Centi_30.jpg343

 

 

 

Június 11. Csütörtök

Ma újabb Rövid Ugrás: a tegnap délutáni szolgálat után, ma délelőtt kampóztam Ferihegy 1-en, utána délután kutyakonyhás szolgálatra vezényeltek. Vagyis tegnap este tízkor leadtam a szolgálatot, reggel hatkor már felvettem újra. Kettőkor visszaértem és rögtön az ebéd után vittek is a kutyakonyhára.

Élő halott vagyok.
Sosem voltam ilyen fáradt.

Most kezd csak derengeni, hogy miért nem jó ötlet, hogy az új kutyát választottam. Ugyanis ki kell képezni. De azt csak a szolgálatok között lehet, csakhogy a fegyveres szolgálatból emiatt nem vehetnek ki, tehát a pihenőidőmben kellene foglalkoznom vele. Én hülye, azt hittem ezzel ellógok egy csomó időt, mert az volt az elképzelésem, hogy beosztanak állandó kutyakonyhásnak és közben kiképzem a Lux-ot, az új kutyát, de így ez nem jó üzlet, most például pihennem kellene inkább. Nem is sikerült a foglalkozás vele. Kihoztam a boxból és el is engedtem rögtön, hadd szaladgáljon, derítse fel a környezetet. Kihoztam egy széket a kennelek mellé, leültem és onnan tartottam szemmel.

Amíg le nem csukódott.

Kicsit szenderegtem, és arra riadtam, hogy Lux nyalogatja a kezem. Összeszedtem magam és rátettem a pórázt. Ő fickándozott körülöttem, örült, hogy megmozdított, azt hitte játék jön. Ugrándozott a lábam előtt, kapkodott a kezem, a lábfejem, a póráz után, ha nyúltam felé már a hátán feküdt és hunyorogva várta, hogy dögönyözzem. Na de elkezdtem a pórázhoz szoktatni, a lábhoz igazodást gyakorolni. A többiek is elláttak tanáccsal, sok dologra még emlékeztem is régről, tehát elvileg tudtam mit kell csinálni.

A kutyakonyhán is volt egy 1954-ben kiadott füzetszerű kiképzési útmutató, bár ahogy belelapoztam, inkább kínvallatási kézikönyvnek tűnt, mindenesetre elolvastam azt is. Vagyis a teendő, meggátolni a kutyát abban, hogy a feje után menjen, illetve tulajdonképpen mindenben meggátolni, kussban lépdelhet mellettem. Ennek az egyik módja, hogy amikor feszül a póráz, megrántani egy kicsit, rászólni egyúttal, hogy „nem húz” és amikor ezek után lép mellettünk egyet-kettőt anélkül, hogy megfeszítené a pórázt, akkor megdicsérni. És ez ismételgetni, míg megtanulja.
A másik megoldást sose szerettem, bár hatékony, a pórázzal hátrarántani a kutyát, és amikor meglazult, akkor rácsapni vele a kutya hátára. Amikor Buksit tanítgattam annak idején, volt néhány gyakorlat, amit nem szerettem. Valahogy túl agresszív, túlzottan a fájdalomra, büntetésre építő kiképzési módszernek tűnt. Emiatt én nem is a konkrét kiképzési módszereket alkalmaztam, hanem egy bájos rajzos könyv tanácsait.

Ez a könyv leginkább gyerekeknek íródott, de bevezetett a kutyák világába, nem adott konkrét megoldásokat, hanem csak irányt mutatott, egyet-kettőt példaként a lehetséges megoldások közül. Az volt a címe, hogy 400 tanács kutyakedvelőknek. Abban a kölyökkortól kezdve mutatta be a kutyatartás folyamatát, feladatait és az ezzel járó felelősséget. Az ott bemutatott kiképzési ötletek valahogy humánusabbnak tűntek, bár például ott is szerepelt, hogy ha azt akarom, hogy a kutya tudjon ülni, úgy tanítsam, hogy lenyomom a fenekét a föld felé. Ha leül tényleg, akkor megdicsérem. Ez még ment is valamennyire, de ugyanezt a módszert a fekvéshez használni nem lehet. Buksit képtelenség volt fekvő pózba nyomni, ha nem akarta.
Ugyanígy nem lehetett a másik módszert sem alkalmazni, hogy a pórázzal a föld felé húzni. Kicsúszott, vonyított, oldalra dőlt, de a rendes testtartást nem tudtam vele felvetetni. Maradt az, hogy amikor feküdt, akkor rámondtam, hogy „fekszik”. Aztán lassan rájött, hogy mit akarok és akkor már könnyebb volt gyakorolgatni. Akkor már elég volt csak a hátára tennem a kezem, aztán azt se kellett.
Az egyik legrosszabb érzés, amikor a kutyának, a kutyámnak, akit azért tartok, mert szeretem, félelmi reakciói vannak. Mindig utáltam azokat a feladatokat megcsináltatni, ami ilyesmit váltott ki. Mondjuk Buksinak néha rávágtam a hátára a becsatolt pórázzal. Egészen addig, amíg nem vetem észre, hogyha összekoccan a póráz és a nyakörv fémcsatja, ő összerándul. Ekkor erről leszoktam. Bár élveztem az eredményt, túl durvának ítéltem a képzés nagy részét. Illetve azt éreztem, hobbiállatnál valahogy ezek feleslegesek, harci kutya képzésnél lehet esetleg indokolt. Ezért is volt, hogy miután úgy éreztem Buksi mindent megtanult, szabadjára engedtem, nem tettem rá pórázt.

