Centi_30.jpg323

 

 

 

Július 1. Szerda

31 hét letelt, még 47.

 

Éjjel nem sokat törődtem a feladatommal. Kübli (HT vagyis hivatásos tiszt, őrmester) volt a kutatóügyeletes. Kirakott hátra az Öregbeton mögé, a 25-ösre.

Nincs ott semmi.

De úgy, ahogy írom.

Semmi.

Állok benne, nézek körbe, de minden annyira semmi, hogy kezdtem magam is semminek érezni.

Nem éreztem magam ennek még sohasem.

Semminek.

Mert, ha nem is gondoltam magamról sokat, éreztem annyi értéket, hogy ne gondoljam, hogy semmi lennék.

De hogy mégis semmi vagyok, az nem semmi.

Az valami.

Az úgy szorít.

Úgy feszít.

 

Úgy csavar meg teljesen, hogy üvölteni tudnál.

Homok vagy, ami pereg, fújja szét a szél és érzed és tudod, hogy nincs semmi belül, a homokvárszerű romtemplom belseje üres.

 

Körbenéztem.

Egy darab beton.

Öregecske, repedezett.

A repedésekben kis növénykék sziluettjei, árnyéka.

Sötét van.

Minden fény messze.

Az egyetlen dolog, ami a közelemben van, az egy ipari létra.

A rámpások, kerozinosok használják.

Az van itt.

Egy durván összehegesztett váz.

Fémek nagyjából rendezett halmaza.

Ez van nekem itt a világból?

Most komolyan?

Egy fémrács?

Egy ketrec?

Istenem, tényleg gúny van benned?

 

Vagy ez netán feladat?

Rejtvény?

Itt fogsz, ebben fogsz megjelenni?

Rajtam ne múljon, mutasd magad!

 

Hosszan fürkésztem a sérüléseit, a karcolásait, a katonatársaim apró betűs, belekarcolt üzeneteit, mindnek mély értelmet gondolva ízlelgettem, vajon melyiktől világosodom meg? Melyikben van Jézus, Krisna, Buddha, Isten?

Mondjuk itt  van ez az üzenet: „Terdik a gyalog.”

Na ez mi lehet?

Terdik egy név.

Ez nyilvánvaló.

Az általam felületesen átfutott teológiák, vallások isteneinek nevei közül egyre sem ismertem benne.

Akkor nyilván ennek nem tulajdonítunk jelentőséget. Tehát csak valami Itt szolgált katona, az ismeretlen katona neve.

Lényegtelen, csak egy sorszám. Egy azonosító.

Akár aktához.

Lényegtelen.

 

Akkor mi fontos?

Terdik határőr.

Vagy az volt.

Mindegy.

Lényegét tekintve határőr.

Ferihegyen.

Öreg.

Ő írta ki.

Ő karcolta be.

Dicsekszik, legalábbis felhívja magára a figyelmet.

Ha meg kopasz, akkor valakit gúnyol.

Oké, de hol van ebben Isten?

Első ránézésre nem tűnik úgy..

De akkor mi ez? Mélyebben lenne?

Terdik a gyalog.

Gyalog.

„a” gyalog.

Ez micsoda?

Ha büszkeség, akkor a nehéz körülmények közötti kitartás. A gyalog az megy, az vonul, az őrködik, harcol. Tehát kitart egy alantas, szinte állatias ösztönökkel ellátható tevékenységben.

Ha szitokszó, akkor a sakk korlátolt, bármely cél érdekében, mindig előrébb tologatható, problémák esetén arrébb, sréhen mozdítható bábuja jut eszembe.

A neve is rémisztően árulkodó.

Bábu.

Ebben lenne Isten?

Ez viccnek is rossz.

De akkor mi lehet?

Gyaloglás?

Megyek?

Út?

Hát persze: ÚT!

Nyilván!

Igen, út.

 

Én megyek rajta?

Nem, én tévelygek.

Akkor Ő!

Hát persze!

Ő jön.

Isten!

Istenem.

Jön.

Hadd jöjjön, kész vagyok.

Üssön meg.

Hasson.

Érezzem már, ahogy közeleg.

Tudjam, hogy majd biztosan magával visz.

Hadd öltözzem díszbe, hadd vigyem, amit szükségesnek gondolok. És tényleg csak azt vigyem, ami szükséges.

Ami én vagyok és amivel szívesen bemennék oda, ahova most bebocsátást nyerek. Se több, se kevesebb ne legyen nálam, csak ami kell.

Hogy most a Mennyországba készüljek. Utolsó út, úgy pakoljak.

 

Ezt szeretném érezni.

Hogy lássam, tudjam a dolgom:

Pakolj, állítsd össze az útravalót.

Minden legyen benne akit, amit, szeretsz.

