Centi_30.jpg330

 

 

 

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

 

 

 

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Levitation.jpg

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

Centi_30.jpg412

 

 

 

 

Április 3. Péntek

 

Kicsit korábban ébresztettek a szokásosnál, 3.30-kor. Azt se tudtam, hol vagyok, csak nagy sokára esett le, hogy az ügyeletes duruzsol fojtott hangon a fülembe, hogy lenn a konyhán kell lennem 5 perc múlva. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, de csak annyit mondott, hogy neki is csak este szóltak, hogy majd küldjön le, semmit nem tud. Csöndben másszak le és jöjjek ki, ne itt pofázzak, ahol a többiek alszanak.

Kezdett az a gyanúm keletkezni, hogy Nitró akar szopatni.

Vagy Robi.

Esetleg mindketten.

Basa kimenőn van, meg ő egyébként sem tenné.

Felkaptam a cuccaim és amikor húztam be az ajtót magam mögött és a folyosói lámpa fényében megpillantottam egy másodpercre Nitró párnán szétkenődött arcát, éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Visszaoldalogtam a szobába, megtámasztottam lábbal az egyik stokit és egy határozott mozdulattal az egyik szekrény felé rúgtam. Döngött, mint egy bádogdob, még az ablakok is beleremegtek.

– A picsába! Bocs srácok – mondtam emelt hangon –, ez a kurva sötét! Az orromig nem látok! Elnézést!

Az ajtóhoz léptem, felkapcsoltam a villanyt.

– Bocsi csak felállítom a stokit!

Hangos kurvaanyázások, nyöszörgés, húzzak már ki a picsába,  széttéplek kopasz állat és egyéb válaszreakciók kíséretében rendezgettem még a holmikat a szobában, úgy állítottam a lábára a stokit, hogy erősen a padlóhoz vágtam, tologattam még a többit is.

– OK, megyek már! Elnézést! – közben stíröltem Nitrót, de az aludt, mint a tej. Nem hiszem el, hogy erre nem ébred fel, az egész körlet lincshangulatban van, ez meg alszik.

Somlai, az öregedő sofőr kezdte megelégelni és már ülve keresgélte a fél pár papucsát.

– Takarodj kifelé kopasz, Nitrót meg fel ne ébreszd, mert megöl! – lóbálta felém a papucs meglévő párját.

– Bocs, de most vezényeltek le a konyhára, csak ez a kurva stoki felborult. Nitró meg alszik, mint a bunda! – rúgtam még egy utolsót az ágyába bosszúsan és dolgom végezetlenül surrantam ki az ajtón.

– Villaaaany! Te kopasz állat!

– Ja bocs srácok.

 

A konyhán a két ÉPK-s várt, meg a sorállományú csüti (csapatügyeletes tiszt).
A mosdó feletti csempehiányt kell rendbe tenniük, én vigyázok rájuk - mondja - ahogy a múltkor. Az „ahogy” szót furán megnyomta, kezembe adta a konyhakulcsot, aztán sarkon fordult és elment. Kinyitottam a konyhát, kitártam az ajtót, de percekig csak meredtünk egymásra a srácokkal. Egyikőnk se tudta mi az isten van. Ki szopat kit? Őket ki rendelte le? Nitró nem teheti meg. De az ÉPK-s szakaszvezető sem rendelhet le engem.
Ne már! Valamelyik tiszt találta ezt így jónak?

Betessékeltem a srácokat, ők se értettek semmit az egészből, őket is csak felébresztették és lezavarták ide. Főztem teát, megreggeliztünk, megkérdeztem mennyi idő alatt végeznek. Másfél óra.

OK, akkor most feküdjünk le az öltözőben, a délelőttös szolgálat fél hatkor jön, másfél órát alhatunk, és aztán míg én kiosztom a reggelit nekik, meg előkészülök a többieknek, addigra ők is kész lehetnek.

Nem volt ellenkezés, ők odatologatták a vödröket a csempés fal elé, szétszórták a szerszámokat, kibontották a cementes vagy milyen zsákot a veszett munka látszatát keltve, ha valaki betoppanna, de ezt elkerülendő, bezártam a bejárati ajtót és aztán lefeküdtünk a padokra.

Már-már elaludtam, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a gyomromba. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Mintha hasba döftek volna, egy szempillantás alatt összegyűrt karikába, felüvöltöttem, és mint a zsák estem le a padról.