Nem zsarnoka akartam lenni, hanem a barátja.


lux1.jpgÉs most Lux-al szemben voltak rossz érzéseim. Olyan kis fiatalka, olyan kis játékos, hogy nehezemre esett komolyan kordában tartani. Egy hatalmas száj volt, akárhogy nyúltam hozzá, mindig beleért a kezem, folyton harapdált, ugrabugrált. Magam mellé parancsoltam, cibáltam, húzkodtam, nyomkodtam és kiabáltam, de nem használt, mindent játéknak élt meg. Egyre inkább éreztem, hogy ez nem jó, így nem jutunk előrébb. Egyre türelmetlenebb, dühösebb lettem. Egy alkalommal véletlenül úgy rántottam egy nagyobbat rajta ingerülten, hogy épp felugrott, így 180 fokban megfordítottam a levegőben.

Mikor leérkezett a lábaira, egy kicsit ő is bizonytalan lett, nem értette, hogy ez most játék-e vagy valami más. Volt benne gyanú, és úgy fürkészte az arcom, hogy néha kikandikált a szeme fehérje. Olyan bájos volt és olyannyira megijedtem, hogy én leszek az, aki az emberektől való félelmet beleplántálom, hogy könnybe lábadt szemmel guggoltam mellé és öleltem át, hogy ne haragudjon, nem így gondoltam, rémesen fáradt vagyok, ingerült, de nincs baj.

Persze ettől ő nem érzékenyült el, hanem oldódott, újabb játéknak gondolta, kiugrott a kezeim közül, megkerült gyorsan, bekúszott a hónom alatt, újra végignyalta a képem és hanyatt vágta magát. Birkóztam vele egy darabig, kergetőztünk aztán a pórázzal játszottunk kötélhúzást. Ezt alkalmazva szunyókáltam még egy kicsit a széken, mert a póráz egyik végét a szék lábára tettem a másikat Lux szájába adtam, leültem és csak időnként kellett megpengetnem, amúgy legalább egy órát sikerült pihennem, miközben Lux vadul rángatta és ringatta a székem.

A mai kiképzési gyakorlatnak semmi értelme nem volt, totális csőd. És nem azért, mert ma nem haladtam, hanem mert úgy éreztem nem is fogok. Lux teljesen hebehurgya, nincs kedvem fenyíteni.

Utálom, ha kényszerítve vagyok. Márpedig most itt a seregben van ilyen nyomás rajtam. Legyek én valakinek ez az utált kényszerítő erő?

Nem, ez nem fog menni.

Centi_30.jpg 469

 

 

 

Február 5.  Csütörtök

A Kónya csak nem nyugszik, ma kést nyomott a kezembe és lerángatott a zöldségraktárba. Bálákban álltak a krumplis zsákok.

– 15 zsák krumplit kell megpucolnod, kettőre kész legyen, mert letépem a tököd!

Sunyi arcán idegesítő félmosoly bujkált. A zsákokra pillantottam, hatalmasak, legalább negyvenkilós mindegyik.

– Kónya! A kurva anyádat!

Álltunk egymással szemben, az ő szemében düh, az én kezemben kés.

Ezt nagyon megszívtad! – sziszegte és kirohant.

Az ajtóból belevágtam a kést a krumplikupacba. Szép ívelten hasította a levegőt, s mintha csak így akartam volna, két zsák közti résen besüvített a bála közepébe. Rohadt élet!

Akárhogy ügyeskedtem, nem fért be a kezem. Hátrébb álltam, s alaposan szemügyre vettem a nálamnál kétszer magasabb tornyot. Szétbontsam?
Felerőltettem magam a tetejére, megfogtam a legfelső zsákot és ledobtam. Hátborzongató hangot adott, mint egy emberi test, csak valamivel jobban széthullott. A második is, ennek a darabjai az ajtóig jutottak. Azt gondoltam volna, hogy erősebb egy ilyen nylonzsák. A harmadik is szétrobbant. A negyediket taszigáltam lefelé, mikor a betoppant néhány öreg szakács, meg a Kónya.

– Itt van! Az előbb itt anyázott nekem! – bizonygatta, de hirtelen megtorpant – Dvorszky! Mi a jó büdös lófaszt csinálsz? Nézzétek mit művel!

Egy kövér hentes lépett előbbre. Most először szólt hozzám.

– Már nagyon tele van a tökünk veled hülyegyerek, imádkozz, hogy elhelyezzenek innen, mert vért fogsz hugyozni, ha itt maradsz – mondta – És különben is, mi a szart anyázol te itt?

