499

Január 6. Kedd

Visszakerültem a Jacksonba. Adyliget egy hatalmas, lélektelen olvasztótégely. Még a végén visszasírom Sopront. Ott az igazi, monumentális vaskapu mögött álló épületekben volt valami, amitől nem tűnt félelmetesnek. Talán amiatt, hogy ezek az épületek az egykori középiskolám stílusában épültek, ismerős volt minden részlete, mondhatni emberi. De az adyligeti határőr laktanya zord, távolságtartó és nyomasztó. Túl sok ember, túlzottan értéktelenként kezelve.

Itt lakótelepi házak mintájára épült szürke téglalapok az épületek, semmi nincs, ami barátságosabbá tenné a környezetet. Csak a laktanya hizlaldája felől időnként betörő gyomorforgató disznószarszag önt el némi melegséggel, jelezvén, hogy nem mi vagyunk a hierarchia legeslegalján.

Nagyüzem, daráló.

Sopronban nem voltunk sokan, pár száz ember, itt viszont folyamatosan mozgásban van a laktanya többsége, vagyis néhány ezer katona. Rajokban, szakaszokban ismeretlen indokkal menetelnek, tűnnek el az épületekben vagy mögöttük. Pontosan látszik, hogy amit csak a kiképzés egyik túlkapásának tartottunk, az itt meghatározza a laktanya működését, vagyis egyedül katona nem megy sehova, az gyanús, akkor valami vaj van a füle mögött. Később szembesültem is ezzel, amikor különböző konyhai szolgálatba különböző időpontokban igyekeztünk kisebb csoportokban vagy akár egyedül, szinte mindig megállítottak tisztek, tisztesek, hogy mit lófrálunk az udvaron, nehogy már csak úgy kedvünk támadjon levegőzni. A szolgálati szabályzat szerint a laktanyabeli mozgás rajokban vagy az annak megfelelő létszámot elérő 8–15 fős csoportban szabad, tisztes vagy rangidős vezénylete alatt, vagyis semmi nem lehet olyan sürgős, hogy ne lehessen bevárni, míg összegyűlik egy rajnyi ember. A raj a kiszolgáló út vagy a járda jobb oldalán halad, a szabályzatban előírt sebességgel és köteles a nagyobb katonai egységben közlekedőknek szabad utat biztosítani. Köteles a megfelelő tiszteletadásra rajmozgás közben is. A tisztelgéssel egy időben a határőr vesse a fejét az elöljáró, feljebbvaló felé, majd kövesse fejével úgy, hogy ujja ne távolodjon el a halántékától, illetve a sapka szélétől.

A Határőr felemelt fejjel, egyenes testtartással meneteljen. Alakzatban karját nyújtott ujjakkal mozgassa a teste mellett, illetve előtt, a lábával ellentétesen úgy, hogy elöl az alkarja ví­zszintesen legyen. Tenyere nézzen a teste felé a testétől egy tenyérnyire, a mellzseb alsó szélének magasságáig megemelve.
A másik karját ezzel egy időben lendületesen nyújtsa hátra.

Ok, kiképzésnél ilyen marhaságra számít az ember. De másfél évig így élni?

Rohadjatok meg!

De ma még ugyanaz a semmittevés volt, mint az első napokban, csak már rutinosan, rajnak álcázva megyünk társaimmal ebédelni.

Senki nem mondja, hogy mit is kellene csinálnunk, és nem sietünk megismerkedni a konyhával mi sem.

VISZONT MA MÁR 4-ESSEL KEZDŐDIK!!!!!!!!

Hurrá!

 500

Január 5. Hétfő

Mint mindenki, én is számolom a napokat.

Amon Ré segítse utamat, Aton papjai adják reám áldásukat!

Napimádó lettem!

40 teljes napot letöltöttem!

Mától már csak 500 van hátra, holnaptól csak 499!

Holnaptól 4-essel kezdődik!!

Napról napra jobb a helyzet! Igaz, hogy középiskolába mintegy 1000 napig jártam, a befejezése óta máig pedig csak 240 körül telt el.

Nem baj! Kibírom.

Amúgy ez az első napom Adyligeten. Hatalmas, 2500-3000 fős laktanya és engem szakácskiképzésre hoztak ide. A konyhán fogok szolgálatot teljesíteni.

Istentelen ronda képű srácokkal kerültem egy körletbe! Mindegyik korosztályombéli, de hogy megkedvelni nem fogom őket, arra mérget lehet venni.

