Centi_30.jpg31

 

 

 

Kereken egy hónapom van már csak hátra!!
Letöltöttem 17-et.
Kevesebb, mint a tíz százalékot kell még kibírnom és VÉGE!!!

 

1988. április 18.hétfő

1. nap laktanyafogság

Igen, laktanyafogság.
Azt kaptam végül.
Délután hirdette ki a köteléken Szadó őrnagy. Knízner kínlódva feszengett, láttam, hogy ő akarna lecseszni, ő akarná kihirdetni a büntetésem, de Szadó nem akart nagyobb jelenetet a kelleténél, maga intézte, nem hagyta Kníznert érvényesülni. Igazi öröm volt a kopasz hadnagyot szenvedni látni, biztosra vettem, hogy az, hogy most nem parádézhat, nagyobb büntetés neki, mint amit nekem adtak.
Miután a napi teendőket elintézte a köteléken, Szadó enerváltan kijelentette, hogy tiltva van, én mégis kéregettem enni-innivalót a gépekről, ezért 14 nap laktanyafogságra ítél, amit ezektől a percektől meg is kezdek. Tudomásul veszem-e?

– Jelentem igen! – válaszoltam, és Szadó már mondta is, hogy oszolj, ezzel be is fejezve az eligazítást.
Knízner egy darabig tanácstalankodott, majd idegesen követte Szadót az irodába.
Tudtam, Szadó miért így intézte az eligazítást.
Teljesen felesleges volt ez a büntetés.
Tudta ő is.
Gondolom Szilasi erőltette, és biztos mellé álltak a kopasz hadnagyok is, ő meg nem ellenkezett, de tudta, hogy semmi értelme, talán ártalmas is.
Engem ezzel nem lehet már fegyelmezni.
Ezzel Szadó is tisztában van.
Felesleges.
És azért lehet még akár ártalmas is, mert ez a procedúra ronthatja az ő tekintélyüket is, ugyanis sima protokolleljárásnak hat. Vagyis a kopaszok azt látják, hogy nincs itt komoly büntetés. Ha a kopaszok is feleslegesnek tartják, az ártalmas az itteni rendre. Szadó tapasztalt róka, ő tudja, csak az ilyen Szilasi meg Knízner félék, a túlbuzgó marhák nem tudják.
Ha a tisztek rendet akarnak, és azt akarják, hogy a büntetés az büntetés legyen, olyat kell büntetni, akin látszik, hogy büntetve van, aki nehezen viseli, akinek a 14 nap laktanyafogság igazán komoly retorzió
Aki hetente haza kell menjen a barátnőjéhez.
Annak két hét itt benn, maga a pokol. Az össze lesz omolva, lehet, hogy jelenetet csinál.
Csak így szabad büntetni, mert különben a büntetés intézménye válik nevetségessé.
Mint ma.
31 napom van hátra, vajon mit tesz ebből 14 nap laktanyafogság?
Összeszedem magam vajon a maradék két hétre?
Érzem vajon ennek a büntetésnek a súlyát?
Lófaszt.

Ha Knízner kiabál, akkor se. Tán még feleselni is elkezdek.
De Szadóval van valami véd- és dacszövetség köztünk. Mielőtt elmentem kivetetni a mandulámat, volt egy jelenet, amiben gyakorlatilag szövetségesek lettünk. Őt nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, ő nem akar baszogatni, fegyelmezni.

És igazából nincs már baj velem. Egyre ritkábban borotválkozom, egyre többet ciházom, de ezt majdnem mindenki csinálja, nyílt titok, de példát csak akkor lehet statuálni, ha a büntetés elegendő mértékű a bűntett és a büntetendő személy viszonylatában. Harmincegy napom van, akár el is lehetne efelett a bűntény felett siklani.
Vagy ami tán működne is, hogy behívnak az irodába, és elmondják, hogy nem jó példa ez a fiatalabb katonák előtt, ha lehet, ne csináljam. Azt meg tudtam volna ígérni, hogy meglátom mit tehetek és lehet, hogy visszafogottabb lennék valóban. Szerintem, ha Szadó nem hajlik meg a többségi akarat előtt, akkor így csinálta volna. És gondolom, azért hirdette ő ki, és nem hagyta Kníznerre, aki viszont remegett a vágytól, mert így lehet a legkisebb presztízsveszteséggel megoldani.

Manapság tényleg mintha bölcs öregként működnék.

