Centi_30.jpg 536

 

 

 

November 30 vasárnap

 

Ma is csak heverésztünk. Lassan azt érzem így telik el a katonaság, annyira nem kellünk senkinek. Ma vasárnap van, még laktanyai feladatok sincsenek. Aztán este hirtelen berobbant három tisztes.

– Elvtársak! Mi ez a tunyulás? Ki az ágyból! Kettő perc múlva teljes menetfelszerelésben a folyosón sorakozó! Mozduljanak már meg! 10 másodperc letelt!

Kiugrottunk az ágyból, kapkodtunk, de összekeveredtek a bakancsok, kabátok, sapkák. Mindenünk egyforma, ilyen sietve nem kellett eddig felöltöznünk még.

Nem is ment, legalább tízünknek kellett még kétszer levetkőzni és szigorúan két perc alatt felöltözni, mindent bekötni, begombolni, bepakolni a zsákba az ágyak közti szűk résben, kapkodó ideges társak közt. Koncon marakodó keselyűkhöz voltunk hasonlók.

 

Sorba állítottak bennünket a konyhánál, kaptunk két szelet kenyeret, meg egy konzervet. Mi lesz ebből?

 

Mára semmi nem lett, visszatereltek a körletbe, lekapcsolták a villanyt.

–Lecuccolnak, aztán lefekszenek. Két perc múlva visszanézek, addigra mindenki legyen ágyban! Jó éjszakát elvtársak!

Vaksötétben tapogatóztunk az ágyakhoz és próbáltunk úgy levetkőzni, lepakolni, hogy mindent megtaláljunk másnap. Ugyanaz az ideges tolongás lett ebből, mint korábban, de végülis ágyba kerültünk, mire a tizedes benyitott újra.

Centi_30.jpg537

November 29. szombat

 

Délután bejött az első nap látott szakaszparancsnokunk. Felrúgott egy stokit, amin valami kabát volt letéve, mondván, hogy ilyen rendetlenséget az ő szakaszában nem tűr és mindenki pattanjon fel, amikor belép. Azt szereti, ha kuss van, utálja a nyafogást, ilyenkor úgy érzi,  hogy neki kell behoznia nevelésben mindazt, amit a pipogya szüleink eddig nem tudtak.

– Vagy amit a reakciósabbja nem is akar! – mondta gyanakvó arckifejezéssel, miközben végigjárt és mindenkinek belebámult az arcába.

– Megismerem én messziről a felforgató gondolkodást, látszik az a szemekből, engem nem lehet átverni.

Minket most csak azért nem szopat meg, mert érződik rajtunk a tejszag, a szemében még nem vagyunk emberek, nem is érti, hogy adhattak nekünk nevet, hallotta ám, hogy van valami elmaradott törzs, amelyik csak akkor ad nevet a gyereknek, ha már bizonyította, hogy életben marad, na de mi még semmi ilyet nem bizonyítottuk és ha rajta múlna, megdöglenénk az első reggeli tornáján. De sajna itt is ostobák a vezetőink, nem bízzák Rá –a szakemberre– ezt és feljebb is csak az kerül, akinek a faterja fejes. Na, azokat utálja. Meg a pestieket. Különben is, van itt budapesti?

Nem éreztem megszólítva magam, úgy véltem nem ez a legalkalmasabb helyzet színt vallani. Nagyjából mindenki így gondolta.

– Nincs maguk közt egyetlen pesti sem?? Mindenki büdös paraszt?

No, ekkor kezdtünk jelentkezgetni, majd a szakaszparancsnok azzal folytatta, hogy ő is igazi parasztgyerek –amit amúgy letagadni aligha tudott volna–, így csak azokat szereti. Ezek után hárman maradtunk pestiek.

– Szóval maguk a pestiek? – húzta össze a szemöldökét – És melyikük csókos? Egyik se? Az nagyon rossz csillagzat, nagyon rossz. Mert a csókos pestit utálom, de azokkal nem lehet csinálni semmit büntetlenül. Na de három pesti szarjankó, az már igen! Tudják hány buzi csókos helyett kell majd szopniuk? Ne is akarják tudni.

Még egy kicsit ijesztgetett, majd megkérdezte van-e valami hozzáfűznivalónk. Egyikünk előállt.

– Három napja vagyunk itt, senki semmit nem mond nekünk. Mi lesz velünk?

A szakaszparancsnok hátratolta a sapkát a fején. Elkomorodott és csak annyit mondott:

 

– Az nem a maguk dolga!

