Centi_30.jpg 520

 

 

 

December 16. Kedd

 

Napok óta a lőtéren gyakoroltuk a lövéshez alkalmas testtartásokat, hasra vetni magunkat, amikor atomfelhőt látunk és palánkon átugrást. Semmi harcban tényleg alkalmazhatót.

Minden nap le kell pakolni a felszerelést az IFA platókról, enni-, innivalót, fekete-fehér póznákat, amikkel ki kell jelölni a lőtér széleit. Hamar rájöttünk, hogy parancs nélkül is szaladni kell ezeket leszedni, mert a tisztesek első dolga lerúgni a platóról a kenyereskosarat, ha nem vagyunk gyorsak, sárosan meg nem annyira ízletes a kenyér.

Misiékkel azt is megfigyeltük, hogy a karók letűzése a lőtér szélén mindenkinek derogál, holott legalább fél óra, s addig, de még utána is sok időre elfelejtik az embert és jóval a nap vége előtt el lehet kéredzkedni begyűjteni, sétálni, beszélgetni tudunk közben, nem a hülye „Fekve tölts!”-re ugrálni. Meleg volt, sütött a nap, a dombok tetején maradt meg csak a hó. A legtávolabbi pózna kitűzése után egy kis domb takarásában leheveredtünk egy szárazabbnak látszó területre. Miután kiröhörésztük magunkat visszaindultunk, de már jött felénk a parancsnoki UAZ. Messziről hallatszott a tisztes üvöltése bentről:

– Hol az anyjuk picsájába voltak? Volt álcázási parancs??

Erőset fékezett a jármű a hólé áztatta latyakban, telefröcskölve minket. Vörös fejjel ugrott ki a magasfigyelős tisztesünk.

– Buzultak ott hátul vagy mi történt?? A többiek kúszást gyakorolják maguk meg korzóznak itt nekem?? Na kifelé a pálya szélére az úthoz. Indulás!

Kiértünk az úthoz, hátrapillantottunk.

– Ne álljanak meg! Tovább az útra!

Bizonytalanul léptünk a keréknyomban csordogáló hólébe.

Hátulról felcsattant a tisztes hangja.

– Állj! Fekve tölts!

Tétován néztünk össze Misiékkel.

– Kérvényt nyújtsak be?? Fekve tölts!

– De…

– Nincs pofázni! Fekve tölts! Utoljára mondom!

Kelletlenül hasaltunk a sáros vízbe.

– Na Elvtársak! Most milyen feküdni?? Majdnem olyan mint a domb mögött, nem igaz? Nos akkor gyakoroljuk a kúszást! Fel a dombra a MAFI-ig, onnan keresztbe a lőtéren a rajparancsnokukhoz aztán jelentést tesznek neki, hogy heverésztek a gyakorlatok helyett. Indulás! Figyelem magukat végig. Ha megemelkednek egy kicsit is, visszakúsznak ide és kezdik elölről!

A domb teteje kb. 400 méter távolság, onnan a parancsnoki terület még 300. Kúszva!

Itt lenn a keréknyom elég széles, a vízszint pár centi. Nézem az utat, nem messze egy kis kanyarban sodródik ki belőle a sárga, sáros lé egy duzzadozó patakba.

Egymás mögött haladunk. Iszonyú hideg a víz, átáztatta a kabátot, a nadrágot és mindent, ami alatta van. Ahogy kúszunk feljebb egyre keskenyebb a keréknyom, egyre mélyebb a víz. Elkezd becsorogni a nyakamba galléron keresztül a mellemre, sodorja befele az agyagos göröngyöket, karmol, éget, a könyököm felpuhul, feldörzsölődik. Nézem a többieket, elöl Misinek már a szájába ér a sárga lé, prüszköl fújtat, káromkodik, úszó mozdulatokkal halad. Szabó hisztérikusan üti a lábát mögötte, hogy ne rugdossa rá a sarat. Én egy kicsit lemaradok, nehogy a számba, arcomba kerüljön Szabó bakancsáról bármi is, meg át akarok ugrani a másik keréknyomba. Megemelem a fejem.

