514

December 22. Hétfő

Ma van az Eskü. Persze mindenki a végét várta, amikor végre újból kicsit szabadok lehetünk.

27 nap után végre kiengednek minket 4 órára. 27 nap nem sok, de fényévekre került a laktanyán kívüli élet és fel nem foghatóan sokáig, még 514 napig marad ez az állapot.

Apu, Anyu a két öcsém és két jó barátom jöttek el. Miután kiengedtek a laktanyából, kocsival mentünk egy étteremhez. Parkolóhely keresésekor minduntalan kiértünk a városon kívülre. Amikor gyalog megyünk terepre, akkor sokkal nagyobbnak tűnik Sopron. Viszont a közepe nagyon szép.

  „Én ………………………………….. a dolgozó magyar nép fia esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak hűséges katonája leszek.

A népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes rendeleteihez híven becsülettel teljesítem kötelességeimet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem.

Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen, életem feláldozásával is megvédem. Az ellenséggel soha, a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozom, ellene mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat, szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve, győzelemre viszem.

Parancsnokainkat, zászlóinkat, elvtársaimat (bajtársaimat) megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom.

Példaadóan viselkedem és a fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a népek szabadságának harcosává nevelem.

A fegyveres erők vagyonát és más népi vagyont megőrzőm és megőriztetem. A szolgálati és állami titkot híven megtartom.

Békében és háborúban egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsülettel élek és halok.

     Ha pedig a haditörvényeket megsértem, eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.”

515

December 21. Vasárnap

Vasárnap van! A Karácsony és az Eskü előtti utolsó vasárnap. Még ébreszteni is csak hét után jöttek be. Fel kellett öltöznünk, megigazítani az ágyat, vissza rá már nem fekhettünk. Egész délelőtt azon a kemény, kényelmetlen hokedli-szerű stokin kellett ücsörögnünk, még vizelni is engedéllyel mehettünk csak ki.

Ennek mi értelme?

A földre nem ülhettünk le, az ágyra nem fekhettünk fel, járkálni nem volt szabad.

Ne olvassunk!

Azt a buzi értelmiség csinálja, ne majmoljuk őket. Beszélgetni se nagyon kezdjünk, az zavarja az alegység-ügyeletes fülét, elvégre vasárnap van, csendesen, békésen kéne eltelnie. És a stokit se húzogassuk, mert összekarcolja a padlót.

Órákat üldögéltünk, én egész jól tartottam magam, de a bikanyakú 11 óra körül elaludt és lezuhant a stokiról. Dörmögött valamit, aztán visszahelyezkedett. Az alegység-ügyeletes időnként benézett, leellenőrzött minket, s azzal vigasztalt, hogyha elégedett lesz velünk, akkor délután rá lehet majd feküdni az ágyra.

– De addig kussoljanak! Ne legyen mocorgás, nyikorgás és semmi egyéb! – vigyorgott ránk kajánul, mielőtt kiment.

Szabó fojtott hangon szólt a Komárihoz.

– Odakötözlek az ágyvashoz, baszd meg! Meg ne moccanj, mert szétverem a fejed! Nem akarok miattad este is görnyedni a stokin!

Komári egy szót sem szólt, talán meg sem hallotta, de azért nyugton volt ebédig. Az ebédlőben a vasárnap tiszteletére, teljes csendben, és állva kellett elfogyasztanunk az ételt. Elég körülményes volt a sárga tálcát megtartani egy kézzel. A szomszéd asztalnál a kézigránát dobáson jeleskedő szerencsétlen, szemüveges, fajankó, megbillentette a tálcát, a kanalat tartó kézzel utánakapott egy taníthatatlanul groteszk mozdulattal, az evőeszközt a szájában hagyta, de az elkezdett kifelé csúszni, amit még néhány másodpercig, a száját erősen összeszorítva próbált megtartani, kevés sikerrel. A szemeivel tán a száját kereste, összeugrottak középre, lefele fordultak, és ott kétségbeesetten köröztek, mintha a szemüvegkerettől nem tudnának szabadulni.

