Centi_30.jpg23

 

 

 

 

1988. április 26. kedd


9. nap laktanyafogság

Ma azzal ébresztett hétkor az ügyeletes, hogy a tisztek ajándékot adtak.
Nem szokás kimenőt adni laktanyafogságát töltő katonának, de nekem írtak ma könyvet.
Körletelhagyási engedélyt kaptam 8:00 - 12:00 közt.

Úgy fájt a fejem a tegnapi berúgástól, alig értettem meg, mi a helyzet.
Aztán csak annyit mondtam, hogy dugják fel a seggükbe, én ennyi időre ki nem megyek.
Hagyjon aludni.

Nem tudom, melyik tiszt szerette volna a képembe mondani, hogy volt olyan kegyes nekem megkegyelmezni, nem tudom, mit akarhatott, mert hogy tőlem azt az örömet nem kapta volna meg, hogy valóban kegynek tartsam, de még azt sem, hogy megköszönjem.
Az biztos, hogy nyolckor még egyszer beküldte az alegység ügyeletest.
Az jelezte, hogy jelenésem van az tiszti irodák előtt, ha ki akarok menni. Nem akartam, így csak fordultam egyet az ágyban.
Öreg vagyok, hogy ugráltassanak. Van annyi szabadságom, hogy eldöntsem mit akarok, mit nem, a kötelező dolgokon kívül.
Ha nem akarok kimenni, nem megyek.

Jó sokáig aludtam, aztán elmeséltem a tegnapi sztorit Koritának, a korosztályombeli körlettársamnak. Ő tegnap délutános szolgálatban volt az esemény alatt, aztán Rövid Ugrással ment délelőttre, és csak most hall arról, hogy Tatárékat megszopatták. Közben bejött Bíró Zoli is és mondja, hogy volt még egy esemény tegnap, tudnunk kell róla.
ultra.jpg
Éspedig, mikor Tatár vitte az ultrát a körletbe, kiejtette a kezéből és elég sok a folyosó kövén maradt. Nyilván nem ő maga takarította fel, de hogy ne maradjon ott, visszaballagott az ügyeleteshez, történetesen Binderhez.

– Kiömlött az úútra az úútra! – mondta mély hangon.

– Hogy micsoda?

– Mondom! Kiömlött az úútra az úútra! –  mutatott Tatár a folyosó vége felé.

Bindernek összeállt a kép rögtön, mondják a szemtanúk.

– Útra baszdmeg? – vihogott fel. – Az folyosó, te fegyverneki marha.

Ennek a mondatnak minden szava igaz volt, ezzel Tatár se tudott ellenkezni.

– Nem baj. De kiömlött.

– Micsoda?

– Az úútra, mondom.

– Oké tudom, hogy hová, de micsoda?

Az úútra, baszdmeg Binder, ne bosszants már te is. Kiszóródott a zacskóból, söpörtesd fel valakivel!

– Az egyesben van Zombori, szólj be neki Tatár, hogy én üzenem, hogy kiömlött az úútra az úútra! De hangosan mondd, hadd halljam én is! – vihorászott Binder. – ÚÚTRA, baszdmeg Tatár!

Zoli szerint ma, aki csak látja Tatárt, kérlelni kezdi, hogy mondja el, hogy kiömlött az úútra az úútra!

Ilyen ízes, parasztos kiejtést hónapokig keresnek a nyelvészek vidéken, öröm az ilyet hallani.
Mi több, vidámság és felhőtlen kacagás.

Talán csak Tatár nem szórakozik annyira jól, de nagy a gyanú, hogy hosszú hónapok múlva is lesz, aki ezt a mondatot hallani szeretné.

 ultra_1.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg422

 

 

Március 24. Kedd

 

Már egy ideje Robi délutánra oszt be, ha teheti. Télen szeret sokáig aludni, ezért kellett nekem korán kelni, most viszont jön a jó idő, az igazi tavasz, értékessé kezd válni a délután. Tehát én maradok estig mindig. Ma nagytakarítás van a konyhán.

