Centi_30.jpg226

 

 

 

 

 

Október 6. Kedd

Napok teltek el a bukásom óta, de még mindig nincs semmi hírem vele kapcsolatban.
Azért kezd eléggé feszíteni, hogy egy hang nincs róla. Nem nagyon telik el perc, hogy ne suhanna át az agyamon, hogy most mi lehet, miért nem mondanak semmit, meg az is, hogy lehet, hogy addig jó, amíg nem tudom.

Ma megint Tranzit-őrnek osztottak be délutánra. A két szír még mindig itt van, sehova nem vitték őket, de az, hogy úgy néz ki, naponta kétszer kapnak kaját, az eltüntette az elkeseredést az arcukról, ma már vidáman köszöntöttek.

Napközben már időnként be-behajtottak mellénk utasokat, fél-egy óra után már mentek is tovább. A két szírrel mutogatásos beszélgetést folytattunk, elmondtam, hogy szakács vagyok, két testvérem van. Ők elmondták, hogy házakat építenek, de azt, hogy tervezik, vagy kivitelezik, vagy téglát hordanak, azt nem tudtam kihámozni. Utaltak Budapestre, aztán magukra mutogattak, amiből megértettem, hogy azzal, hogy Hama-Hama, nem siettetni akarnak, hanem egy ilyen nevű városban laknak, olyan nekik, mint nekem Budapest. Az egyik elmondta, hogy „President Háfez al-Aszad bomb Hama”, miközben ujjával a földre rajzolta, hogy 1982, de én semmi ilyesmiről nem hallottam.
Azt mondja, illetve mutogatja, hogy ekkor halt meg az apja. Kérdeztem rámutatva, hogy és Ő?
Rázta a fejét, hogy ő nem, de basszus ezt látom, hogy ő nem halt meg, azt akartam kérdezni, hogy ő hogy élte túl. De hogy kell ezt elmutogatni?

Aztán belefáradtunk a mutogatásba, megjött a vacsora, megkajáltak és mindkettő lefeküdt, az egyik a padsorra, a másik a földre. Hamar jött az unalom és egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a pisztolyt. Bár a kutató szolgálatos, aki felmegy a gépeket átkutatni, műanyag töltényt kap, nekem ólommagvasakat adtak.
Kiszedtem a tárat a fegyverből és forgatni kezdtem, hátha rájövök, hogy hogyan kell szétszedni. Csörögtem, csattogtam, mire a széksoron fekvő férfi felemelte a fejét, figyelte egy darabig, amit művelek, aztán felkelt és elém térdelt. Ki akarta venni a fegyvert a kezemből, ekkor önkéntelenül hátrébb húzódtam, megemelkedtem, de olyan hirtelen, hogy értette, baj lesz így.
Én nem tudtam, hogy az lett volna-e, de megijedtem kicsit. Ő elmosolyodott, jelezte, hogy segít.

Messziről rámutatott valamelyik alkatrészre, a kezével egy-egy jellegzetes mozdulatot tett, én meg rájöttem, hogy tudja, hogy kell szétszedni, azt akarja megmutatni. Azzal, hogy én nem tudom, elég jól szemléltettem neki a felkészültségemet, a hadrafoghatóságomat és a hatékonyságomat, de készséges volt, elfogadtam a segítséget. Nem hagytam, hogy bármelyik alkatrészhez is hozzányúljon, de ismerte a legkisebb részéig, még a működését is. Elmutogatta, imitálta a szétszedést, én meg leutánoztam a pisztolyon.
Már az összerakásnál tartottunk, én felemelkedtem a székről, hogy jobban lássam amit valamiért olyan hülyén magasra emelt kézzel, fentről  mutogatott. Ő térdelt előttem, és a fegyver csövét felé fordítva, két kézzel markolva egyik lábammal elől álltam felette, és amikor végre összecsattant minden, abban a pillanatban nyitott be egy hosszú, fekete hajú, ápolt, középkorú nő.

Riadtan néztünk egymásra hárman, én pisztolyt tartok egy előttem, mindkét kezét felemelő, szinte könyörgő pózban térdelő pasira, egy másik meg fekszik kiterülve a földön. Nem nehéz összerakni, hogy azt már lelőttem, ezt meg most fogom.

