Centi_30.jpg188

 

 

 

November 13. Péntek

Péntek 13. Vajon mit tartogat nekem ez ma?

B. Kozmának nem lett semmi baja a tegnapelőtti botrányából, a késést elnézték neki, a szekrényajtó meg egy baleset miatt tört darabokra, mikor B. K.  Zs megbotlott, nekiesett, olyannyira, hogy még az ing is leszakadt róla.
A váll-lapok is méterekre repültek, akkora baleset volt.

Ezt nem lehet büntetni, sőt néhány nap betegszabadságot helyeztek neki kilátásba. Ő csak azt kérte, hagyják békén, de inkább büntessék meg, fokozzák le.

De azt nem lehet, itt a népnek még jogai is vannak, balesetet nem büntetnek, csak igazi kihágásokat, ilyet most nem látnak.

Szadó őrnagy irodájának nyitott ajtaján szűrődött ki, hogy azért az ilyen balesetek se legyenek többet.
– Megértette B. Kozma tizedes? Ne... ne mondjon semmit, kussoljon! Ki ne mondja, amit gondol, nem kérdezte senki, megértette B. Kozma tizedes? Menjen, tanulja csak meg a rajparancsnok jogait, kötelességeit. Magának itt nem csak jogai vannak, de kötelességei is.


Délelőtt csak mi ketten voltunk a körletben, megint nyugtatgatnom kellett B. K-t, bár most dühkitörés nem volt várható, csak zsörtölődött, és azt magyaráztam neki, hogy nem éri meg nagy marhaságot csinálni, kockáztatni éveket futkosón ilyen apró hülyeségek miatt.

Jó, éreztem, hogy nem vagyok valami hiteles, B. K. Zs. is felfedezte.

– Te ugatsz, baszdmeg? Elhagytad a géppisztolyod, te állat! Ne papolj mit érdemes, mit nem! Én az apám ellen küzdök, ha nem tudok másképp, hát futkosón. Te mi ellen küzdesz, Dvorszky? Amikor elhagytad a fegyvert lázadó voltál vagy fasz?

– Hát... Lázadó?

– Faszt voltál lázadó, egy igazi barom voltál. Na? És tegnap? Mit csináltál tegnap? Sört ciháztál. Ezért megéri kockáztatni?

– Nem tudom. – tűnődtem el én is. – Nem is szeretem a sört.

– Na, megéri?

Tényleg ezen sose gondolkodtam, minden bukásomat és minden büntetést szükséges rossznak nyilvánítottam, a katonaság törvényszerű velejárójának, az fel sem merült, hogy megéri-e.
Vagy hogy elkerülhetőek lennének-e, ha visszafogom magam. A büntetéseknek a legkisebb nevelő hatása nem volt. Talán mert nem büntettek meg igazán sosem.
Így minden bukással, és minden azt követő nevetségesen erélytelen büntetéssel messzebb és messzebb kerülök a futkosótól, illetve attól az érzéstől, hogy én valaha oda kerülhetek.
És ez nem valami komoly visszatartó erő.

De valamiért Békázséért aggódtam. Valamiért azt éreztem, ő túl tudna lőni a célon, ha elborul úgy, mint a napokban. És azt ő is elismerte, hogy attól azért fél, hogy éveket üljön.
De aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert terítékre kerültem.
Mennem kellett kihallgatásokra.

Kezdetben Binderrel együtt álltunk a szőnyeg szélén, először Zádori hadnagynál, aztán Szadó őrnagynál, végül Balrog őrnagynál. Az előbbi kettő hosszú fejmosást tartott, a kérdésekre én feleltem, láttam, hogy Binder igyekszik láthatatlan maradni, ez sikerült is neki, legalábbis inkább áldozatnak látták, úgy is váltak el tőle, hogy maga meg lehetne okosabb, minek hagyja magát belerángatni ilyen marhaságba. Kerüljön el engem, legyen esze.

Balrog elé már meglehetős rutinnal léptem be, de mikor meglátott, csak annyit kérdezett, maga az? És egy fejedelmi kézmozdulattal, amolyan legyintés félével hessegetett el.
– Tűnjön el az irodámból.

Nem vagyok egyébként reménytelen szerintem, van amikor szót fogadok. Most például kezdtem eltűnni. Tisztelegtem és a hátraarc közben észrevétlen megrántottam Binder gatyáját. Hogy jöjjön ő is, ne tátsa itt a száját, de nem mozdult.

– Hát maga? – nézett rá vészjóslón Balrog.

Binder nem tudta mi legyen, csak tétován utánam mutatott.

– Menjen a pokolba maga is! – csapott az asztalra az őrnagy ingerülten, erre Binder is értette már, és lóhalálában iszkolt kifelé.

