216

Október 16. Péntek

Megint Rövidet Ugrottam. Éjszakai szolgálatból mentem délutánra.
Valami hihetetlen kegyelmi állapot állt be köztünk és Isten közt, mert Répával együtt rendeltek Ferihegy 2-re. Szilasi a Küti (kutató ügyeletes tiszt), mielőtt kiküldött elmondta, hogy nagyon örül, hogy elkerült a századtól, különösen annak örül, hogy már nem a szakaszparancsnokom.
Ennek ő az én érdekeimet szem előtt tartva örül, ugyanis nem tudta volna türtőztetni magát és biztosan elintézi, hogy futkosóra kerüljek, szerencsém van a kopasz hadnagyokkal, mert a tapasztalatlanságuk miatt puhák még. Velem nem lehet kesztyűs kézzel bánni. Nála itt a reptéren nincs lógás, tanuljam meg egyszer és mindenkorra, hogy ő rendet tart.

Nem volt egyszerű megtanulni, mert amint kiértünk a betonra, azonnal összeálltunk Répával és egész más ismeretet kellett megjegyeznem. Magyarázni kezdte ugyanis az amszterdami gépek indulási-érkezési idejét. Véssem az eszembe, mert van egy bizonyos fajta puding, amit csak ezek kapnak és az a non plus ultra, a legnagyobb hadizsákmány.
És 10 perc múlva jön, muszáj szerezni.
Úgy látom, hogy még mindig van olyasmi, amit tanulnom kell, csak meglátszik, hogy Répa három hónappal korábban lett kampós. A puding szóról mindig a közérti zacskós pudingporból készített lehetetlen sárga vanília puding jut az eszembe, azt meg ki nem állhatom. Persze a szakácssuliban tanultunk pudingfajtákat, olyat is ami zsemlebélből készült, ami viszont hihetetlenül finom, de nem lehet vele találkozni sehol.
Kivéve az amszterdami járatokon.
Répát már jól ismerik még a stewardessek is, azonnal szerez, ahogy a gép megérkezik, meg diskurál akivel csak lehet, láthatóan kedvelik, minden szembejövőhöz van valami vidám, vicces megjegyzése, egész más érzés így létezni a reptéren, nem csak úgy állni mindig, mint egy fasz, ahogy én csinálom.
Sose szólok senkihez, vagy ha mégis rászánom magam, mire kitalálom a kezdő mondatot, elmúlik az egész jelenet.
Másokat sem láttam ennyire fesztelenül mozogni, beszélni, mint Répát, ezt úgy érzem, csak ő tudja.
A puding isteni.

Répa, akiről nehéz gasztronómiai igényességet feltételezni azután, hogy a hitvallását kinyilvánította, miszerint mindegy milyen a kaja, csak sok legyen, ezzel együtt, ezért a pudingért él-hal. Most először láttam az arcán ellenségességet, ahogy belenézett az én majdnem teli műanyag edényembe, miután ő pillanatok alatt belapátolta a sajátját.
Muszáj voltam elfordulni és testtel bevédeni és eltakarni, mint valami majom a megszerzett banánt. Úgy is néztünk ki, mert mindketten hahotában törtünk ki. Később beültünk a beton közepén kialakított szellőző mögé, hogy a magasra kinyúló vastag cső eltakarjon és a váltások végét mindig itt vártuk meg. Szilasi, aki nagyon figyelt, hogy a szolgálata alatt rend legyen, mindig egyszerre hívott be és küldött ki minket, így aztán ami végig rendben volt, az a mi hangulatunk.
Már arra se vettünk a fáradtságot, hogy elfoglaljuk a helyünket a szolgálati helyeinken, és nem hogy összeálltunk, hanem szét sem váltunk, együtt gyalogoltunk ki a szellőző mögé. Egyikünk mindig figyelte nem jön-e löket, a másik üldögélt. Már itt megbeszéltük, hogy este újra kilógunk. Ezt a napot, amit ilyen szerencsésen végigkummantottuk, ezzel lehetne stílszerűen befejezni.