13009781053-54.jpgA két ÉPK-s álmos arccal ugrott oda, kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, valami görcs úgy összerántott, hogy a fejem hátrafeszült, a nyakamon az izmok bekeményedtek, fura vigyort rántottak az arcomra, a fogaim recsegtek, a fájdalom felszaladt a halántékomig, két irányból a koponyám belsejébe nyomult és tolta kifele a szemem.
Lenn meg olyan érzésem volt, mintha a heréim beszorultak volna a segglyukamba és a farkamnál fogva akarná valaki kirángatni.

Patakokban folyni kezdett rólam a víz, azt hittem bereped a dobhártyám úgy feszültek az arcizmaim.

Ekkor már a srácok se hitték komolyan, hogy színészkedem. Előszedtek valami iszonyú mocskos, rothadó felmosórongyot és bevizezve a homlokomra tették.

Tudom.
A szándék a fontos.

De annyira szerettem volna belesziszegni a képükbe, hogy kapják be, két lépéssel arrébb ott a tiszta konyharuha, hogy ettől egy kicsit jobban lettem.

Lassan elernyedtem, kinyúltam a földön. Mozdulni nem tudtam, meg még percenként összerántott a hasgörcs, de már csak székrekedésre emlékeztetett, abból egy olyan fajtára, amikor gömbölyű sündisznó feszül a végbélben, de ez már olajos masszázs volt az előbbi rohamhoz képest.

Amikor megérkeztek a reggelizők, a srácok veszettül munkához láttak, én a tálalópultra borulva, fel sem nézve, robotként osztottam ki a kaját, de minden kiesett a kezemből, végül az ÉPK-sok segítettek, ők fejezték be a reggeliztetést. Rettentően élvezték, huzakodni kezdtek a kintiekkel, lefelezték az adagokat viccből, röhögtek, aztán visszaadták a megfelelő adagot, imitálták, mintha teába vizelnének, pohárba rejszolnának.

Én nem bírtam röhögni, pedig tehetségesek voltak a kölkök nagyon.

10-kor hívtuk a csütit, hogy szarul vagyok, Robi tajtékzott, mert Basa nem volt, neki kellett lejönnie. Azt emlegette, hogy szimulálok, mondtam, hogy az tényleg jobb lenne. Ha benne van a keze abban, hogy ma le kellett jönnöm korán, akkor visszafele sült el a dolog, ha nem, akkor meg a legjobb irányba.

41 csukas_a_legkisebb_ugrifules.jpgÁtmentem a dokihoz, így ahogy a görcs behajtott, derékszögben. Tyúklépésben tudtam menni, mert rögtön ficánkolni kezdtek a sünök. Azt hiszem, nem sokkal kevesebben röhögtek, mint ahányan láttak.

Azt mondják, amit az ember gondol, azt megteremti. De hasfájást? Nincs valami előzetes szűrő? Oké én találtam ki pár napja, hogy fáj, de nem azért, hogy fájjon, hanem hogy ne kelljen szolgálatba mennem! Ez ott belül nem tűnt fel? Vagy félinformációból dolgozom benn?

Egy tökkelütött hülye a tudatalattim!

Vagy ez lenne a hipochondria?
Mindenesetre, megint rákezdenek a sünök.

 

A doki is gyanakodva néz.

Fáj a gyomrom. Úgy! Megint? Most nagyon. Rendszeres? Most inkább folyamatos. Feküdjön ide fel. Ne oldalt! Hanyatt! Úgy nem megy. Mi az, hogy nem megy? ÁÁÁÁáá… Jól van, akkor jó lesz így.

Nyomogat. Amikor fáj, kiáltok. Ez tetszik neki. Nyomogat. Szedi a gyógyszert, amit adtam? Nem még… Hogy-hogy? Nem akar meggyógyulni? Vagy nem is beteg? Este vettem be az elsőt. Lehet, hogy attól? Attól? Na ne hülyéskedjen. Meg a torkom is fáj. Na elég! Jöjjön vissza, ha rendszeres. Lelépni. Szedje, amit adtam.

 

Elmentem aludni.

 

Estére rendbe jöttem, a Basa visszajött a szabadnapról, meghívott a májusi leszerelők bulijára. A sör szinte derékig ért, megint tejeskannákban csempészték be. Én osztottam, de ma nekem szigorúan megtiltották, hogy igyak.

Hajnal felé, ki-ki a neki megfelelő ponton, pózban és gyakorisággal hányta tele a konyhát, le kellett rendelni a századtól embert, takarítani. Két velem egykorú kisMágus jött az őrszázadtól. Látszott, hogy meg tudnának fojtani, miközben a takarítóeszközöket osztottam ki nekik, de amikor sörrel színültig mert bögrét nyomtam az orruk alá, szent lett a béke.

Dinó az öltözőnk sarkát tette tele. Nem tudom, milyen gyomorsava lehet, mert a vörös padlólapot fehérre marta.