Centi_30.jpg98

 

 

 

 

 

1988. február 11. csütörtök

Az éjszakák nagyon kemények.
Sosem éreztem magamon, a bőrömön a tél hatását, erejét. Itt a betonon viszont az ember a legapróbb részletéig megismeri.
Alaposabban, mint ahogy valaha szerette volna. A beton olyan kegyetlen, hogy szinte felfoghatatlan. Nyáron néha 70 fokra felmelegszik, most télen meg úgy ontja magából a hideget, hogy biztos 5-10 fokkal hidegebb van rajta, mint körülötte.

Mindenki retteg az éjszakától. Akkor olyan kíméletlen az idő, hogy nehéz felfogni, hogy nem kizárólag a mi elpusztításunk céljából létezik, hanem, hogy tőlünk függetlenül.
Felfoghatatlan, mint ahogy az is, miért ilyen kegyetlen velünk.

Az éjszakának két része van.

Az első rész az éjféltől hatig terjedő időszak.
Ez a nyugis.
Szarrá fagysz ugyan, de akkor csak geci hideg van, amolyan állandó. Megsarcol, de nem kegyetlenkedik. Ilyenkor a halálos ellenség: az álmosság. Akkor végünk van, akkor az egész éjszaka kínvallatás, vagy még inkább egy brutális vallási áldozat.
De erre fel lehet lelkileg készülni.

A másik részre viszont lehetetlen.
Ez borzalmasan ijesztő és nem csak ijesztget.

Hat és nyolc közt - időjárástól függően, talán a párától - egy fél órás időtartamra több fokot csökken a hőmérséklet, vagy csak a hőérzet változik, nem tudom, de akkor halálra lehet fagyni. Reggel hattól nyolcig valahogy a körülmények elegyéből véletlenszerű időjárás jön létre, soha nem lehet tudni, hogy mi.
És pára mindig van hozzá.
Az, ami az igazi kegyetlenség.
Azt nem lehet kivédeni.
Az bemegy.
Mindenhova.
Érzed, hogy beterít.
És arra jön a fagy, hó vagy ónos eső. Mindegyik más miatt szed cafatokra. És ők csak bevégzik, mert a pára már a csontokban van, az ízületek közt. Hat és nyolc között majdnem megöl a hideg. Nem halunk meg, de haláltusát vívunk.
Hosszú, kegyetlen agónia ez.

És míg az első részben egy akkor épp ideális esetben meg tudom állítani a remegést, a vacogást, addig itt semmi esélyem. Az első részben, ha ügyes vagyok sikerül meleget gondolnom. De hattól nyolcig védtelen vagyok, semmit nem tudok csinálni. Ilyenkor elemi erővel csap le a tél, a hideg.

fagy4.jpgEgész testemben remegek, görnyedt háttal, imára kulcsolt kézzel, rogyasztott lábakkal állok, és várom, hogy elkezdjen kínozni.
Nem tehetek mást.
Közben remegek, mint a kocsonya.
És úgy vacogok, hogy a fejem hátra hajtom, becsukom a szemem, és nyüszítve csattogtatom a fogaim.

Ilyenkor nincsen ám semmi gondolat.
Egy aprócska foszlány sem, tökéletesen semmi leszek, csak hús, utolsókat rúgó elhasznált hüvely. Az, ami én vagyok, tetszhalott vagy tán meg is szűnt létezni. Nincs bennem semmilyen gondolat, semmi.
Az a tudat sem, hogy lehetne bennem.
Nem létezem, amikor ennyire fázom.

Ilyenkor lehet a delikvensre botütést mérni úgy, hogy látható, nem törődik vele, azt várja, hogy vége legyen.

A részeges kegyetlenkedők kutyái ilyenek. Lehet látni, hogy már hiába ütik, már nem is érzi, már csak megvárja, míg vége. És nincs a szemében semmi, ahogy az enyémben sem, nem voltam jelen, illetve igazából nem is voltam egyáltalán.

