5

1988. május 14.szombat

Így kell írnom, mert ez az igazság:
geci jó idő volt ma.

Olyan igazán pimaszul és mélyrehatóan jó idő.
Őrszolgálatba osztottak be és megőrültem attól, hogy érzem minden porcikámban a kinn tomboló nyarat, de itt kell az épületben maradnom, mert pihenőidős őrszolgálatos vagyok.
Az első négy órámat benn töltöm.

Szinte minden ablak nyitva van, és csak úgy árad be a harmatos fűről az égető naptól felperzselt pára szállongó illata, de ez is kevés, kinn akarok lenni a szabadban.

Ezért mászkáltam a folyosón fel és alá, olyan lettem, mint egy állatkerti ketrecbe zárt, fiatal, erős jaguár. Először dühödten, aztán meglehetősen enerváltan jártam a köröket. Hosszan, ugyanolyan mozgással haladtam, egészen a fal mellett, majd mint egy repülő, felsőtestet bedöntve kanyarodtam vissza a folyosó két végén.

Épp háttal távolodtam az alegység ügyeletes asztalától, mikor az AEGÜ hangja, mint valami lasszó torkon ragadott azzal a mondattal, hogy "Dvorszky készülődj a váltáshoz", és úgy rántott vissza, mint a horgász a megakasztott halat.
Robotként szedtem össze a cuccaim, vettem fel a fegyverem, és szinte rohantam ki az épületből, miután a Csüti előtt bejelentkeztem. Megtörtént a váltás, és végre egyedül maradtam kapuőrségben.

Két kaput kell felügyelni.
Amikor én idekerültem, még csak egy kapu volt.
A főkapu, ami az Üllői útra nyílt.
A városi forgalomnak kellett kinyitni, de dél és négy óra közt nem sok ilyen eset van. A délelőtti órákban forgalmasabb, reggel jön néhány tiszt, akkor többet kell ugrálni, nyitogatni a kaput, aztán a törzsszakasz megy valamit beszerezni az IFÁ-val legfeljebb egyszer. Amperért pedig nem minden nap küldenek.

Viszont nemrég felszereltek egy másik kaput is, a reptér felé. A reptér maga amúgy is körbe van kerítve, mi a kerítésen belül vagyunk, eddig teljesen nyitott volt a tér a repterek irányába, a műúton minden további nélkül jött, ment bárki a laktanyából.

Ez az új kapu elég nagy szopás.
Jönnek-mennek a váltások.
A kampósoké meg az útlevélkezelőké külön.
Megy a kaját beszerezni a kajás UAZ minden étkezéskor.
A reptéri tisztek, de inkább a mi tisztjeink, folyamatosan szaladgálnak a reptérre. Lehet, hogy csak konyakot szerezni valamelyik MALÉV gépről, de kimennek.
Néha külön viszik a kutyakonyhásokat, és megint külön az építő szakasz katonáit valamit elhárítani.
Ha valami iratot véletlenül nem küldtek le a váltással a laktanyába, vagy fel a repterekre, akkor küldték rögtön az IFA-t, vagy valamelyik Latviást.

Szóval a két kapu együtt már elég sok rohangálást jelentett.
Nem ezért akartam én ide kijönni, bassza meg.
Nyugalmat szerettem volna, és hogy átjárjon a nap melege.
Tűnődni akartam gondolattalanul a semmire.

Rettentően idegesített, hogy nyugodt akartam maradni, de nem tudtam. Folyamatosan nyitogatnom, tisztelegnem kell.
Kurva öreg vagyok én már ehhez.

Egy hintaágyat akarok!
Beleültem és pillanatok alatt jött az ötlet.

Kinyitom azt a kurva belső kaput!
Mindenki be tud jönni és ki tud menni anélkül, hogy nekem nyitogatnom kellene előtte az ajtót.

