Centi_30.jpg147

 

 

 

 

 

 

1987 December 24. Csütörtök


Szenteste!!

Délelőtt az ünnepből semmit nem éreztünk.
Ja de.
A kólát az ebédnél.
Mindig ez emeli az esemény fényét.

Ma nem volt min emelni. Nyomottan motoszkált mindenki, alkalmi beszélgetések nemigen adódtak. Én ültem az ágyamon és a naplóm töltögettem. Aztán magam mellé tettem és körbenéztem.
Néztem miben van az ünnep.
Az ágyamon nincs, a szekrényemben nincs, a többiek cuccán nincs és a többiek arcán sincs.
Itt a körletben semmiben nincsen benne.
De mi is az ünnep?
Mit ünneplünk ma?
Hát a szeretetet.
Szeretet itt miben van?

Megtévesztésnek van a bajtársakban, pl. B. K. Zs.-ben van szeretet, pl. irántam is. Ahogy bennem is iránta.

De ez álságos, mert csak kényszerűségből szeretjük egymást. Ha tehetné nem engem szeretne, hanem azokat a haverjait, akik közül kiszakították ide, idegen emberek közé, akaratán kívül. Hogy aztán a szeretet érzését érezni akaró kényszer miatt engem szeressen többek közt.
Igen a szeretet kell. Itt benn azt úgy hívjuk: bajtársiasság.
Én megpróbáltam nélküle, például Adyligeten.

Kurva nehéz.

Szóval van ez a kacska szeretet itt benn a társak közt. De ez nem nagyon számít. És nem számít más szeretet sem, ami itt bennem van, mert nem idevaló.
Civil.
Mondjuk a szülők iránt vagy Edit iránt korábban érzett szeretetem az olyan, hogy ritkán tudom csak elővenni.
Nem passzol ide sehogy sem.
Milyen rést akarnék betömni olyasmivel, amivel az egészet akarnám kitölteni?
Nem, az ilyen szeretet itt benn a seregben nem számít.
Ezek kilőve.
Akkor miben van itt a szeretet?
Abban a rendszerben, ami ezt egészet működteti, biztosan nincsen.
De semmi hozzá kapcsolódóban sincs.
Semmi se szól itt a szeretetről.

Van a fegyveremben?
Nincs.
A tisztekben, a laktanyában, a Határőrségben, a hadseregben és a háborúban van szeretet?
Nincs.
Egyik se a szeretetről szól.

Katonaként, és ezt felismerve elég lehangoló az egész.
Jön ilyenkor karácsonyi hangulat?
Faszt.

Nem jön.
Nem lett ünnep.

 

Aztán elvittek Ferihegy 1-re. Mészáros Pali volt a csapatügyeletes tiszt, 5 órára tett ki őrködni.
Ez volt ma az ajándék.
Hogy nem 7-re.

Először egy órát álltam kinn aztán négyet egyben, este 6-tól 10-ig. Már négy óra körül elég gyér mozgás volt csak a reptéren, de egy-két óra múlva minden elcsendesült. Teljesen megszűnt a légi forgalom, semmilyen gép nem jött. A karácsony este az már mindenhol biztosan tart.
Már elkezdődött.
Vagyis mivel senki nem mozog sehol, mindenki otthon van.
Barátoknál, családdal.
De legalábbis otthon.

Én meg itt állok egyedül, több száz méterre mindentől ami emberi.
Amit ember alkotott.
A betont, amin álltam, nem tudtam sem emberinek, sem alkotásnak látni.
Nagyon is nyilvánvalóan vagyok tök egyedül a világban.
Ez nem jó így.
Ezt meg kell vizsgálnom:
Mi a jó büdös lófaszt keresek én itt?

Karácsony este.

A szent este.

Mit?

Egy órát elkeresgéltem a gépállóhelyen az üres, lezárt gépek közt, hogy hátha meglátom az okot. De nem lett meg, és a pihenő után, mikor kijöttem kerek négy órát őrködni már neki se kezdtem választ találni. Mert még az a tény se látszott jónak, hogy őrködöm.
Látszólag talán igen.
De senki nem gondolhatja, hogy ezt teszem tényleg.
Eszembe sem jut.
Egy dologra figyelek, semmi másra, egyedül arra, hogy ne bukjak meg.
Csak azt az egyet figyelem, jön-e tiszt.
Tőlük, ha nem kellene figyelmeztető lövést adni, akkor meg tudnám védeni a repteret, meg az országot. A figyelmeztető lövéssel az a baj, hogy figyelmeztet.
Nyilván rájönne, mit művelek, de elvileg mondanom is kellene neki, hogy álljon meg, satöbbi, de akkor vagy fegyvert ragadna ő is, vagy rám szólna, hogy ne csináljam.