Én bénultan álltam, a nő is, a szír fickó kapcsolt először, elnevette magát, felpattant és szó szerint betessékelte a nőt. Az zavart volt, ellenkezni sem mert. Közben a pasi arabul karattyolva mutogatta neki, hogy csak szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert együtt, semmi gond.

Olasz nő volt, negyven körül, és itt eszembe jutott az amerikai stewardess, akit szintén tökéletesnek láttam, ahogy ezt a nőt is. Az enyhe ráncai nem öregítették, nem is értettem, mert a ránc az nálunk az öregség része, neki meg úgy állt, mint valami szexepil, a szeme sarkában egy csomópont azt mutatta, sokat mosolyog pajkosan, játékosan a szeme.
Az alig valamivel térd fölé érő, lefele szűkülő szoknya kiemelte a csípőjét meg a fenekét miközben a csomagjait pakolászta a padsor alá.
Figyeltem a szorosan egymás mellé zárt, fekete - és érthetetlen technológiával lukacsossá tett - harisnyába bújtatott lábát, amin a magas sarkú feszítette az izmokat és most nyilalt belém, hogy de mennyire hiányzik a szex.

Ekkor már a földön fekvő szír is ébren volt, a másik teljesen elcsöndesült, fegyelmezetten ültek a padon, és ugyanolyan mereven bámulták a nő lábát, mint én. Ő kirúzsozta magát, újságot vett elő és olvasni kezdett, amire a szírek elálmosodtak, és újból lefeküdtek. Nekem eszembe jutott a teli tár a zsebemben, elővettem és betettem a helyére. A pisztolyba.
Erre a csattanásra riadt a nő, de gyors kézmozdulatokkal jeleztem, hogy nincs baj, elteszem máris, de elmosolyodott és mutogatással kérdezte, hogy megnézheti-e? Nem értettem először, aztán valahogy kitaláltam, hogy még az is érdekelné, hogy hogyan lehet szétszedni. Megmutattam neki, elkérte, és én ugyan töltények nélkül, de a kezébe adtam.
Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, ez megint főben járó bűn, de tőle nem tartottam. Nem is kellett, mert csak a súlyát nézegette aztán visszaadta. A gyűrűjére mutatott, vagyis házas, belém karolt, az esküvők jellegzetes dallamát dúdolta, magára mutatott, rám, aztán a gyűrűre, majd a megrángatta a zsávolyom végigmutatott rajtam, majd a pisztolyra. Közben beszélt folyamatosan olaszul, nem tudom, hogy a szavai segítettek-e, de ebből kihámoztam, hogy a férje katona, annak volt pisztolya, de az nagyobb és nehezebb.
Féltem, hogy elmeséli mije nagyobb még a férjének, de szerencsére az érdekelte inkább, mit csinálunk itt. Mutogattam, hogy nekem a szírekkel ez a második nap, őket haza fogják küldeni, én őrzöm őket és előtte nem volt a kezemben pisztoly, nem tudtam, hogy kell szétszedni, a férfi mutatta meg.

Jót nevetett, amikor eljátszottam neki pantomimben, hogy pont akkor lépett be. Belejöttünk a mutogatásba és beszélgetni kezdtünk. Általánosságokról, mióta vagyok katona, járok-e kinn a reptéren, elmeséltem, hogy elhagytam a fegyverem, mutogattam, hogy ezért felakasztanak majd, először megijedt, de olyan ügyesen mutogattam, hogy amúgy szinte mindennel megnevettettem. Idős volt, de bölcs, jóságos tekintettel figyelt, felhőtlenül kacagott, kézjeleivel a szavamba vágott, viccelődött és bennem elmúlt minden félelem, játszópajtások lettünk.

Nem gondolkodtam, mit szól, ha valamelyik mozdulatom groteszk, vagy béna, ő se foglalkozott ezzel, csak meséltem és meséltem a katonaéletről, hogy kutyás vagyok, van egy kiskutya, amit tanítgatok, közben megtudtam, hogy neki is van kutyája, készségesen válaszolt, hogy van-e gyereke, mivel foglalkozik. Két fia van, az egyik akkora mint én, gyerekekkel foglalkozik, de hogy pontosan mit, nem értettem meg. Néha teljes áhítattal figyeltem, ahogy mozgott, ahogy billegett előttem, hogy testbeszéddel elmondja, Varsóból jön, előadásról, ő tartotta, sokan majdnem elaludtak, ő ettől szinte sírva fakadt, mert a szívét-lelkét beletette. Úgy játszott, mint egy színésznő, a mozdulatai kecsesek, pontosak voltak, élénk arckifejezésekkel érzelmek tucatjait játszotta el, aláfestve a mozdulatait, amivel megjelenített toronyházat, liftet, konferenciatermet, hallgatókat, szituációkat még egy párbeszédet is, valami résztvevővel  és én közben úgy éreztem, ez a nő kell nekem.

