Centi_30.jpg343

 

 

 

Június 11. Csütörtök

Ma újabb Rövid Ugrás: a tegnap délutáni szolgálat után, ma délelőtt kampóztam Ferihegy 1-en, utána délután kutyakonyhás szolgálatra vezényeltek. Vagyis tegnap este tízkor leadtam a szolgálatot, reggel hatkor már felvettem újra. Kettőkor visszaértem és rögtön az ebéd után vittek is a kutyakonyhára.

Élő halott vagyok.
Sosem voltam ilyen fáradt.

Most kezd csak derengeni, hogy miért nem jó ötlet, hogy az új kutyát választottam. Ugyanis ki kell képezni. De azt csak a szolgálatok között lehet, csakhogy a fegyveres szolgálatból emiatt nem vehetnek ki, tehát a pihenőidőmben kellene foglalkoznom vele. Én hülye, azt hittem ezzel ellógok egy csomó időt, mert az volt az elképzelésem, hogy beosztanak állandó kutyakonyhásnak és közben kiképzem a Lux-ot, az új kutyát, de így ez nem jó üzlet, most például pihennem kellene inkább. Nem is sikerült a foglalkozás vele. Kihoztam a boxból és el is engedtem rögtön, hadd szaladgáljon, derítse fel a környezetet. Kihoztam egy széket a kennelek mellé, leültem és onnan tartottam szemmel.

Amíg le nem csukódott.

Kicsit szenderegtem, és arra riadtam, hogy Lux nyalogatja a kezem. Összeszedtem magam és rátettem a pórázt. Ő fickándozott körülöttem, örült, hogy megmozdított, azt hitte játék jön. Ugrándozott a lábam előtt, kapkodott a kezem, a lábfejem, a póráz után, ha nyúltam felé már a hátán feküdt és hunyorogva várta, hogy dögönyözzem. Na de elkezdtem a pórázhoz szoktatni, a lábhoz igazodást gyakorolni. A többiek is elláttak tanáccsal, sok dologra még emlékeztem is régről, tehát elvileg tudtam mit kell csinálni.

A kutyakonyhán is volt egy 1954-ben kiadott füzetszerű kiképzési útmutató, bár ahogy belelapoztam, inkább kínvallatási kézikönyvnek tűnt, mindenesetre elolvastam azt is. Vagyis a teendő, meggátolni a kutyát abban, hogy a feje után menjen, illetve tulajdonképpen mindenben meggátolni, kussban lépdelhet mellettem. Ennek az egyik módja, hogy amikor feszül a póráz, megrántani egy kicsit, rászólni egyúttal, hogy „nem húz” és amikor ezek után lép mellettünk egyet-kettőt anélkül, hogy megfeszítené a pórázt, akkor megdicsérni. És ez ismételgetni, míg megtanulja.
A másik megoldást sose szerettem, bár hatékony, a pórázzal hátrarántani a kutyát, és amikor meglazult, akkor rácsapni vele a kutya hátára. Amikor Buksit tanítgattam annak idején, volt néhány gyakorlat, amit nem szerettem. Valahogy túl agresszív, túlzottan a fájdalomra, büntetésre építő kiképzési módszernek tűnt. Emiatt én nem is a konkrét kiképzési módszereket alkalmaztam, hanem egy bájos rajzos könyv tanácsait.

Ez a könyv leginkább gyerekeknek íródott, de bevezetett a kutyák világába, nem adott konkrét megoldásokat, hanem csak irányt mutatott, egyet-kettőt példaként a lehetséges megoldások közül. Az volt a címe, hogy 400 tanács kutyakedvelőknek. Abban a kölyökkortól kezdve mutatta be a kutyatartás folyamatát, feladatait és az ezzel járó felelősséget. Az ott bemutatott kiképzési ötletek valahogy humánusabbnak tűntek, bár például ott is szerepelt, hogy ha azt akarom, hogy a kutya tudjon ülni, úgy tanítsam, hogy lenyomom a fenekét a föld felé. Ha leül tényleg, akkor megdicsérem. Ez még ment is valamennyire, de ugyanezt a módszert a fekvéshez használni nem lehet. Buksit képtelenség volt fekvő pózba nyomni, ha nem akarta.
Ugyanígy nem lehetett a másik módszert sem alkalmazni, hogy a pórázzal a föld felé húzni. Kicsúszott, vonyított, oldalra dőlt, de a rendes testtartást nem tudtam vele felvetetni. Maradt az, hogy amikor feküdt, akkor rámondtam, hogy „fekszik”. Aztán lassan rájött, hogy mit akarok és akkor már könnyebb volt gyakorolgatni. Akkor már elég volt csak a hátára tennem a kezem, aztán azt se kellett.
Az egyik legrosszabb érzés, amikor a kutyának, a kutyámnak, akit azért tartok, mert szeretem, félelmi reakciói vannak. Mindig utáltam azokat a feladatokat megcsináltatni, ami ilyesmit váltott ki. Mondjuk Buksinak néha rávágtam a hátára a becsatolt pórázzal. Egészen addig, amíg nem vetem észre, hogyha összekoccan a póráz és a nyakörv fémcsatja, ő összerándul. Ekkor erről leszoktam. Bár élveztem az eredményt, túl durvának ítéltem a képzés nagy részét. Illetve azt éreztem, hobbiállatnál valahogy ezek feleslegesek, harci kutya képzésnél lehet esetleg indokolt. Ezért is volt, hogy miután úgy éreztem Buksi mindent megtanult, szabadjára engedtem, nem tettem rá pórázt.