Mindkettő kizökkentene a ritmusból.

Ha nem kéne szaroznom, akkor élenjáró lennék, élkatona. Az lenne a jó, ha látom, hogy tiszt, lőhetném is le, védhetném a hont. Pengeéles lennék, soha nem hibáznék. A tökéletes őrkatona, a tévedhetetlen lennék.
Itt a reptéren egyetlen tiszt sem fejthetne ki rendszerellenes aknamunkát, nem tudná a szocialista hazánkat tovább rombolni.
Ez az egy dolog lenne az értelme az ittlétemnek.
És hasznot is hajtanék ezzel.
Mert lehet, hogy csak így lehetne védekezni a butaság ellen. Mert ezt a tömény ostobaságot muszáj lenne a laktanyákban tartani. Mert, ha egyszer kitör innen, akkor félő, hogy elterjed. Így is nagy a kockázat, ezek a tisztek hazamennek, most például karácsonyra, átöltözhetnek civilbe. Amíg meg nem szólalnak, teljesen normál embernek látszódhatnak.
Kurva veszélyes az ilyesmi.

Nem akarnék egy olyan országban élni, ahol a tanulatlanságában pökhendi tapló, vagy az állami marhaságra szemet hunyó szervilis, magukat tanultnak gondolt senkik és az állami degenerációnak gyermeki gonoszsággal, de abban őszintén tapsoló, csukott tudatú agyonfrusztrált kisember mondja meg, mit csináljak én, hogy éljek.
Hogy egy romlott lelkű, közepes képességű, munkával sosem terhelt őrmester gondolja magát valakinek, irányítson országot, katonaságot, katasztrófavédelmet, rendőrséget, meg még ki tudja mit.
Nem, soha ne legyen ilyen, akkor ott nem akarnék élni.
Vagy ők, vagy én.
De rólam még nem derült ki érek-e valamit.
Tizenkilenc éves vagyok, én élhetnék.
De róluk kiderült, hogy szart se érnek.
Akkor ők.
Most kéne elkezdenem.
A mai első tisztet, akit meglátok, le kéne lőnöm.
A jövőm érdekében.
Ennek van értelme, ez jó terv, jó cselekedet.

De mire kiértem az előtérre, fáztam már annyira, hogy ne legyen bennem forradalmi hangulat.
Nyugtom nem lett, valami bizergett benn és úgy nyargaltam fel-alá, hogy messziről úgy tűnhetett, elment az eszem.
És el is ment.
Az agyam önállósította magát és bukfencezni kezdett. Képeket dobált be középre és én egy pillanatra beleláttam mindbe. Aztán leestek mélyre, utánuk nyúlni nem tudtam.
Jöttek sorban, forogtunk, az agyam pörgött, de én kaptam hányingert. Jött minden, válogatás nélkül.
Az osztálytársak, egy saját szemmel látni vágyott piramis, egy foghúzás, mákos guba, Edit melle, Gorbacsov, a második világháború összes áldozata, a farkam látványa föntről, a 6:3, a család kacagása, Csubakka, lila rágó, Misike fingszaga, az Ararát, egy égő ház, Vivaldi Négy évszakja egyben, egyetlen képben, Apu alakja, ahogy zenét hallgat, a Titanic, az amikor öngólt rúgok, Balrog őrnagy, a karácsony és egy jó szarás itt benn.

De jöttek elvont fogalmak is, idegen szavak.

Aztán mindez egymásba olvadt, összekeveredett.

Nem bírtam követni.

Tényleg elkapott a hányinger, csinálnom kellett valamit. Megpróbáltam a képeket, fogalmakat elkapni. Valahogy megtartani és egy másikat is elkapni. Hogy könnyebb legyen őket kezelni, egymásba kapcsoltam mind, sorban.

 

Trombózis szürke beton karácsony,
Radioaktív tumor, letörés-szerű
Hisztéria-maszturbatív
Önexhumáció.