Kezd valami hírem lenni.
Ma nem osztottak be semmilyen beosztásba, hogy a tisztek gyönyörködhessenek bennem.
Mert egymás után hivatott még Knízner hadnagy, Korlát százados és két irodista marha a parancsnoki épületből, a Kaksi főhadnagy meg a Őrláng alezredes is.

Eddig őket csak hírből ismertem, de kvittek vagyunk, mert csak hírből ismernek ők is engem. Ma jött el a napja, hogy megnézzék, ki is vagyok.

Külön-külön hívattak magukhoz, Binder már nem kellett, csak én.

Valahogy mindig megnyugszom mostanában amikor belépek egy vezérkari tiszt irodájába. Nem amiatt, mert ne lenne félnivalóm. Mert lehet, hogy ők mondják ki, hogy éveket akasztanak a nyakamba.
Ettől ugyanúgy féltem.
Ami megnyugtatott az az, hogy nincs semmilyen erkölcsi fölény.

láng1.jpgEmberként felette állok, nem számít amiről papol.
Mert amikor belépek, minden irodában megüti az orrom az olcsó cigaretta átható bűzében tévelygő, ünnepi alkalommal meggyújtott minőségibb szivar édeskés illata és a tegnap esti házi pálinkázás átható penetráns cefreszaga. A szemek is ebben a löttyben úsznak, azt is a dohány festette sárgára, a pálinka tette opálossá.

Ezek akarnak kioktatni?
Röhej.

Hadbíróságra küldhet, derékba törheti az életem, de mindig kevesebb marad, mint én. Sosem fogom embernek tekinteni, hiteles embernek.

Szinte hetykén és büszkén mondom a tegnapi bukásom, nagyon lényegre törően, tömören.
Azt az egyet ne lássa, hogy félek.
Kapja be.

De aztán eszembe jut B. K. Zs kérdése. Megéri?

Ha arra gondolok, hogy érzésem szerint pontosan tudja mind, hogy csak annyi tiszteletet tud megkövetelni tőlem, amennyit a helyzetemből adódóan katonaként köteles vagyok megadni, ennél többet soha nem, akkor igen.
Akkor megéri.

Nem is tart sokáig egyik kihallgatás sem, Őrláng ales azzal küld el, hogy látni akarja mindezt jelentésben. Írjam le és jelentkezzem nála újból.

Tehát jelentést kellett írnom a sör buktáról, mintha ez lenne a legsúlyosabb bűncselekmény, amit valaha elkövettem. Megírtam neki.

"Jelentem, tegnap délután szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, a kettes szolgálati helyen. A menetrendszerű lengyel járat egyik utasától egy bontatlan doboz sört fogadtam el."

Ennyi.

Vittem is Őrlánghoz, majd meggyulladt a kezében, ahogy szorította és láttam, hogy nem erre számított. Talán, hogy mentem magam, hogy szépíteni próbálom. Aztán lehet, hogy csak valami hülye vezérkari intrika miatt kellett volna a levelem, mondjuk az országos vezérkari cimboráknak be lehetne mószerolni a laktanyaparancsnokot, kiütni a helyéről, azzal, hogy mik meg nem történnek itt, de ebben a jelentésben csak nekem van felelősségem, nem lehet maszatolni másra. Ezért is írtam így.

Néztünk egymásra, majd igyekezett rám ijeszteni, hogy egy darabig biztos nem megyek haza. A hülye, azt hiszi ez az eshetőség még sosem merült fel bennem? Tíz napja voltam otthon, de ha nem lettem volna, akkor sem lenne semmi.
Nem érdekel, rég letudtam már magamban a hazajutás vágyát.
Ezzel akar fegyelmezni?
Ez nem nézte át rendesen az aktámat, nem ismer. Különben is, milyen jogon baszogat? Milyen szolgálati kapcsolat van köztünk?
Csak mert elöljáróm? Lehet, de nem felettesem, se nem szakasz-, századparancsnok, nem hadműveleti tiszt csak egy érdeklődő, egy állatkerti látogató.

Menjen az ilyen a kurva anyjába.

És állok neki egyik lábamról a másikra, türelmetlenül és pimaszul méregetem a számomra értéktelen kinevezéseit a falon.

 

 

 

Centi_30.jpg 480

 

 

 

Január 25. Vasárnap

 

60 napom letelt már! Hatvan, hat van, 6one.
És még 480van van van még hátra.