A kanál szívásától összehorpadt arcán piciny változást okozott a meghökkenés, csak a szája nyert vékony csíkból O alakot. Az evőeszköz először a tányér szélére zuhant, kimarkolt egy adagot a levesből, s – miután a fajankó nyakára, a gallér mögé és az arcára löttyintette -, folytatta az útját lefelé a tálcáról. A fiú egyik kezével még utána kapott, de megbillentette a tálcát és a leveses tálka vészes iramban indult a kanál után. A fafej még egy utolsó mozdulattal próbálta egyenesbe visszahozni a tálcát, de nem sikerült. A leveses tálka rátámadt a fiú mellett álló társára, s már mentek is utána a zsemlegombócok. A gombóccal hasba lőtt katona nagyot ugrott hátra az ijedtségtől, és az ő tálcája is elszabadult. Mintha ezzel trendet teremtettek volna, a velük szemben álló sor, hangosan röhögni kezdett, és dominószerűen potyogtatták el a cuccaikat. Sejtettem, hogy a jókedvünket elrontják a konyhaügyeletesek, és lám!

Erőteljes hangon teremtették le az érintetteket, ha jól hallottam velük a konyhát takaríttatták egész este, minket, vétlen szemlélődőket, kihajtottak az ebédlőből rögtön, pedig én még a levest sem fejeztem be. Misi a zsebébe, Szabó a szájába tömködte a zsemlegombócot. Ne vesszen kárba semmi!

Már rég a körletben ültünk a stokin megint, mikor Szabó még mindig zsemlegombóc-darabkákat erőltetett le a torkán a szájából, nagyokat hörögve, krákogva. Hirtelen erőteljes köhögés vett erőt rajta.

– A nyomorult életbe, az orromba ment! – préselte ki valahol, szájából pedig nagy ívben repkedtek a darabkák. Fújtatott, prüszkölt, horkantgatott, hogy megszabaduljon a szorult helyzetéből, de a zsemledarabka nem adta magát könnyen. A torkában megbúvó maradékok is csatába indultak, s Szabó mozgását figyelve, láthatóan hol a gyomrát, hol a tüdejét akarták megtölteni. Az erőteljes köhögés, harákolás között egy-egy felismerhetetlen kiáltás keresett utat magának. Közben lassan a fuldoklás a földre nyomta, letérdelt, egyik kezével a stokiba kapaszkodott, a másikkal idegesen kotorászott a torkában. A krákogás valamit segíthetett, mert megnyugodni látszott, az oldalára ereszkedett, fejét leejtette, elnyúlt a földön. Bár ritkuló ütemben, de még összerántotta a testét valami görcs, mégis lassanként elernyedt. A szájából időnként kiforgatott egy-egy bizarr formájú göböcskét, amik aztán rendezetlen mintával övezték az arcát. Mi, a körülötte lévők, a parancs szerint meg sem moccantunk, ültünk a stokin csendben. Szabó hangosan szuszogott még, amikor az ügyeletes belépett.

– Na emberek! – mondta miközben az ágysorok közt gyalogolt – Mostantól szabad foglalkozás! Elmondom mit nem szabad! Semmit, az ágyon fekvésen kívül. Fekszenek, kussolnak! Senki nem veri a répáját! Értve?

Odaért a földön fekvő Szabóhoz, akinek a pillája sem rezdült, ugyanúgy szuszogott, mint annak előtte.

– Ezzel mi történt? – kérdezte az ügyeletes.

– Fuldoklik.

A felettesünk érdeklődve hajolt közelebb.

– Az a szájából jött ki?

– Igen.

– Azt a mindenit! Tolják be az ágy alá, ne legyen itt útban! – mondta, aztán elindult kifelé – És a hangjukat ne halljam!

Ezzel kifordult az ajtón.

– Betoljuk? – kérdezte egy bátortalan hang messzebbről.

Szabó felemelte a fejét.

– Hülye! – hörögte.

Kiköpött még néhány zsemlegombóc darabkát, aztán felkelt, és az ágyára feküdt. Mindannyian követtük a példáját és aztán ki a gondolataiba, ki amije volt, belemerült.