Ez is itt mellettem!

Vagy tízszer rászóltam, hogy ne itt az ágyban túrja az orrát, és az eredményt pedig a saját ágyára dobálja! De csak mosolyog, vagy inkább vigyorog.

A másik, szemben, folyton imádkozik. Ilyet se láttam még élőben, csak másodosztályú, amerikai, háborús filmben.

Hogy legyek így jóba velük?

Hentesek, cukrászok, kőművesek, autószerelők. Itt majd szakácsnak képzik ki őket. Isten mentsen mindenkit tőlük, ha már megvert minket az éhség roppant erejével.

Mától tankonyha-szolgálaton leszünk, főzni tanulunk.

Szakácsnak tanultam. Szakács vagyok.

Emiatt már az első perctől magabiztosan mozogtam az ismerős környezetben, a konyhán. Rögtön feltérképeztem a lógásra, munka alól kibújásra alkalmas helyszíneket, eszközöket. Régen, a középiskolában  első osztályosként ebben igen nagy gyakorlatot szereztem és nagyobb, kegyetlenebb büntetéseket kaptam ott, mint amire itt valaha képesek lennének. Én tizennégy éves gyerekként, teljesen alárendelt, és alacsonyabb rendű voltam a másod-harmadéves társaim alatt. Ők nem csak a koruk miatt voltak nagyobbak, hanem méretben is. Én csak gyerek voltam, a másodévesek kamaszok, a harmadévesek felnőttek. Dehogy gondoltam, hogy szembeszállhatnék velük, de elkerülni a munkát azt igen, azt megtanultam.

Aztán végül főzni is, szakácsként dolgoztam a bevonulásomig, de nem szerettem.

Az étteremben a főnöknő, de inkább a konyhafőnök, aki helyett gyakorlatilag csak én dolgoztam, elfehéredett arccal hallgatták, mikor bejelentettem, katonának visznek 3 hét múlva. Saját kocsival intéztem az anyagbeszerzést, az előkészítést, én főztem és az esti vendégek rendeléseit is én készítettem el. Pánikhangulat remegett a levegőben az utolsó napomon is, de a séf, a főnöknő és a pincérek barátságosan, bár kicsit temetési hangulatban búcsúztattak. Az egyetlen, aminek örültem a bevonulásom kapcsán, hogy másfél évre megszabadulok az éttermi feladatoktól, a konyhától.

Nem szerettem. A gasztronómia gyönyörű dolog, de ma csak foltokban érhető tetten Magyarországon. Az általam tanulóévek alatt és az azt követő igen rövid időszakban megismert éttermekben, - több relatíve nívós helyen is - a legkönnyebben, legkisebb fáradtsággal elkészíthető ételekből és a kötelező magyaros ételekből álló menüt alakították ki. A közétkeztetés napi menüje meg ennél is silányabb, persze sok idős embernek jelent segítséget és még programot is bejárogatni délben ételhordóval, de ez nem konyhaművészet. Az esti időszakban egyszerre beeső vendégek rendeléseit percek alatt, kapkodva összedobni, szintén nem az.

Kelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalat.

Csak úgy sugárzik a nevéből az igényesség és a minőség.

A konyha meg amúgy zsíros és büdös is.

De ismerem.

Itt a seregben, most semmi váratlan nem érhet!

Utálom a konyhát, de otthon vagyok.

501

Január 4. Vasárnap

Egész nap udvart takarítottunk, este öt percem volt leadni a holmimat, átvezényeltek Adyligetre.
Takarodó után jöttek értem, az ágyak többségén már senki nem feküdt, a most hatalmasnak látszó, kiürült körletben, messze egymástól, elszórva egy-egy itt felejtett katona készült alváshoz. Mindenkitől elszakították a bajtársát, mindenki újból ijedt arccal rendezgette a holmiját. Már lassanként megtelt a körlet az álmatlanul forgolódok sóhajaival, mikor berobbant az alegységügyeletes.

– Dvorszky határőr, mit csinál maga itt? Áthelyezték! Már rég Budapest felé kellene tartania!

Hebegtem, hogy "de hát nekem senki nem szólt".

– Dvorszky, miért kell magának mindenért külön szólni? Így az életben nem lesz magából senki!  Öt perc múlva indul az IFA, kimenőt vesz fel, minden mást lead. Másszon már ki az ágyból!

Hajnalban fenn voltam Pesten.

