64

1988. március 16. szerda

Ma végül délelőttös szolgálatba tettek.

Úgy éreztem ezer éve voltam utoljára szolgálatban és ez igaz is, valamikor február közepén lehettem, nagyjából egy hónapja.
Egy hónap rengeteg idő, most teljesen idegenként bolyongtam Ferihegy 2-n. Nem találtam a helyem és úgy éreztem, nem is itt van, unom már nagyon ezt ez egészet.
Egy hónapig civil voltam.
Ez nagy szó a katonaság alatt, és nagyon nehéz lesz visszaszokni.

Álltam csak itt-ott, néztem a gépeket, de még ciházni se volt kedvem, csak néztem a sürgés-forgást. Simán nézője voltam és nem résztvevője az eseményeknek, és hogy őr lennék, vigyáznom kellene itt bármire, az fel sem merült. Mikor leváltottak bementem, mikor kiküldtek, kimentem.
Szó nélkül, zúgolódás nélkül.
Mint egy robot.

Igyekeztem lezárni az agyam, hogy ne a repteret fogja fel, mert sírni lett volna kedvem, ha belegondoltam, hogy itt töltök még két hónapot. Nem sok két hónap, régen kiugrottam volna a bőrömből attól a számtól, amit ma a centim mutat, de ma rettentő soknak éreztem ezt is.

Kedvetlenül mentem vissza a laktanyába, és ott olyan hír fogadott, ami lenyomott az ágyamra. Ültem és kérdezgettem Alexet, hogy igaz ez?

– Nem tudni, de nagyon valószínű. – válaszolta megrendülten.

A múlt héten kezdett ez terjengeni, akkor még csak amolyan pletykának látszott. Én erről nem tudtam, mert a múlt héten még civilként heréztem otthon.

Sípos meghalt.

Az a Sípos, aki egy hallgatag, de nagyon jó indulatú srác volt, és aki a lövészeten halláskárosodást szenvedett. Csengett a füle, örök életre úgy maradt neki, aztán a szemünk láttára vesztette el az eszét, majd elhelyezték Zalaegerszegre.

És most azt a hírt kaptuk felőle, hogy meghalt.
– A múlt héten annyit tudtunk, hogy öngyilkos lett. – mondja Alex. – Ma viszont Tokos árnyalta kicsit a képet.

Tokos valamilyen távoli rokona, határőrtiszt Zalaegerszegen. Tőle tudta meg a részleteket.

– Tokos azt mondja, hogy a városban beszédtéma lett, annak ellenére, hogy az ilyesmit igyekszik a határőrség eltitkolni.

Tehát Tokos elbeszélése alapján az látszik, hogy Sípos egy határ menti őrbódéban teljesített szolgálatot, vagy magasfigyelőn, ez nem volt teljesen tisztázott.
De az igen, hogy holtan találtak rá.
Az ölében feküdt a fegyvere, őbenne pedig három golyó pihent.
Kettő a mellében, egy a fejében.

És ez annak látszik ugyan, de nagyon valószínű, hogy nem öngyilkosság.

Az ember nem tud magába ereszteni három lövedéket, úgy hogy az ölében marad a fegyvere. Ha a mellének irányítja, akkor szinte nyújtott kézzel kell a levegőben tartania a fegyvert az első vagy a második lövés után, és miután elernyed a test, kiesik a kezéből, pontosabban kiugrik belőle. Az AK, amit a határszélen használnak, nagyot üt, nagyot rúg és nehéz is.
Nem marad a kezében, főleg akkor nem, ha a fejét is eltalálja.
Azt amúgy már el se tudja lőni, ráadásul azt mondják, a mellében lévő két lövedék egymás mellett volt. Ahhoz erősen kell tartani a karabélyt. Saját maga ezt nem tudja megtenni, de ha igen, nem kerül az ölébe a fegyver.

Sípost valószínűleg megölték.


Hogy ki tette, az nem derült ki, valószínűleg határsértő. Lehet, hogy szerencsétlen srác a fülében csengő hang miatt semmit nem hallott, befelé figyelt, ahogy itt láttuk rajta az utolsó napokban. Így meg tudták lepni, elvették a fegyverét és hidegvérrel megölték, aztán úgy állították be, mintha öngyilkos lenne.

Itt ez mindenkit sokkolt.

Benn a körletben is erről beszéltünk, kinn a folyosón is ezt tárgyalta mindenki. Már az is rettenetesen ijesztő, hogy valaki a katonaság miatt megbolonduljon.
De, hogy meghaljon bárki is a katonaideje alatt, az sokkoló.
Én eddig úgy töltöttem a katonaidőm, mintha egy hosszú, kényszerű ifjúsági tábor, vagy mintha egy bentlakásos kollégium lenne, eszembe se jutott, hogy békeidőben ez az életembe kerülhet.
Rettenetesen sajnáltam Sípost.
Szinte gyerek volt.
Ha ki lehetne menni ebből a kurva országból, akkor nem hal meg.
Befelé senki nem szökik.
Csak olyan ölhette meg, aki kifele igyekezett és úgy érezte Sípos útban van.