Láttam, hogy a blúz alatt erős rezgéssel hullámzik a melle, nem lehetett feszes, a feneke is gömbölyűbbnek látszott, mint amennyire az arányai miatt kellett volna, a hasa is nagyobb, mint Editnek, de olyannyira erősen hatott belőle a nő, a játékos, gyermeki, őszinte, megvilágosodott nő, hogy beleszerettem.
Ha a színielőadás közben megérintett, akkor másodpercekre kiestem a szerepemből, ezt is észrevette, végigsimította a karom és felnevetett valahogy úgy, hogy jaj, te gyerek, de ettől nem tört rám a szégyenkezés, hanem elnevettem magam én is.

Itt kérdezte meg, hogy van-e barátnőm. Őszintén elmondtam neki, hogy van, de olyan, mintha nem is lenne, mert lassan tíz hónapja járunk, de nem volt még szex. Elmondta, hogy válik a férjétől, és pont tíz hónapja neki se volt. Felkacagott, legyintett egy nagyot és elkezdte mutogatni, hogy az apja valahol dél Olaszországban lakik, lenyúlt a padra, felemelt egy Alitalia prospektust, kikeresett egy térképét, amin látszott Olaszország, és megmutatta pontosan hol.
Elmagyarázta, hogy az apja állatokat tart, például kecskét, ehhez mekegett, hogy tudjam, milyen állat, amikor az egyik arab felkönyökölt, és az ismerős hang hallatán, bekapcsolódott a mekegésbe.

pegazus.jpgAztán hirtelen heves bólogatásba váltott, felpattant és magyarázatba fogott, igen az ő apjának is vannak kecskéi, sőt még egyéb is. Kikapta a prospektust a nő kezéből, alaposan átlapozta. Keresgélt, majd rámutatott egy reklám élethűen megrajzolt pegazusára, hogy ilyesmi is van az apjának. Csodálkoztunk, hogy szárnya is? Repül?
Ja, nem, dehogy, takarta le a szárnyakat.
Lova van.

A nő fellelkesült és egyre több kérdést tett fel neki. Abunak hat gyereke volt otthon Szíriában, munka ügyben jöttek volna ide, majd rajtunk keresztül nyugatra.

A nő az arabot is levette a lábáról, az meg pállott száját kerekre tátva nézte, és én most úgy éreztem mégis le kellett volna az előbb lőnöm. Idegesített, hogy elvonja rólam a figyelmet.

A férfi megkérdezte a nevét. Lissandra, mutatkozott  be neki, majd felém nyújtotta a kezét és mi is bemutatkoztunk.

Hihetetlen finom volt az ujjai érintése, nem akartam elengedni. Néztünk egy darabig egymás szemébe, aztán felkacagott és elmondta még, hogy a mamája festeget és gyerekkorában ő volt mindig a modell, aztán az órájára pillantott, még megsimogatta az arcom, aztán szedte a csomagját, búcsúzóul megölelt, a többieknek odaintett, majd elment.

Fájt, hogy kilép az életemből, sosem éreztem magam ilyen biztonságban, ennyire sosem voltam felszabadult nő mellett. Úgy voltam színész előtte, úgy játszottam el szerepeket, hogy önmagam lehettem, sem több nem kellett neki belőlem, sem kevesebb. Nem támasztott elvárást és élvezte a társaságom.

Ha egyszer lesz egy nőm, egy igazi, akivel leélem az életem, ilyen kell legyen, aki úgy lép belém, a legbensőmbe, hogy nem rezzenek össze, nem szid meg, hogy mi ez a rendetlenség, hanem széthúzza a függönyöket, kitárja az ablakot és leül mellém játszani.

