Centi_30.jpg285

 

 

 

 

Augusztus 8  Szombat

Megint Rövid Ugrás. A második. Ezekből a rövid ugrásokból sokat nem lehet bírni, ezért én mindig számolom, hogy hol is tartok, persze egy-egy hosszabb pihenőnél mindig újrakezdődik, de az ember nagyjából meg tudja jósolni, mikorra fog tetszhalott állapotba kerülni.

Délelőtt F1-en az egyik szünetben beszélgettünk benn többekkel és elmeséltem mit tapasztaltam tegnap a bogárral. Boda az augusztusi leszerelő a kutügy helyettes, ő állította ma össze a szolgálatot, nagyot röhögött, mondván, hogy nincs olyan hülye, aki itt a reptéren piszkálni kezdene bármilyen rovart. Ki tudja mik ezek, honnan jöttek ide, mérges-e meg ilyenek, nem jó ezeket kitapasztalni. De ha már megtörtént csinálhatnék róla skiccet, hogy mások is megtanulják, mit kell elkerülni, vagy azonnal eltaposni.

– Amúgy voltál már líbiai gép mellett?

– Hát csak egyszer régebben. – válaszolom.

– Na, akkor ma Téged teszlek oda, nézd csak meg! – nevetgélt, egyáltalán semmi jót nem sejtetve. Kérdeztem, hogy miért, mi lesz, de csak vihorászott.

frida_kahlo_ii_by_freyjaskadi-d4fnxp4.jpgAmikor szállt le a LibianAir, már kinn is találtam magam a betonon. Bekísérték elém és rettegve figyeltem az ajtót, olyan érzésem volt valami Alien ront ki onnan majd, még a fegyvert is a hónom alá húztam, hogy kéznél legyen.

De amikor egy csinos, rozsdabarna bőrű, fekete hajú, enyhén bajuszos stewardess lépett ki, megnyugodtam. Bajszos? Na és? Nem megszokott látvány az igaz, ilyet én is most látok először, de szerintem nem olyan erősek a csáprágói és gyengébb a mérge, mint a tegnapi dolognak.

Boda durván egy hét múlva leszerel, nyilván kedvtelésből ijesztget mindenkit, nem lesz itt semmi.

Kiszálltak az utasok, elvitte őket a busz az előtér felé, ekkor nyitották ki a csomagosok a raktér ajtaját. Fura volt, de nem tudatosult, hogy arabok jöttek kipakolni, mindegyiken burnusz, illetve turbán volt és a szájuk előtt kendő. De LRI-s egyenruhában dolgoztak.
Akkor helyiek.
Vagyis magyarok, nem arabok.

(F.K.)

Amikor kinyílt a raktér, megértettem mindent. Az iráni géphez hasonló mennyiségben özönlöttek ki legyek, és elkezdtek birtokba venni minket. A mi legyeinknél karcsúbb, laposabb és talán kicsit hosszabb példányok bámulatos gyorsasággal repültek, de amúgy lusta népség volt, gyors reflexekkel. A lehető legegyenesebb pályán, minden felesleges kanyartól mentesen csapódnak az ember arcára, fülébe, orrába. Az arcról, fülből el lehet hessegetni, de itt se törik magukat nagy meneküléssel, annyit tesznek, hogy a legutolsó pillanatban felröppennek és a lehető legkisebb kört leírva csattannak vissza.

Még be se fejeztem a mozdulatot, már ugyanott terpesztenek. Nem sokat mászkálnak, de valahogy olyan érdes a lábuk, hogy egyáltalán nem jó érzés. Elkapni őket viszont lehetetlen. Egyetlen módja van, hogyha bemászik az ember orrába. Azt is elég lendületesen teszi, nem lehet előle hátrahőkölni, nem védheti az ember hessegetéssel, mert kis kerülővel, de máris benn van.

légy21.jpgNem tudom meddig mászna, meg miért, de hisztérikusan húzgáltam ki, és ha már megvolt, gyűrtem össze kis csomóba. Jóval keményebb, mint a nálunk használatos piaci légy, és azt is meg kell tanulni, hogy mennyire kell összegyűrni. Mert az első néhány, amiről azt gondoltam, kinyírtam, ledobva a betonra egy darabig még kis galacsin, de aztán apró remegésekkel alakot ölt, mintha tojásból bújna ki, először a feje bukkan ki, majd néhány lába, aztán visszanyeri az alakját a teste, kiegyenesedik a szárnya, zümmögve felpörgeti a rotorokat és újra támad.
Akkor lehet biztos az ember a dolgában, ha a gyűrögetés közben minimum két darabra morzsolja.

Értem a csomagosokat, de mondjuk az egyik pilótát nem nagyon.
Hófehér egyenruhában lépdel le, bebalzsamozott hátrafésült hajára épp most tette fel a fehér alapon kék csíkkal szegélyezett tányérsapkát, barna bőrével, lassú lépteivel, divatmodellnek tűnne, ha nem lógna kifele az egyik orrlyukából egy ilyen légy, békésen, semmitől nem zavarva. A légiutas kísérők már elmentek, de szörnyű gyanúm támad, lehet, hogy nem is bajszos volt?

