Centi_30.jpg70

 

 

 

 

 

1988. március 10. csütörtök, eü. szabi

Kicsit másnapos vagyok ma.
Későn érkeztem haza, a család nem is látta, milyen állapotban jöttem meg, bár nem részeg voltam, vagy legalábbis nem feltétlen az alkoholtól.
Igazságtalan voltam akkor, mikor a Kézi Chopen koncert után azt gondoltam, hogy a fények nem kellenek. Mert tegnap úgy fürödtem benne, mintha a Balatonban lettem volna, ahol még leér a lábam, nem fulladhatok meg, de már a víz tömege hullámoztatja a testem, sodor és megtart egyszerre.
A Depeche Mode kurva jó zene.
Míg a Kézi Chopennél méterekre álltunk csak az előadóktól, itt a színpad messze volt és amit az előbbi esetben a zenészek a megjelenésükkel adtak át, itt a fény és a hangerő közvetített.
A zenéjük lényege így tudott átjönni, így hatolt belém, így mozgatott meg.
És így ösztönzött észvesztő táncra.

Amikor Edit közölte, hogy elhagy és emiatt a betonon táncra perdültem, azt gondoltam, ilyen csak magamban lesz, mások tekintetétől rejtve, de tegnap nem volt bennem félelem, közszemlére tettem magam, abban a fura mozgásban, amit a zene kiváltott.
Ehhez kellett az alkohol, kellett a zene, kellett a fény, és kellett Alex. Rajta is azt láttam, hogy görcs és manír nélkül élvezi a koncertet és ez nagyon sokat segített. Érdekes, hogy amikor Edit elhagyott, akkor is a Depeche Mode-ra táncoltam és valahogy most azt éreztem, hogy amit akkor belül éltem át a zenével az most itt kívülről a bőrömön keresztül szivárog belém, és mint egy maroinett bábut, úgy kezd mozgatni.

Alex nem ugrálva táncolt, mint én, de neki is minden porcikájában benne volt a zene és mikor néha össze vigyorogtunk, megéreztem a civil élet szelét.

Mégpedig azért mert egy katonatársammal voltam.
Ha ő nincs ott, akkor ez csak egy nagyon jó koncert. Egy jó együttes, egy jó zene. De ő azt a kontrasztot képviselte, amit én is tudok magammal kapcsolatban, hogy katona vagyok, rabszolga, csakhogy ez a koncert az ÉLET.

Ebben vagyok, ez a valóság.
És én ehhez közeledem.
Kerek hetven napig még.
Ez nem csak valószínű, ahogy nagyon sokáig éreztem benn a laktanyában, hanem biztos.

Ez a jövő.

Szinte látom magam előtt.
Ez lesz az ÉLET, ez lesz a jövő, egy hatalmas táncos koncert lesz az élet, egy fényárban úszó ujjongás lesz a jövő.

Olyan biztos ez, ahogy itt állok. Illetve táncolok. És arra, hogy mit kell értékelnem abban, hogy ezt ami most van, ezt később bármikor lehet, amikor csak akarom, arra Alex jelenléte figyelmeztetett.
Ha nem lettem volna katona, őt nem ismerném.
Ekkor, ott éreztem meg, ott a koncerten először, hogy hozok majd értéket a katonaságtól, kapok valamit, nem üres kézzel távozom.
Alig tudok most szebbet elképzelni ennél a napnál. Mert amit most érzek, hogy milyen szabadság az élet, és hogy ez mit jelent nekem, van aki pontosan tudja.
Mert az életem egyik nagy felfedezésén jelen van, és ugyanazt a heuréka élményt éli meg.
Amikor összenézünk, tudom.
Ő is ezt éli meg, látom.

Az őt árnyként kísérő sztoikus nyugalmán is átsüt, hogy élvezi ezt a szabadságot és hogy pontosan olyan erősen érzi, mint én, mert ő is pont ugyanakkor kapja meg, ugyanakkor kezdődik az élete, mint az enyém.
Ugyanannyi időre kell teleszívnia magát ezzel itt, a jövő ígéretével, mint nekem. Ugyanannyi napja van még, ugyanaz a 70 nap van még a szabadságvesztéséből, mint nekem.
És amikor összenézünk, tudom, hogy szóval, vagy szavak nélkül, de egy nyelvet beszélünk.