Amiket azokban szeretsz, akiket és amiket szeretsz.

Készüljön a lista.

Bele mindent, ami jó.

Amiben kedved leled.

Amiben kedvüket lelik a családtagjaid. A barátaid.

Egyáltalán. Tegyél bele mindent, amit ebben a kurva világban értéknek tartasz.

Egyből nyilvánvaló mi hullik el.

A gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy.

Csak az igazi értékek maradnak.

És azok olyan tisztán, olyan könnyű csomagként, hogy erőlködés nélkül emelheted meg a kis utazótáskát, hogy könnyű legyen neked az út, és bizakodva nézz a jövőbe, eléred.

Eléred.

Elérted.

Amit akartál.

Kész vagy.

Mostantól Isten vezessen.

Isten világítson előtted, hogy tudd, mit tegyél.

 

De előtte mutassa magát, ne csak gondoljam, hogy létezik.

Hívjon magához, utaljon magára.

"Terdik a gyalog."

Megmutatkozott ebben Isten?

Faszt.

Csak jár az agyam, és csapongok.

 

De valami célja lehet, hogy így magamra hagyott, hogy ennyire nincs itt semmi. Csak az lehet, hogy most kell felfedeznem Őt.

A létrán lévő üzenetekben nincs, akkor hol rejtezhet?

Néztem az alakját.

A formáját.

A létrának.

Messzebbről is.

Talán a geometria.

Az nem, az közel van a számtanhoz, abban én hülye vagyok.

Isten nem szólhat ezen a nyelven.

Ha igen, akkor nem készült fel.

Nem jó aktát kapott. Nem az enyémet nézte meg.

Ez nem nekem szól.

Miért nem figyelsz?

Ugye nem így akarsz hozzám szólni?

Ugye nem ez volt „a” lehetőség?

Ha most nem látlak meg, akkor sose.

Így nem baszhatsz ki velem!

Annyira nem lehetsz hülye.


Nem, annyira szerintem, nem lehet hülye.

 

Akkor, mint műalkotás lehet jelentősége!

Hátrébb megyek, hunyorgok, nézem van-e irány, perspektíva, képkivágás, amiben megmutatkozik.

Amiben megjelenik az Isteni szemszög.

Jár az agyam, forog benn az információ, illesztgetem a tudásba, emlékbe, mindenbe, ami szembe jön, de nem látom.
Nem látok tisztán.

Egyszer olvastam egy mondást Daliról. Valakinek azt nyilatkozta, hogy aki nem képes egy hatalmas fehér, hosszú sörényű kecses lovat elképzelni vágtatni egy paradicsomon, az egyszerűen hülye.

Meregettem a szemem, de igazából nem lovat, hanem csak egy marhát láttam, aki bámul egy korhadt fémkeretet.

Bosch_Hieronymus-Triptych_of_Garden_of_Earthly_Delights_right_wing_detail-ca._1500.jpg

Meguntam, úgy gondoltam, hasznosítom.

Nincs itt Isten. Sose volt.

Lenyomogattam a létra rögzítő talpait, hogy ne guruljon el, ráakasztottam a fegyverem és leültem. Hátamat az egyik vastagabb oszlopának döntöttem.

Ezzel megbuknék.

Ilyet nem szabad.

Leülni.

Nem szabad leülni.

Normális dolog ez?

A leülés az olyan természetes kényszer, ami nem lehet szabályozás tárgya.

Ülök.

Kapjátok be.

 

Na most, hogy újra egyedül vagyok, körbenézek.

Tényleg semmi nincs.

Csak a kietlenség.

Viszont akkor az a legjobb, ha az ember szintén semmi. Akkor részévé kell válni. Akkor el kell engedni mindent, mindent ami jó ebben a kurva világban.

 Az értékeket, a legfőbb értékeket is.

Csak arra kell figyelni, hogy ne kapjon teret a gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy. Azt is elengedni.

Akkor nyugi van.

Edit?

Ugyan már!

Nyugi van.

 

Bár nem egészen, mert egy lámpa pont megvilágít.

Ha Kübli kimegy a kutügy elé, akár meg is láthat, nem jó ez így.

Kimegyek innen, messzire.

 

Ezzel a lendülettel kigyalogoltam a beton szélére, hátra, a legmesszebb mindentől, bele a fűbe és lefeküdtem. Ki lettem ide rakva, egyben négy órára.

Azt kell itt eltöltenem.

A szolgálati idő vége felé visszaballagtam, rádiót cseréltem a váltásommal és bebaktattam a kutügyre.

 

Kübli tárt karokkal fogadott.

Tudom-e, hogy nem szabad leülni?

A fegyvert hogy jutott az eszembe letenni? Felakasztani.

És hogy hagyhattam el a szolgálati helyemet?

Milyen érzés ennek tudatában órákat feküdni hátul?