Robi nyilván nem nagyon serénykedett, gondolom derogált neki, viszont engem azért meg akart szopatni, ment is az ultráért a raktárba, én meg kiabáltam, hogy tudom, hogy kell konyhát takarítani, ne merészelje szétszórni, húzzon fel inkább a körletbe, de nevetve haladt a konyha felé.

Benn Basával találkozott, aki tanúja volt a szóváltásunknak. Egy felmosófával a kezében állt benn.

– Ma én takarítok! – mondta kihívóan Robinak. Egyébként elvileg jóban voltak, de én KisMágus vagyok, tegnap Basa helyett voltam szolgálatban, értettem miért teszi. Meg ahogy észrevettem, Basának nem nagyon tetszett, ahogy Robi engem kezelt és némi feszültség kezdett köztük is kialakulni. A faszkalap egy öreg katonának nem rúghatta be az ultrát. Pedig látszott minden rezdülésén, hogy ez az egyetlen vágya. Még próbálkozott kicsit, Basa öreg vagy, itt a kopasz, miért te csinálnád? De Basa tántoríthatatlan volt.

– Ma én takarítok! – mondta újra.

Miközben Robi óvatosan letette a mosószert a földre, a feje felett Basa rám kacsintott. Szélesen visszamosolyogtam, és mivel láttam, hogy Robi végignézte ezt a jelenetet, vigyorogva biccentettem neki,  a fejemmel jelezve az irányt az ajtó felé.

Legnagyobb örömömre tajtékzani kezdett.

– Megszopatlak köcsög! Vért fogsz hugyozni! Holnap megnézem a konyhát és ha csak egy hajszálat találok…

Basa utána kiáltott – Mondtam, hogy ma én takarítok, tökéletes lesz, nem találsz benne hibát holnap, vagy ha igen, te csinálod meg!

Robi a kacagásomtól kísérve robogott ki.

– Na gyerünk kopasz, ne tátsd a szád! – pirított rám Basa kajánul és már repült is az ultrás zacskó. A fejem melletti falon csapódott szét.

Összeszorított szemmel szaladtam messzebb, kézzel tapogatózva.

– Kurva nénikéd, Basa! – prüszköltem felé. Ő már a vödrökbe engedte a vizet, vihorászva szaladt velük ki a mosogatóból, addigra elült az ultrapor és már-már öntötte volna fel, amikor kiértem a raktárból. Kicsit meglepett arcot vágott, ahogy szétcsattant az ő feje mellett is az ultrás zacsi. De arra még volt ereje, hogy az egyik vödör tartalmát az asztalok felett a képembe öntse.

ausztrália hab áradás2.jpg

Szitkozódtunk mindketten, tüsszögtünk, marta a torkunk az ultra, de szereztem egy vödröt én is és felváltva fröcsköltük egymást.

– Na jó, jó! Nyugi, elég! – csitítgattuk egymást mikor már tökéletesen eláztunk – kezdjünk neki!

Most habverő versenyt rendeztünk, a sikakefével akkora habot csináltunk, hogy alig látszottunk ki belőle. Én készítettem nagyobb habot, jól jött az adyligeti rutin.

Vihorászva kergetőztünk, nekem sikerült habsapkát kenni a fejére, ő szakállat akart mindenáron csinálni rám. A lámpatestekről is habos lé csöpögött. Mikor meguntuk percek alatt eltüntettük a nyomokat, levertük slaggal a habot, letöröltük, amit kellett.

– Nem kell nagyon – mondta Basa nevetve – Robi megcsinálja holnap, ha nem tetszik neki.

Az elképedt társak közt mentünk a körletbe csurom vizesen.

00021847.png

Basa eldicsekedett, hogy megszopatott, de mikor elmeséltem, hogy hogy nézett ki az általam ráadott habsapkában, megint beígért egy alapos szopást.

– Basa baszki, milyen szopatás az, ahol az öreg katona vizesebb és többet sikál, mint a kopasz? De küzdelemnek nem volt rossz! – röhögtem.

– Ja, – válaszolta – küzdelemnek nem volt rossz.