Már azt hihetetlen geciségnek éreztem, hogy kitették a határra. Nem jól hall, legalábbis a környezetéből nem sokat. Az állandó csöngés miatt viszont belül mindenféle egyéb képzelt hang felbukkant benne.
Milyen érzés lehet ülni egy sötét erdőben, egy bódéban éjszaka?
Milyen félelmeket generálhat benne?

Ha öngyilkos lett volna ilyen körülmények közt, az se lenne meglepő. Borzalmas lenne, de még érthető is.
Nekem is volt már a számban a fegyver csöve, én is eljutottam idáig, pedig mi volt az én szenvedésem az övéhez képest? Csak közönséges kofalárma, csak sima hiszti.

Én azt hiszem, ott a határszélen, minden apró nesztől beszartam volna, attól rettegtem volna, ami aztán Sípossal megtörtént.
Az emberi elme ilyen.
Sötétben félteni kezdi az életét.
Okkal, ok nélkül.
Belegondoltam, hogy engem hányszor ölhettek volna meg, hányszor szartam arra, hogy én lennék a célpontja annak, aki rosszban sántikál. Persze a reptéren ilyen soha nem volt, egy vidámpark a határhoz képest. Egy elkényeztetett hülyegyerek vagyok azokhoz képest, akik a határon teljesítenek szolgálatot. Nem is tudom, hogy azt bírtam volna-e. De még ott sem gondoltam volna azt szerintem, hogy az, ami Sípossal történt, az megeshet. Féltem volna, de csak úgy, mint a szellemektől vagy a zombiktól.
Hogy ugyan félek, de jobban belegondolva nincs okom.

És de.
Sípos esete bebizonyította, hogy lenne okom. Valós félelemmel tölteni a szolgálati időt borzalmas lehet.
Bele lehetne őrülni.
Jézusom hány velem egykorú srác foshat egyedül egy sötét mezőn, egy sötét erdőben órákon át, másfél éven keresztül?

Mekkora mázlista vagyok!

Én valóban egy középiskolai kollégiumban töltöm a katonaidőm.

Éjszaka többször izzadtan és halálra váltan riadtam fel, amikor valahogy bekúszott az álmaimba az a felismerés, ami Sípos utolsó felismerése lehetett, hogy most vége, bekövetkezett, amitől ott a sötétben félni lehetett, hogy felbukkan valaki, kiszedi a kezéből a fegyvert és megöli.

Az a pár másodperc, amikor tudni lehet, hogy vége, ezek nem viccelnek, megölnek.

Hogy meghalok.
Valóban.

Nekem ettől a gondolattól álmomban, szinte megállt a szívem.

 Dalszöveg

65

1988. március 15. kedd

Tegnap este, amikor beérkeztem, olyan vadidegennek éreztem mindent, olyan messze voltam mindentől, ami a katonasághoz tartozik, hogy kedvem lett volna sírva fakadni. De egy isteni sugallat megvédett ettől. Sírva röhögés lett végül, nem sírás.

Miután tegnap belebújtam az egyenruhába, úgy éreztem, hogy megint szabadságvesztés felé indulok, és miután eljöttem otthonról, szinte percenként vettem elő a centim és néztem meg, hogy hány napom is van hátra, mert tudatosítanom kellett, hogy nincs már sok, nem kell ennyire szarul éreznem magam, amennyire érzem, mert nincs sok hátra, nincs sok hátra.

De mindig elborult az elmém, mindig szédülni kezdtem afelé a mély szakadék felé, amit a katonaság, a kötelezően, akaratom ellenére végzett feladatok kényszere, a teljes szabadságvesztés jelentett.

A szeretett centim, mint egy metronóm, pontosan mutatta, mennyi van hátra és mindig visszarántott pár percre a szakadék széléről. Az, hogy akaratom ellenére, külső kényszer nélkül, de mégis a laktanya felé tartok, nagyon hamar a szakadék szélére lökdösött újra.
Nem akarok menni, nem akarom megtenni, mégis teszem.

Mi ez, ha nem a rabszolgaság?
Mi ez, ha nem az akaratgyengeség, az akaratvesztettség diadalmenete?

Ekkor nyúltam mindig a zsebembe a centiért. A szíverősítőért.

Még 65 nap.
Nem sok.

Addig kibírom, addig megteszem, amit mások akarnak, addig hagyom magam, addig tehetnek velem, amit akarnak.

De utána soha többet, soha senki akaratának nem engedelmeskedem, ha az nem egyezik az én akaratommal. Soha kényszerből nem teszek semmit, soha többet nem hagyom magam, csak azt fogom tenni, amit én akarok.

Állam, 65 napod van!

Éld ki rajtam magad, mert több ilyen lehetőséged nem lesz. Még kapsz tőlem 65 napot, még erre a 65 napra rabszolgád vagyok, de aztán szabad leszek és független és irányíthatatlan!

Amikor ezeket gondoltam, már csikorgott a fogam és a centit se tettem vissza a zsebembe, hanem az izzadt tenyeremben szorongattam.

A Kökin jártam épp, amikor megláttam a buszt, ami már közvetlenül a laktanyánál tenne le.
Megtorpantam.
Olyan erővel tört rám, hogy nem akarom, hogy remegni kezdett a bensőm.