És tényleg kiakasztottam, majd teljesen kitártam.
Mivel ezzel leesett a roppant felelősség súlya a vállamról, megéreztem milyen iszonyú melegen tűz a Nap, és hogy most belém tudná oltani a nyarat, hogy tudjam, megérkezett teljesen.
Szinte meggyújtotta az inget rajtam, én meg azt akartam, hogy engem gyújtson meg. Hirtelen elkezdtem letenni a fegyvert a bódé mellé, kigombolni és levenni magamról mindent.
Legalábbis felülről. Aztán meg kerestem egy helyet az őrbódéval szembeni bokrosban, ahonnan láttam mindkét kaput meg a fegyverem, leterítettem az ingem, és leheveredtem. Egész klassz időszakot fogtam ki, legalább fél órán keresztül senki nem jött.
Illetve csak a kajás UAZ, amiből a kopasz kisSas sofőr mutatott a homlokára, hogy hülye vagy baszki.
És?
Mondjon valami újabbat, nem?
Szarok én rá, ki mit gondol.
Öreg vagyok.
Öt napom van.

És most inkább gondolkodni akarok.

Momentán nem jut eszembe, hogy miről is akartam.
A jövőről?
Nem arról nem, az majd csak öt nap múlva kezdődik. Minek úgy előrerohanni?
A jelenről?
Abban az égvilágon semmi gondolkodni való nincs, várakozás van.
A múltról?
Nem, épp azért nincs semmi gondolkodni való a jelenben, mert alig várom, hogy véget érjen a múlt.

Fekszem inkább itt csendben.
Jólesően éget a nap.

És jön egy parancsnoki UAZ.

Ó, a kurva élet, maradok fekve, úgy nem biztos, hogy észrevesznek.
Mondjuk borítékolható lenne amúgy tíz percenként, de azért tiszttel nem akartam találkozni. 
Mindegy, nem mozdulok, levegőt se veszek míg elmegy. Mindjárt elmegy, most kanyarodik be elém. Már csak egy kicsit kell továbbhaladnia és benn van a laktanyában.
Még egy kicsit beljebb kell mennie.
Kellene.
Mintha megállt volna.
Mi a fasz?
Megállt?

Na, ettől felültem és farkasszemet néztünk Nyírő alezredessel, a laktanya parancsnokával.

– Maga meg mit csinál itt? – kérdezte hirtelen, ugató hangon.

– Jelentem... – mondtam nem túl eltökélten, miközben széttártam a karomat. Ő követte a tekintetével a mozdulatomat mögém, az ÉPK-sok barakkjára, nyilván azt gondolta oda tartozom.

Menjen vissza azonnal, ne is lássam. Felálltam, felvettem az ingem a földről.

– Az őr merre van? – kérdezett utánam Nyírő. A tekintetem a fegyverre ugrott, amit az őrbódé falának támasztottam. Ő is odapillantott.

– Maga az? – kérdezte kerekre nyílt szemmel.

Csak bólintottam.
Hirtelen, az eszébe jutó első gondolat első szava első betűjének lendületével felfújta az arcát, lángvörös lett, és ingerülten intett a sofőrnek.

Nagyot fékeztek a laktanya épülete előtt, láttam, ahogy az alezredes rohan be a csapatügyeleteshez.
Összeszedtem a cuccaim, és amikor épp gyűrtem volna be az ingem a gatyába megszólalt az ugafon és Szilasi, a csapatügyeletes tiszt berendelt.

Már be sem tűrtem végül az inget, sapkám a kezemben, mint valami hippi, bandukoltam be.
Szilasi még csak nem is kiabált, rezignáltan jelezte, hogy mára kivettek a szolgálatból, menjek csak fel és várjam, hogy mi lesz velem.

A lépcsőn felfelé menet dohogtam magamban.
Várja meg a faszom.

Öt napom van.
Tovább nem várok.

59

1988. március 21. hétfő

Otthon kiderült, hogy pénteken volt a szülői értekezlet.
Nekem ez teljesen kiment a fejemből, Anyu mondta, hogy neki is, de Apu észben tartotta, el is jött a munkahelyéről hamarabb, hogy el tudjanak jönni.

