Centi_30.jpg65

 

 

 

 

1988. március 15. kedd

Tegnap este, amikor beérkeztem, olyan vadidegennek éreztem mindent, olyan messze voltam mindentől, ami a katonasághoz tartozik, hogy kedvem lett volna sírva fakadni. De egy isteni sugallat megvédett ettől. Sírva röhögés lett végül, nem sírás.

Miután tegnap belebújtam az egyenruhába, úgy éreztem, hogy megint szabadságvesztés felé indulok, és miután eljöttem otthonról, szinte percenként vettem elő a centim és néztem meg, hogy hány napom is van hátra, mert tudatosítanom kellett, hogy nincs már sok, nem kell ennyire szarul éreznem magam, amennyire érzem, mert nincs sok hátra, nincs sok hátra.

metronome.jpgDe mindig elborult az elmém, mindig szédülni kezdtem afelé a mély szakadék felé, amit a katonaság, a kötelezően, akaratom ellenére végzett feladatok kényszere, a teljes szabadságvesztés jelentett.

A szeretett centim, mint egy metronóm, pontosan mutatta, mennyi van hátra és mindig visszarántott pár percre a szakadék széléről. Az, hogy akaratom ellenére, külső kényszer nélkül, de mégis a laktanya felé tartok, nagyon hamar a szakadék szélére lökdösött újra.
Nem akarok menni, nem akarom megtenni, mégis teszem.

Mi ez, ha nem a rabszolgaság?
Mi ez, ha nem az akaratgyengeség, az akaratvesztettség diadalmenete?

Ekkor nyúltam mindig a zsebembe a centiért. A szíverősítőért.

Még 65 nap.
Nem sok.

Addig kibírom, addig megteszem, amit mások akarnak, addig hagyom magam, addig tehetnek velem, amit akarnak.

De utána soha többet, soha senki akaratának nem engedelmeskedem, ha az nem egyezik az én akaratommal. Soha kényszerből nem teszek semmit, soha többet nem hagyom magam, csak azt fogom tenni, amit én akarok.

Állam, 65 napod van!

Éld ki rajtam magad, mert több ilyen lehetőséged nem lesz. Még kapsz tőlem 65 napot, még erre a 65 napra rabszolgád vagyok, de aztán szabad leszek és független és irányíthatatlan!

Amikor ezeket gondoltam, már csikorgott a fogam és a centit se tettem vissza a zsebembe, hanem az izzadt tenyeremben szorongattam.

A Kökin jártam épp, amikor megláttam a buszt, ami már közvetlenül a laktanyánál tenne le.
Megtorpantam.
Olyan erővel tört rám, hogy nem akarom, hogy remegni kezdett a bensőm.

Eszembe jutott az elő eltávom utáni első alkalom, amikor ezzel az érzéssel szembesültem.
Karácsony után mentem vissza, még Sopronba.

Akkor éreztem először ezt, hogy nem akarom, nem akarok bemenni.
Most se akarok.
De most ezt valahogy gyengeségnek éreztem, mert akkor úgy mentem vissza, hogy sejtésem sem volt mi lesz velem a következő több, mint 16 hónapban, sejtésem sem volt mi vár rám, és sejtésem sem volt, milyen hosszú lesz az az idő, amennyi azóta eltelt. Akkor tökéletesen az ismeretlenbe léptem be, amikor áthaladtam a laktanya kapuján, az akkori félelmeim teljesen jogosak voltak, mert irgalmatlan sok idő, sok nap állt előttem. Akkor még felfoghatatlanul sok, 509 napom volt hátra, ma csak 65.
Össze sem hasonlítható különbség.
Ezért ma csak sima hiszti ez.
65 nap.
Semmiség.

Ha nem ilyen nyomott hangulatban megyek be, biztosan a nemrég mellettem elhaladó honvédnek is röhögve mutattam volna be a centimet, mert bárki, bármelyik nyúl, pontosabban az összes honvéd az országban kopaszabb nálam, minden nyúl majd csak augusztusban szerel, mert ők félévente vonulnak, most csak mi, MÁGUSOK vagyunk az Öregek.
A magyar fegyveres testületek legöregebb sorkatonái vagyunk, de valahogy nem izgatott.
Ha nem így megyek be, akkor minden kopasz nyúlnak vigyorogva lengettem volna be a centit, hogy öcsém neked mennyi?
140-150?
És akkor megmutattam volna, hogy ezt nézd baszki, ez itt 65.