Centi_30.jpg 466

 

 

Február 8. Hétfő

 

Híre ment, hogy igazi katona akarok lenni. Ez már mindenkit meggyőzött arról, hogy nem vagyok beszámítható, de a délutáni szolgálat után a szívasd, ki tudja meddig szívathatod” elve alapján, a konyhára rendeltek az öregek. Horváth – egy mátészalkai leszerelő autószerelő – vállalta magára a feladatot, a többiek dörzsölték a kezüket, tökéletesen megbíztak a srác szaktudásában, még a tegnapi kövér hentes is szívesen adta át a szívatás jogát neki. A legnagyobb szája a Kónyának volt, kiabált, hogy könyörgöm, akasszuk fel.
Még odaszóltam hogy kapja be, de a Horváth a kezembe nyomott egy adag ultrát.

– Sikáld ki az üstöket, kopasz!

Tapsvihar tört ki, Kónya a térdét csapkodta örömében.

kicsi1_d436_5_big.jpg

A konyhán kilenc, 400 literes üst volt, mind majdnem mellig ér, nem egyszerű feladat kipucolni. De azért mosolyogtam és hogy ne lássák, hogy le lennék törve, jó magasra feldobtam az ultrát és egy kétkezes fakanállal a röhögők fejek felett, az egyik üst felé ütöttem. Reptében szétdurrant, hatalmas porfelhő lepte el az alatta csodálkozó arcokat. Meglepetésük csak az első lélegzetvételig tartott, az utána felharsanó tüsszögést, szitkozódást kihasználva kilógtam a konyhából, s berohantam a zöldségraktárba. Leültem a krumpliszsákokra és vártam. Hallottam a nagy szaladgálást kinn, gondoltam megvárom, míg elcsendesednek. A várakozás elálmosított, fejem behúztam a térdeim közé.

Arra riadtam, hogy a Kónya rázza a vállam, közben kiabál:

– Gyertek gyorsan! Itt alszik a szemétláda!

Másodperc törtrésze alatt felmértem, hogy elég kedvezőtlen helyzetben vagyok, már nincs meg a biztonságot adó magas krumpliszsák halom, jó messze vagyunk mindentől, homályos raktárhelyiség, tökéletes egy alapos veréshez, felugrottam, s Kónyát félrelökve kiszaladtam. Futottam a konyha felé, közben beugrottam a fekete mosogatóba, ott mindig szokott lenni valami takarítószer, felmarkoltam egy fél doboz hypo-t, az ajtóban lelassítottam, és az üstök közé már higgadtan, nyugodtan léptem be. Odamentem a Horváthoz.

– Na, kezdhetjük? – kérdeztem.

Nekem ugrott.

– Dvorszky, hol a szarban voltál? Fél órája keresünk! – dühöngött.

– Hypoért mentem, de csak ennyit sikerült szereznem, esetleg te is megpróbálhatnád, hátha nagyobb sikerrel jársz.

Kicsit lehiggadt.

– OK, OK, majd utánanézek. Ezzel kezdd, itt. – bökött a legközelebbi üstre.

Már javában sikáltam, mikor betoppant a Kónya.

– Na itt van! – mutatott rám. – A zöldséges raktárban aludt, én találtam rá!

Horváth közelebb jött, már tele volt a töke.

Én ébresztettem fel! Ott aludt a rohadék! – fröcsögött a Kónya.

– Na mit mondasz erre? – hörgött rám Horváth.

A lehető legnyugodtabban feleltem:

– Azt, hogy hazudik.

Kónya hangja elbicsaklott.

– Ez… ez nem igaz! Te hazudsz, baszd meg! Én találtam rád!

Horváthhoz fordultam.

– Hazudik. Tudod, hogy utál engem. Szereztem hypo-t, most sikálom ezt a szart. Mi kell még?

– Jó, jó, folytasd.

Horváth vállon ragadta a Kónyát, s kikísérte a konyhából.

– Ne aggódj, úgy megszívatom, hogy az anyját sem fogja utána megismerni!

Aztán módszeresen végigjárta az összes üstöt, mindbe több kiló ultrát szórt.

– Addig csinálod, míg kész nem vagy!

Vállat vontam, akkor van időm.