Eszembe jutott az elő eltávom utáni első alkalom, amikor ezzel az érzéssel szembesültem.
Karácsony után mentem vissza, még Sopronba.

Akkor éreztem először ezt, hogy nem akarom, nem akarok bemenni.
Most se akarok.
De most ezt valahogy gyengeségnek éreztem, mert akkor úgy mentem vissza, hogy sejtésem sem volt mi lesz velem a következő több, mint 16 hónapban, sejtésem sem volt mi vár rám, és sejtésem sem volt, milyen hosszú lesz az az idő, amennyi azóta eltelt. Akkor tökéletesen az ismeretlenbe léptem be, amikor áthaladtam a laktanya kapuján, az akkori félelmeim teljesen jogosak voltak, mert irgalmatlan sok idő, sok nap állt előttem. Akkor még felfoghatatlanul sok, 509 napom volt hátra, ma csak 65.
Össze sem hasonlítható különbség.
Ezért ma csak sima hiszti ez.
65 nap.
Semmiség.

Ha nem ilyen nyomott hangulatban megyek be, biztosan a nemrég mellettem elhaladó honvédnek is röhögve mutattam volna be a centimet, mert bárki, bármelyik nyúl, pontosabban az összes honvéd az országban kopaszabb nálam, minden nyúl majd csak augusztusban szerel, mert ők félévente vonulnak, most csak mi, MÁGUSOK vagyunk az Öregek.
A magyar fegyveres testületek legöregebb sorkatonái vagyunk, de valahogy nem izgatott.
Ha nem így megyek be, akkor minden kopasz nyúlnak vigyorogva lengettem volna be a centit, hogy öcsém neked mennyi?
140-150?
És akkor megmutattam volna, hogy ezt nézd baszki, ez itt 65.

A honvédségnél senki nincs akinek ennyi lenne, te még a nálad öregebbeknél se látsz ilyet, és ha magad öreg vagy amúgy, hozzám képest kopasz vagy, sivár kopasz.

Régebben ez a jelenet nagyon felcsigázott, alig vártam, hogy egyszer leszerelő legyek, minden öreg honvédnél idősebb, de most szartam rá, úgy éreztem szemétség lenne pont a velem teljesen azonos szabadságát vesztett sorstársamon gúnyolódni.

Miért nyomatékosítsam valakiben, hogy még 140 napja van, ha én alig tudom elviselni a 65 gondolatát?

Mert ugyan a 65 nap semmi, az eltelt 476-hoz viszonyítva semmiség. De úgy éreztem, minden perc, amit majd benn töltök átkozottul hosszú lesz és nagyon nem akarom.

Míg álltam és vártam, hogy legyen mégis erőm nekiindulni, a Köki egyik elnagyoltan tákolt bódéjából billegve lépett ki egy kék munkaruhás alak. Lassan, bizonytalan mozdulattal emelte a lábát a küszöb fölé, hogy el ne essen és míg ezt végezte nagy gonddal, az általa nyitva hagyott ajtón keresztül beláttam a benti talponállóba. Homályos lámpafényben, elmosódott alakok dülöngéltek benn és épp erőt gyűjtöttek.

Na erre van szükségem, gondoltam, szíverősítőre.

Milyen bölcsek, azok ott benn, milyen jól ismerik az emberi lelket, milyen pontosan tudják, mi kell vészhelyzetben.

Határozottan húztam be magam után az ajtót és vontam el a nappal fényét a bentiektől. Kicsit zavart, hogy a bölcsesség elillant és hogy nem a világ megértésének biztos tudásával átitatott tekintetek vártak, hanem zavaros cefrében ázó tanácstalanság. Biztosnak csak az látszott, hogy perceken belül, mindegyik beleiszik a poharába.
Én is bele fogok az enyémbe.

Nem kérdezett senki semmit, mondtam, hogy egy vodkát szeretnék, megkaptam, arrébb álltam és egy hajtásra megittam. És ahogy az égre, vagy inkább a mocskos mennyezetre emeltem a feles pohárral a számon a tekintetem, jött az Isteni sugallat.

Én berúgok ma.

Viszek be valami szeszt és berúgunk a többiekkel.

A vodka erőt adott tényleg, és olyan lendülettel indultam a sarki kis közért felé, mintha missziót teljesítettem volna.
És szerintem az volt, misszió.

Álltam a szeszes italok előtt és egy kisebb dilemma elé keveredtem. Sokat kéne vinnem, nehogy ne legyen elég. De több üveggel nem akarok vinni, mert az csörög. Legyen egy nagy üveg, de abból csak kétfajta volt, a cseresznyepálinka, meg a kevert.
Ezekből volt literes.
Na melyik legyen?
Egyiket sem ismerem igazán, de mintha a kevertnek nem lenne annyira szép a címkéje.
Oké legyen a cseresznyepálesz.
Pont olyan hosszú az üveg, mint a táska magassága, mintha erre szabták volna a katonai kimenő táskát.

Véletlennek tűnik, de nem lehetetlen.