A honvédségnél senki nincs akinek ennyi lenne, te még a nálad öregebbeknél se látsz ilyet, és ha magad öreg vagy amúgy, hozzám képest kopasz vagy, sivár kopasz.

Régebben ez a jelenet nagyon felcsigázott, alig vártam, hogy egyszer leszerelő legyek, minden öreg honvédnél idősebb, de most szartam rá, úgy éreztem szemétség lenne pont a velem teljesen azonos szabadságát vesztett sorstársamon gúnyolódni.

Miért nyomatékosítsam valakiben, hogy még 140 napja van, ha én alig tudom elviselni a 65 gondolatát?

Mert ugyan a 65 nap semmi, az eltelt 476-hoz viszonyítva semmiség. De úgy éreztem, minden perc, amit majd benn töltök átkozottul hosszú lesz és nagyon nem akarom.

Míg álltam és vártam, hogy legyen mégis erőm nekiindulni, a Köki egyik elnagyoltan tákolt bódéjából billegve lépett ki egy kék munkaruhás alak. Lassan, bizonytalan mozdulattal emelte a lábát a küszöb fölé, hogy el ne essen és míg ezt végezte nagy gonddal, az általa nyitva hagyott ajtón keresztül beláttam a benti talponállóba. Homályos lámpafényben, elmosódott alakok dülöngéltek benn és épp erőt gyűjtöttek.

Na erre van szükségem, gondoltam, szíverősítőre.

Milyen bölcsek, azok ott benn, milyen jól ismerik az emberi lelket, milyen pontosan tudják, mi kell vészhelyzetben.

Határozottan húztam be magam után az ajtót és vontam el a nappal fényét a bentiektől. Kicsit zavart, hogy a bölcsesség elillant és hogy nem a világ megértésének biztos tudásával átitatott tekintetek vártak, hanem zavaros cefrében ázó tanácstalanság. Biztosnak csak az látszott, hogy perceken belül, mindegyik beleiszik a poharába.
Én is bele fogok az enyémbe.

Nem kérdezett senki semmit, mondtam, hogy egy vodkát szeretnék, megkaptam, arrébb álltam és egy hajtásra megittam. És ahogy az égre, vagy inkább a mocskos mennyezetre emeltem a feles pohárral a számon a tekintetem, jött az Isteni sugallat.

Én berúgok ma.

Viszek be valami szeszt és berúgunk a többiekkel.

A vodka erőt adott tényleg, és olyan lendülettel indultam a sarki kis közért felé, mintha missziót teljesítettem volna.
És szerintem az volt, misszió.

kevert_likor.jpgÁlltam a szeszes italok előtt és egy kisebb dilemma elé keveredtem. Sokat kéne vinnem, nehogy ne legyen elég. De több üveggel nem akarok vinni, mert az csörög. Legyen egy nagy üveg, de abból csak kétfajta volt, a cseresznyepálinka, meg a kevert.
Ezekből volt literes.
Na melyik legyen?
Egyiket sem ismerem igazán, de mintha a kevertnek nem lenne annyira szép a címkéje.
Oké legyen a cseresznyepálesz.
Pont olyan hosszú az üveg, mint a táska magassága, mintha erre szabták volna a katonai kimenő táskát.

Véletlennek tűnik, de nem lehetetlen.

Annyi logikátlanságot tapasztal az ember a seregben, hogy ez simán belefér.
Ráadásul nem is logikátlan, hisz pont belefér.
És ahogy nézem az üveg átmérőjét, pont három férne el benne egymás mellett.

Nem véletlen ez.

Ha a cigaretta pont 7.62-es átmérőjű, mint a Kalasnyikovhoz való töltény, akkor az, hogy a katonai kimenő táska három, egyenként literes cseresznyepálinkás üveg betárazásához lett tervezve, az nagyon is valószínű.

Sose értettem igazán, hogy minek is nekünk táska, mert semmit nem hozhatunk be, semmit nem vihetünk ki, a kincstári esőkabátot meg soha senki nem használta, a kötelező elemeket meg már rég nem figyelem én sem és vagy egy éve nem kérte senki.
Fésű, tű meg cérna?
Miért pont ez a kötelező túlélő csomag a kimenőkor?
Szerintem valamelyik fejes terveztetett magának egy táskaüzemet vezető haverjával, három liter keverthez egy táskát, majd a táskaüzem vezetőnek sikerült kikilincselni, hogy legyen ilyen a katonáknak.
Valaki rábólintott, hogy legyen, de mit hordjanak benne a katonák?
Hát mondjuk fésűt.
Ugyan mindnek levágjuk a haját az első nap rövidre, és nem is növesztheti meg utána, meg ha kimegy a laktanyából, akkor mindig sapka kell legyen rajta, de nem baj, fésűje feltétlen legyen.