– Mit nézelődik? – csattan a tisztes hangja egész közelről – Unatkozik ott benn jóember?? Folytassa, ne bámészkodjon!

Visszakushadok az egyre erősebb sodrású patakba, már csak lapockától felfele lógok ki, a számig ér a víz; sár, fűcsomó, gallyak kerülnek bele. Szemem marja a belecsapó homokos trutyi.

– A fegyver ne érjen a vízbe Elvtársak, mert futkosóra küldöm magukat! Emelje ki a hátát!!

– Mit csinál?? Mit csinál maga szerencsétlen?? Mondtam, hogy feltérdelhet?? Cicahát ember! Cicahát! Tudja mi az? Csak a háta görbüljön, comb lenn marad a földön!

Küszködünk, levegőért kapkodunk.

– A váll-lap tiszta maradjon!! Ki a vállat ember! Még a végén hazafelé nem ismerik meg magukat, azt hiszik majd magukról, hogy valami mocskos honvédek, nem pedig büszke határőrök. Legyenek az egyenruhára büszkék! Ne hagyják magukat, ne hagyják az alakulatuk nevét bemocskolni. Ki a vállakat! Nem érti??

A hasam és a péniszem karistolja a sok apró kavics, ami a domb tetejéről mosódik le a sziklásabb részekről.

– Örüljenek emberek, hogy ide kerültek az ország legszebb részére. Itt a Lövérekben megszereti a haza földjét az ember! Na, hogy ízlik az anyaföld emberek?

Felázott, kisebesedett a könyököm, érzem, hogy vérzik, vegyül a vízzel.

A tisztes messzebbről követ és folyamatosan üvölt.

– A vérüket adnák már a Szocialista hazáért? Igen? Igeeen? Nem hallom!!

– Igen! – hörögjük.

– Nem hallom! Vérüket adnák? Ne lassítsanak Elvtársak! Csak szépen ütemesen! Mintha kirándulnának. Gyönyörű vidék ez, soha ki nem megy a fejükből milyen szép. Na, most balra fel a lőtérre!

Kimászunk a keréknyomból fel a füves tisztásra.

De nem fű az. Királydinnye. A kis tapadós bogáncs belénk ragad, a hasunkra, a combunkra, a térdünkre és főleg a könyökünkre. Szép nagy tányért képez rajta és iszonyúan törni kezd. Belevásik a kabáton át a sebbe, hasogat, vág, szúr. Nem messze látszik egy éles határvonal, mintha véget érne ez a gazos rész.

És valóban, arra területre érünk, amire kiterelik a laktanya juhait. Jól össze is van szarva. Ragad bele a királydinnyébe. Ami friss az jól kenődik, amit meg sütött a nap az szárazabb, az hangos roppanással repül szét, a nyakamba a gallér mögé, a számba és az orromba. A többiek összeszorított foggal, néha becsukott szemmel kúsznak.

Mire beérünk, mindannyian bűzlünk, fáradtak vagyunk.

A jelentésünk senkit nem érdekel, undorodva terelgetnek messzebb maguktól a tisztesek.

Benn a laktanyában egész éjjel révült tekintettel, öklendezve súroltuk a szart kefével és villával szedegetjük ki a bogáncsot a ruháinkból.

Nem röhörésztünk.

Centi_30.jpg 522

 

 

 

December 14. Vasárnap

 

Este, lefekvés előtt, kollektívan pucoltunk bakancsot. Mellettem a rajparancsnokunk, egy halk szavú tizedes csiszatolta a sajátját. Alacsony, mosolygós, látszólag határozatlan srác volt, nem is nagyon terhelt meg bennünket. Keménykedni - a mi rajunkkal - idegen tisztesek szoktak. Ezt viszont tűrte, soha nem avatkozott közbe. Viszont nem tűnt sohasem ellenségesnek, emiatt bátorkodtam beszélgetést kezdeményezni.

Megkérdeztem mikor vonult be, mennyi ideje van hátra, és hogyan lett tisztes.