Már nem küzdök, nem akarom elfogadtatni, hogy öreg vagyok, nem hadakozom a fiatalabbakkal, kimegyek, amikor mondják, bejövők amikor mondják, annyi civil kép van a fejemben, bármelyiket előveszem és eltöltöm benne a szolgálatom. Tudom a trükköket, a megállapodás szerint rendelkezésre állok.
Komoly kompromisszum, olyan, mint a punkoké. Megteszem amit kell, de ezen túl mindenki hagyjon békén.
Azt hiszem, világéletemben ez a punk maradok.

Ezért hagyom, hogy kimérjék rám a büntetést, és ezért nem érdekel, hogy mi is az pontosan, hány nap, és mettől meddig tart.
Néha azt érzem, hogy kicsit túllihegem a témát, de olyan lassan telik az idő, hogy mindenen éveket tudok gondolkodni, noha percek telnek el.

 

Esténként mostanában egész jó körletbeszélgetések alakulnak ki, az alpári viccelődéstől a világmegváltó magvas gondolatokig. Nem csak körlettagok, hanem bárki jöhet akit bírunk, és aki bír minket. A fő attrakció általában Alex humora. Utolérhetetlen szarkazmussal, kijózanító őszinteséggel és éleslátással oltott poénba helyzeteket, személyeket.

A napokban csatlakozott hozzánk egy februárban érkezett kisMágus tisztes. Magas szőke srác, mivel kopasz, nem sokat foglalkoztam vele, és mivel tisztes, így csak emiatt a tulajdonsága miatt ellenszenves is lett. Eleve tisztesképzőbe került kiképzésen, így felettébb gyanúsnak gondoltam a dolgot. Még ugyan beteszik kampózni is, de már komolyabb feladatokra is beosztják, alegység ügyeletes, kutató ügyeletes helyettes.

tanít.jpgA napokban is AEGÜ volt épp, amikor valami feladatra keresve embert toppant be egy öblös röhögés közepébe, ami miatta még csak meg sem bicsaklott, hanem hosszan tartott, egészen, míg mindenkiben el nem csitult.
De addigra a kisMágus AEGÜ, Földi Gyula, már becsukta maga mögött az ajtót, és Alex újabb röhögést előkészítő történetét hallgatta. Aztán röhögött ő is, majd mondott valamit, amin mi röhögtünk. Ezután esténként elég sokszor bejött hozzánk.
Mi, öreg Mágusok, manapság már elég sokat nosztalgiázunk, ezért is volt sokkoló, hogy milyen régen vagyunk része a reptérnek. Erre Gyula egyik története hívta fel a figyelmet. Ahogy mesélte egészen megsajnáltam a kopaszokat, akik most kezdik azt, ami mögöttem van. Rettentő sok idő, és igaza van Koritának, aki Gyula történetének szereplője.
Az ember itt a betonon minden apró repedést, minden festett csíkot megismer ezalatt az idő alatt. Gyula a napokban Korita tanulója volt, szokás ugyanis, hogy az újonc katonát egy idősebb mellé osztják be tanulószolgálatba.
Mellém egyszer osztottak, aztán valamiért soha többet.
Pedig a lelkemet kitettem.
Mindenesetre a tanulószolgálat célja, hogy az öreg megmutassa a fiatalabbaknak  a kampózás csínját-bínját.
Nem sok van neki, állni kell hóban, fagyban.
Ezért is adott Korita egy egész súlyos útravalót Gyulának.

Ferihegy 1-en álltak az előtér előtt. Az előtér szolgálati helyen van az ember leginkább szem előtt, ugyanis közvetlen az utasvárók kijáratánál kell őrködni. Itt még ahhoz is félre kell húzódni, ha az ember zsiráf alakút akar köpni. Innen belátni az egész hatalmas betontengert. Itt állt a két tanulószolgálatos, majd Korita egy hosszú távolba merengés után, az emlékekben mélyen elmerülve mondta Gyulának:

– Figyelj ide, itt előttünk a "gépjárműforgalom által nem érinthető terület" fehér csíkjainak száma 175. Sosem akartam megszámolni, és te sem fogod soha akarni. Nem is emlékszem, hogy valaha akarattal számoltam volna, és te sem fogsz ilyenre emlékezni. De tudom, hogy 175 és te is tudni fogod.  Mint a légzés, úgy beégett, ahogy neked is be fog. Ez a kurva beton a testrészed lesz, ha hideg belefagysz, ha meleg, ráolvadsz és minden porcikádat átjárja, ahogy te is ismerni fogod, minden négyzetcentiméterét, részeddé válik. Ha nem békélsz meg vele, ha nem vagy békében magaddal, véged. Ennyi időt nem lehet másképp kibírni. Ez a kampózás.
csíkok.jpgÉs Földi Gyula csontkopasz, most kezdi majd az egy éves reptéri szolgálatát, de úgy néz ki érti, mert meglátta Koritában, hogy nem túloz, nem ijesztget, nem dramatizál,
hanem tényleg egylényegű ezzel a kegyetlen, szürke betonnal.
Rebesgetik, hogy Gyulából kutató ügyletes lesz majd.
Rühellem azt, akinek csillagja van, lehetett volna normális ember, kurvára kell igyekeznie.
És ki hitte volna, hogy a nagyszájú Koritából pedig tanító lesz végül?

 

 

 

 

Centi_30.jpg97

 

 

 

 

1988. február 12. péntek


Ezt a telet nehezen fogom megszokni.
Megszeretni meg szinte lehetetlen.
Annyit kínoz, hogy menekülni fogok tőle egész életemben.
Meleg helyre költözöm lakni.
Belépek a pártba, megbízható leszek, bizalmas ügyek kezelésére alkalmas és azt a feladatot kapom, hogy kémkedjek Tahitin vagy valamelyik Karib szigeten.
Vagy ott van Kuba!
Baráti ország, oda kimehetek!
Még megbízhatónak sem kell lennem.
Ilyen helyen kellene élni, mert a tél az elpusztít.
Nem lehet győzni erőforrásokkal.
Egyszer ki fog minket pusztítani, elűz a birodalmából.
Engem az előőrsei meggyőztek.
A hadereje, a szervezettsége, a hatékonysága megmutatkozott nekem.
És tekintélyt parancsolt.
Soha semmi más ennyire.
Mostanában éreztem először tiszteletet.
Azt az igazit.
Ami feltétlen elismerésre sarkall.
Alázat, de nem megalázkodás.
Amiben az ember örömmel ismeri el, hogy alacsonyabb rendű, rangú. Az öröm ebben az, hogy van olyan, amit félve tőle, de elismerve, többnek gondolunk magunknál.
Ez a dolgok értékén, értékelésén segít.
A dolgok értékének meghatározásában.

Én nem tudom, hogy hogyan állok.
Azt hiszem a tiszteletet sosem éreztem még.
Senki és semmi iránt.
Egészen máig.
Tisztelni önmagáért senkit, semmit nem tiszteltem.

Három kategória létezik:

Akiktől, amiktől féltem.
Ilyen például a víz.
Nem tudok úszni. A víztől rettegek.

Aztán vannak akiket, amiket szeretek.
A szeretetben – az abban teljesen természetességgel –, meglévő tisztelettel telve, ami a szeretet sajátja.
Ilyen Apám, Anyám, a testvéreim, a barátaim és a mákos guba.

És végül vannak azok a dolgok, személyek, akik nem számítanak.
A díszlet.
Ott nincs helye tiszteletnek, ott azok vannak, akikhez még csak nem is méregetem magam, nem gondolom, hogy kevesebbek nálam, hanem már az a feltevés, hogy ezt bizonyítanom kellene, méltatlan.

Igen így létezem.
Ezért van itt benn az a kurva sok probléma velem.
Sem az egyes embert, tiszteket, társaimat, sem az intézményeket, mint határőrség, katonaság, nem tiszteltem. Van persze akit megszeretek, aki bajtárs lesz, meghalnék érte.
Répa, B.K.Zs, és a mostani körlettagok, Alex, Lufi.

De akit nem szeretek az nekem semmi.
Szánalom nélkül hagynám őket meghalni, szenvtelenül tudnám öldökölni őket. A tiszteket - ráadásul - kedvtelve.
Elég ijesztő ez.
De most a tél megmutatta, hogy fejlődőképes vagyok. Megéreztem milyen tisztelni, legalábbis félelemmel vegyes tisztelettel. És ebben a tiszteletben az a biztos tudás is megszületett, hogy nem győzhetünk.
A tél, a hideg ellen nem.
Ideiglenesen, betolakodóként megjelenhetünk, de hosszú távon csak úgy, ha visszasüppedünk állattá, lecsökkentjük az igényeinket és kizárólag a túlélés céljával vágunk neki a télnek. Minden egyéb olyan pocsékolás, ami a túlélhető telek számát csökkenti és a tél felé billenti a mérleget.
Ez őrültség, nem győzhetünk.
Tudom.