Nem zsarnoka akartam lenni, hanem a barátja.


lux1.jpgÉs most Lux-al szemben voltak rossz érzéseim. Olyan kis fiatalka, olyan kis játékos, hogy nehezemre esett komolyan kordában tartani. Egy hatalmas száj volt, akárhogy nyúltam hozzá, mindig beleért a kezem, folyton harapdált, ugrabugrált. Magam mellé parancsoltam, cibáltam, húzkodtam, nyomkodtam és kiabáltam, de nem használt, mindent játéknak élt meg. Egyre inkább éreztem, hogy ez nem jó, így nem jutunk előrébb. Egyre türelmetlenebb, dühösebb lettem. Egy alkalommal véletlenül úgy rántottam egy nagyobbat rajta ingerülten, hogy épp felugrott, így 180 fokban megfordítottam a levegőben.

Mikor leérkezett a lábaira, egy kicsit ő is bizonytalan lett, nem értette, hogy ez most játék-e vagy valami más. Volt benne gyanú, és úgy fürkészte az arcom, hogy néha kikandikált a szeme fehérje. Olyan bájos volt és olyannyira megijedtem, hogy én leszek az, aki az emberektől való félelmet beleplántálom, hogy könnybe lábadt szemmel guggoltam mellé és öleltem át, hogy ne haragudjon, nem így gondoltam, rémesen fáradt vagyok, ingerült, de nincs baj.

Persze ettől ő nem érzékenyült el, hanem oldódott, újabb játéknak gondolta, kiugrott a kezeim közül, megkerült gyorsan, bekúszott a hónom alatt, újra végignyalta a képem és hanyatt vágta magát. Birkóztam vele egy darabig, kergetőztünk aztán a pórázzal játszottunk kötélhúzást. Ezt alkalmazva szunyókáltam még egy kicsit a széken, mert a póráz egyik végét a szék lábára tettem a másikat Lux szájába adtam, leültem és csak időnként kellett megpengetnem, amúgy legalább egy órát sikerült pihennem, miközben Lux vadul rángatta és ringatta a székem.

A mai kiképzési gyakorlatnak semmi értelme nem volt, totális csőd. És nem azért, mert ma nem haladtam, hanem mert úgy éreztem nem is fogok. Lux teljesen hebehurgya, nincs kedvem fenyíteni.

Utálom, ha kényszerítve vagyok. Márpedig most itt a seregben van ilyen nyomás rajtam. Legyek én valakinek ez az utált kényszerítő erő?

Nem, ez nem fog menni.

Centi_30.jpg 515

December 21. Vasárnap

 

Vasárnap van! A Karácsony és az Eskü előtti utolsó vasárnap. Még ébreszteni is csak hét után jöttek be. Fel kellett öltöznünk, megigazítani az ágyat, vissza rá már nem fekhettünk. Egész délelőtt azon a kemény, kényelmetlen hokedli-szerű stokin kellett ücsörögnünk, még vizelni is engedéllyel mehettünk csak ki.

Ennek mi értelme?

stoki.jpg

A földre nem ülhettünk le, az ágyra nem fekhettünk fel, járkálni nem volt szabad.

Ne olvassunk!

Azt a buzi értelmiség csinálja, ne majmoljuk őket. Beszélgetni se nagyon kezdjünk, az zavarja az alegység-ügyeletes fülét, elvégre vasárnap van, csendesen, békésen kéne eltelnie. És a stokit se húzogassuk, mert összekarcolja a padlót.