Az ügyeletes néha-néha bekukkantott, nem csinálunk-e valami eszeveszett szabálysértést, de mindig elégedetten távozott.

Mélységes csend, angyali nyugalom szállt a teremre, a szerencsések álomba szenderültek. Végignéztem a nyáladzó szájakon, s ekkor egy hangos kiáltás zavart meg.

– Aúúúú…A fenébe!

Lenéztem az alsó ágyra.

– ÁÁÁáúúúú!

Lenn Szabó karikára gömbölyödve fogta a hasát és kiáltozott.

– Jézusom, mi történt? Mi van veled? – kérdeztem ijedten.

Nem kaptam választ, mintha meg sem hallott volna, egyre hangosabban jajongott. Az alvók felébredtek, s ők is döbbenten kérdezgették, mi baja lehet.

– Szabó! Mi lelt? Szólj már valamit! – kezdtem újra.

Továbbra sem kaptam választ, ezért leugrottam az ágyról, Misi is épp ekkor ért ide.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Mit tudom én? Egyszer csak kiabálni kezdett.

– Gabi! Szólj már! Mi baj van? – próbálkozott Misi is.

A jajongó most felemelte a fejét.

– Szarnom kell! – nyögte.

Értetlenül néztünk egymásra Misivel.

– Szarnod?! Hogy érted?

– Egyszerűen csak szarnom kell!

– És mitől ordítasz?

Most felénk fordult.

– Mert nagyon kell!

– Nagyon kell? Nem tudsz kimenni?

– De, de.

Kezdtük nem érteni a dolgot, Misi is bizonytalannak látszott.

– Hát akkor?

– Szorítja és csavargatja a belem!

– Azt értjük, de miért nem mész ki?

– Nem akarok!

– Mit nem akarsz?

Egyre többen figyelték a beszélgetést. Értetlen arcok gyülekeztek körülöttünk.

– Mit nem akar ez? – kérdezgették.

Megvontam a vállam.

– Miért nem akarsz kimenni? – kérdeztem újra.

– Nem akarok! Aaúúú… – válaszolta kínok között.

– De könyörgöm, miért, ha annyira szenvedsz?

– Nem szenvedek, élvezem! Aúú….

– Mi a lófaszt beszél ez? – kérdezte valaki. – Mi van? Mit élvezel?

– Aaúúú… Csak akkor megyek ki szarni, ha már nem bírom tovább! – mondta Szabó, már némi mosollyal az arcán. – De előtte, ahogy csavarja a beleim, az rohadt jó. Ritkán ennyire klassz, mint most. Imádom!

– Mi van? – értetlenkedtünk.

– Egyszerűen imádom a szarás előtti néhány percet! Aaúúú… Marha jó!

Rohadj meg! – kiáltotta néhány álmos, gyűrött fejű alak szinte egyszerre – Rohadj meg!

Ő hirtelen felpattant, elöl a hasát fogva, hátul pedig a kézfejét mélyen a fenekébe gyűrve tört utat magának.

– Mindjárt jön! Mindjárt kijön! – kiabálta, s kirohant a teremből.

516

December 20. Szombat

Reggel megint az ügyeletes recés hangja keltett. A gatyák persze nem száradtak meg éjszaka, csavarni lehetett belőlük a vizet. Szabó a sorakozó előtt a kályhára tette a sajátját.

Tegnap este már senki nem fürdött, mivel a mosástól elfogyott a meleg víz, ezért a sorakozó után tömött sorokban rohantunk néhányan bepótolni. A többi buzipendelyes alak közt elsőnek értem a zuhanyzóba, aláálltam, megnyitottam a csapot, és vártam.

Vártam, mert a víz nem jött.

– Nálatok működik? – kiáltottam át a szomszédos rekeszekbe.

– Nem! Biztos elzárták a főcsapot! – ez Szabó hangja volt – Nem tudom, mit fáj nekik, ha megfürdünk?

Most a bal oldalamról kiáltott valaki.

– Nálam egész hangosan szörcsög! Hallgassátok csak!

Tényleg sziszegett, buhákolt nálam is. Aztán, egyszer csak megindult!

– Mi a lótüdő? – ugrottunk ki alóla mindannyian. – De rohadt hideg!