 

Ilyen lett.
Megálltam egy nagyméretű aggregátor mellett és a szekrényem kulcsával, akkurátusan belekaristoltam az oldalába.

Fehérre festett fémlap, jól is mutat benne.

Mondjuk nem az én kézírásommal.

Jött az újabb szólánc, bevéstem azt is. Mégse telt az idő.

Amint befejeztem ezt, kiderült, hogy ez nem falta fel az időt, alig sértettem a felszínét. Alig húsz perc telt el.
Bolyongtam, tébláboltam, erőltetett menetbe váltottam, leguggoltam, közben a képeim közt forogtam.

De nem telt az idő.

A szenteste minden másodpercét megátkoztam.

 

Néha megálltam körbenézni.

Közel távol senki! Sem egy rohadt gép, se terrorista, se baglyok, se bogarak, se emberek, nem jön se róka, de még démon sem. Nem látom a többi katonát, mindegyikük a gondolataival tölti (ki) a karácsonyt. Elbújva, magában.

Hirtelen felbukkant egy autó a távolban.

Néztem, néztem.

Azt néztem, hogy felém tart.

Egy LRI-s 1500-ös Polski. Azt az igazán fontos munkaerő kapja csak. Akiknek elegánsabb megjelenés dukál.

Órák óta teljes csend honolt a reptéren. Sötét van és mozdulatlanság.
A reflektor fénye szembántó sugárban vágott bele az éjszakába, és mikor szembe fordult velem, azt hittem összeéget.

Kezemmel takartam el a szemem, és egy idő után azt éreztem, ha most valaki megkérdi miben settenkedtem, azonnal bevallanám, hogy tiszteket akartam lőni ma halomra.
Még a társaimat is megnevezném.

Az autó mellém kanyarodott, a fény mögöttem hasított szeletet. Még hunyorogtam, amikor egy ötven körüli, kék egyenruhás földi utaskísérő állt elém.

Kezet nyújtott, a szemembe nézett.
– Boldog karácsonyt! – mondta.

Meleg tekintete, mint lángszóró olvasztott fel bennem minden jegesedést, és könnybe lábadt a szemem.

Hogy mondta? Boldog karácsonyt?
Az de jó lenne. Ilyet szeretnék.
Igen. Boldogat!

karácsony1.jpg

Boldog karácsonyt! – mondtam én is.

Szorítottam a kezét hosszan, mintha abba kapaszkodnék, mintha rögzíthetném támasznak, hogy ne menjen, maradjon még. Őszinte sajnálat gyúlt a szemében, aztán megveregette a vállam és elváltunk. Elhajtott a vámosok irodájához, becsengetett, amikor ajtót nyitottak, ott is "Boldog karácsonyt" kívánt és visszaült a kocsiba. Én bénultan néztem utána, amíg a piros hátsó lámpái fényét felitta az éjszaka, amíg a motor hangjára rákúszott a csend.

Utána is ott álltam, üveges szemmel, mint egy elfeledett és soha többet fel nem fedezett, sivatagos kontinens mindentől elválasztó tengerpartján és már nem volt más kép, csak ez.
Ez az egy.

Fentről láttam magam, azt is, amikor elindultam végig a tengerparton.
És ő ment ott lenn, szedte a lábait, már-már futott, hogy hátha van híd, hajó vagy bármi, de én fent láttam, hogy egy üres sivatag van lenn és körbe tenger, meg áthatolhatatlan távolság.

Ezt nem tudtam talpon elviselni.
Elgyalogoltam egy félretolt rokkantkocsihoz és beleültem.
Ekkor rántotta görcsbe a testem a zokogás.

Nem volt hosszú.
De őszinte.
Amolyan gyermeki tehetetlenségben buzgott.

Aztán eszembe jutott Edit. Ekkor utoljára úgy.
Hogy hiányzik.

A zokogás ritmusába berántott egy nagyot ez a gondolat.
És rögtön jött egy másik, hogy nem hiányozhat, ne hiányozzon, hisz kirúgott.

Elmúlt a sírás.

És úgy éreztem, elmúltam én is.

Vége.

Ennyi volt.