Apu kíváncsi volt arra, hogy mi a tisztek véleménye rólam.
Azt már tudta, hogy nekem mi a tisztekről.

Anyu is vele tartott, azt mondta, meglepőén sokan megjelentek, pedig amekkora marhaságnak hangzik, arra számított, hogy nagy ívben tesznek rá az emberek. Ő mondta is Apunak, hogy semmi olyat nem fognak megtudni, ami értékes infó lenne, a meghívó hangvétele pátosszal teli ömlengés, ugyanez várható, emiatt nem kell odamenni.
És mint mondta, igaza lett, mert a tisztek egyáltalán nem készültek fel arra, hogy személyes jellegű kérdésekre választ adjanak, hanem a Határőrségről alkotott képet akarták formálni, esetleg megtudni, ha lehet valamifajta fennkölt dicséret formájában.
Erre meg a szülők nem készültek fel. Milyen pozitív véleményt akart bármelyik tiszt is hallani arról az intézményről, amelyik elveszi a gyerekeiket másfél évre?
Nem normálisnak a tisztjeink.
Az első negyedóra önfényezés után átadták a szót a szülőknek, amely aktus hosszú kínos csendet eredményezett, míg valamelyik tisztnek jött a mentő ötlete. Biztatásként elhagyta a száját a következő, szelíden bátorító mondat:

–  Na, valamilyen észrevételük vagy kérdésük csak van, nem?

Erre aztán lassan jött is.

Nem igazán észrevétel, inkább kérdés, de az is valami.
Sőt!
Olyannyira valami, hogy nem is tudtak a tisztek vele mit kezdeni.

Ilyenek jöttek,  hogy "és a mi fiúkról tudna-e pár szót szólni, meg hogy miért nem jár haza minden héten ez és ez".

És ekkor már hirtelen sok kérdés lett, kezelhetetlenül sok, ezekre csak nagy kínnal, keservvel tudott megfelelni a tisztikar néhány felkent képviselője.

Nem is ismertek mindenkit név szerint, és látszott, hogy dicsérni nem nagyon tudnak, ha megteszik hamis lesz, de mégiscsak a szülőkkel szemben ültek, rosszat nem mondhattak, már csak a Határőrség jó hírére való tekintettel sem.
Nagyon igyekeztek, de semmitmondó mellébeszélésbe váltott a szülői értekezlet. Anyu szerint Apu már az első perctől ficergett a széken, hiába bökdöste, hogy nincs ennek értelme, de Apu egy óvatlan pillanatban, amikor mindkét résztvevő csoport épp elhalkult, tisztán, jól hallhatóan és megkerülhetetlenül rám kérdezett.

Mint valami mentőövbe kapaszkodtak ebbe a tisztek. Nem tudom kik lehettek, Anyu leírásából, hogy az egyik rettenetesen töpszli, a másik pirospozsgás, pontosabban borvirágos arcú, a harmadik halovány és keszeg, ezekből nem ismertem rájuk. Talán Balrog őrnagy, Szilasi és Korlát százados lehetett.
De most végre testhezálló kérdést kaptak.

– A Dvorszky? Na, hát igen! Na, ő az, aki egyáltalán nem vált a Határőrség becsületére, ő az, akivel annyi gond volt, hogy felsorolni alig lehetne, minden itt szolgáló kiskatona tudja a dolgát, és becsületesen elvégzi a szocialista haza által rábízott feladatokat, mindegyik büszkesége a szervezetnek, de Dvorszky határőr egyszerűen nem illik ide. Ez egy komoly hagyományokkal rendelkező elitszervezet, a társai ezt tudják is és eszerint szolgálnak, de vannak, akiknek semmilyen érzékük nincs a fegyelem iránt és nem fogékonyak a haza vívmányaira, van aki egyszerűen nem érdemli meg, hogy itt legyen.