 

Kicsit megsüllyedt a padló, mindenki magába szállt.

Mostantól másfél évig nincs közünk a jelenünkhöz, jövőnkhöz. A legközelebbi öt perc sem a mienk. Mindenről más rendelkezik. Mikor keljünk, mit vegyünk fel, milyen legyen a hajunk, mikor és mit csináljunk. A testem mások szeszélyének játékává vált. Statisztikai adat lettem, a nevem csupán azonosító kód, lényegtelen ki vagyok.

Emberünk a hatást vizsgálgatva elégedetten végignézett rajtunk, majd kilépett az ajtón.

– Jegyezzék meg az arcomat, sokat fogunk még találkozni. – fordult vissza.

Soha többet nem láttam.

Centi_30.jpg538

November 28. péntek

 

Ma már néha egy-egy tisztes elvitt belőlünk párat, de szerencsére mindegyikünk sértetlenül visszaérkezett, takarításra, hólapátolásra, krumpli pucolásra használtak minket.

Én igyekeztem a felső ágyon minden ajtónyitásnál beleolvadni a környezetbe, fel se emeltem a fejem, nem akartam semmit sem csinálni.

Mellettem egy izgága gnóm röhörészett mindenen, rettentően idegesített. Ilyen formát én még sose láttam. Olyan széles, mint két másik ember. Nem kövér.

Széles.

Mintha olyan sziámi ikrek lenne, aki beszületett két fél vállal rendelkező testvére közé. Én az ágy közepén takartam ki egy viszonylag keskeny részt, ő végigérte a vállaival széltében. Emiatt néha átcsúszott valamelyik végtagja. Ilyenkor undorodva tologattam vissza. Felriadt, kicsit megilletődve vártam, hogy mit reagál, de csak elvigyorodott és pillanatok alatt újra álomba zuhant.

A feje is széles volt, csak a negyedik nap találtak rá sapkát, de a legszélesebb a vigyora volt, amiből kibukkantak az egymástól meglehetős távolságban ülő nagy, sárga és tökéletesen négyzet alakú lófogai. Néha azon kaptam magam, hogy hosszan, hitetlenkedve vizsgálgatom.

Estefelé valahogy beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy mátészalkai gyerek. Mesélt a kamaszkoráról, egyre szórakoztatóbbnak találtam, főként azért mert a tájszólásról eddig azt gondoltam, csak az öregek sajátja, most találkoztam életemben először velem azonos korú sráccal, aki majdnem érthetetlen kiejtéssel beszélte a nyelvünk.

Eddig burokban éltem, ahol felnőttem, ahova suliba jártam, ahol dolgoztam, mindenhol gyakorlatilag pesten született és itt is nevelkedett emberrel találkoztam. Most meg itt egy csomó vidéki srác, azt se értem mit mondanak.

A suliban, a sporttársak közt az az elmélet volt az elfogadott, hogy amit lehet, el kell kummantani. Hát én ehhez igyekszem majd tartani magam, de itt a vidéki kölkök, se nem zúgolódnak, se nem bujkálnak, de még olyan is akad, aki önként jelentkezik, ha keresnek néhány embert, havat lapátolni.

Érthetetlen.

Centi_30.jpg539

November 27. csütörtök

 

Egy sárgás falú körletbe kerültem, húsz sráccal. Reggel senki nem keltett, senki nem jött be hozzánk, ha nem lettünk volna éhesek, ezt az állapotot mindenki jólesően nyugtázta volna. Nem nagyon alakultak beszélgetések még, a mennyezetet bámultuk csöndes, mély apátiában. Dél körül nyitott be az első ember a körletbe.

– Maguk mit csinálnak itt? – kérdezte egy barátságos arcú tisztes.

– Nem tudjuk. – válaszolt valaki közülünk.

– Hát akkor ki az isten tudja? Tegnap vonultak, mi? A reggeli után nem mondta maguknak senki mi a dolguk?

– Nem voltunk reggelizni.

– Mér?? Fényből táplálkoznak?

– Senki nem mondta…

– Maguknak ezt is mondani kell? – hitetlenkedett az őrvezető – Az éhség is parancsra jön maguknál? Na, jöjjenek, reggeli már nincs, de az ebédet megkaphatják hamarabb. Ezt a töketlen bandát! Minden bevonulásnál egyre hülyébbek jönnek!