Órákat üldögéltünk, én egész jól tartottam magam, de a bikanyakú 11 óra körül elaludt és lezuhant a stokiról. Dörmögött valamit, aztán visszahelyezkedett. Az alegység-ügyeletes időnként benézett, leellenőrzött minket, s azzal vigasztalt, hogyha elégedett lesz velünk, akkor délután rá lehet majd feküdni az ágyra.

– De addig kussoljanak! Ne legyen mocorgás, nyikorgás és semmi egyéb! – vigyorgott ránk kajánul, mielőtt kiment.

Szabó fojtott hangon szólt a Komárihoz.

– Odakötözlek az ágyvashoz, baszd meg! Meg ne moccanj, mert szétverem a fejed! Nem akarok miattad este is görnyedni a stokin!

Komári egy szót sem szólt, talán meg sem hallotta, de azért nyugton volt ebédig. Az ebédlőben a vasárnap tiszteletére, teljes csendben, és állva kellett elfogyasztanunk az ételt. Elég körülményes volt a sárga tálcát megtartani egy kézzel. A szomszéd asztalnál a kézigránát dobáson jeleskedő szerencsétlen, szemüveges, fajankó, megbillentette a tálcát, a kanalat tartó kézzel utánakapott egy taníthatatlanul groteszk mozdulattal, az evőeszközt a szájában hagyta, de az elkezdett kifelé csúszni, amit még néhány másodpercig, a száját erősen összeszorítva próbált megtartani, kevés sikerrel. A szemeivel tán a száját kereste, összeugrottak középre, lefele fordultak, és ott kétségbeesetten köröztek, mintha a szemüvegkerettől nem tudnának szabadulni.

A kanál szívásától összehorpadt arcán piciny változást okozott a meghökkenés, csak a szája nyert vékony csíkból O alakot. Az evőeszköz először a tányér szélére zuhant, kimarkolt egy adagot a levesből, s – miután a fajankó nyakára, a gallér mögé és az arcára löttyintette -, folytatta az útját lefelé a tálcáról. A fiú egyik kezével még utána kapott, de megbillentette a tálcát és a leveses tálka vészes iramban indult a kanál után. A fafej még egy utolsó mozdulattal próbálta egyenesbe visszahozni a tálcát, de nem sikerült. A leveses tálka rátámadt a fiú mellett álló társára, s már mentek is utána a zsemlegombócok. A gombóccal hasba lőtt katona nagyot ugrott hátra az ijedtségtől, és az ő tálcája is elszabadult. Mintha ezzel trendet teremtettek volna, a velük szemben álló sor, hangosan röhögni kezdett, és dominószerűen potyogtatták el a cuccaikat. Sejtettem, hogy a jókedvünket elrontják a konyhaügyeletesek, és lám!

Erőteljes hangon teremtették le az érintetteket, ha jól hallottam velük a konyhát takaríttatták egész este, minket, vétlen szemlélődőket, kihajtottak az ebédlőből rögtön, pedig én még a levest sem fejeztem be. Misi a zsebébe, Szabó a szájába tömködte a zsemlegombócot. Ne vesszen kárba semmi!

Már rég a körletben ültünk a stokin megint, mikor Szabó még mindig zsemlegombóc-darabkákat erőltetett le a torkán a szájából, nagyokat hörögve, krákogva. Hirtelen erőteljes köhögés vett erőt rajta.

– A nyomorult életbe, az orromba ment! – préselte ki valahol, szájából pedig nagy ívben repkedtek a darabkák. Fújtatott, prüszkölt, horkantgatott, hogy megszabaduljon a szorult helyzetéből, de a zsemledarabka nem adta magát könnyen. A torkában megbúvó maradékok is csatába indultak, s Szabó mozgását figyelve, láthatóan hol a gyomrát, hol a tüdejét akarták megtölteni. Az erőteljes köhögés, harákolás között egy-egy felismerhetetlen kiáltás keresett utat magának. Közben lassan a fuldoklás a földre nyomta, letérdelt, egyik kezével a stokiba kapaszkodott, a másikkal idegesen kotorászott a torkában. A krákogás valamit segíthetett, mert megnyugodni látszott, az oldalára ereszkedett, fejét leejtette, elnyúlt a földön. Bár ritkuló ütemben, de még összerántotta a testét valami görcs, mégis lassanként elernyedt. A szájából időnként kiforgatott egy-egy bizarr formájú göböcskét, amik aztán rendezetlen mintával övezték az arcát. Mi, a körülötte lévők, a parancs szerint meg sem moccantunk, ültünk a stokin csendben. Szabó hangosan szuszogott még, amikor az ügyeletes belépett.