Centi_30.jpg342

 

 

 

Június 12. Péntek

Újra Rövid Ugrás. Tegnap este 10-kor jöttem el, de ma reggel hatkor ismét a kutyakonyhán vagyok. Főzök, takarítok, teszem a dolgom.

Amikor elkészültem kihoztam újra Luxot. Ezeknek a dögöknek tényleg van valami érzékelőjük, mert ma olyan, mint egy kezes bárány. Nem rángat, nem húz. Csak jön szépen. Nem teljesen mellettem. Most hosszabb pórázon vittem, de csak előreszaladt néhány lépést, aztán megállt, lemaradt, de sosem feszítette meg. Aztán elkezdtem a köztünk lévő távolságot csökkenteni, dicsérgettem, végül egész hosszan lépdeltünk közvetlen egymás mellett. Megálltam vele és lenyomtam a fenekét.

– Ül! – mondtam hangosan, amikor valóban leereszkedett, felegyenesedtem, tettem egy két lépést, hogy felemelkedjen, közben mondtam, hogy indulj, megálltam és újból lenyomtam a fenekét vezényszó mellett. Egész sokat meg tudtunk csinálni, aztán láttam, hogy kezd türelmetlen lenni ezért elengedtem szaladgálni. Közben igyekeztem behívni, de ezt még azért elég sűrűn elengedi a füle mellett.

 

Kettőkor nem a váltásom érkezett, hanem csak kiegészültem Misikével. Ja értem, dupla szolgálatban vagyok, este 10-ig leszek. Az volt a feladat, hogy mozgassuk meg a kutyákat. A Kutügyről szolgálatból lehozott kutyák etetése után csibészeltünk Pofással és Szemivel.

Felpróbáltam a csibészruhát. Gyakorlatilag vastag filcharang, két ember kell a fel-le vételéhez.
Mint egy reverenda.
Dögnehéz és betonmerev.
És meleg, mint egy kályha.

csibészruha2.jpg

Abban kell futni a kutya elől. És érdemes nem elesni, mert a fej nincs védve. Mivel én vagyok a kopasz, én szaladgálok a kutyák előtt. Először közelről hergelnem kell, csapkodni a csibészkarral a pofáját, aztán amikor már őrjöng, elszaladok, majd Misike „csibész fogd” felkiáltással utánam engedi.

Nem jó érzés, hogy szalad az ember felé egy feldühített vadállat. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban bármi is mozgatná, mint az ösztön. Abban pedig vadállat, még ha domesztifikáltuk is.

Szerencsére nincsenek másra kiképezve, csakhogy menjenek neki annak, akire ilyen dühösek, de hogy utána mi legyen, azt nem tudják. Vagyis azt csinálják, amit az ösztön diktál, hogy beleharapni, nem ereszteni és rángatni. Ez általában a csibészkar, mivel ezt már messziről lengetjük nekik, hogy ne jusson eszükbe felugrani mondjuk a fejem felé. De ha az megvan, akkor hosszú percekig csak rángatjuk egymást. Be is tudom húzni azt a karom a harangba, amelyiken a csibészkart rángatta Pofás, ezért megtörlöm a nyakam benn, amennyire lehet. Izzadok, mint egy ló. 30 fok van kinn.

Benn szerintem 130.

csibészruha.jpg

De legalább megvéd. Bár most nem vagyok veszélyben, Pofás kiszámíthatóan rángat. Olyan bután, vakon. Láthatná, hogy nem ártalmatlanított, semmi bajom, unottan törlöm a verítékem benn. Azt tudom, hogy ez az ösztön, de olyan félkésznek érzem az egészet. Nincs értelme.
Főleg így, hogy most már egy ideje Misike meg Pofást rángatja, hogy engedjen el, de az hörögve, kifordult szemmel marcangol.

Le se tudja állítani.

 

Mire jó így egy kutya?

Lehet irányítani?

Nem. Dehogy lehet.

Ki van képezve?

Dehogy van.

Be lehetne vetni felelősen civil ellen, akin nincs csibészruha?

Dehogy, nem lehetne.

 

Akkor meg mit csinálunk azon kívül, hogy felbosszantunk egy kutyát majdnem agyvérzésig, hogy aztán fékezhetetlenül nekieresszük egy embernek, hadd tombolja ki magát?

Kutyaviadalt.

Misikén van egy plusz csibészkar, amit csak a kézre kell felhúzni, mert nem lehet tudni nem fordul-e rá, ha engem elengedett végre.

Vagyis, hogy nem tudni, nem támad-e a gazdájának.
Különben is, jó ötlet az, hogy kutyás bújik a csibészruhába? Nem gáz, hogy holnap én megyek be a ketrecbe hozzá? Nem fogja összekapcsolni, hogy ez gecizett tegnap? Mert a szagom biztos, hogy érzi. Úgy ömlik rólam a víz, tuti hogy átizzadtam már az öt centis filcet.
Tudja, hogy én vagyok.

