Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Július 30. Csütörtök

Ma egy sima Rövid Ugrással kezdtem, vagyis a tegnapi délutános szolgálatból délelőttre vittek F1-re.
Na ott beleszakadtam egy 7 és felesbe. Vagyis a 8 órás szolgálati időből 7 és fél órát kinn töltöttem.

Az kegyetlenül sok.
Tűz a nap, a kihordott védőitalt rendre a bakancsba kell tölteni, mert úgy érezzük, meggyullad a lábunk. A beton továbbra is sugározza a pokoli meleget, a nadrágot teljesen átizzadjuk, és ez a forró levegő oxigént alig tartalmaz, fojtóan száraz és égeti a tüdőt. Leülni nem lehet, de ebben a hőségben a testnek más vágya sincs, mint megszabadítani az izmokat a munkától és kis csomóba olvadni a földön.

Ferihegy 1 egy kicsit talán izgalmasabb terep, mint F2, mert ide a külföldi gépek jönnek, és mindenkit buszok szállítanak be, nem csápon keresztül jutnak be az épületbe, bár F2 a modern formáival forgalom nélkül is lenyűgöző. Tegnap mondjuk nem nagyon volt mozgás, ezért is tudtam nyaralni a kaviccsal. De ma kicsit megnyugodtam, mert azért lesz itt esemény. És ma például pont egy világszenzáció!

Megérkezett az iráni JUMBO, vagyis egy Boeing 747-es!!

Sajnos a leszállásról lemaradtam, épp egy távolabb letett PAN AM  gépből kiözönlő amcsikat felügyeltem.

A Jumboról már nagyon sokat hallottam. Majdnem mindenki szerint az a világ legnagyobb gépe, bár egy-két renitens meg szokta jegyezni, hogy a szovjet IL-76-os gép van akkora, de ezeket mindig lehurrogják, hogy itt nem a szocializmushoz való lojalitás számít, hanem a nyers tények. Ami biztos volt, hogy a Jumbo púpos és ettől szenzációs. Az eddig ismert púposokat végiggondolva – a tevét, meg a matektanárt általánosban –, ezt nem tudtam hova rakni. Fogalmam sem volt, hogy képzeljem el, de amikor megláttam, kiderült, hogy úgy púpos, ahogy kell, az orrész mögötti terület egészen a szárnyig, egy magas kitüremkedésben lesz púpossá. Azt mondják kétszintes, és a púpban, a második emeleten utaznak az igazán gazdagok.

Bár ez a gép, ami most jött, ez áruszállító gép, mert Iránnak sebkötöző pólyára van szüksége. Zajlik az Irak-Iráni háború, gondolom egy csomó minden kell a háborúhoz. Tőlünk kötszert kapnak.

Nem messze mellém terelik be a Jumbot, szarok az amcsikra a PAN AM-nél, szaladok át az iráni géphez. Nem én vagyok az egyetlen, aki igyekszik, mert a sok rampa szolgálatos, kerozinos, stb. kocsi közt megy egy kék Latvia is, tele terepszínű ruhás kommandóssal. Nem nagyon értem, hogy kötszerhez minek kommandós, de a kutügyön is úgy a szánkba rágták, hogy sebkötöző pólya az amit visznek, semmi más, hogy rögtön gyanús lett az egész. Meg hogy számítsunk különleges egységre, de az ő munkájukat ne zavarjuk. Mindenre engedélyük van.

Még csak épp igazgatták a gépet a helyére, de a kommandósok már szálltak ki a kocsiból. Viszont olyannyira figyelmen kívül hagytak, hogy ez bosszantott. Én vigyázok itt mindenre, tehát odagyalogoltam hozzájuk és emelt hangon felszólítottam őket, hogy mutassák az igazolványaikat. Olyan meglepett képet vágtak, hogy majdnem elröhögtem magam.

– Milyen...milyen igazolványt, öcsi?

– Amivel beléphettek ide.

kommandós1.jpg

Az egyikük a megfelelő helyek irányába lökdöste a többieket, majd elém állt és megkérdezte, hogy nem szóltak-e nekem, hogy jönnek.

Mondtam, hogy annyit mondtak, amekkorát ők köszöntek.

Nyelt egyet, aztán kérte, hogy rádión kérdezzek utána. Markáns arcú negyvenes faszi lehetett, nem az a fajta, akinek sokszor mondanak ellent. Az is látszott, hogy a mosolyt hírből sem ismeri. Arrébb vonultam, úgy csináltam, mintha rádióznék, aztán visszagyalogoltam, ahol már mindenki tettre készen állt, csak kézzel jeleztem, hogy minden rendben, maradhatnak. Nem láttam, hogy nagyon fellélegeznének. Aztán végre kinyílt az ajtó, és az életemben látott első iráni pilóta mellett tömött csoportokban kirajzó legyek miatt én hátrébb is húzódtam, és kedvtelve figyelgettem a szemtelen rovarokat hajkurászó kommandósokat.

