217

Október 15. Csütörtök

Rá kell jönnöm, hogy hiányoznak a kutyák.
Egyrészt a folyamatos kampózás borzalmasan leszívja az ember energiáit, kutyával könnyebb volt, gyorsabban telt az idő. Másrészt éjjel könnyebb dolgom lett volna.

Engem Előtér 1-re, Prill Csabit Előtér 2-re tették, vagyis az utasvárók kijáratához, innen viszik az utasokat buszokkal a gépekhez.

Csabi korosztályom és nagy futball buzi, meg bátor is, mert kihozott magával egy kisrádiót, hogy meg tudja hallgatni a meccs eredményét. Ma van ugyanis a magyar-görög EB-selejtező, itt játsszák a Népstadionban.

A két előtér határánál összeálltunk, ő a fülére tapasztotta a rádiót, én takartam és figyeltem, hogy ne lássa meg senki. Közben folyamatosan kommentálta az eseményeket, és végül már én is egészen izgatott lettem. Nem érdekelt a foci igazából sosem, de amilyen lendülettel Csabi elmagyarázta, hogy ez most fontos dolog, ezen múlhat, hogy kijutunk-e az Európa bajnokságra, egészen fellelkesültem.

Megnyertük a meccset 3:0-ra, a gólokat Détári, Bognár és Mészáros rúgták.

Nem telt el egy óra a meccs vége után, mikor megjelent egy LRI-s tag és mondta, hogy srácok kössétek fel a gatyát, a görög szurkolók összeverekedtek a magyar szurkolókkal, aztán a rendőrökkel, de valahogy sikerült buszokba tenni őket, most éppen ide tartanak, az Olympic Airways gép emiatt két órával hamarabb indul.

A gépnek valóban elkezdődött a felkészítése, a Kutügyről Bense kiszólt, és megerősítette, hogy balhéznak a görögök, kiküldi még mellénk Kistatárt erősítésnek, és ha bármi van, azonnal jelentkezzünk be rádión.

Azt hittük viccel.
De nem.

Nem sokkal azután, hogy Kistatár a remegő térdein szállított 45 kilójával megerősített bennünket, már hallottuk is bentről az épületből a görög szurkolók öblös kántálását. Nyilván a Görögország, Görögország, Görögország Éjjjáóóó-t énekelték.
Be nem láttunk, de a kiszűrődő hangokból arra lehetett következtetni, hogy a berendezéseket erősebb igénybevételnek teszik ki.

Megint megjelent az LRI-s, vörös arccal, hogy fiúk ezek állatok, nagyon figyeljetek, perceken belül kijönnek. Beállt közben a busz, Kistatár a végén, mi ketten Prill Csabival az elejénél, az ajtóhoz közelebb eső részen vártunk és olyan érzésünk volt mint hajdanán a gladiátoroknak, akik csak akkor tudják meg mivel küzdenek majd, amikor felcsapódnak az ajtók.

Feszülten álltunk, a fegyvereket levettük a vállunkról és magunk elé tartottuk. Néhányszor erősen megdöngött az ajtó, látszott, hogy bentről megütik néha, majd kattant a zár és valósággal kirobbantak a szurkolók.
Üvöltve, csapkodva zúdultak ki az épületből, és úgy tűnt eszük ágában nincs felszállni a buszra.
Szétterjedtek mint az influenza és megállíthatatlanul jöttek felénk is. Nekünk az a dolgunk, hogy betereljük őket a buszba, és az látszott, hogy csak eréllyel tudjuk megoldani. Eszembe jutottak a feketék, akikre elég volt rákiabálni, meg akkor kutya is volt velem. Most nem látszott, hogy a kiabálás elég. Ahogy túl közel kerültek volna, Csabival elkezdtünk hátrálni, de éreztük, hogy ez nem lesz jó.
Nem is értem, Bense miért nem küldte ki a kutyást? Pont ilyen helyzetekre kellene.
Lassan, kis lépésekben hátráltunk, a görögök hangosan ordítottak a képünkbe.
Csabi kapcsolt először és olyan erővel ordított vissza, hogy leesett az állam. De ez jól jött, mert tátott szájon könnyebben jön ki a hang és én is csatlakoztam.