– Na emberek! – mondta miközben az ágysorok közt gyalogolt – Mostantól szabad foglalkozás! Elmondom mit nem szabad! Semmit, az ágyon fekvésen kívül. Fekszenek, kussolnak! Senki nem veri a répáját! Értve?

Odaért a földön fekvő Szabóhoz, akinek a pillája sem rezdült, ugyanúgy szuszogott, mint annak előtte.

– Ezzel mi történt? – kérdezte az ügyeletes.

– Fuldoklik.

A felettesünk érdeklődve hajolt közelebb.

– Az a szájából jött ki?

– Igen.

– Azt a mindenit! Tolják be az ágy alá, ne legyen itt útban! – mondta, aztán elindult kifelé – És a hangjukat ne halljam!

Ezzel kifordult az ajtón.

– Betoljuk? – kérdezte egy bátortalan hang messzebbről.

Szabó felemelte a fejét.

– Hülye! – hörögte.

Kiköpött még néhány zsemlegombóc darabkát, aztán felkelt, és az ágyára feküdt. Mindannyian követtük a példáját és aztán ki a gondolataiba, ki amije volt, belemerült.

Az ügyeletes néha-néha bekukkantott, nem csinálunk-e valami eszeveszett szabálysértést, de mindig elégedetten távozott.

Mélységes csend, angyali nyugalom szállt a teremre, a szerencsések álomba szenderültek. Végignéztem a nyáladzó szájakon, s ekkor egy hangos kiáltás zavart meg.

– Aúúúú…A fenébe!

Lenéztem az alsó ágyra.

– ÁÁÁáúúúú!

Lenn Szabó karikára gömbölyödve fogta a hasát és kiáltozott.

– Jézusom, mi történt? Mi van veled? – kérdeztem ijedten.

Nem kaptam választ, mintha meg sem hallott volna, egyre hangosabban jajongott. Az alvók felébredtek, s ők is döbbenten kérdezgették, mi baja lehet.

– Szabó! Mi lelt? Szólj már valamit! – kezdtem újra.

Továbbra sem kaptam választ, ezért leugrottam az ágyról, Misi is épp ekkor ért ide.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Mit tudom én? Egyszer csak kiabálni kezdett.

– Gabi! Szólj már! Mi baj van? – próbálkozott Misi is.

A jajongó most felemelte a fejét.

– Szarnom kell! – nyögte.

Értetlenül néztünk egymásra Misivel.

– Szarnod?! Hogy érted?

– Egyszerűen csak szarnom kell!

– És mitől ordítasz?

Most felénk fordult.

– Mert nagyon kell!

– Nagyon kell? Nem tudsz kimenni?

– De, de.

Kezdtük nem érteni a dolgot, Misi is bizonytalannak látszott.

– Hát akkor?

– Szorítja és csavargatja a belem!

– Azt értjük, de miért nem mész ki?

– Nem akarok!

– Mit nem akarsz?

Egyre többen figyelték a beszélgetést. Értetlen arcok gyülekeztek körülöttünk.

– Mit nem akar ez? – kérdezgették.

Megvontam a vállam.

– Miért nem akarsz kimenni? – kérdeztem újra.

– Nem akarok! Aaúúú… – válaszolta kínok között.

– De könyörgöm, miért, ha annyira szenvedsz?

– Nem szenvedek, élvezem! Aúú….

– Mi a lófaszt beszél ez? – kérdezte valaki. – Mi van? Mit élvezel?

– Aaúúú… Csak akkor megyek ki szarni, ha már nem bírom tovább! – mondta Szabó, már némi mosollyal az arcán. – De előtte, ahogy csavarja a beleim, az rohadt jó. Ritkán ennyire klassz, mint most. Imádom!

– Mi van? – értetlenkedtünk.

– Egyszerűen imádom a szarás előtti néhány percet! Aaúúú… Marha jó!

Rohadj meg! – kiáltotta néhány álmos, gyűrött fejű alak szinte egyszerre – Rohadj meg!

Ő hirtelen felpattant, elöl a hasát fogva, hátul pedig a kézfejét mélyen a fenekébe gyűrve tört utat magának.

– Mindjárt jön! Mindjárt kijön! – kiabálta, s kirohant a teremből.