Centi_30.jpg312

 

 

 

Július 12. Vasárnap

A változatosság kedvéért ma jött egy Rövid Ugrás. Éjszakás szolgálatból délutánosba mentem. Ferihegy 2-re kampózni. Össze-vissza kavartak a váltással, majdnem megszívattak, de aztán csak 4-et álltam kinn.

Kübli volt a küti (Kutató ügyeletes tiszt), nagyon furán intézte a váltást. Volt, akit kitett két órára, némelyikünket fél órás kint lét után leváltotta. Egész addig nem értettem, mi zajlik, amíg be nem mentem a kutügyre pihenni. Azt én is érzem, hogy embertelen a hőség, de én mindig is jól bírtam a szárazságot.
Amikor cselgáncsoztam, volt időszak, amikor a versenysúlyomnál jóval többet nyomtam, de versenyekre le kellett adnom a felesleget. 49 kilóban indultam a versenyeken, a mérkőzéseket megelőző mérlegelésen ennél kevesebbnek kellett lennem. De egyszer csak, számomra is megdöbbentő módon, fejlődésnek indultam, vagy növekedésnek, vagy testesedésnek, vagy izmosodásnak, vagy emberesedésnek, vagy férfiasodásnak.
Nem tudom.
De gyakorlatilag hetek alatt a kis keszeg, pilinszka karjaim izmokkal teltek meg, a horpadt kehes sima mellkasom domborodni kezdett, még néhány erősebb, vastagabb szőrszál is megjelent, a mellszőrzet előfutáraként. De úgy összességében megvastagodtam és időnként már a 62 kilót is meghaladtam, a kéthetenként, ritkábban hetenkénti versenyekre mindig le kellett fogynom erről a súlyról 49 kiló alá. A versenyek, sőt már a mérlegelés után vadul vetettem rá magam a szendvicsekre, csokira, amit még tatamira indulás előtt egyáltalán lehetett, aztán a következő héten folyamatosan zabáltam, tömtem a nyersanyagért szűkölő, minden hasznosíthatóra végletekig kiéhezett szervezetem.

Majd a versenyt megelőző héten fogyasztani kezdtem. Mivel zömmel izomtömeg került rám, abból fogyni nem lehetett, így az edző saját fejlesztésű módszerét alkalmaztam. Naponta 2 deciliter víz, 1 deci joghurt vagy kefír, reggeltől estig edzés, edzés után futás, beöltözve annyi ruhába, amennyit csak fel tudtam húzni több rétegben, melegítő, cselgáncsruha, anorákok, sapka, majd mindezek után szauna, ugyanebben a szerelésben. Vagyis a fogyókúra lényege, a folyadékot kihajtani a szervezetből. Otthon nem tűnt fel, mert kajálni mindig bementem a szobámba, mivel ott tudtam háborítatlanul olvasni, ez évek óta így volt, nem volt rendkívüli. Bevittem az ételt, behívtam Buksit és mindent feletettem vele. Ha valamit nem evett meg, arról hihető volt, hogy nekem sem kellett, vagy ha kínos lett volna egész tányér zöldbabfőzeléket a szemetesbe kotorni, akkor egy óvatlan pillanatban lehúztam a vécén.
Szédelegtem ugyan sokat, felerősödött a hallásom és a csöpögő vízcsapokat, az osztálytársaim nyelőcsövének hangját, amikor eresztették le rajta az iskolatejet vagy kólát, messziről meghallottam, sáros tócsákat kívántam meg, de végül is extrém erőkifejtés mellett, ruhában edzéskor, 2 deci bevitt folyadék segítségével egy hét alatt mindig leadtam a felesleges 10-13 kilót. De ha ruha volt rajtam mozgás közben akkor még csak-csak, viszont akármennyit ültem a tűzforró szaunában, nem izzadtam. Épphogy gyöngyözött a homlokom, a sporttársaimról csöpögött, folyt, néha igazi közelharcot vívtam, hogy ne rám fröcsköljék puszta jóindulatból, hogy úgy nézzek ki, mintha izzadnék, de nem izzadtam. Negyedórákkal többet tudtam eltölteni benn, mint ők, bőven száz fok fölé fűtöttem a kabint és röhögtem, amikor percek után üvöltve menekültek, míg én nyújtózva csukott szemmel élveztem.

Így most is nagyon jól bírom, de most nem élvezem. Sőt. Ebben a hosszú gatyában, surranóban szétmállik a testem. A pöcsöm szikkadt szütyő, sokszor haragszom Editre, hogy miért nem használtuk, amikor még amolyan fickósnak tűnt, mert most vizelésnél is már alig látom, úgy összesült.