Valahogy visszajött megint az a gyakorlat, amikor még Robinak káromkodtam a konyhán, és Persze Csabit se kellett félteni. Még Kistatár is derekasan helytállt.

Repkedett a "Kurva anyátokat, menjetek vissza!", meg a "Mondom vissza!", "Állj meg te rohadék!"
De ezek nem álltak meg, hanem például az egyik előreszegett fejjel üvöltött Csabira, és folyamatosan ment felé, miközben félreérthetetlen mozdulattal döngette a mellét, hogy ide lőjj!

Lassú tyúklépésekben hátráltunk, már többen lökdösték a vállunkat, és húzogatták a mellük felé a fegyver csövét, hogy ide lőjj szarházi, nem mered úgyse! Fura, sosem hallott, talán holt, vagy az alkoholtól félholt nyelven beszéltek, vagy inkább kiabáltak eltorzult arccal, nem értettem, hogy mit, de a mozdulatok beszédesek voltak.

És amikor Csabit úgy meglökték, hogy majdnem kibillent az egyensúlyából, megelégelte.

A jó büdös kurva anyádat! – kiáltotta vészjósló hangon, majd hátra a busz vége felé fordult – Kistatár! Húzd csőre!
Majd felém horkantott
– Te is!

Egy határozott mozdulattal csőre rántotta a fegyvert és szétvetett lábakkal megállt, jól látszott, hogy eddig hátrált, nem tovább.

Jól láttam a hatást. Egy tizedmásodperc elég volt, hogy felmérjem. De azt is láttam, hogy Kistatár nem tette meg, mintha nem hallotta volna Csabit.

– Kistatár! Rántsd csőre a fegyvert! – kiáltottam, miközben én is megtettem, de úgy láttam feleslegesen kiabáltam.

Kistatár rémült volt, de nem bénult. Kis keszeg, hajlott hátú, beesett mellű srác, sose hallani a hangját, azt hittem ilyen helyzetben sokkot kap. Mégis működött.

Félt, az látszott, de az is, hogy értette mi a teendő és kettőnk fegyverének csattanása már mindenhol tisztán hallható volt. Csabi magasra, a mellek irányába, aztán konkrétan a szemek közé irányította a fegyvert és követtem a példáját, lassan az előttem álló nagyhangú baromnak az arcába toltam a csövet, és az eddigieket üvöltve, lassú tyúklépésekben elindultunk előre.
A zajongó horda meghökkent, ez a hang, a závárok fémes csattanása, olyan erősen szuggerálja a halál közelségét, hogy ők is megértették, most már nem babra megy a játék. A tárból a csőbe került az első lőszer, az ujjunk az elsütő billentyűn, ha most csak meglöknek, véletlenül is elsülhet a fegyver.
Az, hogy közel a halál, minket talán jobban riasztott. Kiabáltuk, hogy "Vissza, a kurva anyádat, vissza! Szállj fel a buszra!"
De a hangunk remegett, kicsit hisztérikusan magassá vált, legalábbis az enyém mindenképp. Nem akartunk mi embert ölni, és Csabival egy pillanatra összenéztünk, mert a másik oldalról Kistatár hangján az éreztük, hogy ő ezen túljutott.

Úgy öntötte el az agyát a düh, hogy már a keményebb szurkolókon is látszott, hogy jobbnak látják nem a közelében lenni, a vezéregyéniségek intettek a mögöttük hőzöngőknek, hogy utánam és elindultak fel a buszra. A kis vézna gyerekből mély torokhang váltakozott visításszerű hörgéssel, és csak ment és tolta fel a népet a buszra. Nem volt kérdés, rendet tett. Ekkor jutott eszembe, hogy a busz végében Kistatárt egyedül hagytuk. Látott minket a busz elejénél, de közöttünk tomboltak a szurkolók, neki nem volt választása, mi Csabival figyelhettünk kicsit egymásra, erőt meríthettünk egymásból, neki össze kellett szednie magát, egyedül kellett helyt állni és ez sikerült neki.