Az első kérdésemre szinte készségesen válaszolt, a másodiknál megállt a kezében a cipőkefe és felemelte a fejét, a harmadiknál egyenesen a szemembe nézett.

– Dvorszky! Mit bizalmaskodik itt velem? Nem vagyok a babája! – kelt ki magából. – Kinek gyűjt maga rólam információkat?

Igyekeztem védekezni, hogy alapvetően barátkozni akartam, de hasztalan, csak olaj volt a tűzre.

– Hogyha a barátom akar lenni, akkor pucolja ki a surranómat! – Ezzel az ölembe hajította az említett lábbelit. – Ha viszont nem akar az ellenségem lenni, akkor ragyogjon, mint a Salamon töke!

Meghökkenve láttam a tisztításhoz.

Ezt meg mi lelte?!

Amíg én dolgoztam, a tizedes a szekrényében pakolászott. Mivel gondoltam, hogy javítanom kéne a helyzeten, megdicsértem a surranóját, jeleztem, hogy szinte újnak látszik, és nagyon szépen karbantartja. Ez már jobban tetszett neki, elégedetten hümmögött a szekrényből. Aztán jelentettem, hogy készen vagyok. A tizedes közelebb jött és szakértő szemmel, alaposan végigmustrálta a munkám.

– Egész jó lett, Dvorszky! Lehet, hogy maga mégis egy értékes ember.

Elégedetten dörmögött.

– Tizedes elvtárs, kérdezhetek valamit?

Leereszkedő mosollyal mondta.

– Ne kíméljen!

– A maga bakancsán miért csak egy csat van?

A rajparancsnok magabiztosan mosolygott, s büszkén oktatott ki.

– Ember! Ez egy tiszti bakancs!

Hosszan fürkészte az arcom, az volt az érzésem ez valami komoly dolog lehet, ezért elcsodálkoztam magam neki.

– Atyaég! Hogy lehet ilyenhez hozzájutni?

kisebb_surranó,_detail)_1.jpg

A tizedes majd kicsattant a boldogságtól. Most azt hiszem, bevágódtam nála, de azért még atyailag megdorgált.

– Fiam, maga ne is álmodjon ilyenről! Egyszerű sorállomány ilyet nem vehet fel, pucolnia is csak külön engedéllyel lehet! De magának ma nagy szerencséje volt, Dvorszky határőr!

Végigsimította a cipő orrát, ujjaival a varrás mentén játszadozott.

– Nézze, – fordította felém – még sílécre is fel lehet szerelni, ez a kis horony tartja meg! Nem akármilyen surranó ez!

Néztem, de semmi különlegeset nem láttam rajta. És hogy szerencsém lett volna? Hülye ez?

– Mintha az én bakancsom, kicsit formásabb lenne. – mondtam.

A tizedes ingerülten horkant fel.

– Hogy érti ezt?

– A tisztinek nem szép az eleje, kocka alakja van, a kerek orrú jobban mutat!

surci.jpg

Átkarolta a vállam, és rám mosolygott. Nocsak! Mégsem olyan barátságtalan, mint hittem?

– Dvorszky! – szólt kedvesen – Ezt nagyon megszívta! Holnap reggelre leírja nekem százszor, hogy „Elöljáró surranóját nem pocskondiázom.” Megértette? „Elöljáró surranóját nem pocskondiázom.”

Kicsit zavarba ejtett, hogy még mindig mosolyog. Viccel?

– Tizedes elvtárs, ezt nem csinálom, alsó tagozatos voltam, mikor utoljára így büntettek. Ez mégiscsak hadsereg!

Lefagyott az arcáról a mosoly. Olyan szemekkel nézett rám, egy kicsit meg is ijedtem.

– Nem csinálja? Akkor még azt is írja le háromszázszor, hogy „A parancsot nem tagadom meg!” Reggelre kész legyen! Ha nincs meg, egész álló nap a folyosót fogja sikálni!