Rosszul esett, hogy elment, de ahogy a világító zöld szemére, nevetésnél állandóan elővillanó fogaira, a hajlataira, domborulataira, és arra a kecsességre gondoltam, amivel a magassarkúból kilépve, hajlongva, szélesen gesztikulálva beszél hozzám, egy általunk sebtiben kifejlesztett jelnyelven, maradéktalanul boldognak éreztem magam.
Mindez annyira feldobott, hogy azt se bántam, hogy az egyik arab elrontotta a gyomrát és folyton szarni kellett kimennem velük.

Centi_30.jpg306

 

 

 

Július 18. Szombat

Délelőtt kutyakonyhán voltam. Nem volt lelkierőm csinálni semmit. Illetve a kötelező feladatokat elvégeztem, de mást nem nagyon. A kutyákon is azt láttam, hogy nem szívesen moccannak ebben a hőségben, csak annyit tettem meg, hogy amelyiknek a kennelére rásütött a nap, annak fellocsoltam időnként. Nem tudom, hogy szabad-e, fogalmam sincs, hogy nem ártok-e ezzel, de úgy néztem, élvezettel feküdtek bele a visszamaradt tócsákba. Mintha olyan emlékem lett volna, hogy közvetlenül a kutyát nem szabad nagy melegben bevizezni, mert hőgutát kap vagy megfázik, ezért arra figyeltem, hogy csak a betont locsoljam fel. Luxot egy kicsit kiengedtem, de nem foglalkoztam vele, csak hagytam, hadd szaladgáljon. Addig én kihúzgáltam a csibészruhát az egyik nagyobb fa alá az árnyékba, majd negyedóra múlva visszavittem Luxot a kennelbe és lefeküdtem aludni. Eszményi matrac a csibészruha, vastag puha és nagy, rettentő jól aludtam. Szerencsére felébredtem az IFA hangjára, ami  a váltás kutyáiért jött.

Aztán este egy újabb Rövid Ugrással szolgálatba mentem éjszaka F2-re. Még mindig iszonyú meleg van, és mintha csak kedvet kapott volna a testem az alváshoz a délelőtti gyakorlat miatt, most rettentően álmos vagyok, bármelyik percben bárhova lefeküdnék.

Este 10 után kicsit csendesült a hőség, lassan megmozdult a levegő. Nagyon elcsigázottnak tűnhettem, mert az egyik cateringes odapisszegett magához. Nagy dobozos kocsikkal hozzák ki a gépekhez az előre elkészített és bedobozolt ételt. Egy hidraulikus szerkezet az egész dobozt a gép ajtajának magasságába emeli és onnan a melegen tartáshoz használt gurulós pléhkockákat egyenesen a konyhai részbe lehet tologatni. A zsákmányszerzés egy viszonylag nehézkes módja ezeknek a kocsiknak a sofőrjét megkörnyékezni. Morózus középkorú férfiak, szinte sose néznek az emberre, vagy ha igen, akkor igazából csak keresztül néznek rajtunk. Az integetésre, füttyögésre nem reagálnak, vagy idegesen legyintenek. Hosszan, a kocsija mellé, jól láthatóan elhelyezkedve lesben állni nem nagyon érdemes, szállítólevelet maga elé tartva tökéletesen álcázni tudja magát, csapdát állítani lehetetlen, simán ki- és beszáll a kocsijába az ellentétes ajtónál, becsalogatni se megy, nincs párzásra hívó nőstény hangját utánzó kürtöm, különben sem ismerem fel azt a hangot, ugye, Edit?

Szóval csak nagy szükség esetén kezd az ember cateringest levadászni. De ma odasziszegett nekem az egyik ilyen, és kérés nélkül ledobált hat bedobozolt készételt, műanyag evőeszközt, mogyorót, két fánkot és egy egész doboz BB baracklevet. Rengeteg étel.

lakoma.jpg

Ferihegy 2-n, hátul a rampán, a repülőgépek parkolóhelyén valami lehet a föld alatt, mert van egymástól 60-70 méter távolságra két embermagas szellőző, kis beton szegéllyel elkerítve. E mögé szokás besunnyogni a zsákmánnyal, messziről nem látni, ha ott habzsolunk. Két adag ételt megettem, ez egyik sima paprikás csirke volt, a másik valami istenien elkészített sült marhahús édeskés krumplipürével, az nem illett a húshoz szerintem, de nem volt rossz. Odapisszegtem Láng Józsit, egy Sast. Mivel idősebb nálam egy korosztállyal, nem vagyunk különösebben jóban, bizalmatlanul méreget messziről, egy kopasznak nehezen mozdul meg. Mutogatom kézzel-lábbal, hogy abrak, zaba, moslék, de csak áll és gyanakszik.