De én végre rájöttem, mire kell a táska.

Úgy is mentem be a laktanyába, hogy teljes természetességgel vittem a vállamon a szütyőt, és azt hiszem a legnagyobb lelki nyugalommal mutattam volna meg a tartalmát a csapatügyeletes tisztnek.

És lehet, hogy csak kacsintanom kellene, hogy második század, 3-as körlet, este jöhet, megvámolhatja és ezzel le is lenne tudva a dolog.
Jó, mondjuk nem a Koltaynál, de ma nem nézett a táskámba, mert tényleg nem izgultam.

Benn a srácoknak felragyogott az arcuk, Alex is, B.K.Zs is, meg a többiek is alaposan meghúzták az üveget, a megérkezésem tiszteletére, de aztán megbeszéltük, hogy van, aki éjszakás szolgálatba megy ma, van, aki reggeli szolgálatba megy, tegyem el, majd pénteken vagy szombaton megisszuk és aki addig esetleg szabadnapra megy, hozzon be mellé még valamit, csapjunk egy nagy banzájt.

Ez volt tegnap este, ma reggel lementem a dokihoz, elmondtam, hogy sajnos meggyógyultam, tudomásul vette és szolgálatra alkalmasnak nyilvánított.
Mentem és jelentkeztem Szadó őrnagynál, mondta, hogy milyen kipihentnek látszom, örül, hogy újra szolgálom a hazát, és reméli, most már erre a két hónapra megleszünk békében.
Igazából ezzel egyet tudtam érteni, majdnem barátságban váltunk el.

És lehet, hogy ő intézte, lehet, hogy véletlen, de ma még semmilyen szolgálatba nem tettek be.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg68

 

 

 

 

 

1988. március 12. szombat

Ma, ahogy Ketya javasolta, bementem a Honvéd Kórházba.

Még tegnap felírogattam, kit kell keresnem majd. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha civilben megyek vagy ha egyenruhában. Már jó régen civilben járkálok, nem volt nagyon kedvem egyenruhába bújni, de aztán eszembe jutott, hogy ezek az orvosok ott, a Honvéd Kórházban tulajdonképpen katonatisztek, talán jobb az egyenruha. Úgy vettem fel, úgy húztam magamra a nadrágot, mintha vizes lett volna, jobban mondva, mintha latrinából vettem volna ki, undorodva, sziszegve, mintha hideg lett volna, vagy égette volna a bőröm.
Tényleg jó lenne ez a kórházi munka, az egyenruhától egyértelműen hányingerem van, akkor inkább a zöld műtős ruha.

Annyira izgultam, hogy már a főportán bemondtam, hogy Horváth főorvoshoz megyek, ezt amolyan dicsekvésnek szántam, de a portás rögtön elvette a kedvem, azzal hogy mondta, ő meg nem látta bejönni, szerinte ma nincsen benn, de megkérdi.
Telefonált egyet és a fejét csóválva mondta, hogy igaza volt, holnap lesz benn.

Rémesen szarul esett, de igazából nem jöttem hiába, amúgy is kontrollra kellett jönnöm, ma szedik ki a varratokat.

Kedvetlenül vártam a soromra.
A doki aki műtött, megismert, már messziről mondta, hogy én vagyok az, aki olyan nyugodt volt műtét közben, mint egy elefánt.
Jöjjek üljek le.
Nem volt kedvem mosolyogni, és miután belidokainozta a torkom, már nem is tudtam volna. A két kapocsszerű varratot pillanatok alatt kiszedte, majd megdicsért újra, hogy most se ficánkoltam.

– Szépen begyógyult. – mondta még, aztán elküldött.

Miközben kifelé ballagtam jutott eszembe, hogy Ketya azt mesélte, Brenyó itt van benn a KK-ban, a bőrgyógyászaton.
Arra felé vettem az irányt.
Nem is hittem volna, hogy ilyen szerencsénk lesz, mert amikor felfelé lépdeltem, épp akkor jött lefelé Brenyó.
Úgy meglepődött, hogy miután megtorpant csak annyit kérdezett habogva, hogy hát te?
Visszatért belém az élet, kicsit dadogva a lidokaintól, mondtam, hogy hát én!