Kibiztosítottam a géppisztolyt, és csőre rántottam.
Ijedten néztem körbe, mert a fémek irtózatosan éles hangja körbefutott a betonon, az épület üvegfalain, nem kímélt semmit, mindenhova bevisított.
Riasztó hang a závár csattanása, és nem is illik a karácsonyhoz.
Bár ha a társaimra gondolok, hogy ők is ugyanígy birkóznak a karácsonnyal a szeretet ünnepén, ha a lelkiállapotukra gondolok, akkor illik.
Sőt ide ez illik igazán.
Füleltem, de végül senki, semmi nem mozdult, nem figyelt rám senki és én a számba tettem a fegyver csövét. Ráhelyeztem az ujjam az elsütő billentyűre és vártam.

Nem tudom mire vártam.

Tapsra. – mondaná Apám.
És igaza lenne.
Tapsra.
Már akkor, amikor bekonferálnak:
Hölgyeim és uraim, íme az ember, aki leggyorsabban dönti el a világon, hogy eldobja az életét. A közönség ujjong, ilyet ritkán lát. Aztán látom, hogy utána is tapsolnak, az aktus után, de azt én már nem látom, mert nem élek. Látom, hogy ők kimennek a nézőtérről, én ott maradok vérben úszva. Ők haza mennek és nemsokára már nem rólam beszélnek, és elfelejtenek örökre.

Ezeknek haljak meg? Egy hülye ötlet miatt?
Így egyszerűen?
Mert nagyon egyszerű!
Csak akarni kell.
Persze nehéz akarni, ha hülyeség.
Mert az.
Semmit nem old meg.
Az egyetlen előnye, hogy egyszerű.
Most végképp.
Egy apró mozdulat.
Talán 1 mm.
Ennyit kellene mozdítanom az ujjam.
Ennyire kellene lenyomnom az elsütőbillentyűt.
Ellentart most az ujjamnak, de nem kell erő, hogy elnyomjam.
Kattan benn valami, rácsap egy alkatrész a gyutacsra és és elindul a lövedék a csőben a fejem, az agyam felé.
És vége is.
1 mm!
Ennyi.
Nem sok.
Akár meg is tehetném.

Vártam. A cső lehűtötte a szám, a nyelvem kicsit hozzá is fagyott.
Nem tudtam mi a jó, ha becsukom a szemem és a belső képek látványával múlok ki, vagy legyen nyitva, hogy a reptér rideg betonjának képét hagyjam beégni vagy vörösbe borulni. Nem tudom, hogy lesz, sose haltam még meg.

Vártam.

Nem tudtam mire várok.
Tapsra. – mondaná Apám szarkasztikusan. Hogy benne legyen, "arra várhatsz", nem érdemel ez tapsot.
Nem. Azt hiszem tényleg nem.
Apám se örülne ennek.
A család többi tagja se.
Buksi se.
Még tán Edit sem.

Hagyom a fenébe.
1 mm.
Nevetséges.
Ennyin múljak?

Kivettem a számból a csövet és felálltam.
Most kivert a víz, és rogyadoztak a térdeim.

Ez hülye ötlet volt.
Nem! Soha többet csinálok ilyet!
Ezt soha nem láthatom megoldásnak.

Annyi minden nem történt még velem.
Annyi kérdésem van, annyi választ várok, annyi mindent kell látnom.

A nemlét az faszság.
Azt választani is az.
Én többet soha nem fogom.



Ma két dolgot fogadok meg:

Soha többet, nem sírok nő miatt, sem más miatt.

És nem leszek öngyilkos.
Soha többet.
Egy életre lemondok róla.

 

Boldog karácsonyt?
Igen. Boldogat.

 

Centi_30.jpg193

 

 

 

 

 

November 8. Vasárnap

Nagyon átfagytam az éjjel, csak valamikor dél felé éreztem, hogy felenged a testem, megint átjárja rendesen a vér, és ekkor sikerült csak elaludnom. Meg is vagyok ijedve. Már lassan tényleg a téli felszerelést hordjuk, csak a kesztyűt, usankát nem vehetjük még fel, de a következő hónapokat abban a ruhában töltjük, amiben ma és tegnap majd halálra fagytam.
Nem bírom a hideget, az nagyon kikészít.

Azért a nyári 70 fokos beton nekem is sok volt, de alapvetően a meleget jobban szeretem, valójában szárazságtűrő vagyok. Rettegek a téltől.