Egy tohonya, zsíros képű őrmester csapott le rám. Ragyogott az arca, amikor a jó hírt tolmácsolta:

– Örüljön katona! Szakács lesz! Megfogta az Isten lábát!

Az Isten faszát fogtam meg, nem a lábát!

És félek, ha szakács leszek tényleg, akkor a számba kerül az a hímtag.

Gyűlölöm a konyhát!

502

Január 3. Szombat

Hajnalban Réz Misi keltett. Teljes menetfelszerelésben volt.

– Siklósra visznek. – mondta.

– Micsoda? – megfagyott az ereimben a vér – Most? Tegnap erről még szó sem volt!

– Nem! Engem is tíz perce ébresztettek!

Állt ott szerencsétlenül, levegőt nem kaptam, annyira váratlanul ért. Mozdultam, hogy leszálljak az emeletes ágyról, de kintről besziszegett az alegység-ügyeletes:

– Réz határőr, mi az istent szarakszik? Igyekezzen már!

Lenyúltam, megszorítottuk egymás kezét, s a szemébe néztem.

Nem látom többet soha – gondoltam. Ő is ezt gondolta. Láttam a szemén.

Először én, aztán ő is elsírta magát.

– Réz határőr!! Jöjjön már!

Az ajtóból tisztelgett, és tényleg soha többet nem láttam.

Ő volt az első elvesztett bajtársam. Ébresztőig zokogtam. Arra gondoltam, hogy még annyit sem mondtam, hogy írni fogok, hogy keressük majd még egymást!

Hogy kereshetnénk? Az sem biztos, hogy Siklóson marad! Hogy téphették ki innen ilyen szemét módon?

Ebédnél nem nagyon ment le falat a torkunkon. Szabó és Komári ültek velem szemben, s még Komári is megilletődöttnek látszott. Észre sem vettem, hogy bejött az ebédlőbe a szakaszparancsnokunk.

– Fel! Vigyázz! – üvöltötte. Aki a nevét hallja sorakozik kinn!

Elővett egy papírt és olvasni kezdte. Néhány ismeretlen név, aztán…

– Szabó Gábor! Kifelé emberek!

Egymásra néztünk. Nem! Nem akarom!

Gabi vörös arccal állt fel. Összeölelkeztünk hárman, Komári feszes tartása is egy kicsit megenyhült.

– Hova visznek? – kérdezte tőlem Gábor értetlenül.

Széttártam a karom. Sírás kerülgetett megint.

– A többinek, pihenj! Folytasd tovább! – hallottam valahonnan a szakaszparancsnok hangját.

– Szia Szabó! – nyújtottam a kezem.

Az ajtóból visszanézett, aztán Ő is felszívódott.

Vissza – a körlet felé -, szótlanul meneteltünk Komárival. Szokatlan melegség öntött el, amikor arra a lehetetlen bikanyakára néztem. Hátba vágtam.

– El ne tűnj, baszd meg!

Délután csikket szedni küldtek bennünket, felvettük a kabátot és elindultunk a lépcső felé. Ettől megnyugszom – gondoltam –, majd a hajolgatás közben elfelejtem egy kicsit az elválást. A lépcső előtt megállított a csapatügyeletes.

– Komári! Szaladjon vissza a holmijáért, egy perce van!

Maga meg – fordult felém –, igyekezzen a többiek után!

Komári megperdült és visszaszaladt a körletbe. Kényszeredetten mosolyogtam utána.

El sem köszönt.

Nehéz volt minden eddigi elválás, de a mai letaglózott.

Tök egyedül maradtam megint, újra fenyegető árnyként borult fölém a következő 17 hónap.

503

Január 2. Péntek

Reggelinél a laktanya írnok mosolyogva mondta mellettem, miközben szürcsölte a teáját, hogy az alig tizennyolc évemmel én vagyok a legfiatalabb a laktanyában. Hurrá!

A mai lövészettel állítólag véget ér a lőkiképzés. Golyószórókkal gyakoroltunk. A tisztesek behajtottak bennünket egy rogyadozó pajtaszerű épületbe addig, amíg az őrnagy be nem lőtte a fegyvereket.

Az ablakok roncsain keresztül figyeltem a szakaszvezetőinket. Hosszú hevederekkel szaladtak az őrnagy előtt és töltötték őket be a golyószórókba. A hevederekbe három katona pattogtatta be a töltényeket. Genyó egy meló, a heveder nyeklik-nyaklik, az erős rugók közé meg iszonyú erővel kell bepattintani a hüvelyt.