– Nemsokára én is itt leszek a kórházban, holnap intézem el.

–  Várj meg, mindjárt jövök. – mondta és elszaladt.

Pár perc múlva megjelent, hogy sok a dolga, de kapott negyedórát, gyorsan mondjam el, mi van velem amióta nem találkoztunk. Ez nem egyszerű feladat, azt sem tudtam, hol kezdjem, de gyorsan elmeséltem, hogy kivetettem a mandulám, meg hogy egy hónapja otthon vagyok, sokat találkozom Ketyával, ő már szabad, leszerelt, voltunk egy marha jó koncerten is és, hogy holnap megyek az általános sebészetre, hátha Hilfer tudok lenni.

– De baszki, te mesélj! – csaptam a vállára – Nem is tudtam, hogy katona vagy, Ketya mondta, hogy behívtak és már te is itt vagy benn. Hogy csináltad?

–Tavaly augusztusban vittek be Bajára, mesterlövésznek. Nem nagyon tetszett a dolog, és mivel valamiért az atlétatrikótól kiütéses lett a hátam, folyamatosan járkáltam orvoshoz. Az volt a nagy szerencsém, hogy a pécsi katonai kórházhoz tartoztunk, de Pécsen nincs bőrgyógyászat, fel kellett jönnöm ide. Vissza pedig nem akarok menni.

– Hogy-hogy? –  kérdezem színlelt meghökkenéssel – Nem akarod szolgálni a hazát? Nem jó ott neked a laktanyában?

– De, de, csak hát látod milyen beteg vagyok! – válaszolt egy félmosollyal az arcán, de megfelelő komolysággal.

Közben megjelent egy teljesen bekötött arcú beteg, férfi pizsama volt rajta, de még ezen a lógó szerelésen keresztül is átütött, hogy nagyon csinos, fiatal lány van alatta. A kötés teljesen betakarta a fejét és az arcát is, csak az egyik szemének volt egy résnyi hely kihagyva, meg a szájánál egy lyuk, ahova a cigarettát dugta, miután rágyújtott. Ahogy félrefordult, hogy hamuzni tudjon, akkor láttam meg a nyakát, ami borzalmasan össze volt égve, sebes, fekélyes, fájóan eleven sebes. Borzongtam, de persze közben Brenyóval megpróbáltunk fesztelenül beszélgetni. Miután elment kérdeztem meg, mi történt vele?

kötés.jpg

– Borzalmas dolog. – válaszolta – A férje féltékenységből leöntötte az arcát savval. Két éve történt azóta állandó lakója a kórháznak, stabilizálni kell a sebeit, mert pár év múlva talán, ha már nem gennyedzik, lehetne rá bőrt ültetni. Próbálták már, de nem fogadta be a szervezete. 28 éves. Nem is öreg.

Nem tudtunk ezen sokat sajnálkozni.
Brenyónak mennie kellett.
Nekem meg kellett ezek után a  friss levegőre.

Soha nem hallottam ilyet, hogy savval öntsenek le bárkit! Hogy lehet valaki ilyen rohadék?

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg77

 

 

 

 

1988. március 3. csütörtök


Ma kell visszamennem a laktanyába.
Kiraktam magam elé az egyenruhát, annak minden elemét.
Fogasra a kabátot, meg az asztalra a tányérsapkát is. Mellettük ott volt ledobva a szövetnadrág, amiben a napokban meglátogattam Editet.
Hosszan néztem őket.
Hogy mi a különbség?
Vagy mi az egyezőség?
Az egyenruhára nézve nem éreztem semmit.
Pontosabban már nem éreztem semmit.
Régóta beletörődtem, hogy hordanom kell, tudom, hogy meddig, és ha a centimre nézek, azt is tudom, hogy már belátható távolságban van a vége.
Ki kell várnom és kész.
Pontosan tudom, hogy ha rajtam van, kívül nem én látszom, hanem a katona.
Az nem én vagyok.
De azt is tudom, hogy aki látott már így, az már engem lát benne. Anyuék természetesen, de a ház lakói is, vagy akiket nem ismerek, de ők ismernek régről, például hosszú évek óta ugyanazokon a buszokon utazunk. Az egyenruhával kapcsolatban nincs rossz érzésem. Ezt leveszem nemsokára úgyis, másikat meg soha többet nem veszek fel.
Semmilyet.