Úgy tűnt, komolyan beszél. Szaladtam a kantinba, vettem egy kockás füzetet és nekiveselkedtem. Mielőtt befejezhettem volna, félbeszakítottak a takarodóval. Egy kis ideig vakon írtam, aztán miután hozzászokott a szemem a sötéthez, már szép egyenesen folytattam. Az utolsó mondatot reggelre hagytam, ébresztő után a háromszázadikat közel két centis betűkkel írtam le. Örömmel vittem a rajparancsnokhoz. Az belelapozott.

– Szép, szép. – mormogta, de aztán meglátta a nagybetűs sort.

– Mi ez? – kérdezte.

– A vége. – mondtam hetykén.

– Dvorszky, maga nem tiszteli a rendet. – Estére írja le ötvenszer, hogy „A parancsot nem fitymálom!” Mondja utánam! A parancsot nem fitymálom!

– Igenis! A parancsot nem fitymálom!

– Jól van. Ötvenszer! Lelépni!

Este lekörmöltem ezt is, egy életre megtanultam mi a rend!

Nyilván.

kesz17.jpg

Fity7.jpg

Centi_30.jpg 523

 

 

December 13. Szombat

 

Ma megint a gyakorlótérre mentünk. Szabó reggel óta azzal idegesített, hogy állandóan az orrom alá fingott, mindig mellém settenkedett és odaeresztett, hiába ütlegeltem a kulacsommal vagy a csajkával. Figyelmeztettem, hogy baromi mérges leszek perceken belül.

Nemrég ráadásul még a rajban mögém is került, és most a sorakozónál, felém fordult, s mindenféle szégyenérzet nélkül hatalmasat szellentett. Lekaptam a vállamról a géppisztolyt és a fatusával jó nagyot suhintottam a hátára. Porzott a kabát és olyat dörrent, mintha üres lenne a mellkasa.

A magasfigyelős tisztesem rögtön felkapta a fejét.

– Mi az ott? Mi ez a közelharc? ÁÁÁááá… Dvorszky? Maga az? Akkor nem lesz teljesen ismeretlen a feladat. Magának mi a neve? – kérdezte Szabót.

Megismerkedtek, aztán a tisztes leírta mi lesz a dolgunk.

– A szakasz erőltetett menetben halad, maguk szaladnak körben a szakasz körül és egymás körül is! Indulás! Szakasz…iiiindulj!

Nem tudom, hány kilométert tettünk meg, de a tisztes egy perc pihenőt nem engedett. A szakaszt is meghajszolta alaposan, ők is izzadtak, káromkodtak halkan.

Már az első tíz perc után szédelegtünk az állandó kerengéstől. Szabó a gyakorlótéren, én visszaérve, a laktanyában hánytam el magam.

Centi_30.jpg 524

December 12. Péntek

 

Lakótelepi gyerek vagyok, soha nem láttam olyan kályhát, amivel a körletet fűtöttük. Kocka alakú vas valami volt, az csinálta a meleget.

Hogy a fűtéssel külön foglalkozni kell, eszembe sem jutott eddig. Pedig még csak nem is egyszerű, mert valamilyen logika alapján kisebb nagyobb fákat kell rárakni és éjszaka többször is muszáj ellenőrizni! Éjjelre mindig kijelöltek közülünk egy felelőst, de – ki tudja miért-, pestiekre sosem bízták. Ma a bikanyakúra került a választás, boldogan feküdtünk le, legalább nem horkol majd! Ennyire vidámak még sosem voltunk este, néhány sikamlós viccet is elengedtünk, egyedül a kályhaügyeletesünk nem nevetett. Idővel mindenki elcsendesült, a kályha duruzsolt, a bikanyakú meg hangosakat sóhajtozott, nyomta a felelősség.

Még egyszer hallottam is, hogy feltápászkodik, fadarabokat dugdos, ahova kell, aztán mély, ájulásszerű álomba merültem. Rosszul aludtam, mintha valaki a torkomra, mellemre telepedett volna és nyomná ki belőlem a szuszt.

Meg fog fojtani! Nem bírom! Engedjen!