A kutató ügyeleten mondja Kübli, hogy Kistatár elájult kinn, most saját hatáskörben átszervezte a szolgálati helyeket, a két előtér szolgálatot összevonta, a hátsó okmányost most megszüntette, onnan úgyis csak a catering szolgálat jön nagyon ritkán, azokat amúgy is felesleges külön ellenőrizni. Így két katonával több jut a váltásokra és ha teheti mindenkit sűrűn behoz. Kistatár keszeg, betegesnek látszó apró gyerek, utánam vonult, kisMamut. Nem bírja a meleget, őt csak fél órákra lehet kirakni. Még jó, hogy a takarítónők észrevették, hogy összecsuklott, ki tudja meddig feküdt volna ájultan az izzó betonon. Így is bepirosodott az arca, ahol a földet érte.

Fél órát vagyok benn, megyek is ki váltani valakit.

Olyan támadásba lendült a nap, hogy a megadáson gondolkodtam, fehér zászló, követek, mindent bevállalok, bármilyen egyezményt aláírok, mehet a hadisarc, de a lángszórót fordítsátok valamerre másfele!

Lehetetlen megállni akár egy pillanatra is, itt az üres rampán, az üres betonon, ahol most nem áll egy gép sem, nincs árnyék. De megállni nem amiatt nem lehet, hogy olyankor megszűnik a menetszél.
Nem.
Hanem mert, ha megállok, olvadni kezd a bakancs talpa. Olyan, mintha a padlóra csorgott mézbe lépne az ember, hangos cuppanással lehet felemelni a földről. Ha csoszogok fekete csíkokat tudok húzni magam után. Benn a lábam megdagad, a lábujjaim összetorlódnak, marja a lábujjak közét a tocsogó izzadtság. Szinte hallom sisteregni.

Mintát tudok rajzolni a betonra. Saját Nasca vonalakat tudok készíteni. Üzenhetek az Isteneknek!

Hurrá, végre, kétoldalú lett a kommunikáció!

Na de mit üzenjek, mit mondjak Istennek?

Tudom már!

Akkurátusan, a bakancstalpat fel sem emelve a betonról, kirajzoltam, hogy hány napom van még hátra.

312.

Na itt van Isten! Bekaphatod, ennyi napig perzselhetsz még itt engem, te rohadék.

 nasca.jpg

 

Messziről láttam, hogy megint megjelent a múltkor látott sárga autó, kikanyarodott a leszállópályára és hihetetlen sebességgel száguldott rajta végig többször is.



Azt hittem a sofőr agyára ment a meleg és tombolni ment ki oda, de később meg tudtam, hogy az egy speciálisan kifejlesztett Saab típusú kocsi, amivel a reptéri szolgálat azt méri, hogy mennyire csúszik, illetve tapad a beton. Általában nagy esőben és télen vizsgálják, ezért nem találkoztam még én ezzel olyan sűrűn. A többiek legyintenek, februárban naponta látták. Eső ugyan sok esett nemrég, de nem mindig kell ezt az ellenőrzést elvégezni, ugyanis van egy bizonyos vízréteg, amit a nagy sebességgel, több tonna súllyal a betonra feszülő kerék kiprésel maga alól és gyakorlatilag száraz talajon fékez. Csak ha már nagyobb a víz mennyisége, akkor lényeges a tapadás mérése. Most meg azért fontos ellenőrizni, mert annyira forró a beton, hogy nem csak a bakancsunk talpát, de a kerék felületét is megolvasztja, rátesz még a súrlódás is és a megolvadt gumi vékony filmréteget hoz létre, amin az egész repülő elcsúszhat, de minimum hosszabb a fékút.

Saabot most láttam élőben először, illetve először úgy, hogy tudom is mi az. Ezért ujjongani kezdtem, mikor dolga végeztével felém kanyarodott. Gyönyörű járgány, nem olyan doboz alakú, mint a Wartburg vagy a Zsiguli. Egy középkorú fickó ült benne, ahogy megállt mellettem, kinyújtott az ablakon egy kis üveg Traubisoda-t. Kérdezgette, hogy bírom és őszintén meglepődött, hogy nem az ő tiszteletére járok egy helyben is magasra emelt lábbal, hanem mert az én talpam égeti, a bakancsét olvasztja a meleg.

– Igen, ilyenre melegre én sem emlékszem. A talajtól számított egy méteres magasságban mért hőmérséklet a referencia adat. Ott most 70 Celsius fokos a levegő.