Apu pici lett.
Anyu mondta.
Hogy majd elsüllyedtek.
Ő érezte, hogy valami ilyesmi lesz, de Apunak valószínűleg ezt hallani kellett. Anyu hiába vigasztalta azzal hazafelé, hogy de látod, mást alig ismertek név szerint és mindenkiről a szabad nép folyóirat hatósági horoszkóp rovatának főcímeit mondták el, rólam meg milyen folyékonyan és hosszan beszéltek, szinte híres vagyok, Apu nem nagyon vigasztalódott.

Aztán tegnap este, amikor hazaért, kicsit beszélgettünk erről. Mondta, hogy hibázott, mert azt hallotta, amit én egyszer még januárban elmondtam neki, de azt is említette, hogy úgy érezte utána kell járnia.
Mint mondta, nem volt jó hallgatni, és hogy ott nem lehetett erre semmit mondani, nagyon kényelmetlen helyzetbe került, mert a többi szülő nem tudta miről van szó és biztos, hogy valami borzalmas, kiállhatatlan fajankónak képzeltek el, ő meg nem tudott megvédeni, de büszke is volt, mert kicsit megérezte milyen hatalmas tömeggel, milyen vaskalapos, hatalommal bíró emberek vezette szervezettel szálltam szembe.
Hülyén és értelmetlenül, de nem beijedve. Ne folytassam ezt, de a hülyeségem a mérete miatt tekintélyt parancsoló.

Volt a mondanivalójában pikírt cinizmus, meg elismerésféle is, nem nagyon tudtam erre mit mondani, csak hogy kár, hogy elfelejtettem, hogy mikor van ez a szülői, mert lebeszéltem volna és sajnálom, hogy nem hallgatott Anyura. Nem akartam neki kellemetlenséget, de a tiszteknek igazuk van, nem vagyok oda való. De higgye el, nem kell az olyan szavának túlzott jelentőséget tulajdonítani, aki meg csakis odavaló, semmi másra nem alkalmas.

Apu elmosolyodott, legyintett, hogy fátylat rá, marhaság volt az egész, Anyura kellett volna hallgatnia.

Miután visszamentem a laktanyába kérdeztem a többieket, hogy mit tudnak a szülői értekezletről, de nem találtam olyat, akinek a szülei eljöttek volna.
Valószínűleg a kopaszok szülei lehettek inkább.

105

1988. február 4. csütörtök

Ma megint nagy napunk volt.
Mindenki előtt ismert tény, hogy azok a tisztek, akik a laktanyában szolgálnak az égvilágon semmit nem tudnak a reptér működéséről.
Ők csak minket tudnak baszogatni.
A reptéri hivatásos állománynak kell megítélni, milyen esemény vagy helyzet miatt rendelnek el riadót, kik nem léphetnek be ide, milyen gépet kell alaposabban megvizsgálni.
Ők kapcsolatban vannak a többi reptéri dolgozóval, széles látókörűbbek, intelligensebbek.
Itt van például Nikodém. Én személyesen nem ismerem, sose láttam, de róla még a fajtatársaim, a sima sorállományú kampósok is azt mondják,  hogy a kisujjában van a reptér, mindent tud a működéséről, és a reptér biztonságát nem veszélyeztető stiklik esetében elnézőbb, legalábbis büntetni nem merő szórakozásból szokott. Még olyan társam is van, aki egyenesen kedveli. Ezt azért én már elég perverznek látom, mert én ilyet legfeljebb Guttyánnal szemben érzek, de őt csak úgy kedvelem, mint a mi istállónkban nevelkedett tulkot.
Mindenesetre a reptéri tisztek már az első pillanattól zúgolódtak azon, hogy az okmányos szolgálati helyre két embert tettek ki a mi laktanyai tisztjeink.
Mert ők csak minket tudnak baszogatni.
Ez az általuk hozott szabály teljes lehetetlenségnek látszott, mert azóta sem lett ott feszesebb a szolgálat, sőt, a korábbi szolgálati helyektől szerezte meg a "legkívánatosabb poszt" címet, merthogy két határőrt tettek együtt, egyetlen szolgálati helyre, és így végig lehetett beszélgetni a szolgálati időt.