Még egy kicsit dohogott, de elvitt az étterembe, elmondta, mikor vannak az étkezések és hogy nyugodtan menjünk magunk, csak álljunk rendesen sorba az étterem előtt a többi raj mögé. Sapka a fejünkön, ingek, gyakorló felső begombolva, kabátot ne vegyünk, azt tilos -10 fok felett.

Aztán mára ő is eltűnt.

 

Másnap reggelig megint senki nem szólt hozzánk.

Centi_30.jpg 540

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1986. november 26.-án szerdán reggel hatkor megkezdtem a sorkatonai szolgálatot.

A BM Határőrség állományába kerültem.

Az udvaron álló két-háromezres tömeget, – név szerint szólítgatva-, valami szisztéma alapján szétosztogatták. Volt, aki rögtön IFA-ra került, volt, akit különböző épületek felé tereltek. Felesleges volt bárkinek az arcát megjegyeznem, bárkihez szóltam, azonnal elrángatták mellőlem. Apu csak az Adyligeti laktanya kapujáig jött. Elhozott autóval, nehéz csendben ültünk, mikor új slágerként megszólalt az “You’re In the Army” című Status Quo dal. Akkor hallottam először.

phoca_thumb_l_i_15_22.jpg

Engem nem szállítottak sehova, délig álltam az udvaron, addigra csak húszan-harmincan maradtunk. Merevre fagyva szedett össze bennünket egy alacsony tizedes. Sorba állított minket, csodálkoztam, hogy milyen egyszerű dolga van. Eszembe sem jutott ellenkezni. Bekísért egy hatalmas épületbe.

– Itt megkapják a gyakorlót! Maguk az én szakaszom, este a Jacksonban találkozunk! – mondta, aztán eltűnt.

Mi az a Jackson?

 

 

 

 

A felszerelést darabonként külön teremben kaptuk meg. Az első szobában kellett leadni a behívót. Az enyémen ott virított egy nagybetűs FEP felirat. Az ott ülő őrvezető jóindulatú mosollyal tanácsolta, hogy minden szobában hangosan jelezzem: FEP-es vagyok.

Végre egy jóindulatú srác.

Bementem a következő terembe.

– FEP-es vagyok – szóltam hangosan.

– FEP-es?

– Igen! – mondtam örömmel az ott unatkozó társaságnak, jól esett, hogy értenek, de nem volt időm gondolkodni. Egy magas tizedes teljes erejével vágott az arcomba egy bakancsot, majd felrepedt a szám.

– Dugd fel magadnak a surranót FEP-es! – röhögtek többen – Na, tünés a nadrágért!

Itt is benyögtem a FEP szócskát, már repült is felém a nadrág.

Következő részleg, óvatos vagyok, de nem eléggé.

– Mi az a FEP?

A raktáros felnézett rám.

– FEP-es vagy?

– Igen. – szaladt ki a számon. Most egy övet kaptam a képembe, a csatja hangosat koppant a homlokomon.

A legközelebbi teremben már ügyesebb voltam.

Odahajoltam egy nagytestű tiszteshez.

– Az a srác mögöttem, minden szobába beszól, hogy FEP-es, mi a szart jelent ez?

A tisztes elhúzta a száját.

– Forgalom Ellenőrző Pont. A rohadt mázlista. Ezek a szemetek kerülnek Ferihegyre. Tudod, milyen Hawaii ott lenni? Az nem ez a szarság!

Elköszönök, de még hallom, hogy a csajka koppan a mögöttem jövő srác fején.

 

 

 

 

 

Már szinte minden felszerelést megkaptunk, le kellett vetkőznünk meztelenre.

Te jó ég! Én is ennyire ronda lennék? Kacska lábak, inas hátsók, keszeg, beesett mell, szőrtelen, csupasz, kövér, esetlen testek, görbe hátak, hihetetlen!

És ennyifajta hímtag létezik? Hogy lehet olyan görbe vagy kicsi vagy nagy? Borzalom! Mit szeretnek rajtunk a nők?

Lopva néztem a társaim, ahogy ők is engem és egymást, mindannyian valahogy takargatni próbáltuk a vélt és valós hiányosságainkat. Tétova, bizonytalan mozdulatokkal adtuk le a civil ruhákat, riadtan figyeltem, ahogy egy kék nylonzsákban tűnnek el a holmijaim. Nem messze tőlem egy kövér, szemüveges srác –az a fajta, akivel mindig, mindenhol előszeretettel kegyetlenkednek-, ügyetlenül tömködte a zsákját, ijedt volt, remegett a keze, a szája is, lassan kiborulni látszott.

