Centi_30.jpg64

 

 

 

 

1988. március 16. szerda

Ma végül délelőttös szolgálatba tettek.

Úgy éreztem ezer éve voltam utoljára szolgálatban és ez igaz is, valamikor február közepén lehettem, nagyjából egy hónapja.
Egy hónap rengeteg idő, most teljesen idegenként bolyongtam Ferihegy 2-n. Nem találtam a helyem és úgy éreztem, nem is itt van, unom már nagyon ezt ez egészet.
Egy hónapig civil voltam.
Ez nagy szó a katonaság alatt, és nagyon nehéz lesz visszaszokni.

Álltam csak itt-ott, néztem a gépeket, de még ciházni se volt kedvem, csak néztem a sürgés-forgást. Simán nézője voltam és nem résztvevője az eseményeknek, és hogy őr lennék, vigyáznom kellene itt bármire, az fel sem merült. Mikor leváltottak bementem, mikor kiküldtek, kimentem.
Szó nélkül, zúgolódás nélkül.
Mint egy robot.

Igyekeztem lezárni az agyam, hogy ne a repteret fogja fel, mert sírni lett volna kedvem, ha belegondoltam, hogy itt töltök még két hónapot. Nem sok két hónap, régen kiugrottam volna a bőrömből attól a számtól, amit ma a centim mutat, de ma rettentő soknak éreztem ezt is.

Kedvetlenül mentem vissza a laktanyába, és ott olyan hír fogadott, ami lenyomott az ágyamra. Ültem és kérdezgettem Alexet, hogy igaz ez?

– Nem tudni, de nagyon valószínű. – válaszolta megrendülten.

A múlt héten kezdett ez terjengeni, akkor még csak amolyan pletykának látszott. Én erről nem tudtam, mert a múlt héten még civilként heréztem otthon.

Sípos meghalt.

Az a Sípos, aki egy hallgatag, de nagyon jó indulatú srác volt, és aki a lövészeten halláskárosodást szenvedett. Csengett a füle, örök életre úgy maradt neki, aztán a szemünk láttára vesztette el az eszét, majd elhelyezték Zalaegerszegre.

És most azt a hírt kaptuk felőle, hogy meghalt.
– A múlt héten annyit tudtunk, hogy öngyilkos lett. – mondja Alex. – Ma viszont Tokos árnyalta kicsit a képet.

Tokos valamilyen távoli rokona, határőrtiszt Zalaegerszegen. Tőle tudta meg a részleteket.

– Tokos azt mondja, hogy a városban beszédtéma lett, annak ellenére, hogy az ilyesmit igyekszik a határőrség eltitkolni.

Tehát Tokos elbeszélése alapján az látszik, hogy Sípos egy határ menti őrbódéban teljesített szolgálatot, vagy magasfigyelőn, ez nem volt teljesen tisztázott.
De az igen, hogy holtan találtak rá.
Az ölében feküdt a fegyvere, őbenne pedig három golyó pihent.
Kettő a mellében, egy a fejében.

És ez annak látszik ugyan, de nagyon valószínű, hogy nem öngyilkosság.

Az ember nem tud magába ereszteni három lövedéket, úgy hogy az ölében marad a fegyvere. Ha a mellének irányítja, akkor szinte nyújtott kézzel kell a levegőben tartania a fegyvert az első vagy a második lövés után, és miután elernyed a test, kiesik a kezéből, pontosabban kiugrik belőle. Az AK, amit a határszélen használnak, nagyot üt, nagyot rúg és nehéz is.
Nem marad a kezében, főleg akkor nem, ha a fejét is eltalálja.
Azt amúgy már el se tudja lőni, ráadásul azt mondják, a mellében lévő két lövedék egymás mellett volt. Ahhoz erősen kell tartani a karabélyt. Saját maga ezt nem tudja megtenni, de ha igen, nem kerül az ölébe a fegyver.

Sípost valószínűleg megölték.

határszél.jpg
Hogy ki tette, az nem derült ki, valószínűleg határsértő. Lehet, hogy szerencsétlen srác a fülében csengő hang miatt semmit nem hallott, befelé figyelt, ahogy itt láttuk rajta az utolsó napokban. Így meg tudták lepni, elvették a fegyverét és hidegvérrel megölték, aztán úgy állították be, mintha öngyilkos lenne.

Itt ez mindenkit sokkolt.