Szabó állt mellettem.

– Ez… ez jégkása! – hebegte – Hogy lehet ebben megfürdeni?

És tényleg! A csövekből szép, krémes állagú jégkása bukkant elő, kisebb jéghegyet hozva létre a zuhanytálcában. Tanácstalanul álltunk előtte. Ki hallott még ilyet?

Ekkor megszólalt Misi.

– Odanézzetek!

Mögöttünk Komári zuhanyzott. Lábával módszeresen oldalra kotorta a jeget, beállt a jégfürdő alá, a mellére engedte, a tenyerével megtámasztotta, míg az olvadni nem kezdett. Azután alaposan átdörzsölte magát. Nem hagyta ki sem az arcát, sem a fenekét, semmit!

– Ez egy átkozott kyborg! Nem ember, az biztos! – dörmögte Szabó, de azért ő is lassan követte Komári példáját.

Mindannyian halálra váltan, kékre fagyva szaladtunk vissza a körletbe.

Benn az ügyeletes fogadott bennünket. Egy gumibottal igyekezett leszedni a kályhán lángoló alsógatyát.

– Ki volt az a marha, aki ezt idetette? Mondja azt, hogy véletlen volt, mert, ha kiderül, hogy szárítani akarta, akkor biztos lelövetem!

Közben a gumibot is időnként a kályhához ért, meg-megolvadt, és fura pikáns mellékízt adott a körletben terjengő, égett szarszagnak.

– Könyörgöm, miért nem mosta ki rendesen? – öklendezett a szakaszvezető.

Végre beleakadt a gumibot, s a gatyó a földre került. Az ügyeletes néhányszor még dühösen rátaposott, aztán az végképp kilehelte lelkét.

– Ki rakta ezt ide?

Szabó vonakodva jelentkezett. A raktáros dohogva utalt ki neki egy teljesen tiszta és száraz alsót. Viszont aznap négyszer mosta fel a folyosót.

517

December 19. Péntek

Tegnap este a tisztesek már nem engedték, hogy kimossuk a cuccainkat, kénytelenek voltunk mindannyian mások szaros alsóit felvenni. Nekem szerencsémre olyan jutott, ami érintetlen volt, de a Misi is, Szabó is rozsdásat szerzett magának. Gondosan kifordítottunk mindent és úgy vettük fel, de ahogy húztam magamra az éjszaka áthűlt atlétatrikót, alsónadrágot, azt hittem elhányom magam. Olyan érzés volt mintha más koszos, szürke habos, zsíros és kihűlt fürdővizébe kellett volna beleereszkednem.

Vvvááá...

Aztán este végre kimoshattuk a gatyákat. Szitkozódva, undorodva sikáltuk a cipőkefével. Fakó fényű, erőtlen lámpa világította meg a zuhanyzó és mosdó zöldessárga falait, a mosdókagylók szürkén, mocskosan, megtörten haldokoltak. Körben, a falakra felszerelt vékony, pucér csövek cikáztak le a csapokig, aztán tovább a zuhanytálcák fölé, és csak elvétve virágzott a végükön egy-egy rozsdás zuhanyrózsa.

Auschwitz jutott az eszembe.

Rideg, kegyetlen, nyomasztó.

A szaros gatyákat dörzsölgető társaim is végtelenül szánni valónak, menthetetlennek tűntek. Ahogy két nappal ezelőtt is, amikor a birkaszart keféltük.

A meleg víz nem volt gyakori vendég a laktanyában ezért mosni, ugyanúgy ahogy zuhanyozni is, az első néhány percben meleg vízben aztán hidegben tudtunk. Az erőteljesebb testalkatúak vagy akik többen alkottak egy bajtársi szövetséget és egyszerre léptek fel a társaikkal szemben azoknak jutott csap, de ott is csak vékonyan folyó víz volt, a többség csak benedvesítette, majd a durva szőrű cipőtisztítókefével az ablakkereten, a zuhanytálca csempéjén vagy a földön sikálta a megszerzett holmit.

Gábor hangja riasztott.

– Készen vagyok, menjünk innen! Hogy ezt a rohadt ablakot se üvegezik be, ilyen hidegben!