Tehát este 10-től újra kilógtunk.
Megérkeztünk a szolgálatból, leadtuk a fegyvert és már indultunk is. A laktanyából való kijutás már gyerekjáték, a buszra is meglehetős természetességgel szálltunk fel. Nem volt igazán terv, én nem akartam hazamenni, múltkor eléggé megijesztettem Anyut, meg Editet is, másnap meg is írtam nekik levélben, hogy minden rendben, nem kaptak el, nem buktam le, talán már kézhez is vették, nem kellene borzolnom a kedélyeket.
Répa azt mondta, hogy ő hazamenne, de nem sürgős, és ha nem megyünk, az se baj.

Tehát csak menjünk be a városba csámborogni. Pár nappal ezelőtt a buszsofőr, aki letért a menetrend szerinti útvonalról, visszahozta belénk az emberekbe vetett bizalmat, fesztelenül szálltunk fel a buszokra, villamosokra. Mindig kérdezni kellett, hogy mivel, merre jutunk, én nem ismertem a járatokat, és most kiderült, hogy tulajdonképpen a várost sem. Pestet Répa se nagyon ismerte, viszont nem szarozott, mindig megkérdezett valakit, mivel és merre menjünk. Néztem, ahogy pillanatok alatt a kérdéséből kisebb beszélgetés lett és kicsit irigykedtem, és rosszul esett, hogy én milyen béna fasz vagyok, néha meg se merek szólalni. De Répa mellett ez nem számított.
Nagyon élveztük az emberek reakcióit. Szinte kivétel nélkül, nők, férfiak, elismeréssel álltak hozzánk. A férfiak tudták micsoda eszeveszett hülyeség, amit csinálunk, a nők bátornak tartottak minket, főleg amikor arra a kérdésre, hogy miért szöktünk ki, azt válaszoltuk, hogy Répa a bevonulása után egyedül maradt beteg anyukáját akarta látni, én meg a szerelmem.
Viszonylag gyorsan rájöttünk, hogy ez a válasz a tuti, nem volt olyan ember, akire ez ne pozitívan hatott volna, figyelmet, együttérzést, és sokaktól gondoskodást kaptunk. Az idős tanárembertől a civil életünkre tanácsot, negyven körüli férfiaktól kemény, elismerő kézfogást, vállveregetést, lányoktól lapos, érdektelenségnek álcázott, de mégis rajongó pillantásokat, a nagymamitól kekszet, srácoktól rágót, Répának cigit. Mindenki igyekezett segíteni, jó szóval, figyelemmel, amivel tudott.
Azt éreztem, mindenki hozzá akart járulni öngyilkos akciónk sikeréhez. Amint szóba elegyedtünk valakivel, azonnal beloptuk magunkat a szívükbe, mindenki szívén viselte a sorsunk. Egy kocsmába elég volt belépnünk, már férfiak gyűrűjében kellett kérdésekre válaszolnunk miközben csapolták is az ingyen sörünket.
Élveztük és használtuk is ezt.
A rendőröket, a katonai rendészeket és a taxisokat kellett kerülni. Annyira ránk tört a feltűnési viszketegség, hogy a frekventált helyeket kerestük. A Keletitől a Blaháig, a Blahától a Nyugatiig, onnan a Deák tér. Mivel kezdett későre járni az idő, oda igyekeztünk, ahol ilyenkor is van valami élet. Meg ami gyalog, vagy a még elérhető buszokkal, villamosokkal bejárható. Vagyis a Vörösmarty tér, Váci utca környékére. Itt már igazán komoly feltűnést keltettünk, mert katonaruhában nem nagyon látni embert ezen a vidéken. Melósok hordanak gyakorlót, de azok idősebbek és nem járnak ilyenkor erre. Vagyis a legtöbben rögtön tudták, hogy mi a dörgés, hogy szökött katonák vagyunk.