És mi a helyzet a szövetnadrággal?
Néztem, és ez nem volt semleges.
Ez az egyenruhán kívüli összállampolgári ruhatár egyik ékes eleme. Ez a vágyott civil ruha része. Ez a választható kategóriában van.
Dönthetnék úgy, hogy ilyeneket hordok.
Lehetnék az, akinek abban látszom. Kicsit olyan diszkós bájgúnárnak.
De valahogy nem tetszik.
Az nem tetszik, amit csinálna belőlem.
Mert amúgy ettől eltekintve, tán még jól is áll. Tényleg dönthetnék úgy, hogy hordom.
De még ha amúgy illik rám, távol áll tőlem. Feszessé tesz.

Ez megkövetel némi kötelező viselkedést is, amit bár tudva, hogy az egyenruhában is meg tudok jelenni, ez is menne, de az állandó feszülést feltételez.
Azt nem akarom.
Bármit veszek is fel, legyen olyan akár, amiben mások szerint hülyén nézek ki, ha szerintem van benne koncepció, és jól érzem magam benne, akkor nem érdekel, ki mit gondol, úgy vagyok jó.
Legyen rajtam ez inkább valami bőr, ami a legkülső hámrétegem, ami véd, de nem úgy, mint valami vastag hülye daróc, ami nem való rám, amiben nem érzem jól magam, tudok ugyan járni, de csak megalázott és esdeklő tartásban. Olyan ez a szövetnadrág, mint a talán csak legendákban létező Botos volt az első hónapokban Adyligeten. Vastag lécekkel merevített posztó, amiben kívülről olyan, mintha peckesen állna az ember, de belül belegörnyed a test.
A szövetnadrág az ilyesmi lenne. Lehet, hogy tudnám hordani, de a lelkem mélyén belegörnyednék.

Az eleganciát leszarom.
Nem érdekel.

Szóval az, hogy egyikben sem látszom kívülről önmagamnak, abban egyformák az egyenruhával, de a szövetnadrágban mindig rosszul fogom magam érezni. A napokban azt mondtam Editnek nem temetésen voltam, hanem ünneplek.
De ünnep lett aznap?
Nem. Akkora gyásznap lett, hogy megtelne csak ezzel egy éves naptár.
Faszom öltözzön valaha is ünneplőbe.
Ha valóban ünnep van, érezni fogom, akármi van rajtam. Viszont bármi lehet rajtam, ha nincs ünnep, nem fogom azt érezni.
Ez biztos.
Az ünnep ruhától, de begyakorolt, semmitmondó, elvárt liturgiától sem lesz.

Oké, a szövetnadrágot sose veszem fel többet.

Az egyenruhát fel kell, siklott körbe a tekintetem a darabjain. Néztem őket és béke szállt meg. Most valahogy még az is eszembe jutott, hogy ugyan egyszer leveszem, és az végleges lesz.
Az megint lezár egy korszakot.
Soha többet nem veszem vissza, sőt soha többet nem vehetem vissza.
Örökre megválok tőle.
Most nem a gyűlölt katonaság jelképeként tűnt fel, de még azt is mondhatnám sajnáltam, hogy egyszer leteszem. Néha ebben a gúnyában büszke is tudok lenni.
Jelzi, hogy a férfivá avatás, vagy még inkább érés folyamatában vagyok, mindjárt elkészülök.
Tán még oda se égek.
Sajnáltam, hogy megint valami véget ér. Pedig hogy utáltam az egészet.
Hogy utáltam egyenruhában mutatkozni.
Azt hittem Edit cikinek érez.
mozi1.jpgEszembe jutott és mint valami film lejátszódott újra, amikor egyszer még a nyáron valamelyik este mesélte, hogy milyen élmény volt neki, hogy meglátogattam. Akkor hirtelen elöntött a szerelem valóban és látni akartam.
És elmentem megnézni.
Majdnem ilyen egyszerűen.
Akkor igazi férfi voltam.
És ebben nem akadályozott az egyenruha. Sőt, valahogy mélyebbé tette a dolgokat.
Nem úgy mint a szövetnadrág, ami megváltoztat, hanem mint ami jól láthatóan jelen van, de csak nyomatékosít. Mint a karmester.
Edit szeretett engem benne. Szerette rajtam az egyenruhát. Aznap, egy langyos nyári napon még reményt keltően rezgett a kapcsolatunk, és az együtt eltöltött időről beszélgettünk.
Feküdtünk nálunk és a fejét a vállamra hajtva kipirulva mondta.