Benn a körletben is erről beszéltünk, kinn a folyosón is ezt tárgyalta mindenki. Már az is rettenetesen ijesztő, hogy valaki a katonaság miatt megbolonduljon.
De, hogy meghaljon bárki is a katonaideje alatt, az sokkoló.
Én eddig úgy töltöttem a katonaidőm, mintha egy hosszú, kényszerű ifjúsági tábor, vagy mintha egy bentlakásos kollégium lenne, eszembe se jutott, hogy békeidőben ez az életembe kerülhet.
Rettenetesen sajnáltam Sípost.
Szinte gyerek volt.
Ha ki lehetne menni ebből a kurva országból, akkor nem hal meg.
Befelé senki nem szökik.
Csak olyan ölhette meg, aki kifele igyekezett és úgy érezte Sípos útban van.

Már azt hihetetlen geciségnek éreztem, hogy kitették a határra. Nem jól hall, legalábbis a környezetéből nem sokat. Az állandó csöngés miatt viszont belül mindenféle egyéb képzelt hang felbukkant benne.
Milyen érzés lehet ülni egy sötét erdőben, egy bódéban éjszaka?
Milyen félelmeket generálhat benne?

Ha öngyilkos lett volna ilyen körülmények közt, az se lenne meglepő. Borzalmas lenne, de még érthető is.
Nekem is volt már a számban a fegyver csöve, én is eljutottam idáig, pedig mi volt az én szenvedésem az övéhez képest? Csak közönséges kofalárma, csak sima hiszti.

Én azt hiszem, ott a határszélen, minden apró nesztől beszartam volna, attól rettegtem volna, ami aztán Sípossal megtörtént.
Az emberi elme ilyen.
Sötétben félteni kezdi az életét.
Okkal, ok nélkül.
Belegondoltam, hogy engem hányszor ölhettek volna meg, hányszor szartam arra, hogy én lennék a célpontja annak, aki rosszban sántikál. Persze a reptéren ilyen soha nem volt, egy vidámpark a határhoz képest. Egy elkényeztetett hülyegyerek vagyok azokhoz képest, akik a határon teljesítenek szolgálatot. Nem is tudom, hogy azt bírtam volna-e. De még ott sem gondoltam volna azt szerintem, hogy az, ami Sípossal történt, az megeshet. Féltem volna, de csak úgy, mint a szellemektől vagy a zombiktól.
Hogy ugyan félek, de jobban belegondolva nincs okom.

És de.
Sípos esete bebizonyította, hogy lenne okom. Valós félelemmel tölteni a szolgálati időt borzalmas lehet.
Bele lehetne őrülni.
Jézusom hány velem egykorú srác foshat egyedül egy sötét mezőn, egy sötét erdőben órákon át, másfél éven keresztül?

Mekkora mázlista vagyok!

Én valóban egy középiskolai kollégiumban töltöm a katonaidőm.

Éjszaka többször izzadtan és halálra váltan riadtam fel, amikor valahogy bekúszott az álmaimba az a felismerés, ami Sípos utolsó felismerése lehetett, hogy most vége, bekövetkezett, amitől ott a sötétben félni lehetett, hogy felbukkan valaki, kiszedi a kezéből a fegyvert és megöli.

Az a pár másodperc, amikor tudni lehet, hogy vége, ezek nem viccelnek, megölnek.

Hogy meghalok.
Valóban.

Nekem ettől a gondolattól álmomban, szinte megállt a szívem.

 

 

 

 

 

 

 Dalszöveg

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg106

 

 

 

 

1988. február 3. szerda


Sípos kezd megkattani.

téboly3.jpgRázogatja a fejét, grimaszol, ráncolja a homlokát, billegteti a fejét.
Tudja ugyan, hogy ezek nem segítenek, de azt mondja, nem tud mit csinálni, ezek önkéntelenül jönnek.
Ezt is csak akkor mondja, amikor áthatol valahogy a csengésen-bongáson az egyéb hang.

Mert ezekre egyre kevésbé figyel.

Látszik ahogy forgatja a szemét, hogy befelé néz, mindenével befele figyel. Néha semmi nem jut el a tudatáig, csak vizsgálja a hangot benn, rázogatja a fejét, grimaszol, ráncolja a homlokát, billegteti a fejét, aztán figyel, hallgatózik, hogy elmúlt-e, majd dühösen a térdére csap és tovább rázogatja a fejét, grimaszol, ráncolja a homlokát, billegteti a fejét.