Aztán megelégelem és felmutatok neki két doboz ételt. Erre szagot fog és közelebb jön.

Ha belém fér megeszem az egészet, az tuti, de tele voltam, viszont ezeket nem akartam hagyni kárba veszni.

– Hozz ide egyet! – suttogja messzebbről Láng.

– Lehet, hogy fiatalabb vagyok, de biztos emlékszel, hogy szakács voltam, nem pincér. Gyere ide, vidd el!

– Megláthatnak! – válaszol fojtott hangon.

Kicsit kezdem megbánni, hogy egy ilyen tutyi-mutyi majomnak kínálok pazar lakomát.

– Az akkor gáz te fafej, ha egyszerre látnak mindkettőnket, de én itt állok a takarásban, csak téged látnak, de te idejössz, elveszed a kaját és húzol is innen. És amíg elmész, én nem mutatkozom.

– De ha meglátják, hogy nem az őrhelyemen sétálok?

– 100 méterről honnan tudná bárki, hogy melyikünket látja? Hol voltál eddig katona, te szerencsétlen?

– Ne ugass nekem kopasz!

– Éppen enni adok, te hülye, mit hisztizel? Idejössz végre? Különben a szemed előtt fogom őket összetaposni.

Végül odajött, elvitt egyet, de úgy sietett, hogy evőeszközt nem vitt. Hogy lehet valaki ennyire beszari öregedő létére? Ez volt az utolsó, hogy vele ilyesmit csináltam. Sok mindennel lehet bukni itt a reptéren saját hülyeség miatt is. Jobb a kockázatot nem emelni az emberi tényezővel. Csak annak tárom fel, hogy valami szabályelleneset csináltam, akiben megbízhatok. Még azután, hogy Láng elvette a kaját sem lehetek biztos benne, hogy nem nyom fel, nem harap az ételt adó kézbe. Akkor inkább legyen az enyészeté a nem hasznosult zsákmány.

Szerencsére aztán Lángot leváltotta Molnár Csabi és maradékot ő ette meg, később meg egy kis fémlétrán felmentünk egy csápba körülnézni mi van benn, de bentről semmi érdekes nem látszik, egy sima folyosónak tűnik.

Centi_30.jpg347

 

 

 

Június 7. Vasárnap

Tegnap ugye, majdnem elszúrtam mindent, véletlenül egyszerre engedtem ki a Pórázt és a Ködit, a kemény őrkutyákat, de nagy szerencsémre nem kaptak össze, s Póráz az ott focizó ÉPK-sokat sem falta fel.

Ma délelőttös szolgálatban vagyok kutyakonyhán.

Amit nehéz megszokni az az, hogy irtózatos a bűz. Attól a minősíthetetlen kajától jellemzően hasmenésük van  a kutyáknak mindig, de ha nem, akkor a székletük épp hogy krémes állagú, viszont nagyon lédús, párolog durván. Kétszer kell kitakarítani a ketreceket egy nap, de bőven összeszarják a két alkalom közt. Ugyanis ez az egyetlen, amit szabadon csinálhatnak, akkor, amikor csak akarják. És teszik. Mi meg megoldjuk a kajával, hogy az emésztőrendszerüket komposztálóvá alakítsuk, aminek a végterméke iszonyatosan büdös.

Be kell fognom a fülem, amikor szerencsétlenek dolguk végeztével ösztönösen be akarják temetni az eredményt és kaparni kezdik hátra a homokot, mert homok nincs, beton van, azon meg velőtrázó hangot ad a körmük.

Aztán ők úgy érzik megtették, amit kell és többet ügyet se vetnek a kupacokra. Következésképp széthordják, összekennek mindent, még az itatótálakat is. Persze valahogy megoldják, hogy ők maguk nem lesznek szarosak, de a lábuk azért olyan. És úgy viszik mindenfele. Slaggal szoktam leveretni róluk, már azokról, amelyeknek ez jó móka, ez élvezet. A többivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még kitakarítottam a kenneleket. Azt hittem ez gyorsan megvan. Tulajdonképpen igen, megvan.