– Gyerünk dagadt, feltartod a sort. Itt nem segít anyuci! – kiáltott rá a felelős tisztes – Ne szarozz annyit, nyomd be a zsákba, aztán tűnés innen!

A kövér fiú vadabbul, nagyobb igyekezettel pakolta a cuccait, külön-külön összehajtogatta a ruhadarabokat, s kínos gonddal, próbálta elhelyezni őket, de a sietségtől összegyűrődtek a ruhái, s kezdte volna újrahajtogatni. Lába között szorította a kabátját, izzadságcseppek jelentek meg homlokán, a hátán, s egyre hangosabban szuszogott. Mellélépett a tisztes, meghökkenten figyelte a szerencsétlenkedést.

– Jóember! Ezt ugye nem gondolja komolyan? Ugye csak engem akar bosszantani? – széttárta a karjait – Mit művel azzal az inggel?

A kövér srác szinte eszelősen igyekezett összehajtogatni, de még a gombokkal is sokat bíbelődött. Hirtelen közelebb lépett a tisztes, földre dobta az inget és nagy ívben a már összekötözött zsákok felé rúgta.

– Na, ez már úton van! Akarja-e a többit is így hazajuttatni, vagy beleteszi végre a holmikat a zsákba? Az alsógatyát is tolja le, mit szégyenlősködik?  A lányok is így könyörögnek magának? Fogadok, még sose tolta le, nő előtt!

Lehullott az említett ruhadarab, könny szökött a fiú szemébe. Kabátját ügyetlenül tömögette bele a zsákba, ami egy hirtelen mozdulattól oldalt felrepedt. A tisztes rögtön ott termett, felkapta a holmikat, meglendítette – s mintha magot vetni készült volna –, beterítette velük a szobát.

– A kurva életbe, katona! Mondja a nevét! Már itt ilyen trehány? Nézze meg, hogy néz ki a terem? Azonnal szedje össze, aztán jelentse, ha kész van! Kezdje már, mit bámul?

Vastag sávban csorgott a kövér fiú könnye a szájába, kezét összekulcsolta puha, nagy mellén, a lába megroggyant, s egész testében remegett. Attól féltem, sokkot kap. Mi, a többiek széthúzódtunk a terem szélére, megrettenve figyeltünk.

– Kérvényt nyújtsak be? – kezdte újra a tisztes – Mi a neve, katona? Mi a neve?

– Bakos István – bugyborékolt a fiú, a hangja megbicsaklott.

– Bakos István olyan nincs! Olyan van, hogy Bakos határőr! Megértette? Imádkozzon Bakos határőr, hogy ne lássuk többet egymást.

Közelebb rúgta az előbbi inget a kövér fiúhoz, aki lassan leereszkedett és remegő kézzel húzta össze a holmijait egy kupacba. Hatalmas ülepe jószerivel eltakarta őt magát. A tisztes elé dobott egy üres zsákot, a fiú csöndben töltötte meg. Becsomózta a tetejét, felemelte és átkarolta. A tisztes messzebbről figyelte.

– Na, Bakos határőr, leadja, aztán átmegy a következő helységbe!

Bakos rettentő erővel szorította össze a zsákját. Bizonytalan lépésekkel indult a pulthoz. Az ott szolgálatot teljesítő katona belemarkolt a zsákjába és közelharcba bocsátkoztak. Bakos nem nagyon engedte a cuccait, rezgett a hátán a háj, ahogy rángatta az ellenfele. A tisztes egy kis ideig figyelte, aztán vett egy nagy levegőt és a Bakos felé indult.

Állt a pult jobb oldalán egy magas – nálamnál kétszer nagyobb –, vágott szemű parasztgyerek. Csöndesen figyelte a küzdelmet, de a tisztes közeledtekor a Bakos mellé lépett és megfogta a karját.

– Figyelj testvér! Add oda a zsákod, még bajod lesz ebből.

A tisztes is megtorpant a jóindulatú, barátságos hang hallatán.

– Gyere, nem tehetsz semmit. Add csak oda.

Bakos – mintha álomból riadt volna-, a vágott szeműre nézett. Keze szorítása megenyhült, raktáros pedig határozott mozdulattal kitépte közüle a zsákot.

A tisztes nem bírta ki, rájuk kiáltott.

– Szép kis szerelem szövődött, de itt meg ne próbáljatok buzulni, mert letépem a tökötöket. Értve? –aztán felénk fordult – Ez rátok is vonatkozik! Rühellem a köcsögöket. Húzás innen a picsába, ne bámuljatok!