Ma megint Cupi tartja a köteléket.
Sziporkázik, minden szava aranyköpés, de ma egy nagyon fontos bejelenteni valója is van, amit az eligazítás végére időzített, de előtte már többször utalt rá, hogy fog mondani valamit.
Nem remélhettük, hogy addig mondana bármit.
Ellenben beszélt, hosszan, jelentőségteljesen.
De fogalmunk sem volt, hogy miről. Teljesen értelmetlen zagyvaságot produkált, és csak ez a szóbeli ígéret maradt meg nekünk.
Aztán valahogy eljutottunk ide, mert bejelentette, hogy most bejelenti a korábban bejelentett bejelentését.

Álltunk, mintha cövek.
Eddig világos.
Értjük.
Kezdheti.

Nagy levegőt vett és elmondta, hogy hosszas vívódás után, amelyet amúgy a mi érdekünkben tett, egy fontos döntést hozott.
Ezután azt találta mondani, hogy a szombatot és a vasárnapot hétvégének határozom meg!
Így, minden előzetes felkészítő konzultáció nélkül. Egy mondatban definiálta, mostantól, hogy lesz itt és a világban.
kisbiro.jpgIgen, mert ma péntek van, és a határőrség mindenre fel van készülve egy nappal korábban, magyarázta, így ma intézkedik erről, ez a legjobb időpont.
– Megértették emberek? A szombatot és a vasárnapot hétvégének határoztam meg. Világos? Helyes! Akkor lelépni.

Este még a körletben megvitattuk Cupi éleslátását, hogy már egy nappal előtte meg tudta határozni a hétvégét.
Isteni tehetség.

 

Centi_30.jpg98

 

 

 

 

 

1988. február 11. csütörtök

Az éjszakák nagyon kemények.
Sosem éreztem magamon, a bőrömön a tél hatását, erejét. Itt a betonon viszont az ember a legapróbb részletéig megismeri.
Alaposabban, mint ahogy valaha szerette volna. A beton olyan kegyetlen, hogy szinte felfoghatatlan. Nyáron néha 70 fokra felmelegszik, most télen meg úgy ontja magából a hideget, hogy biztos 5-10 fokkal hidegebb van rajta, mint körülötte.

Mindenki retteg az éjszakától. Akkor olyan kíméletlen az idő, hogy nehéz felfogni, hogy nem kizárólag a mi elpusztításunk céljából létezik, hanem, hogy tőlünk függetlenül.
Felfoghatatlan, mint ahogy az is, miért ilyen kegyetlen velünk.

Az éjszakának két része van.

Az első rész az éjféltől hatig terjedő időszak.
Ez a nyugis.
Szarrá fagysz ugyan, de akkor csak geci hideg van, amolyan állandó. Megsarcol, de nem kegyetlenkedik. Ilyenkor a halálos ellenség: az álmosság. Akkor végünk van, akkor az egész éjszaka kínvallatás, vagy még inkább egy brutális vallási áldozat.
De erre fel lehet lelkileg készülni.

A másik részre viszont lehetetlen.
Ez borzalmasan ijesztő és nem csak ijesztget.

Hat és nyolc közt - időjárástól függően, talán a párától - egy fél órás időtartamra több fokot csökken a hőmérséklet, vagy csak a hőérzet változik, nem tudom, de akkor halálra lehet fagyni. Reggel hattól nyolcig valahogy a körülmények elegyéből véletlenszerű időjárás jön létre, soha nem lehet tudni, hogy mi.
És pára mindig van hozzá.
Az, ami az igazi kegyetlenség.
Azt nem lehet kivédeni.
Az bemegy.
Mindenhova.
Érzed, hogy beterít.
És arra jön a fagy, hó vagy ónos eső. Mindegyik más miatt szed cafatokra. És ők csak bevégzik, mert a pára már a csontokban van, az ízületek közt. Hat és nyolc között majdnem megöl a hideg. Nem halunk meg, de haláltusát vívunk.
Hosszú, kegyetlen agónia ez.

És míg az első részben egy akkor épp ideális esetben meg tudom állítani a remegést, a vacogást, addig itt semmi esélyem. Az első részben, ha ügyes vagyok sikerül meleget gondolnom. De hattól nyolcig védtelen vagyok, semmit nem tudok csinálni. Ilyenkor elemi erővel csap le a tél, a hideg.

fagy4.jpgEgész testemben remegek, görnyedt háttal, imára kulcsolt kézzel, rogyasztott lábakkal állok, és várom, hogy elkezdjen kínozni.
Nem tehetek mást.
Közben remegek, mint a kocsonya.
És úgy vacogok, hogy a fejem hátra hajtom, becsukom a szemem, és nyüszítve csattogtatom a fogaim.