Néha a folyosón, ebédlőben ránk sziszeg, hogy maradjunk már csöndben, mert nem hallja jól, hogy hallja-e még vagy esetleg elmúlt már a zúgás a fejében, aztán általában kiabál, hogy a kurva élet, most egy pillanatra szerinte elmúlt, csend volt, de soha semmire nem vagyunk tekintettel, folyton zajongunk és miattunk újra kezdődött.
Csak egy pillanatra kussolnánk már el, csak egy szempillantásnyi időre hagynánk abba a zajongást, lehet, hogy rendbe jönne.

És tovább rázogatja a fejét, grimaszol, ráncolja a homlokát, billegteti a fejét, aztán figyeli elmúlt-e a csöngés.

 

Már a legaljasabb rohadékok sem röhögnek. Már ők is érzik, hogy ez tragédia. Megrettent arccal figyeli mindenki, van, aki teljesen elérzékenyülve, őszinte sajnálattal, van, aki csak mereven nézi, de a döbbenet mindenkiben benne van.

Nem Sípos miatt.
Azt a legtöbbje leszarja.
Hanem ez olyan dolog, ami bárkivel megtörténhetett volna és megtörténhet a következő lövészeten.
És ahogy Sípos napról napra veszíti el az eszét, az nagyon demonstratív, nagyon látványos ahhoz, hogy ne vicces legyen, hanem rémisztő.

 

Hogy én mit érzek?
Rendesen belém fagyott a szar.

Valami rossznak a gondolata örök életre?
Az épphogy elkezdődött élet beláthatatlan messzeségben rejlő végéig? Olyan, ami napok alatt kifiléz?
Hogy mondjuk soha nincs többet csend?
Egy ilyen, örök életre?

Jézus!

téboly.png

 

Centi_30.jpg110

 






1988. január 30. szombat


harang.jpgSípos ma végre elment az orvoshoz a fülével, hogy nem múlik a csöngés.

Napok óta rázogatja a fejét, egyre nagyobbakat ránt rajta, mintha vizet akarna kirázni belőle, de a csengés légnemű, nem fröccsen ki.

Hogy miért nem ezzel kezdte, miért nem egyből a dokihoz ment, nem tudni, holott mindenki ezt mondta neki.

Az orvos éktelenül kiabált vele, lebaszta, hogy ilyen hülye nem lehet, miért nem jött előbb, nagyon nagy baj lehet belőle, mert lehet, hogy most már nincs mit csinálni, így maradhat örök életére. Azonnal katonai mentőt kért Adyligetről és beküldte a Honvéd Kórházba.

Ott megállapították az orvosok, hogy ha másnap netán eljön, akkor javíthattak volna rajta, de most már ez menthetetlen, így marad örökre. Valami megsérült a hallójáratában vagy a dobhártyán, de már bevarrasodott vagy mi, mindenesetre nem lehet rajta módosítani.

Meg kell tanulnia együtt élni ezzel.

Próbáljon meg úgy tenni mintha nem csöngene, ne figyeljen rá.

Próbálja meg nem rázogatni a fejét, ne grimaszoljon, ne ráncolja a homlokát, ne billegtesse a fejét.

Ugyanis ezek se segítenek.

Örökre így marad.

Szokja meg.

 

Centi_30.jpg111

 

 

 

 

Hát elérkezett. Itt van az utolsó olyan háromjegyű szám a napjaim számai közül, amelyik azonos tagokból áll. 111. Az elsőt, a 444-et, azt igazi ünnepnek éltem meg, úgy éreztem új korszak kezdődik, ugyanígy voltam a 333-cal, a 222 viszont az csak úgy elsuhant októberben, a sok szökés, fegyverelhagyás közepette, de ez a szám - ez a 111 - az utolsó olyan, amely három azonos tagból áll. Most kezdődik igazából új korszak, mert eddig minden ilyen forduló csak a következő ugyanilyen fordulóig jelzett, azt jelezte a 444, hogy még 111 nap és eljön a 333, de most összesen ennyi napom van, minden egyes nappal kevesebb lesz, elfogytak a 111 napból álló szakaszok, most már tényleg a vége felé közeledem. 11 nap múlva pedig bekerülök a 100 alattiak társaságába, kétjegyű lesz a napjaim száma.

Akárhogy nézem, közeleg a vége, ez ugyan még mindig több, mint három hónap, de ebből következik, hogy tizennégy viszont mögöttem van. Így nézve, alig valami van hátra, egy szempillantás.