70 fok? Egy méter magasságban? Az a derekam felett van. Nem csoda, hogy megpörkölődik a tököm. Hány fok lehet közvetlenül a beton?

A férfi szerint 85-90. Hihetetlen.

Megköszöntem az üdítőt, adott még flakonból vizet, kérdeztem, hogy használhatom-e bőven?

– Persze. – mondta – Én mindjárt bemegyek az épületbe, után tudom tölteni.

A hideg, ragacsosan édes Traubit néhány korttyal leöblítettem a torkomon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, lehajoltam és teletöltöttem a bakancsaim. Mennyei érzés futott végig, csendesítette el centiről centire a bőröm sistergését, a lábujjaimat elérve ugyan már langyosan csordogált, de még így is sarkvidéki klímaként hatott. Az arcomon valószínűleg radikális változások jöhettek létre, mert a férfi felkiáltott.

– Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Azt tartsd meg! Szólj a feletteseidnek, hogy lássanak el titeket vízzel, én is megmondom nekik. – szólt oda nekem és elviharzott. Láttam, hogy bemegy az épületbe, aztán több körben üvegeket pakol a kocsijába. Majd végigjárta a társaim, mindenkinek Traubit és vizet vitt ki. Tényleg be is szólhatott Küblinek, mert a pihenős társaim elkezdtek negyed óránként körbejárni és mindenkit elláttak vízzel. A bakancs feltöltése néphagyomány lett, igaz, hogy csak pár percig hűsített, és azután a víz valahogy gyorsan elillant a zárt bőrbakancsból, de ha rendszeresen utána tudtunk tölteni, rengeteget enyhített. Kübli nagyon rendes volt, végül mindenki kb. csak 4 órát volt kinn, ugyan nekem is végig kellett járnom pihenőidőmben a többieket és vizet kellett kivinnem, de minden jobb volt, mint kinn sisteregni.

A Ferihegyi Reptér különleges járművei:

A Saab fékhatásmérő autó képekben

Videón:

Centi_30.jpg421

 

 

 

Március 25. Szerda

Kinn voltam fogorvosnál 8-13-ig. Azt találtam ki, hogy egyébként sem árt rendbe tetetni a fogaimat, de ettől függetlenül is, amikor csak tudok kimegyek. Utálok a konyhán lenni, minden perc amit távolt töltök, ajándék.

Fogorvos_kicsi.jpgDe ma sajnáltam, hogy kinn voltam. Azt hallottam ugyanis, hogy mivel tegnap a csempe feletti részen is eláztak a falak, néhány izzó is kiégett, a tányérokban állt az ultrás víz, az ablakkereteken, kilincseken meg az ultrapor, Robi lángot vetett. A reggeliző katonák is hallották, hogy majd felrobban és engem akar felnégyelni. Viszont azt is hallották, hogy Basa csitítgatja azzal, hogy ő csinálta, ehhez nekem semmi közöm, de ha nem tetszik neki, akkor szemlére vághatja a konyhát, ha akarja. Velem eszébe se jusson megcsináltatni.

Ezt délután a második század katonái mesélték. A második század az őrszázad. A ferihegyi laktanya hierarchiájának legalja, szinte büntetőszázad. A Törzsszakasz raktárosai, sofőrjei és az első század hófehér zakóban, elegáns díszkatonaként szolgálatot teljesítő útlevélkezelői mind leereszkedő gúnnyal viseltetnek a hóban, fagyban a reptér betonján szolgáló katonával szemben. Ezek a csoportok szinte sosem vegyülnek egymással. Mivel én nem tettem, egészen pontosan nem ez alapján tettem különbséget azok közt, akiknek az ételt adom, és mivel emberi hangon szólok mindenkihez, a mindenki által megvetett második században általános kedveltségben lett lassan részem. Ezért (és sokan nyilván előnyök szerzése okán) barátkoztak velem. Robit a nagy részük utálja. Így amikor visszaérkeztem és vonultam a folyosón, már több száj is duruzsolta, hogy milyen arca volt, amikor Basa felajánlotta, hogy berúgja neki az ultrát, ha sokat pofázik.

Persze, miután Basa visszament a körletbe aludni, Robi a két konyhamunkással kitakaríttatta a konyhát újra, de még ők is azt mondták, megérte látni a faszfejet tehetetlenül toporzékolni az öregebb szakács előtt.

 

Este, takarodó után ráztak fel az öreg katonák, hogy jelenésem van a konyhában.