– Menjünk. – mondtam én is, s közben összehúztam a gyakorlóm gallérját.

518

December 18. Csütörtök

Egy héten csak egyszer volt fehérnemű csere. Nagyon vártuk. Múlt héten ez valamiért teljesen elmaradt, ráadásul a tegnapelőtt elázott holmijaink sárosak, vizesek voltak még. Hatalmas kupacba, a földre hajigáltuk a zoknit, alsónadrágot, törülközőt, atlétatrikót, aztán sorba álltunk és normál esetben tisztát vételeztünk a raktárból.

Két másik szakaszt meztelenül hajtottak az első emeleti raktár elé, mi legalább felvehettünk melegítőnadrágot. Másfél órája álltunk a széles folyosó két oldalán, egyre türelmetlenebbül, senki sem árulta el, mire is várunk tulajdonképp, a cuccokat mindegyikünk eldobálta már. A ruhátlan srácok arcát sütötte a meztelenségből adódó szégyenérzet, és kezdtek fázni is. Ingerülten kérdezgették, mikor kapnak végre alsógatyákat. Ellenségesen méregettek minket, nadrágosokat és haragosan kiabáltak ránk, ha valamelyikünk rajtuk felejtette – akár egy pillanatig is –, a tekintetét. Csak a Komári nem nagyon vette észre magát, de semmi mást nem tett, mint amit egyébként: bámult maga elé.

A pucérak persze sértésnek vették, hogy hiába kiáltoznak neki, meg sem moccan, továbbra is bambul a képükbe. Néhányuk agresszívan förmedt rá.

– Mit nézel, barom? Nézd a padlót inkább, mert letépem a fejed! Köcsög vagy? Széttéplek, ha nem fordulsz előre!

A bikanyakú nem mozdult, mintha szándékosan ingerelte volna őket. Tényleg úgy nézett ki, mindjárt széttépik. Két-három nagyhangú elindult felé.

Hirtelen Szabó penderült eléjük.

– Vissza, barmok! Egy lépést se tovább!

Felbátorodtunk mi is. Ennyit tesz egy melegítőnadrág.

– Álljatok vissza a sorba! – kiáltottuk többen.

– Kussoljatok! – válaszolták azok. – Azt a barmot akarjuk rendre teremteni! Nem moziban van!

Közben a meztelenek szépen felsorakoztak a nagyhangú társaik mellé.

– Ne álljatok elénk! A barommal van dolgunk!

Komári ügyet sem vetett a vitára, csak akkor riadt fel egy kissé, mikor Szabó megfogta a karját.

– Lehet, hogy rátok nézett, de köztünk van. Nem olyan második emeleti meztelen csiga, mint Ti! Gyertek, ha valami dolgotok van vele!

Annál mulatságosabb látványt, amit most az ellenfél nyújtott, nem sokat láttam. Testük teljes egészében hófehér, de mindnek elvörösödött az arca, mintha egy hosszú fáklyasor lennének.

– Szemétláda! – kiáltotta a legaktívabb meztelen, most jól látszott, milyen aránytalanul nagy a feje. – Ezt nem úszod meg szárazon.

A két ellenséges sorfal egymás felé indult. Én nem örültem különösebben, sosem verekedtem, most sem volt kedvem. Hirtelen felcsattant a raktárvezető tisztes hangja:

– Emberek! Ma nem lesz tisztacsere…

Itt elakadt. Most nézett ránk, rögtön felmérte a helyzetet. Kicsit hátrébb lépett, aztán az arcán apró mosollyal kérdezte.

– Jól látom, amit művelnek, katonák? Mi ez a sorfal?

Legyintett.

– Különben mindegy! Szóval… Egy hét múlva tudunk gatyát cserélni!

Rámutatott a szennyesgatya-dombra, szemében apró fény csillant.

– Mindenki válogassa ki a saját gatyáit, saját zokniját!

Néztem a meztelen sorfalat, a gyűlöletet a szemükben, a feszültséget a testtartásukban, a meghökkenést az arcukon. Néztem az esetlen testeket. Cikáztak a gondolataim.