Persze, éjszakára kerültem újra Ferihegy 1-re.
Mészáros volt a Küti, és amikor beléptem az ügyeletre és ránéztem a kávéfőzőre, azonnal odaszólt, hogy eszembe ne jusson, nem ad nekem kávét soha többet, hiába ácsingózom, hiába kérlelném.
Ellenben szerelkezzem fel, megyek is kifele.

A kettes gépállóhelyre tett, Molnár Csabival együtt indultunk kifelé, ő került az egyes gépállóhelyre, közvetlenül az enyém mellé. Mondom neki, hogy én kurvára fázom már most, ő meg röhög, hogy ha csak az van rajtam, amit a sereg ad, akkor ne csodálkozzak, ő napok óta az otthonról behozott melegítő alsót és felsőt veszi az egyenruha alá. Nem értettem, hogy nem bukik meg ezzel, de azt mondja, most először veszi észre annak az előnyét, hogy egy kicsit ducibb a kelleténél, mert még Koltay sem szokta megnézni mi van rajta, nem látszik a több réteg, illetve mindenki azt gondolja van rajta annyi háj, hogy nem fázik.

Meg azt is mondja, hogy mivel mindig is pirospozsgás volt az arca, olyan mintha állandóan melege lenne, és most ebben igazuk is van, mert amíg a laktanyában szolgálat előtt sorban áll a Csüti előtt, majd meggyullad ezekben a holmikban.
El kellett ismernem, hogy cseles. Csabi a korosztályom, megint beigazolódik, hogy akikkel egy időpontban vonultunk és szerelünk, azokkal gyorsabban lesz összhang. Bár vele már elég régóta jóban vagyunk, ő mutatta  meg hogyan kell kinyitni a TU-154-es gép ajtaját, majd vele kapcsolgattunk  mindent össze-vissza a pilótafülkében.

De aztán elváltam tőle, elmentem a helyemre, nehogy lebukjunk. Mészáros éjfélkor behívott minket, majd két óra múlva újra kiküldött azzal, hogy a délelőttös váltásig már nem jövünk pihenni. Vagyis hajnal kettőtől reggel hatig. A legkegyetlenebb időszak, éjszaka ezekben az órákban van a leghidegebb.

Szétváltunk, elgyalogoltam a szolgálati helyemre és mivel álmos voltam, nem mozogtam, megálltam egy gép futóművének elégtelen takarásában.
Nincs más fedezék, a futómű csak egy karvastag fémkonzol, nem véd a fagyos szellőtől, ami amúgy észrevehetetlen, de mindenhova bekúszik. Mégis jobb ott állni, reményt ad, hogy tán lassítja a fém.

A sárga Saab kigurult a pálya síkosságát ellenőrizni. Akkor szokott menni, ha félő, hogy lefagy.
Ez a lábaimmal kapcsolatban is felmerült, ezért mikor dolga végeztével a sofőr visszafelé tartott, megállítottam és megkérdeztem hány fok van.
Mínusz 11, hangzott a válasz, amiből mindent megértettem.
Azért érzem, hogy meg fogok fagyni. Kettőtől mostanáig, vagyis négyig egész jól bírtam, de hirtelen úgy lezuhant a hőmérséklet, még az addigiakhoz képest is, azt hittem tényleg jéggé fagyok.

Visszasündörögtem Csabihoz, mert azt gondoltam, hátha a pirospozsgás fejének látványa engem is felmelegít.
De nem láttam sehol.
Egész mélyen be kellett gyalogolnom az amúgy általa felügyelt területre, mikor végre megláttam. Egy kisebb méretű vontató fülkéjéből kászálódott ki épp. Ezekkel az önjáró masinákkal húzgálnak lépcsőket, meg a gépek körül ezt-azt.

Kérdeztem mit csinált, de kitért a válasz elől, én meg nem erőltettem a dolgokat. Arra gondoltam, hogy jé, más is lehet nagy király itt benn, nem csak én?
Úgy látszott, hogy régóta benn ülhetett, mert láthatóan jól esett neki kinyújtani a tagjait.

Megbeszéltük, hogy Mészáros ilyenkor biztos, hogy alszik, nem kell löketre számítanunk. Nyugodtan maradhatunk együtt, beszélgethetünk, mert olyankor legalább az agyam mozog, meg a szám, az talán egy kicsit felpörgeti a vérkeringést.
És akkor valahogy kevésbé fázom, legalábbis úgy tűnik. Csabi nagyon jó kedélyű srác, azonnal vidám mesébe kezdett az apjáék szomszédjáról, meg néhány emlékezetes disznóölésről.