Össze lettünk kapcsolva.
Veteránok lettünk.
Soha senkinek el nem mesélhető dolgokon mentünk keresztül együtt. Csak olyan érti meg, aki keresztül ment ugyanezen, vagy hasonlón.
Életünk végéig elkísér majd ez az ismeret. Később, tizenöt, huszonhat és ötven év múlva is emlékszünk erre a nyelvre, úgy váltunk majd át rá, mintha nem telt volna el irgalmatlanul sok idő.
Mindig benne lesz az összenézésünkben az összekapcsoltságunk tudata.
Bajtársak lettünk, vértestvérek örökre.
veterán1.jpgÉs tudtam, hogy benn laktanyában is van néhány srác, aki a bajtársam lett, és nem kell ismernem, hogy kicsoda, és nem kell tudnom, hogy mi volt és mi lesz, mert benn a laktanyában a lényeget látjuk, mindenki csak annyi és csak az, amennyi és aki.
Mert a zöld egyenruhában csak az Ember a különbség, ha az átsüt, akkor mindegy ki ő amúgy, a testvérem lett örökre.
És Alex ember.
És B. K. Zs is az, és Molnár Csabi is az, és Binder is az, és Réfi Imi is az, és Répa is az, és Lufi is az.
És talán én is az vagyok.
Vadember, de talán ember.

A "Somebody" című szám közben majdnem elsírtam magam.Tudtam, hogy nőhöz énekel benne az énekes, de ha behelyettesítem a nő helyére az Embert, a csókok és az intimitás helyett a bajtársi kézfogást,  akkor ugyanarról énekel, amin most gondolkodom. Pont most, pont itt, pont ebben az állapotomban csendült fel a pont erről szóló dal.
Gondolhatnám Isten érintésének, de ha Isten volt, ügyetlenül csinálta, mert nem megérintett, hanem felkavart. Ügyetlenül – ahogy Isten –, az öklömmel meglöktem Alexet a felkarján, ő a lassú szám hatására kissé ormótlanul, mint egy kölyökkutya felé, odabiccentett felém, hogy na mi van?
Én kihúztam a centit a zsebemből és megmutattam, hogy 70.
Elmosolyodott egy pillanatra, kicsit kotorászott ő is a zsebében és elővette a sajátját.

– 70 – mutatta.

Újra összemosolyogtunk, és tudtam, hogy minden, de minden értéket a világon, minden, de minden dolognak a megvilágítását azonos módon értékelünk, olyan szemüveget kaptunk, amiben mindent egyformán látunk, mindent egyformán érzünk.
Tökéletesen ért engem és tökéletesen érzi, ami bennem van.
Ugyanazt és ugyanúgy.

És én, aki végig attól féltem, hogy a katonaság eléri bennem a célját, hogy egyforma leszek, és én aki, egész végig az ellen lázadtam, hogy ne legyek egyforma, most egyforma lettem.

A katonaság megtette végül, megdolgozott, egyforma lettem.
De ahogy Alexre néztem, úgy éreztem ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna.

Bajtársak lettünk.

Veteránok.

 

 

 

 

 

 

 A poszttól független, csak rátaláltam az aznapi, vagyis az 1988 március 10.-i híradóra.

 

 

 

Centi_30.jpg71

 

 

 

 

 

1988. március 9. szerda


Ma felhívtam Alexet, pontosabban, a mamáját.
Még amikor legutoljára benn voltam a laktanyában, akkor beszéltük meg Alexszel, hogy keresni fogom.