Annyi logikátlanságot tapasztal az ember a seregben, hogy ez simán belefér.
Ráadásul nem is logikátlan, hisz pont belefér.
És ahogy nézem az üveg átmérőjét, pont három férne el benne egymás mellett.

Nem véletlen ez.

Ha a cigaretta pont 7.62-es átmérőjű, mint a Kalasnyikovhoz való töltény, akkor az, hogy a katonai kimenő táska három, egyenként literes cseresznyepálinkás üveg betárazásához lett tervezve, az nagyon is valószínű.

Sose értettem igazán, hogy minek is nekünk táska, mert semmit nem hozhatunk be, semmit nem vihetünk ki, a kincstári esőkabátot meg soha senki nem használta, a kötelező elemeket meg már rég nem figyelem én sem és vagy egy éve nem kérte senki.
Fésű, tű meg cérna?
Miért pont ez a kötelező túlélő csomag a kimenőkor?
Szerintem valamelyik fejes terveztetett magának egy táskaüzemet vezető haverjával, három liter keverthez egy táskát, majd a táskaüzem vezetőnek sikerült kikilincselni, hogy legyen ilyen a katonáknak.
Valaki rábólintott, hogy legyen, de mit hordjanak benne a katonák?
Hát mondjuk fésűt.
Ugyan mindnek levágjuk a haját az első nap rövidre, és nem is növesztheti meg utána, meg ha kimegy a laktanyából, akkor mindig sapka kell legyen rajta, de nem baj, fésűje feltétlen legyen.

De én végre rájöttem, mire kell a táska.

Úgy is mentem be a laktanyába, hogy teljes természetességgel vittem a vállamon a szütyőt, és azt hiszem a legnagyobb lelki nyugalommal mutattam volna meg a tartalmát a csapatügyeletes tisztnek.

És lehet, hogy csak kacsintanom kellene, hogy második század, 3-as körlet, este jöhet, megvámolhatja és ezzel le is lenne tudva a dolog.
Jó, mondjuk nem a Koltaynál, de ma nem nézett a táskámba, mert tényleg nem izgultam.

Benn a srácoknak felragyogott az arcuk, Alex is, B.K.Zs is, meg a többiek is alaposan meghúzták az üveget, a megérkezésem tiszteletére, de aztán megbeszéltük, hogy van, aki éjszakás szolgálatba megy ma, van, aki reggeli szolgálatba megy, tegyem el, majd pénteken vagy szombaton megisszuk és aki addig esetleg szabadnapra megy, hozzon be mellé még valamit, csapjunk egy nagy banzájt.

Ez volt tegnap este, ma reggel lementem a dokihoz, elmondtam, hogy sajnos meggyógyultam, tudomásul vette és szolgálatra alkalmasnak nyilvánított.
Mentem és jelentkeztem Szadó őrnagynál, mondta, hogy milyen kipihentnek látszom, örül, hogy újra szolgálom a hazát, és reméli, most már erre a két hónapra megleszünk békében.
Igazából ezzel egyet tudtam érteni, majdnem barátságban váltunk el.

És lehet, hogy ő intézte, lehet, hogy véletlen, de ma még semmilyen szolgálatba nem tettek be.

66

1988. március 14. hétfő

Ma ér véget az egészségügyi szabadságom, mai nappal lezárul a lógás korszaka.

Délelőtt magam mellé vettem a centit, meg azt a zacskót, amibe gyűjtöttem a szabadság alatt a levágott darabokat. Egyszer régen megígértem magamnak, és persze a centimnek is, hogy minden egyes elhullott darabját a reptéren helyezem örök nyugalomba, emiatt gyűjtögettem őket az eü szabi alatt is.
Most itt van előttem, és kicsit meg is hökkentett milyen sok darabka összegyűlt.

Minden darabka egy eltelt napot jelent, és ahogy kiszórtam magam elé a konyhaasztalra reggelizés közben, és szétteregettem, azt kellett megállapítanom, hogy sikeres voltam. Bár baromi szar volt a műtét utáni időszak, de megérte, nagyon sok napot ellógtam.

Elővettem a katonakönyvem is, és kinyitottam a körletelhagyásim. Csináltam gyorsan egy hevenyészett összesítést arról, hány napot is vettem el idén a katonaságból, hányat sikerült megúsznom.

Kétfelé bontottam a menekülési időszakot.
Az év eleve gyengélkedőn kezdődött, bár sikerült betegségnek eladnom, de heveny alkoholmérgezésem lehetett a szilveszteri éjszaka után, iszonyú erős másnapossággal. Nem sokkal utána valóban lázas betegség vert le a lábamról, meg egy barom, akinek a kutyája megtámadta Buksit.

Ez volt az első időszak, amivel elég sok napot megúsztam, de ezekbe nekem nem nagyon volt beleszólásom.


Aztán itt van a második időszak, amikor igyekeztem úgy intézni, hogy eltávolítsák a mandulámat, amit aztán végül ki is vettek. Ezt elintézendő elég sokat jártam ki a Honvéd Kórházba, először csak kivizsgálásokra, majd a műtét miatt, végül hosszú ideig itthon voltam, az azt követő gyógyulás érdekében.

