. És úgy viszik mindenfele. Slaggal szoktam leveretni róluk, már azokról, amelyeknek ez jó móka, ez élvezet. A többivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még kitakarítottam a kenneleket. Azt hittem ez gyorsan megvan. Tulajdonképpen igen, megvan.

Csak ebben a bűzben hosszú.

És ezért nem szeretem csinálni.

 

Viszont gyönyörű idő volt és levetkőztem derékig, a nadrágot meg egészen combközépig felhajtogattam. Minden munkafolyamatot így végeztem, és még a kutyakonyhában, ahol pedig pár fokkal hidegebb van, ott se vettem fel semmit. Élveztem, hogy minden közvetlenül a bőrömet éri. Kicsit szabad voltam. Dönthettem és én döntöttem, hogy hagyom magam. Elcsábulni. És így voltam egész nap.

Estére úgy leégtem, hogy mindenemet fájlalom.

Amikor begyűjtenek az IFA-val, és sziszegek néhány mozdulatra, és meglátom, hogy lángoló vörös, bár a ponyva alatt, abban a fényben inkább koromfekete a kezem, nyilván az arcom is, a legbarátságosabbnak tűnő társam szemében is csak azt tudtam kiolvasni, hogy dögölj meg.

Közel voltam hozzá, tényleg. Minden, ami most rajtam van, mindenhol, ahol meghajlik a textil, marja, tépi a testem. Néha egy-egy kanyarban, amikor összefeszül vállam a mellettem ülővel, kisebb sikolyt engedek el.

A köteléken már az egész század láthatja, hogy ma én nyaraltam. Korlát százados tartja az eligazítást és fennhangon mondja, ki megy ma szabadnapra.

– És Dvorszky… Dvorszky maga itt van?

A „jelentem itt”-be úgy belevisítottam, hogy a századosnak meg kellett jegyeznie, hogy magának Dvorszky semmi nem jó, maga semminek nem tud örülni?

De, tudnék.

Tekerjen be valaki hűs levelekbe.

 

Szóval szabadnapra engedtek. Olyan laza voltam hazafelé, amilyen még soha. A tányérsapkát hátratoltam, mert mint egy töviskoszorú szúrta, nyomta, vágta a homlokom. A nyakkendőt levettem, az inget kigomboltam és hátra a vállam mögé toltam az ingnyakat, hogy a merev kimenő ing anyaga ne dörzsöljön. A váll-lap ugyan verte a lapockám, de még így is viselhetőbb volt. A nadrágot leeresztettem a csípőmre, mert ha ügyesen léptem, nem mozdult el a csípőcsontomról, nem dörzsölődött a derekam. A nadrág slamposan rálógott a cipőmre és a lábaimat viszonylag nagy félkörökben kellett tennem egymás után, hogy ne súrlódjanak a szárak, miközben a zsebénél fogva húztam el az anyagot a testemtől.
Menekülni így nem tudok, vagyis olyan vagányan, kajlán állnék, zsebre dugott kézzel a VÁP, a katonai rendész elé, tán még nem is tisztelegnék.

Állnék, mint a nyúl a viccben:
„Mi van medve, te vagy itt a bakter?”

Ha rágóznék közben, biztos helyben lelövetnének.

De mákom van. Hazaérek VÁP-os nélkül.

 

Anyuék azzal fogadtak otthon, hogy kaptak levelet arról, hogy élenjáró lett a fiúk. Fogalmuk sincs, hogy az micsoda, hova tegyék. De örülnek, mert valahogy ez mégis jó. Ugyanakkor kicsit zavarja őket a levélben megfogalmazott mondat, hogy engem az ellenség gyűlöletére nevelnek. Merthogy a levélben valóban az áll, hogy nagyon köszönik a szülők áldozatos munkáját, a szocialista hazát szolgáló erőfeszítéseiket, de most már a határőrség veszi át a nevelésünket, hogy a szocialista hazánk érdekében képezzenek ki, honvédő egységgé. És tisztelni fogjuk a feletteseinket és megtanuljuk gyűlölni az ellenséget.

Mert az fontos.

Élenjaró.jpg