Nem lesz-e olyan pillanat, amikor már emlékszik, hogy én idegesítettem fel tegnap, de még nem tudja, hogy a kaját hozom?

Vagy mi van, ha most Misike csupasz keze után kap véletlen?
Átharapná véletlen az ütőerét?

Ha a társam segítségre szorulna mit mondjak neki?
Elszaladok segítségért? Ebben? A csibészruhában?
Egyedül le sem tudom venni.
Nem férek ki a kapun.
És ha végét járná, mellé se tudnék guggolni, csak a magasból szólnék le neki, hogy minden rendben lesz, tartson ki.

Szóval nem, nincsenek ezek kiképezve.

A kiképzett kutyáról azt képzelem, hogy nem a düh viszi, hanem a parancs, irányítható a célpont felé, ne mást támadjon, mint akit kell. Azt képzeltem, hogy pontosan tudja, milyen pontot támadjon, nem lehet megetetni felé nyújtott műkarral, gyorsan, de határozottan ártalmatlanít, a lehető legkevesebb sérülést okozva, de a legnagyobb eréllyel téve mindezt, majd megvárja a gazdát, míg az megbilincseli a csibészt, és jelzi, hogy elengedheti.
Nem a kezét, a lábát, hanem a felügyeletét.

Ezt kellene tudnia.

Ettől lenne fegyver.

Enélkül csak döglött vásári petárda.

Nem tudni mikor robban.

 

Szemi idősebb kutya, ő tudja, mit kell csinálni. Tapasztalt. A kiképzése nem volt több, mint Pofásé, de ő már rájött, hogy ez színjáték.
Kiszalad középre egy vaskos valami, utána szaladok, amikor mondják, rángatom, elengedem és kész is. Megdicsérnek és megyek is vissza a kennelbe. És akkor megint nyugtom van.

Ezt látom minden mozdulatában, amikor szaladok előtte, meg amikor cibáljuk egymást. Miközben cibál, forgatja a szemét és amint Misike felbukkan a periférikus látásában, elereszt és ugyanolyan egykedvű lesz, mint előtte. Azt persze, hogy ilyen szépen elengedje, lehet, hogy amiatt is tudja, mert most Misikének a nadrágszíjába van dugva egy régi megkeményedett bőr póráz félméteres darabja. Mondja is, hogy az előbb elfelejtette elhozni, pedig Pofást sokkal egyszerűbb lett volna leszedni, pusztán csak jó erősen rá kellett volna verni az orrára.

Itt időt kérek, elmondom Misinek, hogy bele fogok ájulni ebbe a szarba és vegyük le.

Segített kimászni belőle. Míg én elpakolásztam, láttam, hogy kihozta Luxot és próbál vele gyalogolni. De nem járt sikerrel, Lux ugyanazt csinálja, mint velem tegnap, hogy akárhogy rángattam, folyton játszott. Misike gyorsabban lett ideges mint én, kiabált és rángatta a kutyát. Kivettem a kezéből, elmondtam, hogy egész délelőtt vele foglalkoztam, hátha nekem sikerül. És tényleg, amikor meglátott nagyon megörült és készséggel eljött velem. Olyan volt, mintha kimentettem volna, egészen felszabadult. Reméltem, hogy ez valami erősebb bizalom jele lesz, mindenesetre példásan viselkedett.

Még néhány ülő gyakorlatot is bemutattunk, már nem kellett a fenekét sem nyomogatni, bár úgy viselkedett, mintha semmit nem értene és miután mindketten mozdulatlanul figyeljük mi lesz, ő ezt megunva nézelődni kezd, majd miután úgy tapasztalja, hogy biztos nem megyünk semerre, lehuppan a fenekére. Misike nincs meggyőzve, de én tudtam, hogy vezényszóra ült le, mert amúgy nem az a fajta, aki, ha nincs körülötte mozgás, akkor úgy dönt, hogy leül, nem pedig úgy, hogy arrébb áll szaglászni, vagy világot látni.

Ma tökéletesen kiderült számomra, hogy most már minden csak rajta múlik, hogy úgy viselkedik-e ezentúl, ahogy tegnap, vagyis számomra kezelhetetlen lesz vagy olyan lesz, amilyen ma, hogy kezes. Ebbe nekem már nincs beleszólásom. Mivel nem én váltottam ki a változást nem tudom, hogy meddig tart, és ha elmúlik, hogy hozzam vissza ebbe az állapotba. Szóval, ha ő akarja, ki fogom tudni képezni, ha nem akarja, nem.

Épp visszafele terelgettem a kennelbe Lux-ot, mikor befékezett az egyik kutügy UAZ, hogy felvisz a századhoz, mert megyek F2-re éjszakás szolgálatba. Fél hatra értem a laktanyába, hattól vacsoráztam, valamivel fél hét előtt voltam ágyban. Nyolc negyvenkor ébresztettek, borotválkoztam, összekészültem. 10-kor fenn voltam szolgálatban. Vagyis két óra húsz percet aludtam.
Ez egy igazi Ultrarövid Ugrás.