Az első időszakban a gyengélkedőn kereken hét napot töltöttem, aztán a konkrét betegséggel még öt napot. Vagyis januárban tizenkét nap lógás! Már ez önmagában hihetetlen értékes, de aztán még négy alkalommal jártam kinn a mandulaműtétemmel összefüggő kivizsgálásokon és leletekért. Ezek olyan napok voltak, amikor már nem tettek szolgálatba, vagyis ezeket is teljes egészében elsumákoltam.

Majd hat napot töltöttem a kórházban a műtét miatt, és utána összesen huszonegy nap egészségügyi szabadságot kaptam.

Ez telik le ma.

Tehát a második időszakban, amit én magam intéztem magamnak, mindennel együtt 31, azaz 31 napra kicsúsztam a tisztek kezei közül.
31 napig mentesültem a szolgálat alól.
31 napig nem voltam katona.
31 napot, vagyis hihetetlenül sok időt ellógtam.

Most úgy éreztem, rettentő jól csináltam, minden megérte, még a fájdalmak is, hogy ennyivel csökkentettem a katonaidőm.

31 nap.
Ránéztem a centire, alig valamivel több, mint a duplája van hátra.

Mindjárt vége.

Röhögve kibírom.
Aztán ránéztem a katonaruhára, és eszembe jutott, hogy ma már a laktanyában alszom, revideáltam az álláspontom.

Nem röhögve.

De kibírom.

67

1988. március 13. vasárnap

Ma újra nekiveselkedtem, katonaruhát öltöttem és elmentem a Honvéd Kórházba. Most jó hírrel fogadott a portás, Horváth doki benn van. Hosszú, nyújtott léptekkel siettem befelé.

Megkerestem az általános sebészetet.
Hatalmas konglomerátum ez a kórház. Megnéztem azt a részt is, ahol Ketya leírása alapján ki lehet szökni a kórházból. A majdnem tíz éve, akadozva épülő új épületrészeket belülről csak hevenyészve kerítették el, és az utca felé, a pozdorja kerítés belső felén leszórt sóderdombokról, amelyek Ketya állítása szerint kintről nem láthatók, ki lehetett ugrálni.
Úgy jártam be most a területet, mintha az új otthonomat mustrálgatnám, jó gazda szemével hizlalva a legelőt. Aztán végül beléptem az általános sebészet ajtaján.
Felmentem az emeletre, és bekopogtam a nővérekhez, ahogy Ketya mondta.
Elmondtam, hogy Ketya küldött és megkérdeztem őket, hogy Horváth főorvost merre találom. Az egyikük készségesen eligazított, hogy nagy szerencsém van, mert fél óra múlva itt lesz, tudok vele beszélni, és hogy ismerik Ketyát, meséljem el mit csinál most, hogy leszerelt.

Nekem rögtön az jutott az eszembe, hogy hát velem együtt öreg nőket akart dugogatni, kicsit habogva mondtam, hogy jól van, most egyelőre csak élvezi a civil életet. Aztán megjött az orvos, neki már be is jelentettek a nővérek, és ő is ugyanezzel kezdte, hogy nagyon örül, hogy hall a barátomról, kedvelt tagja volt az osztály közösségének. Majd megkérdezte, miben segíthet.

Becsülettel előadtam, hogy szívesen váltanám Ketyát ebben a kedveltségben, és az ezzel járó feladatokat is hajlandó vagyok elvégezni, eközben a résnyire nyitott iroda ajtó mögött vihorászó nővérek hangja, mint szirének éneke vonzott, és már ezért a hangért érdemesnek gondoltam bármennyi amputált végtagot a hullaházba vinni. Női nevetés, édes istenem, milyen más, mint a körletbeli leplezetlen fingás hangja.

Már éreztem, ahogy női kacajban fürdenék nap mint nap, és megértettem Ketyát, mert ha ehhez naponta az a látvány kapcsolódik, amit a nővér szobában láttam, a rövidke köpenyek, a feszülő anyag a melleken, az előbukkanó, jellemzően ugyan kicsit vaskos, de szőrtelen combok, vádlik, akkor ez a mennyország.
– Értem, értem – zökkentett ki a doki – , most ugyan nincs üresedés, de két hét múlva elképzelhető, addig menjen vissza az alakulatához. Mivel is volt benn nálunk? Mandulaműtét? Az jó, azzal ki tud jönni kontrollra. Melyik alakulatnál szolgál?

Mondom neki, hogy a ferihegyi FEP-en, mire őszintén rácsodálkozva pillant a váll-lapomra.

– Ja, hogy határőr? – kérdi – Észrevehettem volna! Akkor sajnos fiam nem tehetek semmit, a határőrség állománya felett nem rendelkezhetem.

A női zsivaj elhalkult.
A szívverésem is.

Néztem bárgyún, hosszan értetlenül.

– Semmit nem tehetek, sajnálom fiam! – mondta még a doki, én meg mint egy robot köszöntem el, igen átadom az üdvözletet, igen értem én, habogtam és a visszatartott lélegzetű nővérek közt siettem az udvarra levegőt venni.