Csak ebben a bűzben hosszú.

És ezért nem szeretem csinálni.

 

Viszont gyönyörű idő volt és levetkőztem derékig, a nadrágot meg egészen combközépig felhajtogattam. Minden munkafolyamatot így végeztem, és még a kutyakonyhában, ahol pedig pár fokkal hidegebb van, ott se vettem fel semmit. Élveztem, hogy minden közvetlenül a bőrömet éri. Kicsit szabad voltam. Dönthettem és én döntöttem, hogy hagyom magam. Elcsábulni. És így voltam egész nap.

Estére úgy leégtem, hogy mindenemet fájlalom.

Amikor begyűjtenek az IFA-val, és sziszegek néhány mozdulatra, és meglátom, hogy lángoló vörös, bár a ponyva alatt, abban a fényben inkább koromfekete a kezem, nyilván az arcom is, a legbarátságosabbnak tűnő társam szemében is csak azt tudtam kiolvasni, hogy dögölj meg.

Közel voltam hozzá, tényleg. Minden, ami most rajtam van, mindenhol, ahol meghajlik a textil, marja, tépi a testem. Néha egy-egy kanyarban, amikor összefeszül vállam a mellettem ülővel, kisebb sikolyt engedek el.

A köteléken már az egész század láthatja, hogy ma én nyaraltam. Korlát százados tartja az eligazítást és fennhangon mondja, ki megy ma szabadnapra.

– És Dvorszky… Dvorszky maga itt van?

A „jelentem itt”-be úgy belevisítottam, hogy a századosnak meg kellett jegyeznie, hogy magának Dvorszky semmi nem jó, maga semminek nem tud örülni?

De, tudnék.

Tekerjen be valaki hűs levelekbe.

 

Szóval szabadnapra engedtek. Olyan laza voltam hazafelé, amilyen még soha. A tányérsapkát hátratoltam, mert mint egy töviskoszorú szúrta, nyomta, vágta a homlokom. A nyakkendőt levettem, az inget kigomboltam és hátra a vállam mögé toltam az ingnyakat, hogy a merev kimenő ing anyaga ne dörzsöljön. A váll-lap ugyan verte a lapockám, de még így is viselhetőbb volt. A nadrágot leeresztettem a csípőmre, mert ha ügyesen léptem, nem mozdult el a csípőcsontomról, nem dörzsölődött a derekam. A nadrág slamposan rálógott a cipőmre és a lábaimat viszonylag nagy félkörökben kellett tennem egymás után, hogy ne súrlódjanak a szárak, miközben a zsebénél fogva húztam el az anyagot a testemtől.
Menekülni így nem tudok, vagyis olyan vagányan, kajlán állnék, zsebre dugott kézzel a VÁP, a katonai rendész elé, tán még nem is tisztelegnék.

Állnék, mint a nyúl a viccben:
„Mi van medve, te vagy itt a bakter?”

Ha rágóznék közben, biztos helyben lelövetnének.

De mákom van. Hazaérek VÁP-os nélkül.

 

Anyuék azzal fogadtak otthon, hogy kaptak levelet arról, hogy élenjáró lett a fiúk. Fogalmuk sincs, hogy az micsoda, hova tegyék. De örülnek, mert valahogy ez mégis jó. Ugyanakkor kicsit zavarja őket a levélben megfogalmazott mondat, hogy engem az ellenség gyűlöletére nevelnek. Merthogy a levélben valóban az áll, hogy nagyon köszönik a szülők áldozatos munkáját, a szocialista hazát szolgáló erőfeszítéseiket, de most már a határőrség veszi át a nevelésünket, hogy a szocialista hazánk érdekében képezzenek ki, honvédő egységgé. És tisztelni fogjuk a feletteseinket és megtanuljuk gyűlölni az ellenséget.

Mert az fontos.