Az őrnagy, amikor üzemkész lett valamelyik, lehasalt és szinte egyszerre lőtte ki a hevedernyi lőszert. Fülsiketítő zajban, a szája szélét nyalogatva sorozta a célt. Borzasztóan élvezte.

Egy hevederbe állítólag háromszáz töltény fért, tizenkét golyószóró feküdt egymás mellett, és az őrnagy legalább háromszor fordult, számolatlanul lőtte el a muníciót. Néztem, ahogy utasításokat osztott, hogy ezt még egyszer töltsék fel, azt szedjék szét, olajozzák meg és aztán töltsék meg újra.

Ekkor egy mogorva tizedes hangja zavart meg.

– Menjen onnan az ablaktól, ne bámészkodjon! Semmi keresni valója magának ott!

Elfordultam az ablaktól. Mi olyan titkos ebben?

Hamar megtudtam, amikor is az őrnagy tevékenysége után kimehettünk a pajtából és kiosztották a lövészetre szánt töltényt.

Három?! Három darab töltényt kapunk?

Csodálkozva bámultam a tenyeremben lapuló lőszerre.

Ezzel lőjek sorozatot és célzott lövést is?

Lehasaltam a fegyver mellé. Bepattintottam a töltényeket a hevederbe és behelyeztem a hevedertovábbító sín hornyába és rácsaptam a fedelet.

Feltartottam a kezem.

– Jelentem kész!

– Jól van! – hangzott a válasz – Egy célzott lövés a dolingerre (állóember alakú céltábla), újabb cél az anya gyermekével és rövid sorozat! Rajta!

Rövid sorozat?! – gondoltam – Hát, hogy lehetne hosszabb három tölténnyel?

De sikerült, egy lövés a dolingerre, két tölténnyel egy igen rövid sorozatban találatot kapott az anya gyermekével.

Ezek után talpra ugrottunk, szaladtunk oldalt és bevettünk egy lövészárkot. Mint a gyerekek, akiket kiengedtek szünetre az iskolaudvarra, szaladtunk és háborúsdit játszottunk. Ketten előre futottak, gyakorló kézigránátokat hajigáltak be, majd mi következtünk és az árok széléhez igyekeztünk. Ott a képzelt ellenséges katonákat közvetlen közelről főbe lődöztük és máris mienk volt az árok. Futás közben ordítottunk, ahogy a szánkon kifért, a katonaság, a tisztesek iránt és a sok megalázottságunk okán érzett minden gyűlöletünk ebben a kiáltásban tört elő, megértettem miért válik kegyetlenné a civilekkel, hadifoglyokkal szemben az egyszerű katona.

Még leöldöstük benn a sebesülteket, aztán uzsgyi a másik árok felé. Félúton a tisztes hangja hallatszott.

– Repülő jobbról!

Hanyatt vágódtunk, szánkkal utánoztuk a fegyver hangját és eszeveszetten tüzelni kezdtünk az életünkre törő zuhanóbombázóra. Mihelyst elintéztük, folytattuk az előrenyomulást.

Újabb figyelmeztetés.

– Atomvillanás balról!

Ilyen hülyeséget! Miért kell ehhez parancs? Nem venném észre? Nem tűnne fel? Háttal az atombombának, oldalra huppantunk. Gyakorlás közben kérdezte valaki, hogy segít-e ez valamit?

– Persze! – mondták – Lassabb és fájdalmasabb halálotok lesz!

Pihegtünk egy kicsit, aztán megjelent a tisztes mulatságosan aprócska alakja.

– A környezet semlegesítve! – kiáltotta – Sorakozó! Benyomulunk az atombomba által felszabadított területre! Rendet teszünk benn!

Mindenkit leöldöstünk, akit megkímélt az atomtámadás.

De ettől még egész jót aludtam éjjel.

509

Január 1.  Csütörtök

A bevonuláskor kaptunk egy 1987-es zsebnaptárt. Mivel semmilyen füzetet, noteszt nem tarthatunk magunknál csak ezt, elhatároztam, hogy tölteni fogom. Mostanáig csak a "Jegyzetek" rovatba írtam, ami itt benn történt, de ma végre elkezdhetem magát a naptárat vezetni. Például, ami most teljesen jól látszik, hogy ez az első napom ebben az évben.

Viszont a lapokat végigpörgetni is szinte perceket vesz igénybe, minden lapja tök üres.

365 napot kell töltenem.

Egy teljes évet.

És aztán lesz még hátra 5 hónap.