Ilyenkor nincsen ám semmi gondolat.
Egy aprócska foszlány sem, tökéletesen semmi leszek, csak hús, utolsókat rúgó elhasznált hüvely. Az, ami én vagyok, tetszhalott vagy tán meg is szűnt létezni. Nincs bennem semmilyen gondolat, semmi.
Az a tudat sem, hogy lehetne bennem.
Nem létezem, amikor ennyire fázom.

Ilyenkor lehet a delikvensre botütést mérni úgy, hogy látható, nem törődik vele, azt várja, hogy vége legyen.

A részeges kegyetlenkedők kutyái ilyenek. Lehet látni, hogy már hiába ütik, már nem is érzi, már csak megvárja, míg vége. És nincs a szemében semmi, ahogy az enyémben sem, nem voltam jelen, illetve igazából nem is voltam egyáltalán.

Visszafelé a laktanyába, az IFA-n ülve egy ilyen éjszaka után újragondolni a történteket végtelenül elszomorító.

Úgy tűntem el magamból, mintha nem is lennék. Mi vagyok én tulajdonképpen? Hol lakom magamban? Vagy hová megy a lélek a testből, ha nekem sehova se ment? Mihelyst nem voltam a testemben, nem voltam egyáltalán.

Hol vagyok, mi vagyok és ki vagyok?

Valaki mondja ezt meg!

Benn a laktanyában Cupi alhadnagy fogadott.
Ő megmondta, amit gondol, de nem rólam gondolkodott.
Fontosabb dolga van annál.
A csapatügyeletes tiszt irodája előtt közölte, hogy mindenkit elvár a délutáni kötelékre, eligazításra. Nézünk egymásra, ez tök hülye. A köteléken kötelességünk megjelenni, mióta világ a világ. De jó, délután megjelentünk. Hosszan cuppogott a szájával, miközben a szétálló szemeivel minket fürkészett meg maga mögött mindent. Ismerős ez a szituáció, Cuppogó, vagyis Hortományi alhadnagy a szakaszparancsnokom volt, amikor én még szakács voltam.
Rengeteg afférunk volt.
Egy emberöltő távol történt.
De ilyen is, hogy Cupi tartja a második századnak az eligazítást. Talán csak a korára való tekintettel adnak számára fontosabb, de amúgy jelentéktelen feladatot.
Mondjuk tartson eligazítást.
Ne érezze, hogy elpocsékolta az életét.
Soha semmi értelmeset nem csinált.
Szar ezt felismerni.
És az öreget miért ne kíméljük, főleg, ha helyettünk tesz valamit.
Csinálja csak.

És ő csinálja.

Szent meggyőződése, hogy ebben a szerepében nem csak a szolgálathoz kapcsolódó információkat kell közölnie, hanem kötelessége a világot is alakítani, rendeleti úton, vagyis parancsra, és kinyilatkoztatásként meghatározni valamit. Ma az volt a rettentő fontos közlendője, hogy nem enged senkit haza, mert olyan jegesek az utak.

Az ő szavaival ez így hangzott:

"Senki nem megy sehova, mert a hórengetegek ráfagytak az útviszonyokra."

Köszönjük Cupi a tájékoztatást.

Kimerítő volt.

De tényleg.

Nem mehetnénk végre a picsába, vissza a körletünkbe?

 

Centi_30.jpg329

 

 

 

Június 25. Csütörtök

Hosszút ugrok, éjszakából csak majd éjszakába megyek szoliba, 16 óra pihenés!

Guttyán kitalálta, hogy a kapu melletti fákat körbeölelő betonszegélyt átmozgattatja, és hosszú téglalap alakú kiskertet csinál belőle.

Napközben a hátsó udvarból kellett földet áthoznunk és beleszitálni. Ki kellett válogatni a betonmorzsalékot, az anyacsavarokat, a pengéket, meg úgy egyáltalán mindent, ami a szétszórt sittben felbukkant.