Viaskodtam, de a Valami csak nem akart elereszteni. Már-már azt éreztem, legyőztek, láttam a kezeim, amivel erőtlenül védekeztem. Közben nagyon távolról, egy férfihang zavart meg, s egyre erősödve vonta el a figyelmem.

Hagyj békén, valaki fojtogat, nem látod? Védekeznem kell! Ne zavarj most!

De a hang nem tágított, és lassanként bekúszott a képbe teljesen.

– Ébresztő emberek! Talpra mindenki!

Kinyitottam a szemem.

Mi történt? Semmit sem látok. Álmodom?

Ekkor a hang fülsüketítően hatolt a tudatomba ismét.

– Emberek azonnal felkelni! Ébresztő!

Nem láttam még mindig semmit, meresztgettem a szemem, de mintha valami homályos, tejszerű köd terített volna be mindent.

– Emberek, azonnal talpra! Ablakokat nyissa ki valaki! Ébresszétek fel a mellettetek alvót!

Megismertem az alegység-ügyeletes hangját. Rémisztően ijedtnek, idegesnek tűnt. Különböző irányból köhögés, krákogás, káromkodás, puffanások, az ügyeletes bakancsának dübörgése és a bikanyakú hangos horkolása hallatszott felém.

– Aki ébren van, keltse fel a mellette lévőt, aztán pucolás ki a teremből!

A tisztes hangja most terem végéből jött, recsegtek az ablakkeretek, nyikorogtak a kilincsek.

– Ott hátul is nyisson valaki ablakot! Mindenki ébren van? Ne hagyjanak senkit aludni!

A bikanyakú ágya felé néztem, de az égvilágon semmit nem láttam. Most tűnt fel, hogy erősen köhögök, a torkom is égetően fájt, s buhákolás közben felfedeztem, hogy a kezemig lelátok.

Nem álmodom! Akkor mi ez itt körülöttem?

Most közelebb került a tisztes.

– Bassza meg, itt még alszanak! Ébresztő! Kifelé az ágyból! – üvöltötte – Keltsék fel egymást! Igyekezzenek már, meg akarnak fulladni? Mindenki kifelé a folyosóra!

Mellém ért a hang, egy kéz megrázta a lábam, opálos keretben jelent meg a tisztes arca.

– Ugorjon ki az ágyból, füstmérgezést akar kapni? Keltse fel azt a horkolóst maga mellett, az legalább még nem halott!

Az arcát beszívta a homály, és továbbrobogott.

– Kifelé mindenki! – hallottam még.

Átnyúltam az ágyon, és ütni kezdtem a bikanyakú mellkasát.

– Ébredj fajankó, meg ne dögölj nekem! Kelj fel!

Leugrottam a földre, lenn Misivel összeért a vállunk.

– Te, ez a barom nem ébred fel! – mondtam.

– Vigyük ki!

Lerángattuk az ágyáról, és csak akkor tért magához, amikor már kifelé húztuk a szobából, de még ekkor sem lehetett másfél méternél távolabb látni. Kiértünk. Ezután több, mint egy órán át szellőztették a szobánkat, és fagyasztottak bennünket a folyosón buzipendelyben.

A szerencsétlenség hírére leszaladt a laktanyaparancsnok is, komor arccal hallgatta a történteket. Fenyegetően ismételgette.

– Rosszul lett megtömve a kályha? Befele jött a füst?

Elgondolkodva bólogatott.

– Nem fulladt meg senki? Ki volt a kályhafelelős?

Összerezzentünk.

A bikanyakú kilépett.

– Jelentem, Én. – mondta halkan. Most először hallottam a hangját.

– Jöjjön ide hozzám!

Szemben a laktanyaparancsokkal állt meg. Az közel hajolt hozzá és hátborzongatóan halkan kérdezte.

– Tudja katona, hogy mit csinált?

Hatásszünetet tartott.

– Tudja, hogy majdnem megölt negyven embert?

Kegyetlen, hideg, merev arccal bámult a bikanyakú szemébe.

– Tudja, hogy milyen közel került a hadbírósághoz? Hogy képzelte, hogy elalszik, mikor ekkora felelősséget helyeztek a felettesei a kezébe?