Mint rocksztárok úgy vonultunk, ha nem is szólítottak meg, azt gondoltuk, hogy mindenki utánunk fordul és összesúgnak mögöttünk. A Váci utca végén kigyalogoltunk az Erzsébet hídhoz, majd a Felszab tér felé indultunk.
A Lidó bejárata előtt beszélgetett két pincér. Mikor megláttak, jöttek a szokásos kérdések. Az egyik néhány éve volt katona, elmesélte, hogy egyszer ő is kiszökött, de ne itt álljunk az ajtóban, gyerünk be.
És egyszer csak ott találtuk magunkat a Lidóban, ott álltunk gyakorlóban, ahova öltöny nélkül be sem lehet lépni, a főúr, amint meghallotta, hogy katonaszökevények vagyunk, beinvitált az asztalához, ami közvetlenül a színpad előtt állt. Hozatott két vodkát, nekem azt válaszolta, hogy nem áll módjában kólát adni, mert ha vagyok annyira tökös, hogy kilógjak, akkor az iváshoz is tökösnek kell lennem.
A pincérek, pincérnők és néhány szolgálaton kívüli táncoslány hallgatta a történeteinket, amit Répa tolmácsolt azzal a lezserséggel, ahogy csak ő tudta, és mindenkit az ujja köré csavart. Azt mondták, nagy nap a mai, mivel még szökött katona soha nem járt itt és hogy határozottan emeltük az est fényét. Ezt az is mutatta, hogy a főúr e tényt hangosan be is jelentette a vendégeknek, valósággal bekonferált minket.
Répa nagyon gyorsan kultikus figura lett, minden mondatra tudott frappánsan, viccesen válaszolni, a főúr asztalánál összezsúfolódó törzsvendégeknek ugyanúgy, mint a csillogó szemeiket ráfüggesztő pincérnőknek is.

Mivel szinte csak Répa beszélt, volt alkalmam kicsit messzebbről figyelni a helyzetet és úgy gondoltam, hogy erre még Rejtő Jenő is megnyalná mind a tíz ujját. Répa megelevenedett Fülig Jimmy. Jóképű, mosolygós, frappáns, lezser, kicsit a francia rossz fiúk prototípusa, katonai gyakorlóban ül egy nívós bárban, körülötte kristálypoharak, a harmincas éveket idéző főúri berendezés, ő keresztbe tett lábbal, hátradőlve mesél, mosolya kaján és igéző, az egyik pincérnő már a vállán nyugtatja a kezét.
Ha ezek a nők tudnák, hogy mindehhez Répának mekkora farka van, sikítva térdelnének a lába közé, bár ezt még az egyik idősebb, pocakos felszolgálóról is feltételezni tudtam, olyannyira belefeledkezett Répa arcának pislogás nélküli vizsgálatába. Nekem az a szerepem, hogy a hátsó sorokban felmerülő, hitetlenkedő kérdésekre válaszoljak.
Tényleg az a szépfiú katonaszökevény? Tényleg egyszerűen megszöktetek? Máskor is csináltatok már ilyet?
Igen, igen, igen, bólogattam. Másodhegedűs voltam, de élveztem, így is hatalmas érdeklődés kísért, a szokásos dózis százszorosát kaptam, majdnem a halálos adagot.

A főúr megkért, hogy maradjunk a táncos előadásra is, de előtte üljünk át ahhoz az úrhoz, szeretne velünk beszélni. Ezzel elkísért egy magányosan üldögélő elegáns öltönyös idősebb férfihez. Valami nagy fejes lehetett, de nem volt fantáziadúsabb másoknál, ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint bárki más. Különösebb érdeklődést nem is éreztem ki belőle, csak mintha derogált volna neki a tolongásban részt venni, de nem is maradhat ki az attrakcióból. Meg mintha a befolyását is jelezte volna, hogy hozzá odaültünk, míg másnak a mi színünk elé kellett járulnia.
Közben elkezdődött a táncos revü, ugyanúgy untam, ahogy a szilveszteri műsor ugyanilyen elemét, még a meglehetősen kevés ruhában táncoló lányok sem tudták feledtetni, hogy utálom a műfajt. Aztán elköszöntünk mindenkitől, majdnem az egész Lidó vendégestül, pincérestül kinn állt az ajtóban és mintha csak kisiskolások lettünk volna, olyan aggodalommal engedtek utunkra.
Mindenképpen jöjjünk legközelebb is! Persze, hogy jövünk, 180 napunk van még, ne számítsanak ránk mindennap, de törzsvendégek leszünk.