Visszamentem a PAN AM-hez, hogy majd jól leciházom, de Leiner Pisti már ott van, előresündörgött az Öregbetonról.

Azóta, mióta neki kellett a hányásomat feltakarítani, amikor még szakács voltam, nem nagyon kedvel. De erről igazából nem tehettem.

– Húzz a faszba innen, ha együtt meglátnak lebukunk. – köszöntött hangosan.

Tisztázom, hogy ez alapvetően az én szolgálati helyem, tehát húznia neki kellene, de szerintem szerezzünk kaját aztán mindenki megy a dolgára.

Ez remekül sikerült is, még csokit is kaptunk. Aztán Leiner Pisti visszaballagott az Öregbeton felé, és nem sokkal később ment is be a kutügyre pihenni, én a maradék öt órámban végignéztem, ahogy rajtam kívül mindenkit leváltanak, van, akit többször is, én meg fődögélek kinn.

Szopatnak?

Ja igen, Böszme a kutatóügyeletes.

De aztán benn elmondja, hogy nem akart megszopatni, de én kaptam az iráni Jumbót és azt jobb, ha nem látják sokan és én is kussoljak.

Kötszerben mi az, ami ilyen kurvára titkos? Meg én se láttam semmit, hagytam egész idő alatt a kommandósokat küzdeni a legyekkel.

Centi_30.jpg331

 

 

 

Június 23. Kedd

A hatodik Rövid Ugrásom ez a mai. Este 10-kor adtam le, ma reggel 6-kor már megint felvettem a szolgálatot. Ferihegy 1-re osztottak be újra. De végre ez most kutyás szolgálat, Szemit vittem magammal.

Mike törzsőrmester a kutató ügyeletes tiszt. Sosem igazodom ki rajta. Igazából rendes, de valahogy nem következetes. De persze nem elvárás, miért lenne? Ma két szovjet és egy iráni gép jött, amihez nekem ki kellett menni, de sokkal tovább hagyott kinn a betonon, mint, ahogy vártam. Először jött a két szovjet, majd három óra múlva az iráni. Az érkezések közt behívhatott volna, de nem tette.
A két Aeroflot gépen csak feketék utaztak, ennyit sose láttam egyszerre. Hangosak, zajosak, a földi utaskísérőknek folyamatosan instruálni kell őket, hogy ne széledjenek szét. A kopasz Tokos van kinn mellettük. Enyhén köpcös kis fürge szemű srác, láthatóan nem tud hatásosan megjelenni, hogy a látványától a feketék jobban viselkedjenek. Nem egyenesen indultak el a lépcsőtől a buszhoz, hanem megnézegették többen a kerekeket, a hajtóművet. Ez érthető, engem is érdekelt, úgy meg pláne értem, hogy otthon beszállnak ebbe a gépbe a szavannán és azt még értik, hogy mitől megy az elefánt, de hogy mitől megy ez, azt nyilván kevéssé. Már ott tartanak, hogy az egyik bakot tart a másiknak, hogy az jobban belásson a hajtómű kráterébe. A földi utaskísérőt teljesen figyelmen kívül hagyták, hiába magyarázott nekik, szélesen gesztikulálva. Tokos kiinteget, hogy segítsek, mert ő inkább foglalkozik a rendesebbekkel, akiket nehezen bár, de kézjelekkel, és a „kurva anyád, szállj már fel a buszba” vezényszavakkal a helyükre lehet küldeni.
Határozott léptekkel indultam fel a betonra a fű széléről és amikor már viszonylag közel voltam a két igazi renitenstől, amilyen mély hangon csak tudtam, rájuk kiáltottam és egy náci karlendítés-szerű mozdulattal leparancsoltam őket egymásról. Szemi a kiáltásomra felkapta a fejét, meg valószínűleg a szokásostól eltérő mozgás is felkeltette a figyelmét, mert kihúzta magát, a farkát magasra emelte, fülei dárdaként meredtek felfelé és iszonyú szigorúan nézett a két feketére. Hosszú szőre az erőltetett menetben ütemesen rezgett rajta és sokkal robosztusabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Ez így együtt megtette a hatását, a renitens négerek tízpontos levegőgyakorlattal ugrottak le egymásról és sprinttel vegyültek a többiek közé. Így, hogy sok feketét láttam együtt, ijesztően egyformának tűntek. Ráadásul valami sportklub vagy egyetemi válogatott tagjai lehetnek, mert mindegyik drapp nadrágot és fehér inget visel.