Visszafelé a laktanyába, az IFA-n ülve egy ilyen éjszaka után újragondolni a történteket végtelenül elszomorító.

Úgy tűntem el magamból, mintha nem is lennék. Mi vagyok én tulajdonképpen? Hol lakom magamban? Vagy hová megy a lélek a testből, ha nekem sehova se ment? Mihelyst nem voltam a testemben, nem voltam egyáltalán.

Hol vagyok, mi vagyok és ki vagyok?

Valaki mondja ezt meg!

Benn a laktanyában Cupi alhadnagy fogadott.
Ő megmondta, amit gondol, de nem rólam gondolkodott.
Fontosabb dolga van annál.
A csapatügyeletes tiszt irodája előtt közölte, hogy mindenkit elvár a délutáni kötelékre, eligazításra. Nézünk egymásra, ez tök hülye. A köteléken kötelességünk megjelenni, mióta világ a világ. De jó, délután megjelentünk. Hosszan cuppogott a szájával, miközben a szétálló szemeivel minket fürkészett meg maga mögött mindent. Ismerős ez a szituáció, Cuppogó, vagyis Hortományi alhadnagy a szakaszparancsnokom volt, amikor én még szakács voltam.
Rengeteg afférunk volt.
Egy emberöltő távol történt.
De ilyen is, hogy Cupi tartja a második századnak az eligazítást. Talán csak a korára való tekintettel adnak számára fontosabb, de amúgy jelentéktelen feladatot.
Mondjuk tartson eligazítást.
Ne érezze, hogy elpocsékolta az életét.
Soha semmi értelmeset nem csinált.
Szar ezt felismerni.
És az öreget miért ne kíméljük, főleg, ha helyettünk tesz valamit.
Csinálja csak.

És ő csinálja.

Szent meggyőződése, hogy ebben a szerepében nem csak a szolgálathoz kapcsolódó információkat kell közölnie, hanem kötelessége a világot is alakítani, rendeleti úton, vagyis parancsra, és kinyilatkoztatásként meghatározni valamit. Ma az volt a rettentő fontos közlendője, hogy nem enged senkit haza, mert olyan jegesek az utak.

Az ő szavaival ez így hangzott:

"Senki nem megy sehova, mert a hórengetegek ráfagytak az útviszonyokra."

Köszönjük Cupi a tájékoztatást.

Kimerítő volt.

De tényleg.

Nem mehetnénk végre a picsába, vissza a körletünkbe?

 

Centi_30.jpg278

 

 

 

 

Augusztus 15 Szombat


2-n délután kampó.

Nemsokára Öregedő leszek, vagyis a Kopaszságnak, a Fiatalságnak végérvényesen vége lesz. Nagyon régóta nem jutott eszembe, hogy amikor szakács voltam, mennyire katona akartam lenni. Hát most az vagyok.

Itt állok Ferihegy 2-n és figyelő szemeimet a reptérre vetem. Figyelek a rendre. Szemmel tartok mindenkit.
Én vagyok, akin múlik az utasok biztonsága, és én vagyok az, akinek meg kell ölnie azt, aki a szocialista hazánk véleménye, szempontjai alapján megérdemli. Mondjuk szökni próbál ebből a szabad Magyar Népköztársaságnak nevezett börtönből. Mert mi más lehet az a hely, ahol arra kell figyelni, hogy a bent lakók ki ne menjenek.
Lehet itt parádézni, lehet azt mondani, hogy fejlődünk, de ez akkor is börtön.

Például, ha leszerelek, utazni szeretnék majd repülőgéppel. Megtehetem majd? Egyáltalán nem biztos. Inkább az a valószínű, hogy nem. Nem ismerek senkit a katonaság előtti életemből, aki járt volna külföldön. Az elegendő indok lesz vajon a hatóságoknak, hogy látni akarom mondjuk az Eiffel tornyot vagy a Colosseumot?
Röhögéshez elegendő indok lesz.
Szóval ez itt börtön és én a saját börtönömet őrzöm. Olyan ez, mint amikor valakivel megásatják a saját sírját.
Genyó dolog.