A kurva élet, kiáltottam lenn, de túl sokan néztek rám, hogy folytatni tudjam, csak álltam és szédültem.
Megint idegen lett a kórház, nem az otthonom, nem itt töltöm a katonaidőm maradékát, hanem Ferihegyen. Egy hónap egészségügyi szabadság után ez olyan súlyosan nyomasztó felismerés volt, hogy sírni tudtam volna. Leültem valami padra és hosszan meredtem a semmibe.
Aztán valahogy összeszedtem magam és bementem Brenyóhoz, hogy elmondjam neki, mi történt.

Ő éppen valami műtéten volt benn, nem találkoztam vele és éreztem, hogy amíg le nem szerelek nem fogja már megtudni miért nem találkoztunk többet.
Már nem lesz lehetőségem elmesélni a mai napom, csak ha már nem leszek katona.
Sőt lehet, hogy csak akkor, amikor már ő sem lesz.

68

1988. március 12. szombat

Ma, ahogy Ketya javasolta, bementem a Honvéd Kórházba.

Még tegnap felírogattam, kit kell keresnem majd. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha civilben megyek vagy ha egyenruhában. Már jó régen civilben járkálok, nem volt nagyon kedvem egyenruhába bújni, de aztán eszembe jutott, hogy ezek az orvosok ott, a Honvéd Kórházban tulajdonképpen katonatisztek, talán jobb az egyenruha. Úgy vettem fel, úgy húztam magamra a nadrágot, mintha vizes lett volna, jobban mondva, mintha latrinából vettem volna ki, undorodva, sziszegve, mintha hideg lett volna, vagy égette volna a bőröm.
Tényleg jó lenne ez a kórházi munka, az egyenruhától egyértelműen hányingerem van, akkor inkább a zöld műtős ruha.

Annyira izgultam, hogy már a főportán bemondtam, hogy Horváth főorvoshoz megyek, ezt amolyan dicsekvésnek szántam, de a portás rögtön elvette a kedvem, azzal hogy mondta, ő meg nem látta bejönni, szerinte ma nincsen benn, de megkérdi.
Telefonált egyet és a fejét csóválva mondta, hogy igaza volt, holnap lesz benn.

Rémesen szarul esett, de igazából nem jöttem hiába, amúgy is kontrollra kellett jönnöm, ma szedik ki a varratokat.

Kedvetlenül vártam a soromra.
A doki aki műtött, megismert, már messziről mondta, hogy én vagyok az, aki olyan nyugodt volt műtét közben, mint egy elefánt.
Jöjjek üljek le.
Nem volt kedvem mosolyogni, és miután belidokainozta a torkom, már nem is tudtam volna. A két kapocsszerű varratot pillanatok alatt kiszedte, majd megdicsért újra, hogy most se ficánkoltam.

– Szépen begyógyult. – mondta még, aztán elküldött.

Miközben kifelé ballagtam jutott eszembe, hogy Ketya azt mesélte, Brenyó itt van benn a KK-ban, a bőrgyógyászaton.
Arra felé vettem az irányt.
Nem is hittem volna, hogy ilyen szerencsénk lesz, mert amikor felfelé lépdeltem, épp akkor jött lefelé Brenyó.
Úgy meglepődött, hogy miután megtorpant csak annyit kérdezett habogva, hogy hát te?
Visszatért belém az élet, kicsit dadogva a lidokaintól, mondtam, hogy hát én!

– Nemsokára én is itt leszek a kórházban, holnap intézem el.

–  Várj meg, mindjárt jövök. – mondta és elszaladt.

Pár perc múlva megjelent, hogy sok a dolga, de kapott negyedórát, gyorsan mondjam el, mi van velem amióta nem találkoztunk. Ez nem egyszerű feladat, azt sem tudtam, hol kezdjem, de gyorsan elmeséltem, hogy kivetettem a mandulám, meg hogy egy hónapja otthon vagyok, sokat találkozom Ketyával, ő már szabad, leszerelt, voltunk egy marha jó koncerten is és, hogy holnap megyek az általános sebészetre, hátha Hilfer tudok lenni.

– De baszki, te mesélj! – csaptam a vállára – Nem is tudtam, hogy katona vagy, Ketya mondta, hogy behívtak és már te is itt vagy benn. Hogy csináltad?

–Tavaly augusztusban vittek be Bajára, mesterlövésznek. Nem nagyon tetszett a dolog, és mivel valamiért az atlétatrikótól kiütéses lett a hátam, folyamatosan járkáltam orvoshoz. Az volt a nagy szerencsém, hogy a pécsi katonai kórházhoz tartoztunk, de Pécsen nincs bőrgyógyászat, fel kellett jönnöm ide. Vissza pedig nem akarok menni.

– Hogy-hogy? –  kérdezem színlelt meghökkenéssel – Nem akarod szolgálni a hazát? Nem jó ott neked a laktanyában?

– De, de, csak hát látod milyen beteg vagyok! – válaszolt egy félmosollyal az arcán, de megfelelő komolysággal.