Először este fél hétkor hívtam.
A mamája vette fel, azt mondta, hogy nincs otthon, én előre is elnézést kértem, hogy negyedóránként hívni fogom, mert beszélnem kell Alexszel.
Nem tudtam, hogy kapott-e szabadnapot, de csak úgy tudtam kideríteni, ha hívogatom.
Nekünk nincs telefonunk, ő nem tud keresni, ezért én jártam a környékbeli telefonfülkékhez. Egy istenverése az egész, ha valakit sürgősen vagy meghatározott időben kell hívni. Fel kell szerelkezni egy csomó kétforintossal, mert ezek a készülékek hajlamosak elnyelni, amit az ember bedobott.
Mintha igazából ez lenne a feladatuk, és a hívás lehetősége, az csak valami véletlenszerű nyeremény.
Elnyelheti csak úgy simán, amikor az ember bedobja. Nem is szabad addig, amíg vonalat nem ad, úgy biztos elnyeli, ki kell várni a hangot.
Aztán elnyelheti, amikor a kicsöngést követően a hívott fél felveszi. Ilyenkor beesik a pénz és bontja a vonalat. Aztán van, amikor nem ennyire direkt, amikor már beszél az ember egy ideje, de persze még a szintidőn belül, hogy egyszerűen csak szétkapcsol.
Ekkor kezdődik minden elölről.
És elnyelheti úgy is, hogy a beszélgetés végére figyelmeztető hangot meghallva az ember bedob egy újabb érmét, hogy folytatni tudja a diskurzust, de nem tudja, mert hiába tömte meg az ember a szerkezetet, az attól még szétkapcsol.
Még bosszantóbb, ha egyszerre elnyeli az újonnan bedobott pénzérmét és rögtön szét is kapcsol.
Ilyenkor megint minden kezdődik elölről.
De csak akkor, ha nem eleve rossz a készülék.
Az lehet rossz csak úgy, magától.
Mert olyan a kedve.
Vagy az időjárástól, vagy csillagállástól, vagy a fene tudja, mert lehet rossz úgy is, hogy valaki, egy szerencsés, épp befejezte a beszélgetést, de közvetlen utána már nem működik.

Lehet olyan, amikor úgy nem működik, hogy aki úgy jár, hogy pont őt szopatja a telefonkészülék az előbbi módon, az addig veri, míg az nem látszik, hogy már van oka nem működni.
Ekkor megjavul.
De persze van olyan is, hogy egyszerűen csak vandalizmus áldozata lesz a készülék, erős állampolgárok szórakozásból szétverik.
Aztán lehet olyan eset is, hogy azért nem működik, mert amikor fontos hír fogadása közben szétkapcsol, elnyeli a pénzt, stb., a hoppon maradt delikvens szétveri a kagylót, vagy letépi az egészet.

Elképzelhető olyan eset is, hogy csak a másik fél hall, te őt nem, vagy te hallod, de téged ő nem. Ilyenkor a panaszok jelzése szintén a kagyló tönkretételével kap kellő hangsúlyt.

Tökéletesen, mindig másnál működik, leginkább annál, aki órákra beköltözik a fülkébe, és akkor sem siet, ha a többiek a fülke ablakán bekopogtatnak.

Ha a készülék rossz vagy foglalt, menni kell egy másikhoz.
Az ember pontosan ismeri a környezete telefonfülkéinek elhelyezkedését.
Mindig van az ember fejében egy hevenyészett térkép, a távolságokkal és a fülkék eléréséhez szükséges menetidők adataival és az elmúlt napok tapasztalatai alapján működésképtelennek ismert készülékek listájával.


Pokoli gyorsan tervez az ember egy körutat, az egymástól legfeljebb negyedóra sétányira található, működőnek vélt telefonfülkék érintésével a kiinduló pontba visszaérkező túraútvonallal.
telefon.jpg
A legnagyobb szopás az, amit Alex mamájának ígértem, hogy negyedóránként bejelentkezem. Ilyenkor általában az ember várakozik az üres fülke előtt és tehetetlenül figyeli, hogy nem sokkal a negyedóra lejárta előtt valaki beköltözik hosszabb időre. Nagy dilemma, hogy toporogjon-e ott az ember, hátha a másik csak gyors beszélgetést bonyolít le, vagy azonnal menjen egy másik üres fülkét keresni.