De aztán lassan győzni látszott a hideg és Csabi megemlítette, hogy beülhetnénk a vontatóba.
Nem akartam beszaribbnak látszani a valóságosnál, ezért azonnal rávágtam, hogy rendben. Beszálltunk, magunkra csuktuk az ajtót. Azonnal megszűnt a fagy éles harapása, mintha kiakasztották volna a húskampót a végtagjaimból, a hátamból és a mellemből.
És ez az érzés csak erősödött, mikor önkéntelen felkacagtunk a helyzeten és ezzel kicsit beleheltük a fülkét. Szinte éreztem, ahogy átmelegszik a testem, melegség futotta be a mellkasom, de aztán 10 percnyi beszélgetést követően rájöttem, hogy ez csak illúzió. Mert a lélegzetünk ráfagyott az ablakokra és fülke nyirkos párában tocsog. Csabinak is ez járhatott a fejében, mert megfogta a slusszkulcsot és rám nézett.

- Na?

hoachin.jpg

Bólintottam, ő meg beindította a lassan működésbe buhákoló dízelmotort. Rettentően hangos, de a reptéren nem szokatlan ez a zaj, az éjszaka induló gépek felkészítésekor rengeteg jármű motorzaja tépkedi az éjszakát, nagyon is gyakori, erre senki nem fogja felkapni a fejét. Még a fülkében is szétáradt a gázolaj kipufogófüstje, ahogy Csabi néhány gázfröccsöt adott. Lassan a kezdeti dadogás kisimult, egyenletes dohogásba váltott.

Vártuk, hogy melegedjen.

Pár perc múlva Csabi nem bírta tovább és bekapcsolta a fűtőventilátort. Én szkeptikus voltam, de langyos levegő jött be.
Nemsokára meleget fúj.
Molnár nem bírt magával, fázhatott már, mert sejtelmesen mosolyogva kérdezte meg.
– Tudod, hogy melegszik jobban?

De a válasz helyett a sebességváltó érdekelte és egyesbe téve elindult. Kiengedte a kéziféket, felkapcsolta a lámpát, és óvatosan kuplungolva mozgásba hozta a vontatót.

Az, kis apró kerekein nagyokat döccent a beton repedésein, én pedig tényleg elhűlve figyeltem, milyen élvezettel igyekezett Csabi kerülgetni őket. Olyan az egész járgány, mint egy öntödei munkások vagy bányászok számára tervezett golfkocsi, szögletes, ipari, de mégis apró és még némi esetlen bája is van. Csabi rutinosan vezette, látszott, hogy nem először teszi.
Mondja is.

Úgy érdemes mozogni vele, hogy gép felé, majd onnan vissza, mintha valóban feladatunk lenne ott, a céltalan körözés az feltűnő. Tehát mentünk az egyik géphez, álltunk ott kicsit, aztán vissza a kiindulópontra, majd újból egy gép, egy távolabbi.
Visszafelé cseréltünk.
Meghökkentem, mennyire könnyű vezetni. Semmihez nem kell erőt kifejtenem, pici, vastag, de puha, jó fogású kormányát a Zsigulimba képzeltem. Mint egy sportkormány, a váltógombbal együtt elképesztő kuriózum lenne. Annyira modernnek hatott, elhatároztam, hogy lopok egyet.

Alig kell hozzá érni, már fordul is, minden kezelőszerve könnyű és kézre áll. Nem megy gyorsan, illetve tetű lassú, de ezeknek nagy sebesség nem kell, azt a hatalmas aggregátort kell a géphez juttatnia, ami a nagy teljesítményű akkumulátorokat feltölti, lassan, de biztosan kell odaérnie.
Ezt a jármű tudja.
Igazi dodzsem érzés, majdnem a váltásig kóricáltunk vele.

Bemelegedett, nyomta be a forró levegőt, lábra tudtuk irányítani. Aztán beálltunk a többi parkoló jármű mellé, szemben a Kutüggyel, hogy lássunk minden mozgást. Félig takarásban parkoltunk, hogyha löket jön vagy a váltás, észrevétlen ki tudjunk szállni az egyik ajtón, és én a többi jármű által fedezve vissza tudjak futni a helyemre.

Nem buktunk le, senki nem látott meg.