 

Én nem tudtam, hogy honnan kezdjem mesélni.

Istentől?

Nem meredek ezzel kezdeni?

Editről?

Bbrruhhahha….

Na nem, nem mondok én semmit.

 

Akkor viszont vegyem tudomásul, hogy beírt kihallgatásra!

Tudomásul veszem. Ez könnyen megy.

 

Reggel ahogy beérkeztem a szolgálat után a laktanyába, már hívatnak is a Szadó őrnagyék.

Kihallgatás.

A benti tisztek csinálják, hozzájuk írnak be kihallgatásra a Kübli félék.

Ez igazából a tárgyalás. Ahol megvitatjátok az esetet. Illetve nem vita, neked csak védekezned lehet.

De azt erősen kell, mert az az előfeltételezés, hogy nem véletlen vagy itt.

Valamilyen büntetésre rászolgáltál.

És gyanakodnak.

Meg vizslatnak.

Közben kérdezgetnek.

Mérlegelnek és döntenek.

Majd kinyilatkoztatnak.

Ha megtudtad a szándékaikat, mehetsz, ródd le persze a tiszteletedet vigyázzállásban, és menj a büntetés tudatával vagy a büntetlenség örömével.

Ma azzal zárult, hogy majd még megfontolják mi legyen velem. Leülni nem szabad szolgálat közben. Kübli rendes volt, mert ezek szerint azt nem jelentette, hogy leraktam a fegyverem, csak hogy leültem.

Fél nyolckor feküdtem végül le, 11:40-kor ébresztenek.

Hogy, hogy nem, délutános szolgálatra megyek a hova is? Hát persze, hogy a Ferihegy 1-re.

A negyedik Rövid Ugrásom.

És igen, ciháztam.

Bakonyi (sorállományú Berben tizedes geci) látott meg.

Mindenki csinálja, tudja jól. Ez amolyan járandóság.

Mit hisztizik ezen?

Pedig hisztizett, felnyomott a Bensénél (HT, Hivatásos tiszt, őrmester).

Ő a kutató ügyeletes tiszt.

Aki megígérte, hogy beír kihallgatásra.

16 órán belül ez a második. Nem lesz ez így jó.

Centi_30.jpg330

 

 

 

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

 

 

 

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Levitation.jpg

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

Centi_30.jpg339

 

 

 

Június 15. Hétfő

Nem tudom eldönteni, hogy szívatnak-e most engem vagy nem. Fenn a kutügyön takarítanom kellett, az szívás, itt a laktanyában viszont meg már megint megajándékoznak egy 16 órás pihenővel? Van ebben logika? Remélem, nem valami hatalmi harcok áldozata vagyok, hogy a laktanya és a kutügy általam üzenget egymásnak. Ha te megszopatod, én kedvezményt adok neki. És fordítva. Mindenesetre megint csak délután megyek fel ugyancsak 1-re kampózni. (Őrszolgálat, kutya nélkül).

Fegyverrel, betárazva megyünk szolgálatba.
A lőszert a kutatóügyeleten kapjuk meg.
A küti veszi elő a páncélszekrényből.
Egy fatálca mélyedéseibe vannak beleállítva, mindenki kap egy tálcával és a fegyverszobában kell bekattogtatni a tárba. 60-at kapunk, ez egy kisebb csatához elég, az egyszeri határsértő ellen komoly túlzás. Három tár, egy a fegyverbe, kettő a tártáskába. Szolgálat után ki kell tárazni, vagyis a tárakból kiszedegetni a töltényeket és visszadugdosni a tálcába. Aztán a fegyvert magunktól eltartva, csővel felfelé beállítjuk a tárazó szekrénybe, és csőre húzzuk, majd elsütjük.
Ennek az a célja, hogyha valamilyen oknál fogva töltény került korábban a csőbe, akkor ez a módszer kiüríti. Ilyenkor ugyanis kidobja a szerkezet a benn maradt töltényt. Arra kell figyelni, hogy ne maradjon benne a tár, azt előbb mindenképp ki kell venni, különben belelő az ember a szekrény tetejébe. Éppen ezért a tárazó szekrény teteje több mázsa homokkal van feltöltve, hogy a véletlen elsülő fegyver ne lőjön át a felsőbb emeletekre.

Ma eltűnt egy töltényem. Csak percekre, de az alatt a küti leizzadt.
Meg persze én is.

Azonnal látszik a tálcán, mert foghíjas ilyenkor. Megijedtem, azonnal kapkodva keresni kezdtem, de csak azt történt, hogy a tárból valahogy kiesett a tártáskába. Lecsesztek, hogy figyeljek jobban, de szerintem viszont ilyen szar tárat nem volna szabad a kezünkbe adniuk.
Abból nem eshetne ki.


amdtár.jpg