Hogy könnyebben hozzáférjek, bemásztam az üstbe. A konyha kiürült, kihűlt, fűtés csak az öltözőben van, ott mondjuk minden leolvad a radiátorról, olyan mintha az egész laktanyára szánt meleg a konyha öltözőjében koncentrálódna, de maga a konyha, ha megszűnt benn az élet, lassanként áthűlt. Horváth egyre szorosabbra húzta a mikádóját, látszott a lehelete. Időnként kimásztam, bekapcsoltam az üstöt egy rövid időre, épp hogy átmelegedjen, majd visszamásztam. Nekitámasztottam a hátam az üst meleg falának és mozgattam a kezem, legyen hangja, hogy tevékenykedem.

A seregben sok katona kezdett igen komolyan inni, Horváthról az a hír járta, az itteni orvosok szerint fél évnél nincs több neki hátra. Ült egy mocskos főzőzsámolyon és zöld orvosságos üvegből kortyolt nagyokat.

– Fagifor – mondta, mikor kérdőn pillantottam ki rá az üstből – Torokfájásra adják. Jóban vagyok az egészségügyiekkel, naponta kapok 4-5 üveggel. Tiszta alkoholt nehezebb szerezni.

Alacsony, köpcös, kerek arcú fickó volt, állítólag 21 éves, de negyvenötnek látszott.

Hirtelen zokogásban tört ki. Lábai közé engedte a kezeit, lehajtotta a fejét, s nagy széles hátát erőteljesen rázta a bánata. Döbbenten lestem ki az üstből. Abbahagytam a dörzsölgetést, vártam, mi lesz most. Nem nagyon akart vége lenni a jelenetnek.

– Te Horváth! Mi baj van? – kezdeményeztem.

Bamba, könnyáztatta szemekkel nézett fel.

– Dvorszky! Egyszerűen nem tudok berúgni. A hatodik üveg Fagifort nyomom le, s még az alkoholt is tisztán iszom, szedek mellé egy csomó gyógyszert…

Közben egy marék tablettát szórt ki a földre maga elé. Arcát beletemette a tenyerébe és hangos üvöltés kíséretében zokogott bele.

– Egyszerűen semmi nem segít már. Nem tudok berúgni!

Beleereszkedtem az üstbe röhögni.

– Hogyan iszol tiszta szeszt? – kiáltottam bentről.

Szipogások, horkantások közül bugyborékolt felém a hangja.

– Sok vizet kell inni utána rögtön, akkor nem égeti a beleket annyira. Aztán mehet rá a tabletta. De reggel, ha nem nyelek azonnal valami alkoholt, szétszaggat a gyomorfájás. Annyira fáj…

Csend lett, pár percet vártam még, aztán kikukkantottam. A srác bizonytalan mozdulatokkal szedegette a gyógyszereket, felét a zsebébe, felét a szájába tömködte. Negyed óra múlva hangosan horkolva aludt. Felmelegítettem egy üstöt amit nem vizeztem még be, közben a lefolyóba söpörtem belőle az ultrát, bele hajtogattam egy tojásos kartondobozt, s bevackolódtam. Éjjel kettő óra körül ébredtem, az üst kihűlt, kezdtem fázni. Kimásztam, lemostam slaggal a bakancsnyomokat a széléről, kiöblítettem a többi nyolcat is és felébresztettem a srácot. Ugyanabban a pózban ült, sárgás nyála vastag sávban csorgott a nyakába.

– Horváth! Horváth! Kelj fel! Menjünk aludni, eleget szívattál!

Hogy ne kelljen hozzáérnem, a képe elé dugtam a kétkezes fakanalat.

– Kapaszkodj bele, testvér.

A fakanál nyelével noszogatva kitaszigáltam a konyhából, beállítottam a körlete felé.

– Jó éjszakát, Horváth! – hátulról megböktem a fakanállal jó erősen. Elindult, én még mint egy lándzsát, hajítottam a konyha belseje felé a kanalat, nagyot csörrent valamin, aztán aludni indultam.