Ha mondjuk az általunk nemrég használt készülék egy újabb delikvens érkeztekor bedobja a törülközőt, meg kell figyelni, hogy milyen sebességre képes a másik, mivel nyilván ő is a legközelebbi készülékhez igyekszik majd, tehát meg kell becsülni, hogy van-e idő megbizonyosodni arról, hogy tényleg beszart-e az a kibaszott, rohadt készülék, vagy neki kell-e iramodni azonnal, hogy a másik előtt érjünk a következő helyszínre. Mert lehet, hogy nálunk újra működne. Ha kiderül, hogy tényleg nem jó, vagy nincs idő ezt kideríteni, akkor nem szabad kockáztatni, szaladni kell a másikat valahogy beelőzve egy másikhoz.

Ha esetleg erről is kiderül, miután mások előtt megérkezünk, hogy ez sem jó, érdemes eljátszani, mintha beszélne az ember, a másikat egészen közel kell csalogatni, és úgy viselkedni, hogy gyanútlanul lépjen, majd utánunk be a fülkébe, mert míg realizálja, hogy nem jó, mi előnyt szerezhetünk a következő ki-bebaszott kurva készülékig.

Így relatíve nyugodtan, de persze tempósan haladhat az ember, a másiknak kell kábé fél perc míg rájön, hogy az is szar, addig jelentős előnyre szert tenni.

Aztán van még az a taktika is, hogy egyből egy távolabbi, elhagyatottabb telekúrt szart keresünk fel, mivel ritkábban használt, nagyobb eséllyel működőképes, de pont amiatt, hogy elhagyatottabb, az állami telefontársaság szerelői is szarnak rá ha esetleg elromlott, mert sokkal hosszabb ideig tud működésképtelen maradni, mint más készülék. Itt nagyobb ráhagyásokkal kell dolgozni, egy átlagos helyen lévő készülék javítása megvan egy hét alatt, egy olyan készülékhez, ami messzebb van és az ember tudja,  hogy rossz volt, két hétig nem érdemes elmenni.
Lehet az embernek szerencséje, de itt nagy a kockázat is, hogyha huzamosabb ideig működőképes, az elterjed  és lehet, hogy más is azt a taktikát választja, hogy ezt keresi fel és összetorlódunk, vagy egyszerűn negyedórás gyaloglás után kiderül, hogy az a szétcseszett, getva rohadék mégse működik.

Én nem nagyon tudom eljátszani, hogy alibiből épp beszélek, emiatt a fülke előtt várakoztam, vártam, hogy a negyedóra leteljen, közben mindig gyanakodva figyeltem a járókelőket.
Próbáltam a telefonálásra készülődésre és sokáig pofázásra való hajlamra utaló jeleket, testtartást, viselkedésformákat a fülkét vészesen megközelítőkben felismerni.
Aki sunnyogva, lapos tekintettel engem stíröl ahogy állok a fülke mellett, az telefonálni akar, csak nem akarja mutatni, de pont attól bukik le, hogy vizslatja, mit csinálok olyan közel a fülkéhez.
Aki mereven a fülkét nézi, az rutintalan marha.
Az is, aki nem messze a fülkétől a kabátja belső zsebébe kezd kotorászni, mert az nyilván a papírra írt számot keresi, aki meg a nadrágzsebbe nyúl, az az aprót akarja előszedni.
Ezek simán méterekről lebuknak.
A férfiaktól kevésbé kell tartani, általában ügyeket intéznek, pattogósan, katonásan.
A fiatalok sem eresztik bő lére:
– Csá, akkor megyünk este? Oké, nyolckor a Moszkván? Bécinek szóljál. Oké, hozom, na este, csá.

Ezeket könnyen kibírom.
De ha öreg közelít és még a telefonszámot is nehezen találja, vagy szemüveget vesz fel, hogy megállapítsa, hogy a felesége által írt közérti bevásárlólistát tartja-e a kezében vagy a felírt telefonszámot, akkor őt nem szabad beengedni.
Az ilyet néha el lehet ijeszteni azzal, hogy az ember bemegy. Ennek el tudom, játszani, hogy beszélek, úgyse hallja, vagy ha hallja, nem érti.
De a fiatal lányt, aki a mellén összekulcsolt karjai alatt könyvet cipel, azt sem szabad beengedni, az általában romantikus, a szerelmével fog beszélni, ha napló, vagy emlékkönyv van nála, akkor különösen veszélyes.
A teletömött cekkert cipelő nők közül a fiatal az veszélytelen, az nem beszél sokat, rohan a gyerekekhez haza, de az idősebb, aki nyögve cipeli a terheit, az a fülkében piheni ki magát.
Nagyon résen kell lenni.