Börtönőr vagyok, nem katona. És ha végül is elintéztem volna, hogy határszélre kerüljek, jobb lenne?
Dehogy.
Csak más.
Nem repülőgépeket néznék naphosszat, hanem erdőt, mezőt. Akkoriban, mikor oda akartam kerülni, volt egy romantikus elképzelésem, hogy milyen szép lehet a természetben. Hát, gondolom az első három nap igen. Aztán ott is csak az marad, hogy az ember várja a leszerelést, szarik arra, milyen szép a táj. Ráadásul az ott sokkal ingerszegényebb mint ez itt, és ráadásul én még ezt a reptéri zsibvásárt is nagyon sokszor unom.

Csak egy egyszerű példa.
Itt soha nincs sötét, a reptér minden részlete fényárban úszik. Ez látszólag szar, mert mindenhol látszik az ember, nehezebb sumákolni.
Az erdőben, a mezőn viszont nincs világítás. Vagyis a szolgálat éjszaka, sokszor vaksötétben telik. És nem is csinálhat magának fényt az őr, mert akkor célponttá válik. Tehát sötét van, semmit nem lát. Mit csinálhat olyankor? Gondolkodik, jár az agya.
Miken?

Hát hogy az a reccsenés, az meg mi volt? Az ágak ropogása, levélzizegés, szél, valami állat, vagy ellenség?
És mered a sötétbe.
Én ott beszarnék félelmemben.
Ha ez lett volna nekem a katonaság, akkor mégiscsak jobb helyen vagyok itt. Minden tiszteletem azoké, akik így töltik a katonaidejüket, de köszönöm, akkor inkább itt vagyok. Arról nem beszélve, hogy azért a reptér kiemelt fontosságú objektum, itt amellett, hogy figyelem, ki akar kiszökni, inkább az a fontos, hogy katonai vagy terroristatámadás ne érje, tehát egy kicsit logikus a szerepem. De a határszélen már az a tudat is őrjítő lehet, hogy valóban csak legvidámabb barakkot védjük, egy országnyi munkatábort.
Mert a legjobban őrzött határszakasz az osztrák, de az osztráktól kell védeni? Francokat.
Tőlünk kell, hogy ki ne szökjünk.
A többi határszakaszon mit védünk? Gyakorlatilag semmit, mert bárhonnan szökik ide át valaki, magyar papírok nélkül semmit nem tud kezdeni, ha igényelni akar papírokat, kiderül, hogy átszökött és akkor mi visszaadjuk a hazájának, pontosabban annak az államalakulatnak, ami a hazája helyén tanyázik.
Szovjeteknek, románoknak, jugóknak, csehszlovákoknak. Mindegyik ragaszkodik a saját rabjaihoz.


Semmi értelmünk.

Mert ha meg mondjuk az egyik ország katonai erővel indul ellenünk, és elképzelem azt a velem egykorú kölköt a tök sötétben rettegve, aki ugyanúgy várja, hogy ez az egész másfél éves rémálom befejeződjön, akkor egyenesen sírni támad kedvem. Csak azt tudnám kiabálni neki, hogy fuss, rohanj, menekülj!

xposter-1942-woman-red-cross.jpg

De valószínűleg egy komolyabb incidens első áldozata az a gyerek lenne ott a sötétben, aztán meg az örs többi határőre, akiket hirtelen mozgósítanak, mielőtt a honvédség felébred. Réz Misi Siklós közelében, Szabó, meg a bikanyakú valahol máshol.

Ennek az egésznek semmi értelme nincs.