Nem! Én nem akarom senki alsógatyáját magamra húzni! Két hete izzad benne a valaguk.

Pfújjj…

Viszont alsógatya kell ilyen hidegben a gyakorlópályán!

A raktáros hangosat kiáltott.

– Öt perc múlva senkit nem akarok itt látni. Értve?

Összetalálkozott a tekintetünk Szabóval.

– Gyerünk! – ordított és mint valami tigris, ugrott a dombhoz. Követtem, s mindenki, aki felocsúdott. Tépkedtük ki a szaros gatyákat a kupacból és próbáltunk jellegzetességekre bukkanni, kerestük a sajátunk. Már nem csak a meztelen volt az ellenség, de azért nagyobb fülest adtam nekik, mint a társaimnak és nagyobbakat is kaptam tőlük. A verekedés csak kialakult valahogy!

Ne szarozz annyit! – szólt Szabó – Csak a méretre figyelj! Szaladjunk a kantinba mosószerért!

Sikerült egy sértetlennek látszó gatyát találnom, az egyik zoknit az utolsó pillanatban elszakította egy kéz, amelyik megmarkolta és szorította, amíg bele nem mélyesztettem a fogam. Majd elengedtem, legyen az övé, gyorsan belemarkoltam a kupacba egy újabbért.

Aztán szaladtunk le a kantin felé, sokan követtek bennünket, de a meztelenek a kapunál –ahogy besüvített a jeges szél–, megtorpantak. Még láttam, hogy sokuk visszaindul, fel az emeletre, gondolom nadrágot húzni, de aztán futottam tovább. A szakaszunk felvásárolta az összes mosószert a kantinból, míg a meztelenek koszos alsókat hordtak még néhány napig.

519

December 17. Szerda

Éjjel, egészen az ébresztőig szárítgattuk a holmijainkat a kályha körül, különösen a surranót, de reggel még mindig tiszta víz volt mindenünk. Szerencsére egész jó idő volt, még a nap is sütött, mint tegnap, így nem fagytak el a tagjaink, csak fáztunk. Megint kimentünk a gyakorlótérre. Rajonként sorakoztunk fel kézigránát-dobáshoz. Nyolc ember fér el a fedezékben, ahol a gyakorlathoz kellett felkészülnünk. Hogy az összes raj egy időben végezzen, minden rajból egy ember lépett ki a gyakorlathoz.. Állok a sok, többnyire idegen srác közt, az egyiket, egy szemüveges, vékony gyereket hátba kellett taszajtanom, annyira zavart. A sisakja széle ütemesen kocogott a vállra húzott géppisztoly fémrészein, úgy remegett.

Bekushadtunk a földbe ásott fedezékbe, onnan kettesével szaladtunk előre a homokzsákokkal bélelt betonkeret mögé ahonnan támadó gránátot kellett a képzelt ellenségre dobni, majd futólépésben vissza. Előre taszigáltam a szemüveges srácot, gyanús volt, legyen messzebb. Egy másik fatökűvel kellett kiszaladnia. A gyakorlatvezető zászlósnak is lehetett valami sejtése, mert miközben a sűrűn meghúzott kis laposüveget dugta vissza a zsebébe, még egyszer elismétli:

– Emberek, ahogy tanulták, kiszalad, leguggol, kibiztosít, feláll, hátracsattant és elhajít. Megvárja mind a két detonációt! Mind a kettőt! Értik? Tudnak addig számolni? Maga is, Hemü? Nehogy belezavarodjon a számolásba! Két robbanás, utána rögtön vissza!

A kézigránát amúgy elég kezdetleges szerkezet, hosszú fanyél, rajta a nagyalakú sertésmájkrém konzerv. A hasonlóság nem véletlen –állítják a tiszteseink–, azért van, hogy a konzervgyár pillanatok alatt át tudjon állni kézigránátfej gyártásra, a burok alakja, anyaga ugyanaz, csak mást töltenek bele. Ki kell venni a biztosító szeget, aztán eldobáskor hátralendítés közben meg kell rántani, ilyenkor a csappantyú nagyot üt a gyújtófejre és némi késleltetés után felrobban.