Centi_30.jpg 483

 

 

 

Január 22. Csütörtök

 

Ma is röhögve rendelt sikálni a nyüzüge. Látszott a szemén, hogy azt hiszi, most úgy szétszopat, az anyámat se fogom megismerni. Az örömét néha elrontottam azzal, hogy a szájára mutogattam, vagy úgy csináltam a számmal, mintha épp fújnék valamit. Ő messziről szitkozódott, fenyegetőzött, de aztán eluntam ezt is.

Sikáltam megint egész nap, reggel hattól délután négyig. Ebéd után szereztem egy hosszabb nyelű sikakefét, már hajlonganom sem kell. Óránként elballagok a vállamon a kefével, újabb doboz hypoért, ultráért, senki nem zaklat, azt gondolják, akkora szívás, amiben részem van, épp elég.


Szolgálat után most már csak fekszem, havat nem megyek lapátolni, napok óta már nem is nagyon kell. Senki nem piszkál, azt gondolják, azért vagyok csöndben, mert megzakkantam.

Centi_30.jpg 484

 

 

 

Január 21. Szerda

 

Reggel ébresztőnél figyelmeztettek a többiek, hogy a Kónyával vigyázzak, igazi pesti vagány, nem tűri, ha ellentmondanak neki, nagyon meg fog szívatni.

És tényleg, ahogy a konyhába léptem, elkapott és újra a tegnap reggeli ostoba vigyorával árulta el, hogy most igazán testhez álló feladatot talált.

Nem kommentáltam, hanem csak barátságosan megjegyeztem, hogy este kiderült számomra, miért fújják a belet.

– Ha megmondtad volna, mire kell, nem lett volna belőle ekkora balhé. – mondtam bizalmaskodó mosollyal.

Békülékeny hangulatban volt, átkarolta a vállam és cinkosan össze is kacsintottunk:

– Nem gondoltam Dvorszky határőr, hogy ezt egy szakácsnak mondani kell!

Mosolyogtunk egy kicsit még egymásra békésen, aztán megjegyeztem:

– Egy szakácsnak tán nem kell mondani, de egy igazi pestinek igen…

Gyanakodva figyelt.

–…én nem vagyok akkora paraszt, hogy mindenféle szart a számba vegyek! – mondtam és a nyomaték kedvért az ő szájára mutattam.

– Dvorszky! A kurva anyád! Széttéplek!

Ekkor már a sütőlap túloldalán voltunk, vigyorogtam rá kegyetlenül és ha elindult felém, a másik irányba mozdultam. Lassan ideértek a többiek, kérdezősködtek, majd magyarázták a Kónyának, hogy ne csináljon hülyeséget, egyszerűen csak szívasson meg, hogy beledögöljek.

Ez végül is mindenkinek tetszett, így a nyüzüge valamivel higgadtabban mondta el, mit csináljak.

 

A konyha egésze téglavörös burkolólappal volt fedve. Hatalmas előnye a vízállósága, annyi vizet locsolhattak ki nekünk az öregek, amennyit csak akartak. Volt egy másfél négyzetméternyi terület a húselőkészítő előtt, a sarokban, ahol nemrég csatorna-javítás miatt a munkások felszedték ezt a vörös burkolólapot, később aztán vajszínűvel pótolták. Idevezetett a Kónya miután lehiggadt.

– Itt ez a terület. Vajszínű. A feladatod, hogy ezt fehérre sikáld, kopasz! Azt gondoltam reggel, hogy egy-két óra elég lesz ebből, de ma egész nap ezt fogod csinálni, hülye gyerek!

Vállat vontam, messzebbről néha még mutogattam a hasamra, a beleimre, a számra, meg rá, miután egy vastagnyelű sikakefét szereztem. Őrjöngött, de közelebb nem merészkedett, mert ilyenkor látványosan megemeltem a kefét.

Fellocsoltam a vajszínű részt, nyomtam rá hypo-t, ultrát szórtam rá, hadd habozzon és nekiláttam. Ha elfogyott a hab, lenyomkodtam a vizet lehúzófával a lefolyóba és kezdtem mindent elölről. Egykedvűnek, de inkább jókedvűnek igyekeztem látszani, ne gondolja, hogy ez nekem olyan nagy büntetés.

Reggel hattól délután 4-ig sikáltam.