Visszagyalogoltunk a Blaháig, épp hogy kiértünk a Centrum áruház parkolójába, mikor a kocsik közül mély, dörmögő hangon ránk szólt két rendőr. Nem vettünk észre őket csak most, hogy alig két méterre strázsáltak tőlünk.

Hé, maguk, álljanak csak meg!

Semmi nem állt távolabb a szándékainktól, a reflexeink Répával ezredmásodpercre azonosak, még elindulni is mindketten a jobb lábunk előre nyújtásával kezdtünk. Vagyis a mondat még el sem hangzott teljesen, mi már futottunk, amivel meglehetősen megleptük a rend őreit, mert csak hosszú másodpercek múlva hallottuk, hogy valamelyik felkiált, hogy "a kurva úristenit", majd a csörgést, ahogy a rájuk aggatott szarok verni kezdik a testüket a futás közben.
Az egész Blaha Lujza tér megdermedt, ahogy felváltva kiabálták utánunk, hogy álljanak meg. Ezt két másik rendőr is észrevette, a tér jobb oldaláról igyekeztek elénk kerülni, lassan haladtak, mert egyik kézzel a tányérsapkájukat tartották, így a felsőtestük csak féloldalas, groteszk mozgást tudott végezni, és az egész jelenetben olyan sután és nevetségesen mozogtak, hogy igazán nem a rend őreinek tűntek, inkább csak petyhüdt irodisták kelletlenül végzett tornaórájára hasonlított az egész. De veszélyesen közeledtek, és nekünk a körutat elérve az maradt, hogy valamelyik irányban átfutunk a kocsik közt.
Meglehetősen kockázatos, egy pillanatra meg is torpantunk.
Épp ekkor állt be egy 7-es busz a megállóba.
Csak összepillantottunk Répával. A csengetésre értünk az ajtókhoz és máris ugrottunk fel. A jármű indult is, hogy még a zöldön átérjen. A rendőreink mind akkor gyűltek össze a megállóban, mikor mi már a kereszteződésben haladtunk. Láttuk, hogy nyúlkálnak a rádióért vagyis ezen a buszon nem sokat utazhatunk. A menekülésünk felett érzett örömünkben hangosan kacagva fordultunk a busz belseje felé, és a csuklóban Boda megdöbbent, tátott szájú alakját pillantottuk meg.

- Hát ti? - rebegte elhaló hangon. Augusztusban szerelt, jóval öregebb mint mi, már civil, túl van tehát azon az öregségen, ami nekünk még hátravan, de szemein látszott, hogy neki soha ilyen nem fordult meg a fejében, hogy kiszökjön a városba.

- Mi csak kimenőt adtunk magunknak. Nehogy már a tisztek mondják meg mikor megyünk haza. - válaszoltunk vidáman, de másra nem maradt idő, csak még gyorsan hozzá tettük nevetve, hogy most egy kicsit bújócskázunk még a rendőrökkel, de aztán megyünk vissza, mert Répa 6-tól szolgálatba megy. Boda továbbra is kerekre tátott szájjal állt, köszönni sem tudott csak utánunk intett.

