Centi_30.jpg286

 

 

 

 

Augusztus 7  Péntek

Persze, aztán rögtön egy újabb Rövid Ugrás, délutánra kellett mennem megint F2-re kampózni. Azt mondták a többiek, hogy az Afrikából és Ázsiából érkező gépek mindenféle bogarakat be tudnak hozni, nemrég én is láttam, ahogy az iráni Jumbo-ból kirajzott egy csomó légy.
Az idősebbek szerint, bár magyarázatuk nincs rá, de ilyenkor augusztus-szeptember környékén jön át nagyon sok minden. A csomagok között, de akár az utastérben is megbújhat, itt meg egyszerűen előmászik. Én ma a Nigériából jött gép mellett fedeztem fel valamit.
Mivel ha épp nincs fel-leszálló gép, hirtelen elég ingerszegény lesz a terep, így mindenféle biszbaszt megvizsgálok.  Ami kitüremkedik, elüt színben a betontól, azt megnézem. Néha kavics, néha elmállott kerékgumi darab, néha anyacsavar, néha csomagról leszakadt műanyag névtábla, mindenesetre semmi nem kerüli el a figyelmem. Ha ilyesmi nincs, akkor a beton repedéseit követem, méregetem melyik hány lépéses, milyen hosszú.

Ma megláttam egy egész méretes fekete púpot. Aztán közelebbről az is látszott, hogy mozog. Egy jó három centis, kitinpáncélos bogarat találtam. Lassan haladt, volt időm megfigyelni. Ami feltűnt elsőre, hogy iszonyú erős kampós csáprágói vannak. Erős, robosztus feje csatlakozott a páncél fedte potrohhoz. A kitinpáncél fekete színébe a vállaktól a fenekéig két szabályos fehér szaggatott vonal húzódott. Egy darabig hagytam, hadd menjen amerre akar, aztán piszkálni kezdtem, azt is mondhatnám, hogy barátkozni. Találtam egy kisebb fapálcát és azzal bökdösve figyeltem a reakcióit.
De abból nem volt neki sok.
Meg-megállt, behúzta a lábait, de hirtelen lerohanás-szerű támadást nem intézett, ezért felbátorodtam és felemeltem. Így sem tűnt félelmetesnek.
Viszont a csáprágója az az volt. Közé tettem a kis pálcikát és ő olyan erővel szorította meg, hogy alig bírtam kiszedni közüle. Kitaláltam, hogy letesztelem. Hátragyalogoltam ahhoz a szellőzőhöz, ami a beton közepén szolgált nekünk búvóhelyként. Itt szoktuk a ciha eredményét elfogyasztani, ezért az egész egy nagy szemeteshez hasonlít. Papírzacskók, üdítős dobozok, tálcák, és persze étel, ital maradék. Bekushadtam ide és különböző súlyú tárgyakat emeltünk fel ketten. A bogaram rettenetes erővel bírt, gyakorlatilag mindent fel tudtunk emelni. Igazából a bajom az lett, hogy nem találtunk olyan tárgyat, ami nehézséget okozott neki.

A dobozok, tálcák üresen nem túl nehezek, mást meg hirtelen nem láttam. Végig pásztáztam a betont, kibaktattam a szélére, a bokros részre, de semmi olyanra nem bukkantam, ami nem lett volna eleve túl súlyos vagy túl könnyű neki. Ami szóba jöhetett azt mind megemelgettük, behelyeztem a csápjai közé a tárgyat, ő rögtön ráfogott, a hungarocellbe hangos roppanással bele is mélyesztette, de csak addig tartotta, amíg én rángattam.  Amint nyugton voltam, azonnal elengedte. Ha a tárgyat hagytam a saját súlyánál fogva lógni, akkor is erősen megtartotta.
De az elégedetlenség belém férkőzött.
Bosszantott, hogy itt egy remek markoló és nem tudom kihasználni. A fémtárgyakról lecsúsztak a rágói, némelyik tárgy szélesebb volt, be sem fért, de én mániákusan pakolásztam elé, amit csak értem.

De nem volt jó sehogy.

Aztán mentő ötletem támadt. A zsávolyfelső zsebének a hajtókáját csíptettem be vele, át is lukasztotta mindkét rágójával, és erősen belecsimpaszkodott. Egy kicsit el is tudtam engedni és lógott a mellkasomon. Majd megfogtam megint két oldalt a potrohát és húzni kezdtem. Arra voltam kíváncsi milyen erővel kell húznom, hogy elengedje. Nagyon erősen tartotta, az eszembe sem jutott, hogy talán ilyenkor el sem tudja engedni, olyan kampós a csápja. Nem gondolkodtam semmin, csak húztam. Meglepődve tapasztaltam, hogy egész hosszan ki tudom húzni a fejet a potrohából és kibukkant a tojáshéj hártyájához hasonló, vakító fehér nyaka. Nyúlt, feszült, én tágra nyílt szemmel bámultam.

Aztán fel sem fogtam mi történt, hirtelen minden elsötétült és olyan erős fájdalom hasított a szemembe, hogy hangosat kiáltva ugrottam hátra és engedtem el a bogarat. Még emlékszem a spriccelő hangra, tán még a sugárra is, de most épp semmit nem láttam. Valami iszonyú erős, hányingert keltően büdös maró folyadékot lövellt hajszálpontosan a szemembe. Azonnal elöntött a könny és a takony, prüszköltem, dörzsöltem a szemem, de ezzel csak még jobban szétkentem az anyagot, még jobban csípett.

alien___h_r__giger_pitch___by_adonihs-d2xjobm.jpg

Könnyek közt, félig vakon botorkáltam a szellőző felé, inkább csak sejtettem az irányt, mert ha kinyitottam a szemem még vadabbul hasogatta a retinám az anyag, és a könnyek közt semmit nem láttam, az volt az érzésem, a könnyek nélkül is homályosan látnék. Megijedtem, hogy meg fogok vakulni, szinte futottam csukott szemmel a szemetes szellőző felé és amint valahogy elértem hisztérikusan dobáltam szét a dobozokat. Vizet vagy üdítőt kerestem, hogy kimossam a szemem, de semmit nem találtam, csak ragacsos kartonokat meg a földön szétfolyt gusztustalan foltokat. Minden ragacsot végigtapogattam, minden flakont megrázogattam, mégsem találtam semmit. Leguggoltam a szeméthalomba, hátamat a szellőző fémkéményének döntöttem és szipogva vártam, hogy elmúljék a méreg hatása. Nagyon lassan tisztult a látásom, dörzsölgetni nem mertem, csak igyekeztem a lehető legjobban könnyezni, bár ezt a reakciót kiváltotta maga az anyag is.
Szép lassan végül kimosódott a szemem, ijesztően vastag hártya képződött a szemlencsém előtt, pislognom kellett sokat, hogy a szemem sarkába kicsusszanjon és ki tudjam törölni, de nagyjából húsz perc alatt helyreálltam. Bugyogott benn a bosszúszomj, végigkutattam a betont, minden apró szart megpiszkáltam, de nem akadtam a bogaram nyomára. Nem baj, végül is jó így, ha rábukkanok, biztos eltaposom, de nem hibás, tulajdonképpen én voltam a fasz.

Centi_30.jpg327

 

 

 

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

markos1.jpg

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.