203

Október 29. Csütörtök

Ferihegy 2-re tettek ma ki. A tegnapi eset miatt határozottan boldognak éreztem magam és jól is esett kinn állni. Megint megúsztam egy csúnya kihágást, de a tudatalattimban megjelent valami szúrós.
Elkezdtem félni, hogy ezt megszokom, hogy nem tudom majd, hol a határ.
Nem lesz ez jó.
Tudnom kéne hol a helyem.

Ezért elkezdtem újra szemügyre venni a környezetem, úgy mintha teljesen új lenne.
Végigpásztáztam a tekintettemmel az épület lapjain, sarkain, követve a cikk-cakkjait le egészen a csápokig, át a betonra, a festett csíkok mentén a gépekhez, ezekhez a böhöm szörnyekhez.
Épp száll fel egy MALÉV gép.
Amint becsukódnak az ajtók, magabiztos kezek elkezdik leakasztgatni a különböző ormányokat, az akkumulátortöltő tehergépkocsik csatlakozóit, a kerozinos kocsi nyúlványát. Már zúgnak a motorok, az első futóműre egy tolórudat illesztenek, a másik végén egy lapos, bivalyerős toló-vontatógép lassan kitolja a csáp mellől és a leszállópálya felé irányítja a gép elejét. Sok esetben ilyenkor majdnem a mellőlem hátrébb tolt repülő mögé gyaloglom, így amikor felpörgeti a turbinákat érzem a szelét, melegét, szagát.

És ekkor ugrik be, hogy én ezt már soha nem fogom tudni úgy szemlélni, mintha sosem láttam volna. A szag az mindig aláfesti a képet, mindig itt van az orromban a kerozin égésének mellékterméke, annak a semmivel össze nem keverhető, gázolajhoz hasonló, de finomabb, édeskés, kis mennyiségben élvezhető szaga. Ha éppen megy vagy jön valamelyik gép, akkor erősebb, de amúgy is állandóan szállong, és akármit nézek, mellétolakszik ez a szag és emlékeztet, hogy nem, nem ismeretlen.
Ezt te jól ismered.
De ha netán kerozin nincs, akkor a generátorkocsik dízelolajszaga kitölti az űrt.
Tudod jól.
Elkerülhetetlen.
És nem új ez, sőt, tudom, hogy ha szagot érzek, akkor enyhíteni tudok a kényelmetlenségeken.
Mert a sugárhajtómű meleg szele, már most jól tud jönni hűvös éjszakákon.

Tisztes távolból begyaloglom mögé amíg a felszállópálya felé igyekszik, és élvezem az akár százméteres távolságból idepréselt levegőt, hagyom, hogy körülöleljen.
A gép távolodik én meg hosszú, laposakat lépve elébe megyek a lustább-lassabb fodroknak, gyaloglom, amíg langyos előttem a majdnem zselés fuvallat.

Ma délután jó idő volt, most csak a szagra csatlakoztam rá és hagytam, hogy az ismeretlennek látszó képi részleteket is elárassza és és igazolja, hogy láttam már.

És végül teljesen családiasnak éreztem ezt a látványt, béke szállt meg, az elalvás előtti másodpercek érzése, amikor az ember még utoljára körbenéz az ágya körül és mielőtt végleg lehunyná a szemét, konstatálja, hogy biztonságban van.
Én csak hunyorítottam, majd többször körbe fordultam, míg el nem mosódott a gyorsan mozgó kép a szempillám mögött, és éreztem, hogy rész vagyok, ennek a kicsiny mindenségnek a része.

Nem is tudtam eddig, de a helyemen vagyok:
ez az otthonom.