Szinte sziszegett.

– Futkosóra küldhetném! Maga mit gondol? Mit érdemel?

A bikanyakú meg sem rezzent, az arca volt csak vörös, de állt, mint egy szikla.

Szabó oldalba lökött.

– Fogadok egy szót nem ért az egészből! Hülye fasz!

Én úgy éreztem, nagyon is érti. Most szimpatikusnak tűnt.

– Szerencsétlen – mondtam.

– Szerencsétlen?! Majdnem megölt minket! Örülhet, ha nem verem szét a pofáját.

Vállat vontam.

– Mondja a nevét, határőr! – sziszegett továbbra is a laktanyaparancsnok – Vagy tudja mit? Nem érdekel, majd a jelentéseken benne lesz! Még meglátom, mit csinálok magával. Lelépni!

A bikanyakú visszalépett közénk, nem nézett senkire, egyenes háttal állt meg mellettem. A laktanyaparancsnok még mindig őt nézte, de neki az arcizma sem rándult.

Miután kiszellőzött a szoba, visszaszállingóztunk, kaptunk másfél órát rendbe szedni magunkat a lőgyakorlathoz. Talán még egy kicsit vissza is fekhetünk.

Az ajtóban egy-két bátrabb megtaszította a vállával a bikanyakút, de mivel soha nem szólt senkihez, mindegyikünk kiszámíthatatlannak tartotta, nem nagyon piszkáltuk. Viszont Szabó nem bírt magával.

– Hogy a fenébe gondoltad ezt, te állat? – állt meg széles terpeszben a srác előtt. Az nem válaszolt, épphogy csak felnézett. Szabó nem tágított.

– Majdnem megöltél bennünket! Barom! – kiáltotta.

Misi mellélépett, s megfogta a karját.

– Jól van, nem érdekes! Hagyd a fenébe!

– Dehogy hagyom! Te is mondhatnál valamit! – bökött meg engem.

Sajnáltam a fickót. Néztem, ahogy ül a stokin, egyenes háttal, mozdulatlan, de a szeme fürgén, illetve inkább riadtan követte az eseményeket. Megfogtam a Szabó Gabi vállát.

– Ne foglalkozz vele, hagyd a fenébe szegényt!

Elfordultam tőle, még hallottam, ahogy a Misi is próbál a lelkére beszélni, de már jóval csendesebb volt. Az ágyamhoz baktattam és rátámaszkodtam.

Mekkora szerencsénk volt, állítólag percek múlva megfulladhattunk volna. Soha nem nyúlok ilyen kályhához!

Véletlenül összeakadt a tekintetünk a bikanyakúéval. Messzebbről figyelt engem. Hosszan néztük egymást, mintha némi hálát olvastam volna ki az arckifejezéséből.

– Hogy hívnak? – kérdeztem önkéntelen. Most tűnt fel, hogy sose hallottam még és a tisztesek sem szólították a nevén sosem.

Elkapta a tekintetét.

– Komári Zsoltnak.

– Hát Komári… – mondtam, miközben felkapaszkodtam az ágyra – Légy üdvözölve köztünk!

Centi.jpg

 525

December 11. Csütörtök

 

Ma ebéd után áthajtottak minket a gyengélkedőre. Önkéntesen adtunk vért.

Mindenki.
Illetve majdnem, mert ketten a tű látványa miatt kaptak sokkot, hárman vérvétel közben ájultak el.

Fél litert vettek le, emiatt egész vacsoráig pihenőt kaptunk. Meg virslit, amiből kötelező volt enni, meg két sportszeletet és választhatóan sört vagy kólát. A szakaszunkból csak én meg a bikanyakú kértük az utóbbit. Szabó szóvá is tette, hogy nagyon egymásra hangolódtunk a bikanyakúval fenn az emeletes ágyon, de ilyen vád is kevés volt ahhoz, hogy sört igyak.