Répával szinte sivalkodtunk, ennél jobb jelenetet képzelni se lehetett volna, épp rendőrök kergetnek, amikor a buszon egy nemrég leszerelt társunkba botlunk. Egy olyanba, aki pontosan tudja mit művelünk, és hogy látszott, ő maga sose merte, akarta volna. Hirtelen öregebbek, tapasztaltabbak és bátrabbak lettünk mindenkinél, az összes kopasznál, az összes korunkbelinél, az összes öregnél a laktanyában és az összes, már leszerelt társunknál. A Keletinél szálltunk le és rohantunk is be egy kis utcába a Péterfy Sándor utca felé. Egyirányú utcákban mozogtunk, hogy lássuk a szembejövő forgalmat, előbb fedezzük fel a rendőrautót, mint a benn ülők minket. Meg azt is megbeszéltük, hogy csak szembe forgalommal menekülünk. Mire megfordul a kocsival, vagy mire egy kört tesz a környező utcákban, mi már hét határon túl vagyunk.

Menjünk fel a Randevúba! - rukkolt elő egyszer csak Répa. Tetszett az ötlet, sose voltam, de nagyon sokat hallottam róla. A pesti éjszaka két, hajnalig is nyitva tartó diszkójának egyike, a nevét mindenki ismeri a városban. A másik a Fortuna disco, az tavaly nyílt, de abban sem jártam még. Répa tudta az utat a Randevúba, Buda már az ő szülőföldje, ismerte az utcákat, ismerte a járatokat, nemsokkal utána benn is voltunk. Az már nem meglepő, hogy Répa percek alatt elintézte, hogy belépő nélkül bemenjünk, az eddig csak filmből ismert funkció képviselői, két ajtónálló verőlegény röhögve engedett be, és ők is kiabáltak befelé a benti személyzetnek, hogy nézzék mit szereztek.

Két szökevény!
Itt is hatalmas sikerünk lett, és úgy nézett ki, három lány felségterülete lettünk hamar, körbeálltak és már senkit nem engedtek közelebb. Jöttek a szokásos kérdések, egyre színesebben adtuk elő, ja és képzeljétek megkergettek a rendőrök, kis híja, hogy le nem lőttek, igaz Répa? Igaz, igaz, csak egy hajszálon múlt. A csajok szájtátva hallgatták, aztán megjött a hangjuk. Répa? Neked miért az a neved, hogy répa? Csak nem azért...? Répássy határőr, pedig bólogat, hogy de bizony azért, ráadásul a mérete alapján lehetne marharépa a neve, de a sima répa is kifejező szerinte. A zsebébe nyúlva ellenőrizhető a dolog. Csak az egyik csaj vette a bátorságot, de az olyan elfehéredett arccal húzta ki, hogy a többiek hangosan unszolni kezdték, na, mi van, milyen? A csaj csak bólintott, hogy olyan és egészen közel húzódott Répához. Innen már igazán könnyű volt az ismerkedés nekem is, csak kérdésekre kellett válaszolnom, de azok száma nem csökkent, sőt egyre nagyobb érdeklődést váltott ki, főleg a legcsendesebb lányból a három közül. De egyszer csak Répa kibontakozott az ölelésekből és kijelentette, mennünk kell. Igaza volt, három óra múlva szolgálatba kellett mennie, sietnünk kellett. A lányok megígérték, hogy minden pénteken itt várnak minket, ne felejtsük el őket, megígértük mi is, hogy soha nem fogjuk, Timi, Andi és a harmadikra nem emlékszem.

A laktanyába az út esemény nélkül telt, és úgy jutottunk vissza egészen a körletig, hogy senki nem vett észre, bár volt egy kisebb meghökkenés, hogy Répa mit csinál már az ébresztőnél felöltözve, de aztán komolyan nem faggatózott senki. Engem délelőtt felvittek Kutügyet takarítani, keveset aludtam én is, de bárki bármit mondott, vigyorogtam.
Sikáljam fel a padlót? Röhögve, szarjankók!
És nem körbemázgáltam a pihenős öregeket, ahogy szokás volt, hanem olyan eréllyel, de végig vigyorral az arcomon parancsoltam ki őket, hogy nem lett ellenvetés.