 

És igen!

Sikerült! Végre sikerült!!

Ma voltam életemben először RÉSZEG!

Hánytam is!

 

tejeskanna.jpgBasa és Dinó nagy tejesbödönökben csempészett be sört, merőkanállal adagolták sárga műanyag bögrékbe. Mikor leértem, a kezembe nyomták a merőkanalat és nekem kellett kiszolgálnom őket.

És persze kezembe nyomtak egy bögrét nekem is, hogy a vendégük vagyok, igyak.

Lenyomtam vagy hatot. Undorító, de a Basa szerint, ha tudni akarom, milyen a részegség, innom kell. Pengeéles logika, nem találtam benne kivetnivalót.

Ittam.

Fura érzés volt, messzebbről jöttek a hangok, messzebb kerültem az eseményektől, és alig tudtam megállni a lábamon.

Tényleg minden vicces. Elmondani a röhögő öregeknek, hogy mi olyan vicces nem tudtam, többször is nekikezdtem; az a bugyborékolás, ami előtört belőlem, minden próbálkozásnál nagyobb és nagyobb sikert aratott, még úgy is, hogy már rég nem emlékeztem, mit is akartam mondani. A hetedik bögre sört már meg se tudtam inni, szabályos közelharcot vívtam többekkel, ki akarták venni a kezemből, hogy már elég, ne igyak többet, amit kifejezett geciségnek éreztem, holott én senkitől nem tagadtam meg. Aki nyújtotta a bögréjét annak én telemertem a merőkanállal.

Félrehívtam Basát, hogy bizalmasan akarok vele szót váltani. Bementünk az öltözőbe, sok hosszú árnyék követett minket.

Foszlányosan körbetekertek valami hangok.

– SSSss, csend, kussoljatok már, nem hallom!

– Te Basa! –kezdtem – Te tapasztaltnak tűnsz, a sör se ártott meg, voltál már szerelmes?

A pokolban éreztem magam, forgott az öltöző, az árnyak meg vihogtak.

– A Basa?? Szerelmes? Haha…

– Én szerelmes vagyok a barátnőmbe – folytattam –, de olyan… olyan..

– Milyen? Milyen? – visszhangzották az árnyak.

– ...olyan fapina vagy mi, nem akar lefeküdni velem.

A kíséretetek sivalkodni kezdtek. Úgy mutattak, mint a részeg öreg katonák.

– Ezen miért csodálkozol kopasz? – hallom hangosan hörgő röhögésbe burkolva. – Van barátnője? Hihetetlen… – Basa tapasztalt, megdugja neked, nem Basa? – Hozd be ide, itt nem lenne fapina. – Nem fekszik le veled? Akkor meg minek vagy bele szerelmes?

Basa röhögőgörcstől megkínzott, könnyes arcába néztem.

– Ne mondd ezt senkinek Basa! Te vagy az egyetlen barátom!

– Nem-nem, dehogy mondom! Tőlem egy árva lélek nem hallja majd!  – hevesen hátra csapott a karjával a kísértetek felé – Kussoljatok már!

Kifejtettem, mennyire kivagyok, amikor úgy kell viselkednem, mintha ez eszembe se jutna, miközben csattog a fejemben, hogy milyen lehet meztelenül, és ha megölelem, tűzként éget a melle, combja érintése.

Basa bólogat, átkarolom:

– Fasz vagy Basa, de szeretlek!

– Jól van, jól van! – vihogva eltol egy picit magától – Szerintem most már menj aludni!

 

Kinn a konyha előtt megálltam. Az egész világegyetem balra dőlt.

Nem.

Jobbra!

 

Felcibáltam magam a körletbe, felkúrtam a villanyt, lehajítottam középre egy stokit, s leültem.

Nitró, baszd meg! Alszol?

Megmozdult egy takaró.

– Nitró! Kelj fel te faszkalap, mondd el mi a bajod velem!

A többi ágyban is mozgolódás támadt.

– Csönd legyen, Dvorszky! Hajnal három óra. Aludni szeretnénk.

A hang irányába fordultam.

– Most kussoljon mindenki! A Nitróval kell beszélnem.

Közben megint egy árnyat vettem észre. Óvatosan leereszkedett az ágyról, kisettenkedett a szobából. Kísértetiesen hasonlított a Nitróra. Kacagnom kellett.

– Nitróóóóóó! Ne menekülj! – kiáltottam az árny után.

Aztán csönd lett. Végigpásztáztam a körletet, mintha csúszkáltak volna az ágyak. Mellemre csuklott a fejem.