Nem is föld volt az, hanem pergő homok, de Guttyánt ez nem zavarta, ide ő kiskertet tervezett, apróságokkal nem foglalkozott. Föld kell a növénynek? Föld. Hátul a sittes, szemetes talaj az föld tulajdonképpen? Tulajdonképpen az. Akkor jó lesz.
És mi az értékes pihenőidőt, nekem az alvásra szánt időt elhasználva lapátoltuk a talicskába, és szitáltuk nagy fémszitákban a Guttyánkertbe. Aztán jött a kötelék, a takarítások, és végül is a 16 óra pihenőidőből három órát tudtam aludni.

Ferihegy 1-re vittek újból, de most kutya nélkül, kampózni.



Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy az egyedüllét volt az oka, de ma nem tudtam az agyamnak parancsolni. A kialvatlanság talán nem okoz ilyet, mert az állandó résztvevője az életnek.
Azt ismerem.

Akkor meg lehet, hogy a kutya hiánya okozta. Amikor valamelyik őrkutya velem van, akkor nem vagyok egyedül. Ha baktat mellettem, beszélhetek hozzá, ha figyel valamit, én is abba az irányba fordulok, ha csak ácsorgunk, akkor is hosszan figyelem a szemét, pofáját, a füleit, amivel jelez, és látom, hogy gondolkodik. Ilyenkor a kérdés, hogy vajon mi jár a fejében, el is tünteti, vagy tompítja azt, ami az enyémben mozgott. De ma újra rám támadt az az erős szerelem, ami tegnap bekísért a laktanyába.

És borzasztó rosszul esett.

Jól gondoltam én, hogy ebbe bele lehet dögleni.

Olyan ez, mint valami észvesztő honvágy, ami bénulttá, cselekvőképtelenné teszi az embert. Ami szétrág belül, megeszi a lelket, megeszi a tudatom, megeszi az érzéseim, és megeszi magát. Belepiszkít a szívembe és a lényegem messze szalad a szagától, az összeszart dobogástól, és hátat fordít mindennek, a józan észnek, és az őrület térfelére menekül.
Katonaként, jövő májusig, csak így lehetne.
Csak ez lenne a megoldás.
Meg kellene őrülni.
Ez nem eshetőség, hanem szükséges.

Tudom, mert ma közel álltam hozzá.

téboly1.jpg

Itt éreztem meg kinn a betonon, hogy milyen gyorsan ölő méreg lenne, ha maradt volna a tegnap délutáni bódító, szerelmes érzésem. Mert ma egész éjjel, végig Editen járt az eszem, és először csak úgy akartam, ahogy tegnap éjjel, hogy kiteszem a vitrinbe, tudom, hogy az enyém, és persze nem nyúlok hozzá, csak messzebbről figyelem. De ő nem hagyta magát, közel lépett és a sejtjeim legapróbb zugába is bekuckózott. Én vettem a levegőt, de ő szívta el, én gondolkodtam, de ő irányított.
Forogtam kétségbeesetten az elhagyott Swissair gép mellett, a bájos, füldugó alakú Boeing mellett és nagyon messze, nagyon elhagyatva láttam magam mindentől. Borús idő volt, kicsit szeles, nem látszottak a csillagok. Nem volt még az a negédes mentség sem, hogyha Edit felnéz az égre ott, ahol van, ugyanazt az eget, ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, és hogy ez egy kicsit összekapcsol minket.

Nem.

Semmi nem kapcsolt össze minket.

Csak ez a torokszorító emlékezés.


Itt állok.

Istentelen messze attól, hogy a karjaimba vegyem. Istentelen messze fizikailag, istentelen messze időben, istentelen messze társadalmi funkciót tekintve. Istentelen messze mindenhogy. És ez az érzés többször is a földre nyomott, úgy megfájdult mindenem a mellkasomban, hogy le kellett térdelnem. Hogy a messze álló társaknak ne legyek furcsa, úgy tettem, mintha találtam volna valami szart a betonon, amit most vizsgálgatok, de a vizsgálat eredménye mindig csak az lett, hogy nem, ezt így nem fogom bírni.

Örültem, mikor hajnalban felbukkant egy reflektor, és egy aggregátort szállító teherautó a Swissair gép felé vette az irányt. Ha most rácsatolják a töltőre, akkor nemsokára indul és akkor megjelenik a többi szolgáltató, a kerozinos, a csomagosok, a takarítók, a légi utaskísérők, a pilóták, az utasok, a földi irányítók és a rámpások, akik kitolják a parkolópályáról a felszállópálya felé. Vagyis ez a vizuális élmény kitörli majd Editet.

De micsoda kurva világ az, ahol akkor érzem jól magam, mikor végre elfelejtem a barátnőm?