212

Október 20. Kedd

Na aztán itt van a mai nap.
Szinte tökéletes példa arra, amin tegnap gondolkodtam.
Hogy nem büntetnek engem, hanem jutalmaznak.
Fura Pavlovi reflex fog így kialakulni.

A tegnapi külső körlettakarítás után nem osztottak be szolgálatba éjszakára sem, meg ma délelőttre sem, délután viszont kiengedtek szabadnapra.
Az ébresztővel sem siettek, délelőtt semmilyen feladatot nem kaptam, vagyis aludtam, pihentem, olvastam. Hogy érezzem magam így megbüntetve?
Jól láthatóan valamifajta megkülönböztetett elbánásban részesülök, kicsit másképp tesznek szolgálatba, mint annak előtte, vagy mint most a többieket, de ettől teljesen úgy néz ki, mintha csókos lennék.

Semmi nem áll távolabb az elmúlt néhány hét beosztásai és a pihenőnapok arányától, milyenségétől, mint a büntetés.
Pedig a tisztekben más szándék nem nagyon lehet.
Annyira nem lehetnek hülyék, hogy azt gondolják attól veszek majd vissza, hogy jobb dolgom van.

Amúgy, hogy jobb dolgom van, az nézőpont kérdése.
Ha azt veszem alapul, hogy mennyi ember irigyel és mennyinél fordult ez át nyílt utálatba, máris kiderül, hogy sokkal jobb nem lett nekem. Húzódott egy fal közém és a társaim nagy része közé. Néha ez nagyon jól jön, meg néha még élvezem is. Hogyha közel helyezkedem a falhoz, senkit nem látok mögüle, mindenkit elrejt és ez jó. Megint azt az általános utálatot érzem, amit Adyligeten.

És még néha ezt is élvezem. Csak ez nagyon veszélyes.
Mert ha elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ezt állandóan elviseljem, akkor az így marad, berögzül. Nem lesz motivációm változtatni, vagyis rutinná válik majd az, hogy nem érdekel senki.
Nem lesz bennem kíváncsiság senki iránt, nem lesz bennem vágy megosztani a gondolataim, nem létezik majd számomra senki más, csak én.

Ebben az állapotban az ember többnek gondolja magát a többieknél, ez talán ösztönös védekezési mechanizmus. Hogy azért utálják, mert ő különb.
Ez a gondolat rögzül.
Vagyis mindenkit lenéz. Aki utálja, az ezzel a cselekedettel be is ismeri az alacsonyabb rendűségét.
És mivel a fal mögött csak ő él egyedül, senki másra nem kell tekintettel lennie, mások másodrendűek, csak magával foglalkozik, másokat látványosan tekint semminek, vagy egyenesen szarnak.

Ezt nem veszi jól a környezet, lassan elmosódik, hogy kezdetben a kivételezett helyzetét utálták, nem őt magát. Az utálat tökéletes tárgya, mintája lesz, azzá válik amilyennek utálják, de amilyen nem volt valójában.

És itt tartok én most.
Nem azért irigyelnek, mert bátor vagyok és olyasmiket teszek, amit sose mernének, hanem azért, mert nem büntetnek, hanem jutalmaznak és én úgy pöffeszkedem ebben a helyzetben, mintha ez  engem megilletne, más a nyomomba sem ér.

Ettől azért sokaknak kinyílik a bicska a zsebében. Kibírom ezt így, élvezem is, de torzít.
Ha ez általános életvezetési alapelv lesz, mindig utálni fognak, mindig kevesebbnek, érdektelennek gondolok másokat, lényegében az a fajta nagyképű barom leszek, akiket a legjobban utálok én is.
Talán az öregség megoldja. Talán, ha majd nem osztanak be úgy és olyan feladatokra, amit derogál elvégeznem, ha már nem az akaratom megtörése a cél, hanem amikor a feladatot azért végzi az ember, mert telik vele az idő, szinte saját akaratból, akkor talán újra kisember leszek, újra szerethető.
Elvégezném csendben a dolgomat, szarnék mindenre, de nem mutatnám fitogtatva, hogy nekem mindent lehet. Sztoikus nyugalommal tűrnék, várnám, hogy elteljen az egész és a barátaimmal, az itt még megszerzendő barátaimmal tennénk elviselhetővé egymásnak a hátralévő időt.
Nem harcolnék velük, hanem viccelődnénk, sztorizgatnánk naphosszat.

Hátha öregként be tudok majd állni a sorba, hátha már csak nevetséges, de viselhető rituálénak gondolom a kötelező elemeket, megfelelek a szocialista haza, a katonaság, a feletteseim elvárásainak.

Remélem, majd látszólag idomulok, hasznos tag leszek, egy a sok közül, szürke, arctalan, de ezt szükséges rossznak, változtathatatlannak gondolva, nem is támadok, nem lázadok. De hogy amúgy mit gondolok, hogy élek, azt ez nem befolyásolja, békés, barátságos közkedvelt fickó kellene legyek. Hátha ezt hozza el az öregség. Nem vagyok messze, pár hét és öreg leszek.

De ha azt nézem, belül most hogy állok ezzel, akkor azt látom, istentelen messze.
Mindenkit lenézek, ezért mindenki utál, ezért mindenkit utálok.