Élenjaró.jpg

 

 

Centi_30.jpg404

 

 

 

 

Április 11. Szombat

Minden nap hat óra körül, a délutános reptéri őrszolgálatosoknak fel kell küldeni a vacsorát. Két úgynevezett kutatóügyelet van, egyik Ferihegy 1-en, a másik Ferihegy kettőn. Múltkor bejártuk Dinóval a Ferihegy 1-en lévő ügyeletet, egy földszintes, hajdan fürdőszoba zöldre mázolt kis  faépület, valaha talán valami kisebb raktár lehetett. Ferihegy 2 ügyelete viszont az új hipermodern, csupa üveg épületben kapott helyet.

stock-photo-soldier-eating-pea-soap-isolated-1on-white-background-24072355.jpgA délutános szolgálat kettőkor kezd és este tízig van ügyeletben, emiatt mindenképpen az őrszolgálati idő alatt kell megoldani az étkeztetésüket. Ugyanazt az ételt kapják, amit a laktanyában lévők, csak ki kell nekik porciózni és bádogbödönökben felküldeni. Mindkét ügyeleten van egy nagyobb méretű elektromos főzőzsámoly, amin melegen tarthatják, vagy szükség esetén felmelegíthetik az ételt, de jellemzően azért kell hat körül felküldeni, hogy még üzem melegen kiosztható legyen.

Kitaláltam, hogy a hideg élelmet, amit ma kapnak a katonák, nem kell felmelegíteni, tehát mindegy, hogy itt áll a konyhán addig, amíg el nem viszik, vagy ott az ügyeleten, amíg ki nem osztják.
Ezért összepakoltam és szállításra kész állapotba hoztam, majd 4 óra körül a belső telefonon szóltam a csapatügyeletre Szilasi törzsőrmesternek, hogy legyen szíves tartson szemlét a konyhán. Nézze meg, hogy minden étel készen van, szállítható, esetleg küldjük fel most, mert egyébként is útban van, így nem tudunk takarítani, mert még ultrahabos lesz a kenyér vagy a főtt tojás.

Át is jött és hümmögött. Mögötte a szolgálatos sofőr kacsintgatott, hogy kurva jó ötlet, neki is hamarabb fejeződne be a napja. Én se takarítani akartam, hanem felhúzni a körletbe, de Szilasi arcán megjelent a bizonytalanság. Tanakodik, hogy nem lesz-e ebből baj. Sietve magyarázni kezdem, hogy kicsit több kenyeret pakoltam, és hozzácsaptam néhány löncshús konzervet, mert a tartalékból futja és akkor kicsit jobban el tudják osztani, korábban is ehet, aki éhes, de este tízig is kitart, ha ügyesen osztják be. Mindenki jobban járna, fenn emelkedne egy kicsit a hangulat a bőségesebb étel miatt.

Na beszoptam, kérdezgetni kezd, hogy honnan van nekem az ilyen könnyen szétosztható tartalék, tud-e erről a Hortományi alhadnagy. A sofőr behúzta a nyakát és az ajtóig hátrál onnan les, én meg nekiveselkedem a magyarázatnak. Minden reggelinél vacsoránál a darabételből, konzerv, tojás, dzsem, mindig többet küldenek egy kicsivel és ebből képződik egy ilyen mobil tartalék, ami arra az esetre kell, ha valamiért nem lenne elég. Viszont ha sok megmarad akkor fel szoktuk küldeni mostanában  pl. Koltay zászlós ügyeleti ideje alatt szinte mindig.

Ez nem igaz, egyre komolyabban benne vagyok a slamasztikában, de azért említettem Koltayt, mert azt reméltem, hogy az egyik legkeményebb hírű tiszt említése eloszlatja a kételyeit. De csak bizonytalanabb lett és gyanakodott. Erről ő nem hallott, biztos ez? Persze-persze, Hortományi is engedélyezte, de azért ez nem mindennapos gyakorlat, ez a csapatügyeletes tiszttől függ, hogy engedi-e! Bazsalyogtam, hátha meggyőzöm.

De nem.

Ő erről még semmit nem hallott, most nem engedélyezi, utánajár majd Koltay és Hortományi altiszteknél. Az ötlet nem rossz, de meg kell kapnia parancsba. Ma ugyanúgy hatkor megy a kaja, mint mindig, de még délután felhívja Hortományit és megkérdezi, legközelebb majd engedi, ha kiderül, hogy mindez így van, ahogy állítom, de most nem.

Aztán elment, én még megvártam míg hallótávolságon kívül ért és aztán hangosat üvöltve rúgtam az edénytároló polcba, néhány tányér le is ugrott és ripityára tört.

Én hülye állat!

Pedig, jó ötlet volt, ha megeszi, akkor előbb zárhattam volna.