Én megtiltanám nekik az egyenruhát. Megkülönböztethetetlenek.

fekete kápó1.jpg

Nem tudom mi ütött belém, talán karlendítéstől, de mindenesetre kirobban belőlem a kápó. Nem akartam ezektől semmit, de egy intés tőlük, hogy bocsi, az valahogy hiányzott. Annyira, hogy odatrappoltam a csoporthoz, megint kiáltottam, hogy hé, és mivel nem ismertem meg, kik rendetlenkedtek, találomra rámutattam közülük kettőre, majd egyenes karral magam elé döftem az ujjammal, hogy ide álljanak. A vidám csoport egy pillanat alatt kővé dermedt, a mosolyok lefagytak. Ahogy csukódtak be a szájak és halt el a fogak fénye, úgy lett egyre csillogóbb az a sok biliárdgolyó a szemgödrükben. És a tágra nyílt szemhéjak alól a rémület vibrált. Akikre rámutattam, hirtelen egyszerre szólaltak meg, magyarázták, hogy nem ők voltak, és tényleg látszott, hogy be vannak rezelve.
Féltek.
Ez most szarul esett, ellenkezésre, pimasz pökhendiségre számítottam. Erélyes akartam lenni, ellentmondást nem tűrő, de ezt most így hogy? Még mérgesebb lettem rájuk.

– Menjetek a picsába! – legyintettem feléjük és valóban nekikezdtek, mert villámgyorsan felpattant mindkettő a buszra.

Miután elmentek Tokos odajött és belecsapott a kezembe, hogy ez nagy volt öregem! Azért a kutyától, hogy beszartak!

Nem tudom, nem lett jókedvem. Mindig azonnal az orromra koppintanak fentről. Vagy bentről, vagy mittudomén. Ahogy valami olyat csinálok, amit nem annyira érzek én sem helyénvalónak, azonnal kapok valami pofont. Miért nem lehettem egy kicsit geci? Nem lehetett volna, hogy ellenkeznek, én meg kipróbálom végre egyszer, hogy milyen élni a rám ruházott hatalommal? Esetleg visszaélni? Honnan jönnek ezek, hogy egy kiáltástól teli rakják a gatyájukat? Nem lehetett volna, hogy kipróbálom és csak később szégyellem el magam? Magamtól. Amit én csinálok, amiatt? Nem pedig az ő reakciójuktól? Azt képzeltem, geci leszek, ők szemtelenek, erőlködünk egy kicsit egymással, de aztán ők így is, úgy is felszállnak a buszra, majd amikor elmennek, én átgondolom, mit műveltem és elszörnyülködöm magam és lelkiismeret furdalásom lesz.

De nem, mindig azonnal pofára esem. Ha megfordulok kocsival záróvonalon, akármennyire nézek körül, mindig a rendőrök karjaiba kanyarodom rögtön. Még az a gondolat sem suhanhat át az agyamon, hogy na, ez meg van. De amúgy ez valahogy a vezetésnél rögtön elkezdődött velem. Korengedménnyel alig több, mint tizenhét évesen jogsit szereztem.
Apu kisgyerekként megtanított vezetni, a KRESZ nagy részét az utazásainknál tőle ellestem, így a jogosítvány megszerzése gyerekjáték volt. És Apu hihetetlen ajándékkal lepett meg. Aznap amikor délután végre az okmányirodában átvehettem az vezetői engedélyt, előtte délelőtt elvitt egy közeli ház parkolójához, ahol egy Trabant eladója várt ránk.
Húszezer forintért megvettük az öregecske, de patent kis okkersárga autóját. Apu nekem vette. Majd kiugrottam a bőrömből, kínszenvedés volt kivárni a délutáni ügyfélfogadási időt. Átvettem a jogsit és rohantam haza, hogy beülhessek a kocsimba.
Apu olyannyira megbízott bennem, hogy fel sem merült, hogy beül mellém. Én emiatt nagyon hálás voltam, mert úgy szerettem volna menni először, mint aki a maga ura. Úrvezetőként megízlelni az önálló helyzetváltoztatás élményét. Tettem egy kört a kerületben és életemben először tankoltam. Elvarázsolt, hogy amint elfordítom a fényszóró kapcsolókarját, felgyullad a műszerfal világítás és megmutatja mennyivel megyek, meg, hogy hány kilométer van benne. Egy komplett űrsikló pilótafülkéjében éreztem magam. Persze minden autónk ilyen volt, de ez az enyém volt, minden kar és pedál meg persze a kormány engem szolgált.
Másnap este újra kocsikázni akartam, persze elvittem Aput egy körre, akkor, amikor azt éreztem, teljesen belaktam a kocsimat és nem vizsgadrukkal mutatom neki forgalomban a vezetési tudásom, hanem meginvitálom egy kicsit csavarogni együtt a környéken. Akkor azt éreztem felnőttem. De ez nem tartott sokáig, mert már másnap vad huligán lettem, próbálgattam a kocsi határait és meg voltam győződve, hogy az enyémek messze azon túl húzódnak. Bőven a megengedett sebesség felett száguldoztam, igyekeztem csikorgó kerekekkel bevenni a kanyart. Azt utáltam, hogy tél lévén figyelnem kellett, hogy csak száraz úton haladjak. Az Erzsébet királyné útján döngettem a Bosnyák tér felé, közben minden gyalogost megnéztem, hátha engem figyelnek, ahogy száguldok. Büszke voltam nagyon. Néztem oldalra hosszan, majd amikor visszafordítottam a fejem, felkiáltottam.