Kiterveltem, hogy minden hetet beszámozok emelkedő, meg csökkenő sorrendben is, minden napra odaírom, hány napom van hátra, mindig figyelem mennyi telt el. Minden kerek számot, minden 0-val, 5-el végződő, minden azonos tagokból álló, az összes, babonához kapcsolódó számot, hetet és hónapot, minden fordulópontot ünnepnek fogok tekinteni. Minden eltelt perc, óra, nap, hét és hónap közelebb hozza a felmérhetetlen messzeséget, az életem következő és egyben egyetlen biztos pontját, a leszerelést. Fogalmam sincs mi lesz utána, de bármi is jön, az az enyém lesz.

Most egyetlen pillanatát sem tudom elképzelni, semmilyen ködös terv, opálos kép nem jön elő. Nincs körvonalazódó ábránd, ami messzebb mutatna egy kicsit későbbi ébresztőnél, a reggeli menetgyakorlat után kiosztott fagyott, 1978-as löncshús konzervnél, egy nyugodt szarásnál, amikor nem veri az ajtót a tisztes, hogy még neki sem kell ehhez 40 másodpercnél több, kifele emberek, ne akarjuk, hogy bemutassa.

Nem remélek többet, minthogy kitakarjon az előttem lévő, hogy szürkébb és semmibb legyek a többieknél, hogy semmivel ne váltsam ki a kiképző érdeklődését, ami mindig azonos a haragjával.

Elképzelhetetlennek tűnik a kor, amelyben majd újra szétdobálom a levetett ruháim, nem pedig időre hajtogatom gyűrődéstől mentesen négyzet alakúra, annyiszor ahányszor szekrényrend ellenőrzésnél kihajítják a tisztesek a földre. Az űrutazásnál nem valószínűbb az az élet, ahol majd én döntöm el lefekszem-e az ágyra, milyen sebességgel gyaloglom; amiben az időjárás alapján öltözködhetem és engedély nélkül szólalhatok meg.

Egy apró, halovány vízióm sincs, de tudom, a leszerelés után enyém leszek újra.

Akarhatok majd.

Nemet mondhatok.

Messze van a leszerelés, de nemsokára eltelik a negyvenedik nap. És onnan már csak ötszáz van hátra. Az egylapos éves naptárban minden nap kihúzom az aznapit, rövid megjegyzéseket teszek. Lassan telik majd meg, de elkezdtem. Az első nap megvan.

Épp a naptár oldalán a lapok szélére satíroztam, hogy "TELIK", mikor megint betoppant az otromba, ragyás arcú alegység ügyeletes.

Levezényelt a konyhára. Szilveszterre a szakácsok levágtak egy halom birkát, a tisztek trófeát akartak a fejükből a falra. Ott a rengeteg birkafej egy hatalmas ládában. Kaptam egy slagot, meg egy kefét.

Megállt mellettem egy öreg szakács.

– Meg kell tisztítani mindet. Aztán rendesen! Ne legyen rajtuk se vér, se takony, se hányás, se nyál. Ragyogjon mindegyik!

Otthagyott. Néztem a birkaarcokat. Rájuk dermedve, fixálva az utolsó fájdalmas bégetés, tágra nyílt szemükben a riadalom. Bizonytalanul nyúltam a slag felé. Lemostam, majd szépen sorba raktam őket, és szaladtam a szakácshoz jelenteni.

– Kész van? Máris? – ingatta a fejét – Na, nézzük meg!

Végigmustrálta a sorokat.

– De szépen szemlére vágta mindet! Hé, mi ez itt? Szalma van a fogai közt! Jöjjön, nézze csak meg! Ennek meg lóg a takony az orrából! Itt ennek is! Na nem! Ez így nem jó! Szokott fikázni?

Megvontam a vállam.

– Na akkor, ne sajnálja az ujját most se! Dugja be az orrukba, azzal kiszedhet mindent. A szájukat is takarítsa ki, a hányást is, meg ne lássak egy szalmaszálat sehol, a fogakat, nyelvet kefével, ultrával mossa meg, ragyogjanak. Nyomja a slagot a szájába, a nyelőcsőből is vigye ki a vért. Lásson hozzá.

Émelyegtem, de egész addig nem hánytam, míg tényleg bele nem nyomtam a slagot a szájukba. A nyakuknál, ahol a testük kellett volna legyen, nagy sugárban folyt ki a víz, közben a szemeik könyörgőn meredtek rám.

Boldog Új Évet!