És ha arra gondolok, hogy több katonai ismeretet akartam szerezni, akkor be kell látnom, erre a határőrség teljesen alkalmatlan. A leszerelés után a honvédség állományába kerülök majd. És ott sokkal rosszabb helyzetben leszek, mintha nyúl (honvéd) lettem volna. A kiképzésem szart se ért és semmit nem tudok a harcról.
Az az egyik egyed lennék, aki a leghamarabb meghal. Itt a határőrségnél semmilyen katonai tapasztalatot nem tudok szerezni, az egésznek tényleg csak az az egy értelme van, hogy elteljen.

Ahhoz viszont mégiscsak a legjobb helyen vagyok itt.

Akár még szakács is maradhattam volna.

De nem, azt jobban untam.

Centi_30.jpg347

 

 

 

Június 7. Vasárnap

Tegnap ugye, majdnem elszúrtam mindent, véletlenül egyszerre engedtem ki a Pórázt és a Ködit, a kemény őrkutyákat, de nagy szerencsémre nem kaptak össze, s Póráz az ott focizó ÉPK-sokat sem falta fel.

Ma délelőttös szolgálatban vagyok kutyakonyhán.

Amit nehéz megszokni az az, hogy irtózatos a bűz. Attól a minősíthetetlen kajától jellemzően hasmenésük van  a kutyáknak mindig, de ha nem, akkor a székletük épp hogy krémes állagú, viszont nagyon lédús, párolog durván. Kétszer kell kitakarítani a ketreceket egy nap, de bőven összeszarják a két alkalom közt. Ugyanis ez az egyetlen, amit szabadon csinálhatnak, akkor, amikor csak akarják. És teszik. Mi meg megoldjuk a kajával, hogy az emésztőrendszerüket komposztálóvá alakítsuk, aminek a végterméke iszonyatosan büdös.

Be kell fognom a fülem, amikor szerencsétlenek dolguk végeztével ösztönösen be akarják temetni az eredményt és kaparni kezdik hátra a homokot, mert homok nincs, beton van, azon meg velőtrázó hangot ad a körmük.

Aztán ők úgy érzik megtették, amit kell és többet ügyet se vetnek a kupacokra. Következésképp széthordják, összekennek mindent, még az itatótálakat is. Persze valahogy megoldják, hogy ők maguk nem lesznek szarosak, de a lábuk azért olyan. És úgy viszik mindenfele. Slaggal szoktam leveretni róluk, már azokról, amelyeknek ez jó móka, ez élvezet. A többivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még kitakarítottam a kenneleket. Azt hittem ez gyorsan megvan. Tulajdonképpen igen, megvan.

Csak ebben a bűzben hosszú.

És ezért nem szeretem csinálni.

 

Viszont gyönyörű idő volt és levetkőztem derékig, a nadrágot meg egészen combközépig felhajtogattam. Minden munkafolyamatot így végeztem, és még a kutyakonyhában, ahol pedig pár fokkal hidegebb van, ott se vettem fel semmit. Élveztem, hogy minden közvetlenül a bőrömet éri. Kicsit szabad voltam. Dönthettem és én döntöttem, hogy hagyom magam. Elcsábulni. És így voltam egész nap.

Estére úgy leégtem, hogy mindenemet fájlalom.

Amikor begyűjtenek az IFA-val, és sziszegek néhány mozdulatra, és meglátom, hogy lángoló vörös, bár a ponyva alatt, abban a fényben inkább koromfekete a kezem, nyilván az arcom is, a legbarátságosabbnak tűnő társam szemében is csak azt tudtam kiolvasni, hogy dögölj meg.

Közel voltam hozzá, tényleg. Minden, ami most rajtam van, mindenhol, ahol meghajlik a textil, marja, tépi a testem. Néha egy-egy kanyarban, amikor összefeszül vállam a mellettem ülővel, kisebb sikolyt engedek el.

A köteléken már az egész század láthatja, hogy ma én nyaraltam. Korlát százados tartja az eligazítást és fennhangon mondja, ki megy ma szabadnapra.

– És Dvorszky… Dvorszky maga itt van?