– Bassza meg!

trabi.jpgÁllt előttem a kocsisor. Rémülten tapostam a fékbe, de tisztán látszott, hogy ez nem elég. Meg is csúsztam, oldalra fordult az autó, úgy sodródott előre, ekkor önkéntelen felengedtem a féket, és amint megtapadtak a gumik, belőttek a sínek közé.

Az út jobb oldalán közlekedik a 62-es villamos, felugrattam az utat a villamos pályától elválasztó, méter széles járdaszigetre, átrepültem rajta és pont a villamosút közepén landoltam. Mindkét villamos pályára belógtam. A sín megütötte a trabi alját, megnyomta a küszöböt, emiatt nem nyíltak az ajtók, rémülten pislogtam a távolba, nem jelenik-e meg villamos.

Ekkor hangosan kocogtattak az ablakomon. Négy marcona kőműves állt kinn. A mögöttem haladó IFA utasai jöttek segíteni.

Letekertem az ablakot.

Egy mély dörmögő hang rezgette meg mellkasom, meg a kasznit.

– Jól vagy, öcsi?

Mi az, hogy öcsi? Jogsim van!

– Nem nyílik az ajtó. – mondtam kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna.

– Annál nagyobb baj ne legyen! – röhögtek fel mindannyian, de akkor már levegőben voltam újra, mert a négy kerék felett megragadták a kasznit, megemeltek és egyszerűen kisétáltak velem az útra.

De azért megadták a kegyelemdöfést.

– Merre mennél, öcsi?

– Amerre az orra áll. – úgy éreztem, mintha egy lendkerekes kisautóban ülnék és a megfelelő sávba téve majd meglöknek, elindítanak. Hogy ne forgolódjon itt a kis hülye, állítsuk irányba.

El se köszöntek, letettek és mentek is vissza a teherautójukba. Szóval minden alkalommal, amikor fejembe száll „a király vagyok” érzése, pofán vág egy hülye szitu. Persze azért még nem lettem ezzel megszelídítve, mert két nap múlva csak összetörtem a trabit.

 

Amint a feketéket elvitték, leciháztuk Tokossal a gépeket, kaptunk szendvicset meg üdítőt. Tudom, hogy nagyon nem lett volna szabad, de a szendvicset megfeleztem Szemivel. Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha nem a megfelelő kajaidőben adok neki enni, nehogy elkezdjen rákattanni a kajára, aztán a kéregetésre. De valahogy így éreztem korrektnek, együtt érdemeltük ki, együtt szolgálunk, testvérek vagyunk. Mivel Mike nem hívott be, kinn töltöttem az időt amíg az iráni gép meg nem jött, ott maradtam a betonon Tokossal. Röhörésztünk, beszélgettünk, sokkal gyorsabban telik így az idő. Az iráni gépről nem adtak le nekünk semmit. Egyszer csak Mike törzs kiszólt nekem rádión, hogy azonnal menjek be. Közben láttuk, hogy jön Tokos váltása is. Messziről mondja is, hogy Mike távcsövön látta, hogy összeálltunk. Vagyis megbuktunk. Nem lehet a szolgálati helyet elhagyni, nem lehet két szolgálatot teljesítő katonának beszélgetni, együtt időt tölteni. De azért mi együtt is ballagtunk be. Mike alaposan leteremt bennünket és az a büntetésünk, hogy aznap nem megyünk már ki szolgálatba. Tényleg nem értem a tiszteket. Mennyire látják azt büntetésnek, hogy mások szívnak kinn helyettünk is? Igaz, hogy beígéri, hogy jelenteni fogja az esetet, szóval lehet ez rosszabb még. De délután szó sem volt erről a bukásomról benn a laktanyában, viszont betettek újra éjszakára kutyázni F1-re.

A hetedik Rövid Ugrás.