Itt az okmányoson a ki-bemászkáló autókat kell napjában kismillió alkalommal megállítani, de nagyon kellemetlen, mert sok esetben, attól, akit itt baszogatok lehet, hogy más helyszínen kaját próbálok ciházni.
Vagyis itt az okmányoson bele kell harapni az ételt adó kézbe.
Ezt senki se teszi szívesen.
Vagyis, ha ketten vannak kinn, ketten szarnak arra, hogy ki jön, ki megy.
Csak az idegen, ritkán látott autókat és a tisztek kocsiját állítjuk meg. Annál is inkább, mert nem ez az egyetlen út, még vagy négy szabadon választható, őrizetlen útvonalon bejöhet az, aki nem a munkáját végzi, hanem rosszban sántikál.
Amilyen messziről kiszúrhatja a sík területen jól láthatóan posztoló katonát, olyan nemes egyszerűséggel kerülheti ki.
Nincs olyan hülye, aki ott akarna bejönni rosszalkodni, ahol ellenőrzésre számíthat, még akkor sem, ha nem egy, hanem kettő katona őrzi ott a békét.
Szóval ez a két emberes szolgálat akkora marhaság, hogy kevés ehhez fogható van itt a reptéren. Valaki gondolom megelégelte, talán a reptéri dolgozók valamelyik magas beosztású képviselője, és odaszólt a laktanyába, hogy ezt ne.
Persze ez feltételezés, csak hát nagyon is valószínű, hogy nem saját maguktól jutott a tisztjeink eszébe délután a köteléken, vagyis az eligazításon bejelenteni, hogy eltörölték a kettős szolgálatot az okmányoson.
Mindezt Knízner kopasz hadnagy Korlát százados társaságában jelentette be, csillogó szemekkel.
Őneki meg aztán végképp tényleg fingja nincs mi fán terem a reptér, de fennen hangoztatta most, hogy optimalizálnak, ésszerűbbé teszik a szolgálatot, mintha nem ők rendelték volna el a hülyeséget pár hónapja.
Knízner ostoba majom, azt hitte, most aztán hálával telve borulunk a lába elé, kicsit meg is hökkent, hogy sietve szétszéledtünk a mondandója után.
Látszott, hogy nem érti, az volt az arcán, hogy hisz jó hírt közölt, de nem értenek ezek a sorkatonák semmit.
Hogyne értenénk. Utáltuk azt a szolgálati helyet, de ketten beszélgetve gyorsabban ment az idő.
És csak ez számít, semmi más.
Minek örülnénk most?

161

December 10. Csütörtök


Rövid Ugrás. Délelőtt F1-n.

Amúgy nem értem, hogy gondolták a tisztek a tegnap említett költözést? A Rövid Ugrások közt, alvás helyett?
De ez az időszak másra sem jó, álmos vagyok és kedvetlen. Persze, ez nem zavar senkit, a délutánom azzal telik, hogy szaladgálok kihallgatásokra. Először Szadó őrnagy hívat, jelzi, hogy ő nem akar velem foglalkozni, kihallgatásra rendel Vakondi alezredeshez. Ő a laktanya politikai tisztje, majd ő tudja, mit csináljon velem.

Az az érzésem, hogy valami gubanc lehet a színházi szereposztással, mert minden tiszt ugyanazt a szöveget darálja. Vakondi is csak néz az üveges, ostoba szemével, majd kifejti, hogy egy csődtömeg vagyok, egy igazi katasztrófa. Ha majd a határőrség egyszer bevégezte a feladatát, azt fogja a missziójának érezni, hogy az ilyen típusú katasztrófát megelőzze. Egyszer, csak figyeljem meg, még ő lesz a katasztrófavédelem vezetője és akkor az ilyen hülyéket és minden neki nem engedelmeskedő szervezetet megreformál. De most inkább menjek Fattyas őrnagyhoz kihallgatásra, ő majd tudja, mit csináljon velem.