– Egyszer még a középsuliban is meglátogattál! Az ügyeletes szólt, hogy keresnek lent és mikor megláttalak majd kiugrottam a bőrömből, hogy odajöttél meglátogatni engem! Nagyon, de nagyon boldog voltam és büszke, hogy nekem milyen csinos katonabarátom van és tetszett, hogy ezt mások is látták!

Ekkor is valahogy bárgyún jeleztem, hogy azt hittem nem tetszem. De legyintve torkolt le.

– Tényleg nagyon jól áll neked a katonaruha, nagyon fess voltál benne, ahogy ezt régen szokták mondani, még a nagyim is mindig mondja milyen nagyon csinos ez a fiú!

Mindent láttam magam előtt. Őt, ahogy mondja, a szája mozdulatait, ahogy a levegőt vette rajtam, a testmelegét, engem, ahogy vajra kenhetően olvadoztam.
mozi2.jpg
Láttam mindent magam előtt, és ma amíg tényleg bele nem kellett bújnom az egyenruhába, ezt a filmet vetítettem magamnak újra és újra.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg257

 

 

 

 

Szeptember 5 Szombat

Reggel iszonyú fejfájással, másnaposan ébredtem, Anyuék nagyon figyelmesek voltak, nem zajongtak, amire meg kitámolyogtam a konyhába, igazi terülj-terülj asztalkám várt, bár enni nem igazán volt esélyem. Émelyegtem, szédelegtem, Anyu aggódva kérdezgette, hogy ugye ez nem lesz rendszeres. Megnyugtattam, hogy amilyen sűrűn kiengednek, nem tud az lenni.
Apu csak somolygott, valahogy azt éreztem, hogy a férfiasodásom jeleként fogadta, bár a rendszerességnek nyilván nem örült volna, mert ők is mindig csak mértékkel ittak, még kapatosnak sem láttam őket soha, de ő értette, hogy már nem hozhatják szóba megrovással az ilyesmit.
Anyut az egyenruha, a hadsereg egyáltalán nem zavarta abban, hogy ugyanúgy tulajdonképpen gyereknek tartson. Mikor Edithez igyekeztem, még utánam szólt, hogy öltözzem melegebben, mert este hideg lesz. Hiába mondom, hogy Anyu, minden nap a szabad ég alatt állok őrszolgálatban, egy szál ingben, legyint, hogy az biztos vastagabb ing, meg, hogy a seregben pontosan tudják, mit kell felvennünk, mert fontos beosztásban vagyunk, értékesek vagyunk. De rólam tudja, hogy magamtól én nem tudok magamra vigyázni.
Amióta az eszemet tudom, mindig ez van
Ahogy láttam, a barátaimnál is, az anyáknak egyáltalán nem tűnik fel az idő múlása.
Kíváncsi vagyok, meddig lesz ez így?
Nem is bizonytalanítom el Anyut, nem mondom, hogy szarnak miránk a seregben, a szolgálat ellátása az érdekes, mi akár bele is dögölhetünk, annyira kiszipolyoznak.

De ahogy megszabadultam az anyai intelmek alól, azonnal kezdődött Editnél. Te ittál? Most is részeg vagy? Dől a belőled a cefreszag! Mit ittál? Szabad neked így vezetned? Én nem ülök be melléd!

Mondtam, hogy. szerelmi bánatomban ittam. Van egy csajom, több, mint fél éve és még nem feküdtünk le. 

Dühösen válaszolt, hogy ez nem szerelmi bánat, pusztán egy iszákos, szexista kan vagyok, tudja, mert az osztálytársának a pasija is ugyanilyen. Arra a kérdésemre, hogy nem lehet-e, hogy jobban ismeri a barátnője pasiját, mint engem, azt válaszolta, hogy jöjjek ki sűrűbben, akkor lehet, hogy engem is meg tudna ismerni.

Mindkettőnek rossz hangulata lett, ő ebben a hangulatban ült be mégis mellém a kocsiba és így találkoztunk Ricsiékkel. A Svejk étteremben kajáltunk az én tiszteletemre, kérdezgettek is, hogy olvastam-e, és hogy mennyi hasonlóságot látok, de csak annyit tudtam megjegyezni erre, hogy a híre ellenére itt is szar a kaja.

svejk2.jpgAkkor igyunk! - kiáltott fel hirtelen Ricsi, de a két csaj szeme úgy villant össze, majd ránk, hogy leperzselődött a szemöldökünk.

Centi_30.jpg330

 

 

 

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

 

 

 

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Levitation.jpg

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.