Közben megjelent egy teljesen bekötött arcú beteg, férfi pizsama volt rajta, de még ezen a lógó szerelésen keresztül is átütött, hogy nagyon csinos, fiatal lány van alatta. A kötés teljesen betakarta a fejét és az arcát is, csak az egyik szemének volt egy résnyi hely kihagyva, meg a szájánál egy lyuk, ahova a cigarettát dugta, miután rágyújtott. Ahogy félrefordult, hogy hamuzni tudjon, akkor láttam meg a nyakát, ami borzalmasan össze volt égve, sebes, fekélyes, fájóan eleven sebes. Borzongtam, de persze közben Brenyóval megpróbáltunk fesztelenül beszélgetni. Miután elment kérdeztem meg, mi történt vele?

– Borzalmas dolog. – válaszolta – A férje féltékenységből leöntötte az arcát savval. Két éve történt azóta állandó lakója a kórháznak, stabilizálni kell a sebeit, mert pár év múlva talán, ha már nem gennyedzik, lehetne rá bőrt ültetni. Próbálták már, de nem fogadta be a szervezete. 28 éves. Nem is öreg.

Nem tudtunk ezen sokat sajnálkozni.
Brenyónak mennie kellett.
Nekem meg kellett ezek után a  friss levegőre.

Soha nem hallottam ilyet, hogy savval öntsenek le bárkit! Hogy lehet valaki ilyen rohadék?

69

1988. március 11. péntek, eü. szabadság

Ma délután átjött Ketya, beszéltük, hogy a napokban lejár az egészségügyi szabadságom és meg kéne próbálnom bekerülni a Honvéd Kórházba Hilfernek.
Nem tudnék hazajárogatni, de legalább nem kéne a laktanyában lennem.

Olyan csábító lehetőség, hogy megbeszéljük a részleteket.
Megadta annak a dokinak a nevét, akit érdemes lenne megkeresnem, szerinte ha tud, biztosan segít és persze hivatkozzak majd rá, mondja Ketya, őt szerették, hátha az nyom valamit a latban, hogy a barátja vagyok.

Elmondja pontosan azt is, hol keressem, hol van az általános sebészet és aztán elmeséli, hogy azért persze a vér, a kiterített belső szervek, a sérülések, vagy akár az amputálás látványát nem könnyű megszokni, de meg lehet, neki hamar ment, pedig régen ezeket soha nem akarta látni.

Az is nagyon bizarr érzés volt amikor az első amputált lábbal leküldték a hullaházba. Nehéz, súlyos, élettelen, nyeklő-nyakló hús, csontos lábfej, ami minduntalan kibukkant a takarásból, akármennyire csomagolta be.
Egy olyan emberi végtag, ami soha nem fogja már a funkcióját betölteni, felesleges sorja.

Majdnem elhányta magát amikor lenn, jobb helyet nem találván, a falnak döntötte.
Annyira bizarr volt a lezserül falnak dőlő, combtőből levágott láb, hogy ez mélyen beégett neki, most is borzong, ha rágondol, de csak azért, mert az első volt, később az ilyesmihez alaposan hozzászokott.

Nem mondom, hogy kedvet csinált nekem ehhez, de ha nem kell visszamennem kampózni, talán ezt is ki bírom.

70

1988. március 10. csütörtök, eü. szabi

Kicsit másnapos vagyok ma.
Későn érkeztem haza, a család nem is látta, milyen állapotban jöttem meg, bár nem részeg voltam, vagy legalábbis nem feltétlen az alkoholtól.
Igazságtalan voltam akkor, mikor a Kézi Chopen koncert után azt gondoltam, hogy a fények nem kellenek. Mert tegnap úgy fürödtem benne, mintha a Balatonban lettem volna, ahol még leér a lábam, nem fulladhatok meg, de már a víz tömege hullámoztatja a testem, sodor és megtart egyszerre.
A Depeche Mode kurva jó zene.
Míg a Kézi Chopennél méterekre álltunk csak az előadóktól, itt a színpad messze volt és amit az előbbi esetben a zenészek a megjelenésükkel adtak át, itt a fény és a hangerő közvetített.
A zenéjük lényege így tudott átjönni, így hatolt belém, így mozgatott meg.
És így ösztönzött észvesztő táncra.

Amikor Edit közölte, hogy elhagy és emiatt a betonon táncra perdültem, azt gondoltam, ilyen csak magamban lesz, mások tekintetétől rejtve, de tegnap nem volt bennem félelem, közszemlére tettem magam, abban a fura mozgásban, amit a zene kiváltott.
Ehhez kellett az alkohol, kellett a zene, kellett a fény, és kellett Alex. Rajta is azt láttam, hogy görcs és manír nélkül élvezi a koncertet és ez nagyon sokat segített. Érdekes, hogy amikor Edit elhagyott, akkor is a Depeche Mode-ra táncoltam és valahogy most azt éreztem, hogy amit akkor belül éltem át a zenével az most itt kívülről a bőrömön keresztül szivárog belém, és mint egy maroinett bábut, úgy kezd mozgatni.

Alex nem ugrálva táncolt, mint én, de neki is minden porcikájában benne volt a zene és mikor néha össze vigyorogtunk, megéreztem a civil élet szelét.

Mégpedig azért mert egy katonatársammal voltam.
Ha ő nincs ott, akkor ez csak egy nagyon jó koncert. Egy jó együttes, egy jó zene. De ő azt a kontrasztot képviselte, amit én is tudok magammal kapcsolatban, hogy katona vagyok, rabszolga, csakhogy ez a koncert az ÉLET.