Le kéne vennem a bakancsom. – gondoltam. Lehajoltam, kicsatoltam és meghúztam magam felé. A lábam megemelkedett, a törzsem hátradőlt és egyensúlyomat vesztve zuhantam hátra. Estemben még láttam, hogy nyílik az ajtó. A bakancsom jó magasra felrepült, valakinek az ágya felé. A szoba tárgyai lentről nézve veszett táncba kezdtek. A lámpa belevakított a szemembe, de nagyon lassan egy alak árnyékolta be.

Meregettem a szemem, s csak nehezen ismertem fel Guttyán főtörzsőrmester hatalmas, puffadt, véreres, igazi paraszt fejét. Két méter magas, szabolcsi, keménykötésű pali volt. A tenyerétől mindenki rettegett, egyrészt, mert hamar belendült a legapróbb marhaságra is, másrészt meg akkora volt, mint egy szívlapát.

Hangosan nevetni kezdtem. Végighullámzott az agyamon, hogy most végem, de mindez nagyon mulatságosnak tűnt. Guttyán teljesen betöltötte a szobát. Az ő feje mellett előbukkant a Nitróé, s hármunk feszültsége lágy hullámokban fodrozta a falakat, ágyakat. A főtörzsőrmester leült a stokira és belebámult a képembe. Még hangosabban kellett nevetnem.

– Jól van, katona? – dörmögte erős, vastag hangján, de fura melegség áradt belőle.

Továbbra is a hátamon feküdtem, s lendületesen tisztelegtem neki és gurgulázó nevetésem közül préseltem ki:

– Főtörzs elvtárs, jelentem, egyszerűen elrepült a bakancsom. Én se értem!

Néhány másodperc csend állt be, majd hirtelen a Guttyánból hatalmas robajjal robbant elő a röhögés. Rázta a szobát, rezonáltak az ablakok. Erősen szorította a kezével az oldalát, mikor felállt.

stock-vector-moon-face-vector-66444616.jpg– Szedje össze magát katona, feküdjön le, a bakancsát pedig a Télapó visszahozza reggelre. – Feje, tán kétszeresére duzzadt, s hatalmas vörös holdként ragyogott fölöttem, majd erős dübörgést hallatva lebukott az ajtón keresztül a horizont mögé. Lábra álltam, sikerült lerángatnom magamról a ruhám, s aludni próbáltam.

Bárhogyan feküdtem, a szoba állandóan forgott velem, a gyomrom tartalma nekifeszült a torkomnak. A hányinger talpra állított, szaladtam ki a folyosóra, a lábam rogyadozott, falnak támaszkodva haladtam, tenyeremet tartottam a számhoz, de elfogyott az erőm, hagytam, hogy a testem azt művelje, amit akar. Futtomban, egészen a mosdókig, mintegy 15 méter hosszan végighánytam a falat.

Másra nem emlékszem.

Centi_30.jpg 523

 

 

December 13. Szombat

 

Ma megint a gyakorlótérre mentünk. Szabó reggel óta azzal idegesített, hogy állandóan az orrom alá fingott, mindig mellém settenkedett és odaeresztett, hiába ütlegeltem a kulacsommal vagy a csajkával. Figyelmeztettem, hogy baromi mérges leszek perceken belül.

Nemrég ráadásul még a rajban mögém is került, és most a sorakozónál, felém fordult, s mindenféle szégyenérzet nélkül hatalmasat szellentett. Lekaptam a vállamról a géppisztolyt és a fatusával jó nagyot suhintottam a hátára. Porzott a kabát és olyat dörrent, mintha üres lenne a mellkasa.

A magasfigyelős tisztesem rögtön felkapta a fejét.

– Mi az ott? Mi ez a közelharc? ÁÁÁááá… Dvorszky? Maga az? Akkor nem lesz teljesen ismeretlen a feladat. Magának mi a neve? – kérdezte Szabót.

Megismerkedtek, aztán a tisztes leírta mi lesz a dolgunk.

– A szakasz erőltetett menetben halad, maguk szaladnak körben a szakasz körül és egymás körül is! Indulás! Szakasz…iiiindulj!

Nem tudom, hány kilométert tettünk meg, de a tisztes egy perc pihenőt nem engedett. A szakaszt is meghajszolta alaposan, ők is izzadtak, káromkodtak halkan.

Már az első tíz perc után szédelegtünk az állandó kerengéstől. Szabó a gyakorlótéren, én visszaérve, a laktanyában hánytam el magam.