Azt mondják, a vérvételnek tegnap kellett volna megtörténnie, de ne üljünk fel annak az alaptalan szóbeszédnek, hogy az ezred orvosa tegnap nem tudott lábra állni - tájékoztattak a tisztesek. Igaz ugyan, hogy a mára szánt sört már tegnap reggel leszállították neki, de ne gondoljuk tovább - mondták - sima rágalom mindez.

Szóbeszéd eddig egyáltalán nem volt. Semmit nem hallottunk az orvosról. Viszont nem tűnt alaptalannak, amilyen hamuszürke arccal végezte a dolgát.

 

"Elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki Dvorszky Tamás véradónak, aki szocialista és embertársai iránti kötelességérzésből 1986. december 10. napján vért adott, önkéntesen és térítés nélkül beteg embertársainak megsegítésére."

2012.12.11b.png

Centi_30.jpg 526

December 10. Szerda

 

Ma nem mozdultunk ki a laktanyából, elméleti lövészeti oktatásban vettünk részt. Magas, szikár százados és egy alacsonyabb, sötét bőrű főtörzsőrmester tartották. A százados kidüllesztette a mellkasát, és büszkén mondta, hogy mi, határőrök, eredeti szovjet gyártmányú AK géppisztolyokat használunk.

Várt egy kicsit, figyelte, mit szólunk ehhez, de mi mit szóltunk volna, na és?

Ezt le is olvashatta az arcunkról, mert egy kicsit elbizonytalanodott.

– Elvtársak! A legjobb minőségű fegyvert tarthatják a kezükben, pontos, megbízható, könnyű (Akkor mitől sajog a vállam mindig?), és korszerű.

Hát, még mindig nem ájultunk el, s ez láthatóan még nagyobb zavarba hozta.

– Az AK-tól a NATO katonák is rettegnek. A baráti vietnami népköztársaság is AK-kal kényszeríttette térdre az amerikai hadsereget, akik aljas eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza!

Kezdtünk álmosodni.

– AK-t használnak a baráti varsói szerződés katonái, és nekünk, határőröknek, az ország védelmében betöltött, kiemelt fontosságú határőrizeti feladatok ellátásakor szintén AK géppisztolyt van szerencsénk használni. Magyarországon csak a Határőrség katonái használnak eredeti szovjetek által gyártott AK-t! Ezt meg kell becsülni…

Hajszálnyit lejjebb csúsztam a székben, az előttem ülő mögé rejtve az arcom.

– …éppen ezért katonák, hatalmas érték, hatalmas ütőerő van a kezükben. A fegyverek rendben tartása ezért olyan fontos, és emiatt a hanyagságot igen szigorúan büntetjük.

Ekkor szólásra emelkedett a főtörzsőrmester.

– Szétrúgom a tökét annak, aki nem pucolja meg a fegyverét rendesen!

– Azt hiszem érthetően beszéltünk – vette vissza a szót a százados – Az AK géppisztolyhoz 7.62-es méretű, acélmagvas lőszer használatos, 200 méterről átviszi a vonatsínt.

– Hosszába? – jött egy hang hátulról. A vihogás meg elölről is.

A főtörzs talpra ugrott.

– Melyik volt az?

Szúrós szemmel pásztázott végig rajtunk, óvatosan megbökdöstük az alvókat.

– Na elvtársak! Melyik van ilyen vicces kedvében? Legközelebb szétrúgom a seggét!

– Jó-jó! – csitította a százados – Üljön le Dombonvári főtörzs elvtárs, ezt majd én elintézem.

Felemelte a mutatóujját.

– Elvtársak, széltében viszi át! Hihetetlen tűzerő ez! Éppen ezért, szigorúan büntetjük, ha valaki nem vigyáz kellőképpen a lőszerekre, azt már meg sem említem, hogy milyen következményei vannak az elvesztésének.

Megint felpattant a főtörzs.

– Szétrúgom a tökét, annak, aki elhagyja a rábízott fegyveranyagot!

A százados barátságos mozdulattal, de határozottan visszatolta a székbe.

– És most essen szó arról, hogy miket kell figyelembe venni fegyverhasználat során.