Ma szabadnapos vagyok. Fekszem a körletben, alszom, pihenek. A többi kopasz szakácsot megint havat lapátolni vitték, engem nem bántottak az ügyeletesek, elterjedt a híre, hogy a Kónya szopat kegyetlenül négy napja. Sajnáltak is, meg hát a kegyelemdöfés joga az övé. Ő kell, hogy kivéreztessen igazán, hogy elkussoljak, megtörjek végre.
Hülyék ezek! Hahaha…

Nektek faszok, soha!

Rodolfo2.jpgAmi ma letört az az, hogy megtudtam, meghalt Rodolfo.
Az egyik korombeli szakács mondta itt a körletben. Az ő szava járása volt a "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".
Amikor a cigivel seftelt, akkor mondogatta állandóan. Ő találta ki azt is, hogy a vasajtót cigiért adjuk kölcsönbe. Azt a mennyiséget is ő felügyelte, ő osztotta ki a napi fejadagot, és aztán amikor az elfogyott, kerített máshonnan. Valahogy mindig volt cigarettája, rejtély, hogy honnan szerezte, de bármikor, bárki kért tőle, tudott adni.
A vasajtós cigivel beetette a többieket, utána kisebb szívességeket kért cserébe, pakoljanak össze rendesen a szekrényében, ágyazzanak be, pucolják ki a surranóját, ilyeneket, viszont egy idő után annyian tartoztak neki, hogy lassan kis császárként ugráltatta a körlettársaim. Vezéregyéniséggé vált, kikérdezték a véleményét, hozzá futottak a friss hírekkel, minden beszélgetésbe bevonták, látta-e kinn ezt, hallotta-e azt, járt-e civilben itt és itt. Ő lett a mindenben jól informált.
Valami vidéki kisvárosból került ide, jó kedélyű, közvetlen volt, vágott az esze, de az üzletben nem ismert tréfát, így mindenki azt gondolta, másban sem, ezért a privilégiumait nem vonták kétségbe.
Még emlékszem a kissé riadt szemeire, amilyen akkor volt, amikor idekerültünk. Nekem az egész jelenség hamisnak tűnt. Úgy láttam, hogy egy egész egyszerű srác, tán ilyen hatalma sosem volt, egyáltalán nem ilyen kinn civilben, de most valahogy elcsípett egy szerepet, amit jól csinál.
Gyakorlatilag én voltam az egyetlen, akire nem gyakorolt semmilyen hatást, nem dohányoztam, nem barátkoztam, és eszem ágában sem volt lekötelezettjévé válni bárkinek. De a többiek versengtek a kegyeiért és még az öregebb szakácsok is keresték a társaságát. Velem nem volt kapcsolódási pontja. De míg a többiek eleresztettek egyszer-egyszer valami sikamlósabb viccet velem kapcsolatban - amit meg én eresztettem el a fülem mellett, ő sosem piszkált.
Sőt.
Amikor néha összetalálkozott a tekintetünk, nem láttam benne ellenségességet, megcsillant a bizonytalanság, a tűnődő rokonszenv, meg valami könyörgésféle, hogy le ne leplezzem. Mintha ő is olyan kitaszított lett volna, mint én. Gyanítom belül egyedül lehetett. Nyoma nem volt a vagányságnak benne olyankor, ha összenéztünk.
Azt éreztem, hogy becsületes srác és ezt időnként a többiek tudomására kell hoznia, nem megy  másként. Hogy könnyítsen.
Amikor azt mondta "csak a kezemet figyeljék, mert csalok", akkor mondott igazat, akkor hozta a tudomására ezeknek, hogy hé faszok, át vagytok verve.
Mint egy viccen, úgy röhögtek.
- Áá Gyurikam, te egy nagy varázsló vagy!

És tényleg. Csak nem tudják mennyire.

Bejött a körletbe és elmondta, hogy Rodolfo meghalt. Felültem, megkérdeztem, hogy tényleg? Tényleg, mondta ő, fürkészte az arcomat, már a többiekhez beszélt, de még engem nézett. Nagyjából ennyit beszélgettünk egész idő alatt.

Én ültem elgondolkodva, Rodolfo járt az eszemben.
Gyerekkoromban sokszor láttam a tévében. Egész kicsinek idegenkedtem tőle, a gesztusai, az arca olyan fura volt, csalt és még mondta is.
De amit csinált, azt imádtam.


Most hirtelen elkezdett valódi múlttá válni a gyerekkorom, elkezdett szétporladni, nőtt a távolság, és megjelent a végérvényesség. Ma belém nyílalt, hogy a tévéből ismert, örökké létezőnek hitt szereplők szintén emberek, ők is kilépnek, eltűnnek. És a felhőtlen gyerekkoromat kézen fogva kísérik majd ők, a soha vissza nem térők, messzebb, egyre messzebb.
Végtelenül szomorú vagyok.

Rodolfo 1

Rodolfo 2