A zászlós még egyszer kikérdezi a két alakot, majd kiküldi őket. Támadó gránátot dobunk, az csak egy pléhdoboz, inkább hangos fényjelenség, bár közelről az is halálos, de ami igazi roncsolást végez az a védekező gránát. Egy kukoricára emlékeztető vastag fémhéjat kell a sima gránátra csavarni, robbanáskor repeszdarabokká szakadva brutálisan pusztít. Na, ilyet nem kaptunk a kezünkbe.

Míg fut kifele, még ütemesebben verődik Hemü sisakja. Bentről figyeljük őket. Mindkettő felemelkedik a dobáshoz, Hemünek a háta mögé esik, a másik rendben eldobja a gránátot, majd befogja a fülét és háttal a homokzsákoknak leguggol. Ekkor látja meg maga előtt Hemü gránátját. Úgy néztük sokkot kap, mert becsukja és összeszorítja a szemét.

A zászlós bentről üvölt:

– Hemü vegye már fel, dobja el!! Elcsattantotta? Dobja már el!!

De Hemü csak remeg. Ezeknek az Isten mind ezt a szerepet adta. Filmből lehet ismerni az ilyen béna faszt. Kinézetre is mind egyformák. Görbe hát, keszeg alak, szemüveg, riadt tekintet.

Csak pár tized másodperc alatt játszódik minden le, a zászlós kipattan és a hordótestével, apró lábain, egyik kezével a sisakját tartva pillanatok alatt ott terem, felkapja a gránátot és eldobja. Hallani lehetett, hogy dobás közben elcsattan, mert Hemünek az sem sikerült, egyszerűen csak kicsúszott a kezéből. A zászlós a dobás mozdulatát tovább folytatva hatalmas pofont kever le Hemünek, aki erre összecsuklik a fedezék mögé. Felrobban mind a két gránát, a zászlós kirugdossa a kölköket a fedezékből és a bunkerunkig veri a hátukat.

– A két istenverte hülye! Hogy magukat minek hozta világra az anyjuk? Így akarják a hazát védeni? Kotródjanak a szemem elől! A többi hülye is! Mindenki! Kifelé innen!

Az alkoholtól amúgy üveges szemén látszik, hogy kijózanodott, a sisak alól vékony csíkban szivárog az izzadtsága, majd szünetet rendelt el. Remegő keze a zubbony gombjain játszott és csak akkor nyúlt be az üvegért, amikor én is kiugrottam utolsóként a fedezékből.

Hosszú eligazítás jön, meghallgatjuk újra, hogy micsoda ostoba marhák vagyunk, aztán megyünk vissza a terepre, miközben terjed a sorok közt, hogy a zászlós mennyire beszart a helyzettől.

Ezt valahogy a zászlós is fogta, mert amikor felsorakoztunk újra a fedezékben, azt mondja, hogy innen figyeljük, nézzük meg, hogy mire képes az, aki tudja a fegyverek működésének mechanizmusát, hatását. Kigyalogol mélyen a fedezékek elé, feltesz egy laposra kalapált sisakot a fejére, és rápróbál egy gránátot, talán valami horony is lehet rajta, amiben megáll.

Pont úgy néz ki, mint egy túlérett körte szárral.

Minket leparancsolnak a fedezék aljára, nem látjuk az attrakciót, merthogy a zászlós elcsattantja a gránátot és felhelyezi újra a sisakra.

A gránát nagyot szól. A messzebb állók későbbi elbeszélései szerint az lerepül a fejéről, messze tőle esnek le a darabjai.

Később a zászlós elmagyarázta, hogy ez a fajta gránát csak oldalirányban veti szét  magát, azért tehette a sisakra, mert hosszirányba nem üt, nem robban.

Büszkén, csálé sisakban lépdel vissza.

– Na barmok, ez a bátorság. A hozzáértő kezében még ez is lehet játékszer, de a magukéban ön- és közveszélyes fegyver! Fogják meg rendesen azt a nyelet, mint éjjel a dákójukat! Saját kezűleg nyírom ki, aki elejti. Megértették??

Megértettem. Nem ejtettem el.