Két órán át, álmosító hangon duruzsolt, hogy ha határsértőt látunk, először egy figyelmeztető lövést kell leadnunk a levegőbe, aztán egy igazit az emberbe. Ha egy mód van rá, gyereket, asszonyt ne öljünk, persze más kérdés, ha rászóltunk, hogy álljon meg, de nem áll meg, mer' akkor lehet.

Igazi harcászati feladat nincs is, hogy mi legyen a külső ellenséggel, nem hangzik el. Tulajdonképpen csak az a lényeg, hogy bentről élve senki ne jusson át a határon. Az emberöléssel meg ne törődjünk, csak a szolgálattal kapcsolatos feladatunknak teszünk eleget.

– De más az elmélet és más a gyakorlat! – fejezte be végül – Ezt mindannyian jól tudjuk, erről majd Dombonvári főtörzs elvtárs tart oktatást. Amit hallanak, azt jól véssék észbe, azt pedig, hogy ezt tőlünk hallották, felejtsék el!

Feltette a sapkáját és kirobogott a teremből.

Dombonvári főtörzs kiállt középre, megigazította az inggombjait (függőlegesre a címert).

– Elvtársak! – dörögte – Mostantól, kuss legyen, én nem tűröm a vihogást, mint a százados. Nincs bekiabálás, röhögés és alvás sem!

Dühös tekintettel állt még néhány pillanatig, majd a mögötte álló asztalhoz hátrált, ráereszkedett, összekulcsolta a karját a mellén és titokzatoskodó arckifejezéssel folytatta.

– Jól figyeljenek rám! Amit most mondok, az a lényeg! Minden egyéb csak blabla, csak hadova. A századosunk túl érzékeny, nem úgy kezeli a témát, ahogy egy vérbeli katonához illik.

Nagy levegőt vett.

– Az a feladatunk, hogy ne engedjünk át senkit a határon. Bárki próbálná meg, akár a saját anyjuk, így vagy úgy, de meg kell, hogy álljon. Ha van rá idő, először felszólítjuk, hogy álljon meg! De ilyenkor már a vállunkon van a géppisztoly, ki van biztosítva, csőre van rántva, és felé tartjuk. Ez azért jó, mert így nehezen tud meglepni, ha netán fegyver lenne nála. Aztán várunk, hátha megáll. Ha nincs idő, nem várunk, hanem rögtön lövünk. De emberek!

Felemelte a hangját, kikerekítette a szemét, és – ahogy az előbb a századostól látta –, magasba emelte a mutatóujját.

– Ezt nem tőlem hallották! De jól véssék az eszükbe! Ha valaki a felszólítás után nem áll meg rögtön, akkor az nem fél, akkor a figyelmeztető lövés sem segít. Tehát, ha már kénytelenek figyelmeztető lövést leadni, akkor érdemesebb lelőni a delikvenst. Ugyanis később azt fogja mondani, hogy nem is volt figyelmeztető lövés, hanem rögtön rálőttek, abból meg csak baj van. Tehát állampolgárt úgy lövünk agyon, hogy balra, a lába mellé célzunk néhány centire, felszólítjuk, közben követjük a fegyver csövével, s ha továbbhalad, lőni kezdünk. Az első lövés mellé megy, ez a figyelmeztető lövés. Az AK-géppisztoly lövés közben, jobbra és felfelé húz, tehát az első mellé megy, a második a lábába, a harmadik a mellébe, a negyedik pedig a fejébe. A fejébe! Megértették? El ne csesszék, mert ha életben marad, akkor hazudni fog, hogy nem is hallotta a felszólítást, és magukat egy életre lesittelik. Értve?

Diadalittasan tekintett körbe.

– Na mi van elvtársak? Nincs kérdés?

Tényleg nem volt. Csöndben ültünk.

– Akkor elvtársak, emésztgessék a dolgot, és kussoljanak róla. Lelépni!

Elindultunk kifelé a teremből, benn hagytuk Dombonvári főtörzsőrmester elvtársat, nagy dolgok tudóját, és minden titkok őrizőjét.

Ma valamiért nem horkolt a bikanyakú.

süti beállítások módosítása