A „jelentem itt”-be úgy belevisítottam, hogy a századosnak meg kellett jegyeznie, hogy magának Dvorszky semmi nem jó, maga semminek nem tud örülni?

De, tudnék.

Tekerjen be valaki hűs levelekbe.

 

Szóval szabadnapra engedtek. Olyan laza voltam hazafelé, amilyen még soha. A tányérsapkát hátratoltam, mert mint egy töviskoszorú szúrta, nyomta, vágta a homlokom. A nyakkendőt levettem, az inget kigomboltam és hátra a vállam mögé toltam az ingnyakat, hogy a merev kimenő ing anyaga ne dörzsöljön. A váll-lap ugyan verte a lapockám, de még így is viselhetőbb volt. A nadrágot leeresztettem a csípőmre, mert ha ügyesen léptem, nem mozdult el a csípőcsontomról, nem dörzsölődött a derekam. A nadrág slamposan rálógott a cipőmre és a lábaimat viszonylag nagy félkörökben kellett tennem egymás után, hogy ne súrlódjanak a szárak, miközben a zsebénél fogva húztam el az anyagot a testemtől.
Menekülni így nem tudok, vagyis olyan vagányan, kajlán állnék, zsebre dugott kézzel a VÁP, a katonai rendész elé, tán még nem is tisztelegnék.

Állnék, mint a nyúl a viccben:
„Mi van medve, te vagy itt a bakter?”

Ha rágóznék közben, biztos helyben lelövetnének.

De mákom van. Hazaérek VÁP-os nélkül.

 

Anyuék azzal fogadtak otthon, hogy kaptak levelet arról, hogy élenjáró lett a fiúk. Fogalmuk sincs, hogy az micsoda, hova tegyék. De örülnek, mert valahogy ez mégis jó. Ugyanakkor kicsit zavarja őket a levélben megfogalmazott mondat, hogy engem az ellenség gyűlöletére nevelnek. Merthogy a levélben valóban az áll, hogy nagyon köszönik a szülők áldozatos munkáját, a szocialista hazát szolgáló erőfeszítéseiket, de most már a határőrség veszi át a nevelésünket, hogy a szocialista hazánk érdekében képezzenek ki, honvédő egységgé. És tisztelni fogjuk a feletteseinket és megtanuljuk gyűlölni az ellenséget.

Mert az fontos.

Élenjaró.jpg

 

 

Centi_30.jpg361

 

 

 

Május 24. Vasárnap

Ma délutáni szolgálatba osztottak be, addig viszont találtak nekem munkát.

Megszabadultam Nitrótól. Már nem ugráltathat, nem tartozom alá. Igaz, még az ő körletükben alszom, de hivatalosan már a 2. század katonája vagyok. Azt gondoltam, ez az átmeneti idő nyugalmas lesz, mert a körletben senkinek nem engedelmeskedem, de reméltem, hogy az alegység ügyeletes is elfelejt. De nem felejtett.
A törzsszakasz és a 2. század egy emeleten kapott helyet. A lépcsőtől jobbra a törzsszakasz, balra a kampósok. Én még a jobb oldali szárnyban laktam, és a reggeli után sunnyogtam is hátra gyorsan a körletünkbe, nehogy valakinek szemet szúrjak és valami munkát kapjak. Az étkezések rendben mennek, Robi nekem nem ad kaját, azt a kopasz szakácsra bízza, vagy ha csak ő van, akkor rám sem néz, csak kihajítja a tányért. Nem ad rosszabbat, mint másnak, gondolom tudja, hogy éles vitánk lenne belőle, de valahogy azt érzem, ez csak vihar előtti csend.

Hiába próbálok láthatatlanná válni, az alegység ügyeletes rám talál, elvisz a lépcső bal oldalára, ahol eddig csak a vécéig merészkedtem mindig, most mélyen begyaloglunk a folyosón és egy találomra kiválasztott körlet takarítását bízza rám, két igazi kopasz társaságában. Nagyon megalázó, hogy kopaszként kezel, holott 3 hónappal korábban vonultam, mint ezek.