Ezt követően a vadállat áthajszolt minket a mosdóba pucéran, kezünkben a katonaruhával. Bent egy tohonya, szemüveges srác, szívfájdalom nélkül, kaján vigyorral a képén nyírta egyformára a hajunk. A hosszú hajúakat szadista módon, vadul, közben erős hangon ordított, ha valaki túlontúl sivalkodni mert a keze alatt. Aztán futás a következő állomáshoz, ott ketten szórták be a jónépet tetűírtószerrel. Folyamatosan kiabáltak.

– Lehajolni! Széthúzza a seggét! Úristen, maga nem szokott tisztálkodni? Takarodjon, mossa ki rendesen! Ez meg mi? Maga ezen keresztül szarik? Elhányom magam! Megfordulni! Emelje fel a farkát! Atyaég! Ez mi? Boldogtalan lehet a barátnője!

Sorra kerültem, beporozták a fenekem, a heréim.

Az előbbi móka jutott az eszembe.

– A srác mögöttem FEP-es!

– A kurva anyját! – hördültek fel a srácok, felhúzták a szemöldöküket, a homlokukon elkent – a seggünkbe szánt porba-, csíkokat húztak a ráncok. Kisurrantam és lopva sandítottam hátra.

– Adja ide a derékszíját!

A srác gyanútlanul engedelmeskedett.

– Emelje fel a farkát! Fektesse a tenyerére!  

A srác még mindig gyanútlan állt. Hirtelen – miután jó nagyot csattant rajta a bőrszíj-, fájdalmas üvöltéssel ugrott hátra.

Elszégyelltem magam a szerencsétlen görnyedt alak láttán. Ezt nem csinálom többet.

Ezek után kerültünk a Jacksonba. Most kiderült mi is ez. Egy hatalmas épület, a Keltető, vagyis a kopaszok szállása.

 kisebb_Bevonulás,_beöltözés_1.jpg

(Fotó: Túry Gergely / HVG)

 

Este nem ismertem fel a civilben még olyan különböző társaim. Idegen mindegyik. Sokáig forgolódtunk álmatlanul, de nem volt mondanivalónk.

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=ObntvRcKMrE

 

 

Volt csajom.

Egy hete.

Már csókolóztunk, de a mellétől még elhúzta a kezem.

Aznap mikor hazakísértem engedékenyebb volt, hagyta, hogy ölelkezéskor lejjebb csúsztassam a kezem, már-már a fenekén pihentek hosszan, miközben duruzsoltunk a kaputelefon mellett, amin időnként felszólt a szüleinek, hogy mindjárt megy. Aztán elengedtem, tenyeremben hazáig éreztem a feneke ívét, a lakáskulcsért is úgy nyúltam a zsebembe, hogy ezt az ívet ne veszítsem el. A kutya nem ugatott, csend volt az egész lakásban. Beléptem a nappaliba, a szemem szokni kezdte a félhomályt, ahol a szüleim ültek két egyenruhás katonatiszt társaságában.

Két kövér, tanyasi, bajszos fajta.

ÁÁÁ, az ifjú határőr! – állt fel és nyújtotta felém a karját az egyik.

Határőr?? Micsoda?

A másik is felpattant, jó alaposan megszorongatták a kezem, a fenék elszelelt belőle.

– Ülj le fiam, jó híreink vannak! 3 hét múlva vonulsz!

Még hallottam, hogy a vidám határőr életet ecsetelik egymás szavába vágva, mondták, hogy legyek büszke, kiválasztott vagyok, kiváltság a határőrség állományába kerülni, sokan a fél karjukat adnák érte. De zúgott a fejem. Három hetem van a csóktól a dugásig.

– Milyen csöndes az ifjú elvtárs, de nem baj minálunk megemberesedik.– fordultak nevetve Anyuék felé, akik szintén nem voltak nagyon megemberesedve most, egy félmosoly tellett tőlük csak. Ezért nagyot csapott a térdére a kövérebbik.

– Na mi megyünk is! 26-án találkozunk, Dvorszky határőr!

 Hungarian_Army_Draft_call_(sample).JPG

Napokig nem tértem magamhoz. Most múltam 18. Még egy csomó dolgot szeretnék csinálni, még nem nőttem fel, még nem is akartam, még hagyjanak!

De a behívó ott volt a kezemben, azonnali behívó november 26.-ára.

És könyörtelenül közeledett ez a nap.