1988. január 29. péntek


Sípos ma jelentkezett Szilasinál, hogy még mindig cseng a füle. Guttyán után ez volt a második leghülyébb ötlet, ami Sípos eszébe juthatott.

cseng.jpg Szilasi ijedten összegezte:

 – Két napja volt a lövészet. Azóta csöng a füle. Azt mondja, nem múlik. A fene egye meg, ez úgy néz ki mintha valami baleset lenne, ami a lövészeten történt. De ott ilyesmi nem történhet! Akkor azt jelenteni kellene az Országos Parancsnokság felé. El szokott az ilyesmi múlni, miért maradna így. Még nem jelentem, várjunk vele, elmúlik az.

 Sípos visszavonult, de az ebédlőben láttuk, hogy rázogatja a fejét.

 

Centi_30.jpg113

 






1988. január 27. szerda


Tegnap ugyan a doki a Honvéd Kórházban nagyon kíméletes volt, de azért mégis megmozgatta a gyógyulófélben lévő részeket, ezért egész éjjel sajgott az arcom és az orrom. Nem örültem ennek, mert rohadt egy napot vetített előre.

Ma ugyanis lövészetre megyünk.
És igazam volt amikor ettől féltem, mert az IFA-n rázkódás és a fegyver rúgása is mind az arcom közepére összpontosult. Pedig már jó pár napja történt, hogy a fickó orrba vágott, elmúlhatna a fájdalom.

Mint utóbb kiderült, a piliscsabai lőtérre mentünk, hosszú az út, a platón is kegyetlen hideg van, és úgy összességében ez az IFA-s utazás az egyik legrosszabb, ami a katonaságnál az emberrel történhet.
Ilyenkor mindig visszajön a kopaszkor.

Igaz, hogy szolgálatba is így megyünk, de az csak fél óra, kibírható. Most viszont megint dől be a kipufogógáz, rázkódunk benn leprásként lefüggönyözve, az IFA-t körbeölelő civil világban.
Megint a feláldozhatóság, a lényegtelenség ismeretében, személyiségünket vesztve ülünk, és visznek valahova minket úgy, hogy bennünket az úti célról nem tájékoztatnak, semmibe vesznek. Ezt az érzést utálom, a gyűlöletes kopaszság jut eszembe róla és az a valóságos, de bennem jó mélyre eltemetett tudat, hogy azért vagyok katona, hogy személyiség nélkül, eszköznek használjanak, darabáruként dobáljanak, ahová és amikor csak akarnak.
Nem szeretem én ezt.

Viszont lőni szeretek. Vacak egy lötyögős szar ez az AMD, az igazi AK-val összehasonlítva meg még inkább, de azért mégis jó ezt a pusztító erőt felszabadítani.

Hideg volt kinn a lőtéren, órákat toporogtunk, mire sorra került mindenki. A tisztek, tisztesek is fáztak, ezért sokat nem tököltek, mihelyst kiosztották a 12 darab lőszert, betáraztunk, fektettek is hasra, aztán hadd menjen.

A program a szokásos.
Nappali lövészet, hat töltény egyes, célzott lövés, hat töltény rövid sorozat. Ennyi lőszert a fegyver pillanatok alatt kidobál, hamar készen voltunk, de végül mire mindenki elvégezte a feladatot, szinte fájt a lábunk, annyira elfagyott.

hangágyú.pngÉn úgy éreztem, hogy megint alkalmas a helyzet, hogy változtassak a szabályokon. Azt csináltam, hogy most igyekeztem pontosan célozni, és párosával lőni ki a lőszert. Valahogy azt éreztem, hogy ez lenne a hatékony, tádám, tádám, tádám.
Célzok, kettőt ellövök, újra célzok.
És jól tettem ezt, mert szartak most rám, hideg van, senkit nem érdekelt, hogy hogyan puffogtatok, és még élveztem is. Igaz, hogy minden rándulásnál megrázta a fejem, és olyan érzésem volt, mintha újból orrba vágtak volna, meg könnybe is lábadt a szemem, de tetszett mégis.

Jó érzés ekkora erőt uralni.
Nagyot üt a fegyver hátra, felszabadul némi füst, jellegzetes szagot borítva ránk, és mindenekelőtt fülsüketítő hanggal kelepel.

Hogy fülsüketítő, azt Sípos hiába mondta a gyakorlat után bárkinek, mindenki csak legyintett.
Cseng a füle?
Mindenkinek cseng! Ilyen a lövészet.

De Síposnak este is cseng a füle.
Amikor már senki másnak nem.