Vagy az van, hogy szelektív a memóriájuk, és már nem emlékeznek, hogy szakács voltam, vagy szarnak rá. De az is lehet, hogy ez egyfajta rituálé, ezen mindenki átesik, bármilyen öreg is. Aki a 2. századhoz kerül, alulról kezdi újra. Nem tudom, ezek csak feltevések, de a takarítás az tény, azt csinálnom kell. Annyi előnye van annak, hogy idősebb vagyok, hogy kategorikusan kijelentem, mely folyamatokat végzem én, mondjuk portörlést. Bár nem vonakodás nélkül, mégis elfogadják. Határozottabbnak kell lennem, mert ha elkezdenek a kopaszok a fejemre nőni, akkor nincs menekvés, akkor szar alak maradok. Akivel bárki bármit megcsinálhat.

Volt most egy kisebb szóváltás, mert azért érezték a kopaszok, hogy nem dirigálni tettek melléjük, hanem segíteni, de ez most még komolyabb feszültség nélkül lezajlott. Csakhogy van néhány srác kopaszok közt, aki nem olyan megszeppent kis fajankó, amilyennek reméltem őket. Velük nehéz dolgom lesz.

Mikor készen voltunk a körlettakarítással, elvittek minket a fegyverszobába, kiosztottak nekünk fejenként 10-10 AMD-t és meg kellett pucolnunk alaposan mindet. A kiképzés alatt megtanultuk másodpercek alatt szétszedni és összerakni a fegyvert, ami amúgy egy roppant egyszerű, de nagyon elmésen kialakított szerkezet, nagyon szeretem, ahogy a különböző alkatrészek kisebb zökkenőkkel becsattannak a helyükre. És az egyik legmennyeibb hang, amikor az ember csőre húzza a fegyvert vagyis a závárzatot hátrahúzva, majd elengedve hagyja, hogy a szerkezet betolja az első töltényt a csőbe, hogy ezzel az harckész állapotba kerüljön. Ez a hang egy huppogásszerű visszhang a csőből, egy nagy kattanás, amit az üregek kongása, a fémek csengése kísér. Ez a mennyei hang, egyben az egyik legfélelmetesebb hang, amit valaha hallottam. A fegyvertelenben rettegést gerjeszt, viszont a katonákban - harc előtt - többet ér bármely lelkesítő beszédnél.
Ez erőt ad.
Persze tisztításkor nincs benne lőszer, de így is elragadtatva csattintgatunk. Elvileg 2 perc alatt szét lehet szedni, megtisztítani, meg összerakni. Na, mi a takarításra, meg az olajozásra bőven hagyunk időt, de a szét és összeszerelést versenyre csináljuk. Az egyikük, a Simon Pisti, pokoli gyors, de mivel kopasz, én nyerek. Azt mondja gyorsabb volt. A szétszedésnél is, meg az összerakásnál is.

Felvilágosítom, hogy ezzel a hozzáállással nem sokra fog menni, majd ha öreg lesz, ő lehet a leggyorsabb. Addig az csak zavaró körülmény, hogy amúgy is.

De azzal ne foglalkozzon.

Érvel erősen, hogy nehéz nem foglalkoznia vele, mikor perceket kell várnia, hogy végre elkészüljek én is, és kihirdessem, hogy megnyertem. De ő addig rémesen unatkozik, néha arra gondol, míg én szöszmötölök, addig szétszedi és összerakja újból. Megfenyegetem, hogy meg ne próbálja, mert ha még öregebb leszek, úgy megszopatom, hogy élni se lesz kedve, persze csak röhögcsél, meg igazából én is. Jó fej, de érzem, hogy a tiszteletet tőle már nehéz lesz megkövetelnem.