Megyek Fattyas őrnagyhoz.

A szövegükön túl amiben egyformák a tisztek, az az, hogy egyik se ért engem. Magyaráznom kell, mit értek az alatt, hogy "nem akarok". Ritkán hallhatják ezt a szóösszetételt.
Ízlelgetik, forgatják a szájukban.

– Nem akar. Hogy érti azt, hogy nem akar? Nem tűnt fel, hogy nem a maga kedvéért jött létre a határőrség? Nem akar. Mit nem akar egyáltalán? Átköltözni egy másik körletbe? Van ennek valami értelme, mondja meg, van ennek értelme?

Fattyasnak próbáltam viccelni, hogy mit értek az alatt, hogy nem akarok.

– Jelentem, azt jelenti, hogy nincs szándék bennem. Ha lenne, akarnék. – válaszoltam hetykén, tán némi mosollyal is a szám sarkában.

De Fattyas őrnagy nem volt vicces kedvében.

– Szórakozik, katona? Azt hiszi velem viccelődhet? Úgy berendelem Barlog őrnagyhoz kihallgatásra, hogy arról kódul. Majd ő tudja, mi legyen magával. Mit képzel?
Emelte is a telefont és elmesélte Balrognak, hogy van képem viccelődni.

Megyek Balrog őrnagyhoz.

Na ő tényleg nincs vicces kedvében.
Olyan arccal néz, hogy azt látom benne, ha most a kivégzésem nézné végig, akkor is ilyen szenvtelen, sőt ellenséges lenne. Ne húzzam a drága idejét, futólépés a vesztőhelyre, gyerünk-gyerünk, tegyem már a nyakam a guillotine-ra, bújjak már bele a kötélbe, segítsek már betárazni a kivégző osztagnak. Ennyi ideje nincs rám.

Így is beszél.

– Fiam, maga holnap költözik, nem kérdeztük a véleményét. Régen, néhány botütés után nem akadékoskodna, most érezze úgy, hogy megkapta.

Na itt tartunk. Tényleg simán kivégeztetne, mondja is, hogy ő sose ellenezte a testi fenyítést, engem ismerve igazolva is látja a szükségességét.

– Én tudom, mit kellene magával csinálni – fejezi be. – De sajnos, más idők járnak. Holnap költözik, de ma még beírom Nyírő alezredeshez kihallgatásra. Hadd tudja meg, milyen idiótákat sodor ide az élet.

Megyek Nyírőhöz.

Ő a legegyszerűbb eset. Végighallgatta, hogy nem akartam költözni, közli, hogy Balrog őrnagy arról is tájékoztatta, hogy holnapra mindez rendeződik és hogy ilyen idiótát, mint én, még soha nem látott. Nem is tudná mit csináljon velem, ha nem lennének ilyen hatékony emberei, mint Zádori, Horváth, Szadó, Vakondi, Fattyas és Balrog, akik megpuhították azt a eszement hülye fejemet. Na lépjek le, mielőtt nem tudja mit csinál.

Milyen egy béna szervezet ez?
Az, aki az alsóbb szinteken áll, csak azt tudja, hogy feljebb tolja a szart eggyel. Neki ne legyen ebben felelőssége, majd valaki dönt felette. Aki meg a legtetején van, az nem tudja, mit csináljon. És örül, hogy az alatta lévők, legalább tudják.
Nonszensz.

Hogy került a laktanya élére?
Ki ez?

Nagyon várom azt az időszakot, amikor legalább egyszer tudja ebben a kicseszett világban, hogy mit csináljon. Istenem, hogy lett ő laktanyaparancsnok?

Aztán visszaküldött a századhoz, induljon a bent töltendő szabadnap!

165

December 6. Vasárnap

Ma meglátogattak Anyuék.
Hát igen.
Izgulnak.
Féltenek.
Nem voltam otthon valóban, már több mint egy hónapja.