Nekem nagyon nagy mázlim volt ma, negyedóra múlva üres volt a fülke, működött is, és Alex vette fel. Kiengedték szabadnapra, pont akkor ért haza.
– Na megyünk?
– Hát hogy a fenébe ne! Háromnegyedkor a sportcsarnok előtt?
– Fél és háromnegyed közt?
–  A bejáratnál közvetlen?
– Oké rohanok.

Már telefonálni is úgy jöttem le, hogy ha Alexet kiengedték, akkor azonnal tudják indulni.
Öltözködés közben rápillantottam a piros kardigánra, megborzongtam, és megnéztem magam a tükörben most.
A kedvenc pulóverem van rajtam, a kurva jó Casucci farmerom és az imádott magas szárú Adidas cipőm. És ehhez kifejezetten vagány a fülbevaló.
Nem vettem ki, mióta átfúrtuk a fülünket, éjszaka fáj ha ráfekszem, de nemrég vették ki a mandulám, előtte egy fasz beverte az orrom, így az elmúlt időben annyi fájdalmon vagyok túl, hogy egészen megszoktam.

Szóval, ahogy Alexszel megbeszéltem fél nyolc után nemsokkal a Sportcsarnok előtt álltam. Alexet most láttam először civilben, jól eső érzés volt ahhoz hasonló göncökben látni, amiben én voltam.
Hogy így is hasonszőrűek vagyunk, nem csak egyenruhában.

– Egy vodka a Pipacsban előtte?
– Persze! – válaszolom.

A Pipacs közönsége most eléggé felhígult, a tompa, opálos tekintetű lecsúszott alkoholisták közt meglepően sok a fiatal, és még több előttük az üres feles pohár. Csak sikerült beszállnunk nekünk is, gyorsan lenyomtunk fejenként két vodkát, nem sokat teketóriáztunk, le se nagyon tettünk a pultra a hevenyészve elmosott mosogatószeres pohárba lötybölt szeszt, legfeljebb csak levegőt venni hozzá.
Aztán, ahogy lement, egyszerre biccentettünk az üres poharak felé.

–  Még egy?
– Jó hogy!

Lecsúszott az is, kicsit álltunk borzongva, vártuk, míg a hátunk borsódzása alábbhagy és bemegy az agyunkba bizsergésnek.

–  Itt a jegyed! – mondta Alex, ahogy a vodka végleg megérkezett és nem sokkal később jeggyel a kezünkben mentünk be életünk első Depeche Mode koncertjére a Sportcsarnokba.
depechekoncertjegy1.jpgAlex találta ki még benn, nagyjából egy hete, hogy jöjjünk el. Ő nagyon szívesen menne, majd megpróbál úgy kérni szabadnapot, hogy erre a napra, és ha én kinn vagyok hívogassam fél héttől. A mamája megveszi a jegyeket előre.
Ha fél nyolcig nem ér haza, akkor nem engedték ki, de elmondta, hogy kért Szadó őrnagytól kihallgatást és kérek perec felvázolta, hogy ma koncerten kellene lennie.
Szadó jó fej volt, kiengedte.

Hagytuk, hogy sodorjon befelé az ajtón a tömeg, vettünk két sört és nemsokkal később elkezdődött a koncert és magával húzott, ki a katonaságból, bele a civil élet egyik nagy adományába, úgy mint pár napja az Almássy téren, bele a zenébe, bele a pörgésbe.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg153

 

 

 

 

1987. December 18. Péntek


Kezdetben nagyon szarul éltem meg, hogy Edit kirúgott. Duzzogtam egész este, majd a szolgálatba kivittem magammal a walkmant.

Ferihegy 1-re vittek éjszakára.
A 25-ösre tett ki Kübli.
Nem sejthette, hogy ezzel mekkora szolgálatot tesz. A 25-ös a legtávolabbi tök üres betonplacc.
Hatalmas és sík.
Álltam és néztem bele a semmibe, és azt tágasnak és üresnek láttam.