Meg kellett még értetni a dolgot azokkal is, akik ebből az egészből semmit nem láttak. Mivel az első turnus lassan felszállt a buszra és felszabadult a hely, végre ki tudtak jönni a többiek is az épületből. Ők még zajosak, hangosak és vagányak voltak. De már mi uraltuk a terepet, Csabi beszólt Bensének rádión, hogy csőre húztuk a géppisztolyt, vállalja-e a felelősséget, ha használnunk kell, ő rémülten kiabált, hogy ne csináljunk semmit, azonnal jön a pihenősökkel, ne lőjünk, de már nem volt rá szükség.

Kinyitottuk a válltámaszt a fegyveren és már csak annyi feladatunk maradt, hogy Kistatár után takarítsunk.
Azt csinálta, hogy ordított befelé az ajtón, hogy "kuss legyen, kifelé" és egyúttal a leghangosabb, legnagyobb szurkoló fejére, a szeme közé irányította a fegyvert. Ettől valahogy lecsendesült az egész bagázs. Mi hátráltunk néhány lépést, kicsit távolabb álltunk egymástól Csabival és mint a közlekedési rendőrök beirányítottuk őket a buszba.

Néha kellett még a "kurva anyád, kuss legyen" utasítás, de lassan kuss lett. Volt bennem olyan érzés, hogy nem beszartak ezek amúgy, hanem csak nem értették mi van, mert a zúgolódás nem halkult, csak legalább nem széledtek szét, hanem egyenesen a buszra szálltak. Ott meg a kiabálással vissza állt az alaphangulat, de már törni-zúzni nem akartak annyira.

Mire Bense teleszart gatyával kiért a többiekkel, rend volt. Vitték a buszok a gépekhez a szurkolókat. Még Csabi kiszólt rádión a betonra, hogy tartsák készenlétben a fegyvereket, figyeljenek nagyon, meg gyorsan eldarálta, mi mit csináltunk, de ott már viszonylagos rendben felszálltak a gépre. Kiabáltak, hangoskodtak, de nem csináltak nagyobb balhét.

Az LRI-s kiszaladt hozzánk egy csinos földi utaskísérő lánnyal és szorongatták a kezünket, hogy srácok ez nagy volt, ilyen agresszív bandát még sose láttak, kis híja volt, hogy szegény lánynak, aki a beszállókártyákat adta semmi baja nem lett.
Bense szólt, hogy a fegyvereinkhez ne nyúljunk, míg vissza nem jön. El is elviharzott a busz után, majd valóban visszatért megígérte, hogy ezt felterjeszti a vezérkar felé. Félrevonult velünk, ellenőrizte egyenként, hogy kivesszük a tárat és a lőszert is visszategyük a helyére, majd ettől úgy látszik más ötlete lett, mert mondta, hogy erről neki mindenképp jelentést kell írnia, de jobb lenne mindenkinek, ha abban nem szerepelne, hogy csőre kellett rántani a fegyvert, hanem csak, hogy nagyon hangosak voltak a görögök. Tehát erről kussoljunk mi is.

Majd visszament a Kutügyre, a remegő Kistatárt bevitte magával, és mintha úgy érezte volna, hogy ezzel mára nincs is más dolga, mert aznap már elfelejtett váltást csinálni, kinn hagyott minket rohadni egész éjjel.

Reggel befelé menet azon gondolkodtunk Prill Csabival, hogy csőre húzzuk-e a fegyvert neki, ha már így belejöttünk, hogy értse, figyeljen oda legközelebb.

Benn a laktanyában kiderült, hogy megint Rövidet Ugrok, megyek délután F2-re.