Napközben nem mentem semmilyen szolgálatba, délután három óra körül hivatott a csapat ügyeletes tiszt, történetesen Széna. Érdekes, hogy nem érzem rajta, hogy neheztelne, pedig ő volt szolgálatban, amikor elkaptak és behoztak minket reggel a katonai rendészek. Nagyon kellemetlen helyzetbe került volna, ha kiderül. Nem is mondanám, hogy kedvel, de mintha engedékenyebb lenne, nem pedig bunkóbb, ahogy az ember várná.
Be kell vallanom, még én is barátsággal gondolok rá, úgy érzem, nem akarom többet kellemetlen helyzetbe hozni.

Most is nagyon emberi hangon mondta, mikor már ott álltam az irodája előtt, hogy itt vannak a szüleim.
Nagy kerek szemekkel néztem, hogy hol is, de sietve magyarázta, hogy nem benn, mert nem engedheti be őket. Több okból sem, részben erre nincs felhatalmazva, ő ebben nem dönthet, de ma vasárnap lévén, semmilyen magasabb beosztású, döntésképes tiszt nincs benn. Másrészt, ha egyszer megengedik, akkor átjáróház lesz a laktanya, minden anyámasszony katonája itt fogadná benn a látogatókat.
Nem akarnak ide szülőket beengedni. Van egy elképzelés, hogy bevezetik a szülői értekezlet intézményét, de az még csak terv.
Mivel úgy hallotta, hogy régen nem voltam otthon, most engem kienged a kerítéshez.

– És Dvorszky – kérdezte végül –, legalább megírta nekik, hogy büntetésben van, azért nem megy haza?

– Ööö, jelentem nem.

– Akkor mit áll itt? – dorgált meg jóindulatúan – Menjen, kap egy negyed órát.

Igen. Míg a kapu felé igyekeztem gondoltam át jobban. Nagyon régen írtam levelet.
Hogy miért is hagytam abba, nem tudom. Illetve talán azért, mert a levél megírásához gondolkodnom kell a bentről és a kintről.
Kintről, a családról. Editről.
De akkor nehezebb benn.
Akkor is kibírom, de lassítja az időt. Ezért leszoktam róla.

Ahogy megláttam a családot a kerítés túloldalán, ahogy sütött belőlük, ahogy érezhetően körbe ölelte őket az aggodalom, az szíven ütött. Jól láthatóan semmi bajom, de ezt ők honnan tudhatnák, ha nem írom meg?

Mivel nem tudták mi van velem, élek-e, elhelyeztek-e, futkosóra küldtek-e, eljöttek megnézni.
Tök véletlen, hogy korosztályombeli a kapuőr, Prill Csabi.
Ha kopasz van itt, kényelmetlenül éreztem volna magam, de így fesztelen tudtam maradni. Anyuék először hozzá mentek, ő betelefonált Szénának, az meg leküldött. Kicsit azért a kaputól messzebb állt a család, a drótkerítés mögött toporogtak a hóban.

Nagyon mellbe vágott a látvány, nagyon régen láttam így egyben a családot, valamiért az Eskü napja jutott eszembe.
Őszinte örömmel köszöntöttük egymást, igazából legszívesebben átugrottam volna a kerítést.

Nagyon idegesek miattam, ez jól látszott, hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hogy nem írtam nekik.
Micsoda önzés ez?
Tényleg senkire nem vagyok tekintettel.

Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap, és olyan nagyon sokat nem állhattak még kinn, de a két öcsém már kicsit unta az ácsorgást. Anyu elérzékenyülve kérdezgette, hogy mi történt, Apu csak csóválta a fejét, mikor ecseteltem, hogy most folyamatosan büntetésben vagyok azért nem megyek.
– Jó, de írhattam volna! – tesz szemrehányást Anyu, de már nem volt erre szükség, én nagyon is éreztem, hogy ez tényleg igaz.
Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mik vannak benn, de nem beszéltem arról, hogy hányszor lógtam meg, hogy ennek mi vetett véget, nem mondtam, hogy állandóan torzsalkodom a tisztekkel, hogy tulajdonképpen csak a baj van velem. Azt mondtam, hogy a fegyver elhagyását nehezen emészti a vezérkar, ezért számíthatok arra is akár, hogy hónapokig nem engednek haza. De azt láttam, minél többet meséltem abból, mit csinálok itt benn, annál jobban csodálkoznak.
Legalábbis Apám.
Mondta, hogy valószínűleg fel sem tudja fogni, milyen lehet nekem itt benn, de ha lehet, próbáljak meg kicsit kooperatívabb lenni, vagy legalább ne keressem direkt a bajt.
Ő csak a kiképzést csinálta annak idején végig Kisújszálláson, de ott valamelyik tisztnek feltűnt, hogy csak az egyik szemével lát, ezért leszerelték. A szeme még gyerekkorában sérült meg, amikor felkapaszkodott egy busz hátuljára, majd egy kanyarban leesett. Összetörte magát nagyon és a szeme is megsérült.

Valami fogalma van a katonaságról, mondta, de nem tudja, mekkora pszichikai nyomás ennyire sok fegyveres szolgálatot adni, amennyit ránk terhelnek ezekkel a Rövid Ugrásokkal.
Nem akar abba a hibába esni, hogy olyan dologról osztogat tanácsot, amit nem ismer, de annyit tud, hogy fejjel a falnak menni nem sokáig lehet. Csak arra kér, gondolkodjak, mielőtt bármit teszek, kicsit vizsgáljam meg, milyen következményekkel járhat. Úgy érzi kicsit túllőttem a célon, de bízik bennem, hogy azért megtalálom a helyes megoldást a dolgokra.

Kurva kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert ugyan ultra finom, de azért mégiscsak fejmosást kaptam, hanem mert igaza van.
Nem gondolkodtam eddig sosem azon, milyen következményekkel járhatnak a cselekedeteim.
Álltunk a kerítés két oldalán, a dróthálót markolva és én őszintén szégyelltem magam, de nem tudtam Apámnak megígérni, hogy gondolkodni fogok. Azt tudtam csak mondani, hogy minden rendben lesz.
Lehet, hogy sokat leszek büntetve, mert nem szeretnek itt a tisztek, de kibírom, efelől ne legyen kétségük.

– Jó-jó! – mondta Anyu, de aggódnak miattam. Erősködtem, hogy ne tegyék, de nem sikerült száz százalékig megnyugtatnom őket.
– Legalább írjak néha. – szólt Anyu, én meg válaszoltam, hogy írok.
Igen, ennyit meg kell tennem.

Ahogy ott álltunk és néztem, hogy a leheletük pára pászmái átúsznak a kerítés drótjai közt és körbevesznek engem, rájöttem, hogy miért nem írtam.
Mert bár úgy tűnik én vagyok bezárva, mégis ők vannak börtönben, az aggodalom cellájában, én itt benn szabad vagyok. Ha nem gondolok arra, hogy kinn is lehetnék, hogy vannak szüleim, testvéreim, talán még csajom is, ha ezeket elfelejtem, szabad ember vagyok, akkor nem fog rajtam a szokásos büntetés, hogy nem engednek haza.

Ha nem engednek, nem engednek. Nagy ügy.
De ha leülök levelet írni, rajtuk gondolkodom, rájuk gondolok. Akkor hiányozni kezdenek ők maguk és mindaz, amihez hozzátartoznak.
Hiányzik a civil élet.
És ha az hiányzik, akkor rág belül, mint egy féreg. Ezt kell megtanulnom kezelni.

– Írok, írok. – mondtam búcsúzásképp, majd megszorongattuk egymás kerítésen átnyúló ujjperceit és én visszaindultam az épületbe. Ők megvárták, míg eltűnök, egy utolsót intettünk egymásnak. Fenn a körletben már estig nem szóltam senkihez, a fal felé fordulva, nyitott szemmel feküdtem megrendülten.