Üres és tágas volt kívül minden, és üres és tágas voltam én is belül, úgy éreztem még soha ennyire része nem voltam a világnak, soha ennyire nem mosódott el köztem és a külvilág közt a határ.

Amíg Kübli egy óra múlva behívott, addig ez az elképesztő térélményem volt, így amikor pihenő után a közelebbi gépállóhelyre tett, a gépek mellé, úgy éreztem enyém a világ.
Hogy nincs különbség.
Ami kinn, az benn.
Ami fent, az lent.
"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius."
"Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd."

És én az egyetlen varázslatot végrehajtottam:
A világ irányítója lettem, és a világ által irányított.

Nem zavart, hogy a látóteremben gépmadarak tollászkodtak, nem zavart a jövés-menés.
Nem is láttam.

Felraktam a fejemre a fejhallgatót, mivel egy ideje usankát vehettünk fel, alá be tudtam tenni, bekapcsoltam a Depeche Mode Black Celebration című lemezét. Nemrég vettem fel kazettára a Poptarisznyából. Ugyan a fülvédőt elvileg nem lehet lehajtani, de azért hidegben, éjszaka, nehéz ellenállni a kísértésnek.

Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a zene átjárjon, a fülembe beszüremlő hangok végigszaladjanak az idegeimen, be minden kis zugba. Hagytam hadd töltsön meg, hadd duzzasszon, pöffesszen.

Amikor olyan lettem, mint egy felfújt gumikesztyű, minden ujjam minden idegvégződésén a Depeche Mode dobolt, akkor szabadjára engedtem a testem.
Sosem csináltam ezt előtte.
Szerettem a zenét, de a táncról nem sok fogalmam volt. Ami igen, az meg riasztott.
Mindig tudtam, hogy sose fogok zenére, ütemre vonaglani.
De ember tervez, Isten végez.
Ma engedtem, hogy a testem minden része azonos erősségű felvevő és azonos erősségű leadó legyen.
Ha a lábamban vagy akár a kisujjam percében éreztem hatni, lökni a ritmust, hagytam, hogy reagáljon rá az.

Széttártam a karom, lehunytam a szemem, kicsit hátrahajtottam a fejem és a testem minden részletével táncra perdültem.
Széles mozdulatokkal fordultam, trappoltam a lábammal, ugráltam, forogtam.
Néha az egyik kezem egyik ujján beengedtem a zenét, majd hagytam végighullámozni a karomon, vállamon át a másik karomba, és le a lábaimba majd időnként, ha feltört, egy nagy kiáltásban kiengedtem a számon.

Közben rángatott a ritmus, és azt éreztem, hogyha vadabbul táncolok nagyobb felületű lesz testem, vagyis a fülem.
És valószínűleg így is volt.
Vagyis egyre vadabbul táncoltam.
És ezt az állapotot, hogy átjár a zene, körülvesz és csak ez alkotja, és ezzel egy időben én meg a táncommal teremtem a világot, elkezdtem használni.
Nagymosásra, tisztulásra.
Erőszakkal hoztam elő Edit képét, az elmúlt idő vele töltött pillanatait.
És varázsoltam.
Ha felbukkant Edit képe, elrázogattam a végek felé és kimorzsoltam magamból, mint valami homokot. Trappolva, forogva ürítettem az emlékeket, minél fájóbb emlék, annál vadabbul táncolva, annál jobban részévé válva a ritmusnak, amíg ki nem folyt az összes és egy nagy tócsában összegyűlt a lábam előtt.

tükör1.jpgAz elem merülni kezdett, elkezdte húzni a szalagot, én lassultam vele együtt, elnyúltak a mozdulataim és a tócsába nézve már nem Edit, hanem én néztem vissza rám, és mosolyogtam. Edit a víz felszínén, a fodrokon hullámzott.
Tudtam, hogy ha belecsapok eltűnik és ha megnyugszom kisimul, újra láthatóvá lesz, nem zavar többé, ha akarom nincs, ha akarom, akkor előbukkan fátyolos emlékként.