Ebben vagyok, ez a valóság.
És én ehhez közeledem.
Kerek hetven napig még.
Ez nem csak valószínű, ahogy nagyon sokáig éreztem benn a laktanyában, hanem biztos.

Ez a jövő.

Szinte látom magam előtt.
Ez lesz az ÉLET, ez lesz a jövő, egy hatalmas táncos koncert lesz az élet, egy fényárban úszó ujjongás lesz a jövő.

Olyan biztos ez, ahogy itt állok. Illetve táncolok. És arra, hogy mit kell értékelnem abban, hogy ezt ami most van, ezt később bármikor lehet, amikor csak akarom, arra Alex jelenléte figyelmeztetett.
Ha nem lettem volna katona, őt nem ismerném.
Ekkor, ott éreztem meg, ott a koncerten először, hogy hozok majd értéket a katonaságtól, kapok valamit, nem üres kézzel távozom.
Alig tudok most szebbet elképzelni ennél a napnál. Mert amit most érzek, hogy milyen szabadság az élet, és hogy ez mit jelent nekem, van aki pontosan tudja.
Mert az életem egyik nagy felfedezésén jelen van, és ugyanazt a heuréka élményt éli meg.
Amikor összenézünk, tudom.
Ő is ezt éli meg, látom.

Az őt árnyként kísérő sztoikus nyugalmán is átsüt, hogy élvezi ezt a szabadságot és hogy pontosan olyan erősen érzi, mint én, mert ő is pont ugyanakkor kapja meg, ugyanakkor kezdődik az élete, mint az enyém.
Ugyanannyi időre kell teleszívnia magát ezzel itt, a jövő ígéretével, mint nekem. Ugyanannyi napja van még, ugyanaz a 70 nap van még a szabadságvesztéséből, mint nekem.
És amikor összenézünk, tudom, hogy szóval, vagy szavak nélkül, de egy nyelvet beszélünk.

Össze lettünk kapcsolva.
Veteránok lettünk.
Soha senkinek el nem mesélhető dolgokon mentünk keresztül együtt. Csak olyan érti meg, aki keresztül ment ugyanezen, vagy hasonlón.
Életünk végéig elkísér majd ez az ismeret. Később, tizenöt, huszonhat és ötven év múlva is emlékszünk erre a nyelvre, úgy váltunk majd át rá, mintha nem telt volna el irgalmatlanul sok idő.
Mindig benne lesz az összenézésünkben az összekapcsoltságunk tudata.
Bajtársak lettünk, vértestvérek örökre.
És tudtam, hogy benn laktanyában is van néhány srác, aki a bajtársam lett, és nem kell ismernem, hogy kicsoda, és nem kell tudnom, hogy mi volt és mi lesz, mert benn a laktanyában a lényeget látjuk, mindenki csak annyi és csak az, amennyi és aki.
Mert a zöld egyenruhában csak az Ember a különbség, ha az átsüt, akkor mindegy ki ő amúgy, a testvérem lett örökre.
És Alex ember.
És B. K. Zs is az, és Molnár Csabi is az, és Binder is az, és Réfi Imi is az, és Répa is az, és Lufi is az.
És talán én is az vagyok.
Vadember, de talán ember.

A "Somebody" című szám közben majdnem elsírtam magam.Tudtam, hogy nőhöz énekel benne az énekes, de ha behelyettesítem a nő helyére az Embert, a csókok és az intimitás helyett a bajtársi kézfogást,  akkor ugyanarról énekel, amin most gondolkodom. Pont most, pont itt, pont ebben az állapotomban csendült fel a pont erről szóló dal.
Gondolhatnám Isten érintésének, de ha Isten volt, ügyetlenül csinálta, mert nem megérintett, hanem felkavart. Ügyetlenül – ahogy Isten –, az öklömmel meglöktem Alexet a felkarján, ő a lassú szám hatására kissé ormótlanul, mint egy kölyökkutya felé, odabiccentett felém, hogy na mi van?
Én kihúztam a centit a zsebemből és megmutattam, hogy 70.
Elmosolyodott egy pillanatra, kicsit kotorászott ő is a zsebében és elővette a sajátját.

– 70 – mutatta.

Újra összemosolyogtunk, és tudtam, hogy minden, de minden értéket a világon, minden, de minden dolognak a megvilágítását azonos módon értékelünk, olyan szemüveget kaptunk, amiben mindent egyformán látunk, mindent egyformán érzünk.
Tökéletesen ért engem és tökéletesen érzi, ami bennem van.
Ugyanazt és ugyanúgy.

És én, aki végig attól féltem, hogy a katonaság eléri bennem a célját, hogy egyforma leszek, és én aki, egész végig az ellen lázadtam, hogy ne legyek egyforma, most egyforma lettem.

A katonaság megtette végül, megdolgozott, egyforma lettem.
De ahogy Alexre néztem, úgy éreztem ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna.

Bajtársak lettünk.

Veteránok.

 A poszttól független, csak rátaláltam az aznapi, vagyis az 1988 március 10.-i híradóra.