Nagyon komoly dilemma, hogy hogyan kezelje az ember az öregséget. Mostanáig nem voltak lelkiismereti gondjaim, kopasz voltam, a hierarchia legalján, vagyis mindenki az ellenségem.

Tiszta sor.

De mit csináljak azokkal, akik már fiatalabbak nálam, tehát azt a tiszteletet kellene megkövetelni rajtuk, ami ellen én egész eddig lázadoztam? Nagyon ingoványos talaj ez, ráadásul az a tény, hogy engem az öregek most besorolnak a kopaszok közé, nagyon gyengíti a pozícióimat. A velem egykorú srácok, akik eleve kampósként kezdték, már a tartásukban is hordoznak némi felsőbbrendűséget. Igazából ők is kopasznak minősülnek, de azért mégiscsak három hónapot lehúztak a reptéren, már ismerik, minden csínját-bínját, otthonosan mozognak, ahogy én mozogtam a konyhán.
Nagyon gyorsan be kell hoznom a lemaradást, csak hát az a baj, hogy az utánam vonultak ugyan addigra fognak tudni mindent, mint én. Sokkal nehezebb lesz velük elfogadtatni, hogy idősebb vagyok. Ha meg az öregek nem szoknak le róla, hogy velük együtt rendelnek különböző feladatokra, ha egy kalap alá vesznek, akkor meg egyenesen lehetetlen lesz.
Van olyan kopasz, aki azt hiszi, a korosztályuk vagyok. Ez tűrhetetlen, el kell oszlatnom ezt a tévhitet. De elsősorban azt kell megoldanom, hogy a velem egykorúak és az idősebbek maguk közül valónak érezzenek. Vagy ha az nem megy, akkor csak simán utáljanak ők is, de ne cseszegessenek. Lehetek ellensége mindenkinek, mint Adyligeten, megcsináltam már egyszer, tapasztalatom az van. Nem lenne meglepetés, kibírom.

katona1.JPGCsak ezzel van egy aprócska hiba. Most itt fogom tölteni a következő egy évet. Eddig fél év telt el és ez is irgalmatlan hosszú, de legalább ideiglenes volt, lehettem szemtelen mitugrász, mert tudtam, előbb utóbb elvezényelnek. Illetve inkább csak reméltem, de az a gondolat, hogy az aktuális helyzetem tán nem állandó, felbátorított. De most nagyon lényeges, hogyan illeszkedem be, hogyan fogadtatom el magam, mert innen már nem helyeznek el sehova, ez itt a 2. századnál a végállomás.
Akik most itt vannak részesei, alakítói lesznek az életemnek a következő egy évben. Most kell valahogy megalapoznom a jövőm, most kell egy korrekt összképet kialakítanom magamról. Meg kell oldanom, hogy visszakapjam a korosztályom, hogy azt a három hónapot, amit elvettek tőlem, azt visszakapjam. De nagyon nehéz lesz. A törzsszakaszban egyszerű dolgom volt, Nitró volt ugyanis a legmagasabb beosztású katona, ráadásul egy körletben voltunk, így minden adott volt a konfliktusokhoz. Viszont mivel én a legbefolyásosabb tisztessel is feleseltem, az alacsonyabb rangúak-rendűek már kisebb lelkesedéssel és eredménnyel próbáltak ugráltatni. Meg ugye szakács voltam, azzal mégiscsak jobb jóban lenni.
Tehát több tényező is védettséget biztosított.
Most annyi tisztes, annyi magas beosztású határőr és annyi öreg szakadt a nyakamba, hogy fel kell kötnöm a gatyát. Azt sem tudom még, hogy hol van az a határ, amikor valamilyen feladat végrehajtását meg kell tagadnom. Honnan kell elkezdenem majd az ázsiómat építeni, mi az amit már nem tűrhetek, ami már a becsületembe gázol? Nem akarok minden jöttment parancsára azonnal ugró, jelentéktelen kis senki lenni.
Kemény feladat lesz.
Kemény időszak lesz.