Nem mentem neki semminek, nem buktam meg, nem zavart meg senki. Három órán át táncoltam megállás nélkül, és mire behívtak pihenni, kimostam magamból a problémáim, a laktanyába vissza érve Edit meg már csak önéletrajzi adat.

Ha valaki megkérdezné, hogy "na mi volt veled tegnap, Dvorszky", nevetve tudnám mesélni, hogy ja képzeld, dobott a csajom.

Edit már csak emlék, nem fáj.

 

Azért benn pár napra lábra kélt az a szóbeszéd, hogy begolyóztam a betonon.

tükör.jpg

 

Centi_30.jpg195

 

 

 

Ma egy éve, hogy betoppant a családhoz káderezni két határőr tiszt. Akkor tudtam, meg, hogy nemsokára katona leszek.

 

 

November 6. Péntek


Reggel abból a képzetből riadtam, hogy a csöcsömet vissza akarja kérni a takarítónő.
Először kérleltem, hogy ne tegye, majd a hátam mögé bújtattam a csöcsét és közöltem, hogy sose láttam egyiket se, de ha neki van egy, a másikat nyugodtan hagyhatná nálam, ha megtalálom netán.
Gondját viselem, ne aggódjon.
Biztos jobb gazdája leszek, mint ő, aki mindenkinek mutogatja, mert az enyémet bizony nem nézhetné akárki, de erre bepöccent, hogy nem érdekli, mi a véleményem, azonnal adjam vissza, én meg erre a csöccsel menekülni kezdtem, de az lassú volt, folyton elesett és sírt.
A takarítónő összebeszélt a Zádori hadnaggyal, és együtt kergettek.

Na, ekkor keltett Anyu, hogy annyira nyugtalanul alszom, hogy a Buksi teljesen izgatott lett, azt hiszi, valami bajom van, sír és kaparja az ajtóm már egy ideje. Kirántottam magam az álomból, lassan összeszedtem magam és, hogy megnyugodjon, levittem Buksit sétálni.

A kis hülye persze, amint kinyitottam a ház kapuját, kiszaladt és már ügyet sem vetett rám, de valahogy mégis együtt mozogtunk, nem látszott rajta, de figyelte merre megyek és nagyjából arra jött ő is.

Szerettem az önállóságát, az őrkutyákkal való kapcsolatom óta még inkább. De olyan nagyon sok időnk nem lehetett sajnos, mert jönnöm kellett vissza. Ebből szinte biztosan tudhatom, hogy nem elnézték a könyvem, nem másét kaptam, hanem engem engedtek ki szabadnapra, csakhogy lehúzták délig. Persze így is rendes dolog, hogy egyáltalán kiengedtek, mert azért baj volt velem bőven az utóbbi időben.

Tegnap este meg felvettem a Depeche Mode legújabb lemezét. B. Tóth adta le a Poptarisznyában egyben, úgy, hogy nem beszélt bele. Eldöntöttem, behozom a walkman-emet a laktanyába, lukas időmben zenét hallgatok majd, ezzel is jobban le tudok majd válni a külvilágtól.
Sikeresen be is csempésztem, a Csüti nem nézett bele a táskámba. Hogy itt benn hova teszem, még nem volt világos, egyelőre, csak behajítottam a felső polcra.

walkman.jpg

Éjszaka F1-re tettek.
Már nagyon hideg kezd lenni, szerintem már mínuszok lehetnek, mindenesetre iszonyúan fázom. A téli felszerelést még nem lehetne felvenni, de ma Koltay saját hatáskörben engedélyezte, hogy a mikádóba beletegyük a bélést, de én még ezt sem érzem elégnek.
Pedig ennél több holmi már nem lesz rajtunk télen.
Csak a tányérsapkát cseréljük majd le usankára, meg kesztyűt vehetünk majd fel, de mást már nem.
Hogy fogom az igazi hidegeket kibírni? A beton, ami nemrég még szétégette a lábukat, most fagyos marokkal szorítja, legalább 10 fokkal hidegebb, mint a levegő.
Megint jár a sárga SAAB, méri a beton hőmérsékletét, mert a hajnali pára már ráfagy és csúszik.