Lenéztem a kompániára, ebben a megvilágításban olyan színűek voltak, mint a krumpli, amin álltak, kezeik, lábaik, mint a krumplicsíra nyúltak ki a testükből. Megint nevetnem kellett.

– Én nem anyázok! – válaszoltam valamennyire határozottan.

Nem mondtál semmi ilyesmit a Kónyának? – kérdezte újra a kövér.

Biztonságban éreztem magam fenn.

– Kónyát is, meg itt mindenkit szívesen elküldenék a kurva anyjába, de a magam részéről várok vele, míg leszerelek, itt benn nem akarok magamnak gondot. Én is azt gondolom most, amit akarok és ti szintén. Nem mondtam neki semmit, Kónya fantáziál.

A nyüzüge elfehéredett.

– Gyere le onnan baszd meg! Elegem van belőled!

Felfelé nyúlkált, ugrált, hátha elér. A hatás kedvéért megbillentettem egy zsákot fentről. A kövér megfogta a Kónya karját.

– Gyere, hagyd a francba! – húzta kifelé a teremből, majd felém fordult – Te meg egyszer nagyon kihúzod a gyufát! Kettőre kész legyen a pucolás. Hozatunk be fazekakban vizet, aztán ess neki. Ezt a kuplerájt meg takarítsd össze! – mutatott rá a szétszórt krumplira.

Kimentek. Fellélegeztem. Úgy döntöttem nem szedem elő a kést, kerítek valahol másikat. Épp lefelé másztam, amikor a kupac mögött ismerős árnyat vettem észre.

Istenem, csak nem!

Egy gyönyörűséges burgonyakoptató-gép pihegett a sarokban. Szakácstanulóként sokat használtam ilyet. Megérkeztek a 90 literes fazekak, a krumplinak. Kopasz szakácsok hozták be nekem, néhány keresetlen mondatban méltatták a helyzetem, az volt az érzésem, nem éreznek komolyan együtt velem. Elpakoltam a gép elől, kicibáltam középre és a lefolyó fölé állítottam. Megkerestem a slagot és üzembe helyeztem.
index.jpgMintha hallottam volna valamikor, hogy a zászlós parancsára a konyhai nagygépeket tilos használni.
Legalább öt kiló krumpli belefért egyszerre, 6-8 perc alatt kész is volt vele. Remek! Reggel nyolc óra van, hamar végzek. Zsákokból fotelt készítettem magamnak, karfával, háttámlával. Slaggal időnként meglocsoltam ültömben, ne szárazon dolgozzon a masina. 11-re készen is voltam, tele volt a hat hatalmas fazék. Eltorlaszoltam az ajtót, készítettem lábtámaszt is, aztán elszenderedtem. Dübörgésre és egy érces hangra riadtam.

– A kurva életbe, Dvorszky! Mit csinálsz már megint?

A kövér hentes kiabált, tologatta befele az ajtóval a zsákokat, hogy beférjen. Talpra pattantam.

– Mit héderelsz itt?

Hátrébb húzódtam.

– Megpucoltam a krumplit!

– De ezt nem lehet használni! – bökött rémült arccal a burgonyakoptatóra.

Megrántottam a vállam.

– Nekem működőképesnek tűnt.

– Nem arról van szó, te barom. Nem szabad! Húzd el a beled a zászlóshoz és jelentsd neki, mit csináltál!

Kiléptem a raktárból, mögöttem a kövér hentes, hátba taszajtott, hogy igyekezzem, közben összecsődítette a többieket.

– Ez a fasz megint lógni akart! Most mehet jelenteni a zászlósnak, hogy engedély nélkül használta a krumplipucológépet!

Gúnyosan röhögő társaim sorfala közt lépdeltem, még a velem egykorú szakácsok is vihogtak. A kövér a zászlós ajtajáig kísért, még jól meglökött.

– Gyerünk faszfej, most legyél nagylegény!

Beléptem, a zászlós valamit írogatott. Bezártam magam mögött az ajtót, s beljebb léptem. Még egy kockás füzetbe beleírt valamit, aztán felnézett.

– Már megint maga az? Na mondja!

– Zászlós elvtársnak jelentem, hogy a mai napon egyedül megpucoltam 15 zsák krumplit!

Néhány másodpercig néztünk egymásra, aztán a tiszt felvonta a szemöldökét.

– És? – kérdezte türelmetlenül.

– Jelentem a konyhavezető elvtárs parancsa volt, hogy jöjjek magához és jelentsem.

– A konyhavezető parancsára. És a krumplit is az ő parancsára pucolta meg egyedül?

– Jelentem, igen!

Hátrébb tolta a székét, és kinézett az ablakon.

– Mondja Dvorszky, miért szívatják magát annyira az idősebbek?

– Jelentem, nem tudom.

Visszafordult az ablaktól, leereszkedő hangon mondta:

– Tűnjön a szemem elől! Ne is lássam magát!

Kiléptem, a folyosó végén tobzódott a kövér.

– Na mi volt? –kérdezte vihogva.

– Semmi. Nem nagyon érdekelte.

Hümmögött valamit, aztán kicsit elkedvetlenedve vezetett vissza a konyhára