Centi_30.jpg347

 

 

 

Június 7. Vasárnap

Tegnap ugye, majdnem elszúrtam mindent, véletlenül egyszerre engedtem ki a Pórázt és a Ködit, a kemény őrkutyákat, de nagy szerencsémre nem kaptak össze, s Póráz az ott focizó ÉPK-sokat sem falta fel.

Ma délelőttös szolgálatban vagyok kutyakonyhán.

Amit nehéz megszokni az az, hogy irtózatos a bűz. Attól a minősíthetetlen kajától jellemzően hasmenésük van  a kutyáknak mindig, de ha nem, akkor a székletük épp hogy krémes állagú, viszont nagyon lédús, párolog durván. Kétszer kell kitakarítani a ketreceket egy nap, de bőven összeszarják a két alkalom közt. Ugyanis ez az egyetlen, amit szabadon csinálhatnak, akkor, amikor csak akarják. És teszik. Mi meg megoldjuk a kajával, hogy az emésztőrendszerüket komposztálóvá alakítsuk, aminek a végterméke iszonyatosan büdös.

Be kell fognom a fülem, amikor szerencsétlenek dolguk végeztével ösztönösen be akarják temetni az eredményt és kaparni kezdik hátra a homokot, mert homok nincs, beton van, azon meg velőtrázó hangot ad a körmük.

Aztán ők úgy érzik megtették, amit kell és többet ügyet se vetnek a kupacokra. Következésképp széthordják, összekennek mindent, még az itatótálakat is. Persze valahogy megoldják, hogy ők maguk nem lesznek szarosak, de a lábuk azért olyan. És úgy viszik mindenfele. Slaggal szoktam leveretni róluk, már azokról, amelyeknek ez jó móka, ez élvezet. A többivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még kitakarítottam a kenneleket. Azt hittem ez gyorsan megvan. Tulajdonképpen igen, megvan.

Csak ebben a bűzben hosszú.

És ezért nem szeretem csinálni.

 

Viszont gyönyörű idő volt és levetkőztem derékig, a nadrágot meg egészen combközépig felhajtogattam. Minden munkafolyamatot így végeztem, és még a kutyakonyhában, ahol pedig pár fokkal hidegebb van, ott se vettem fel semmit. Élveztem, hogy minden közvetlenül a bőrömet éri. Kicsit szabad voltam. Dönthettem és én döntöttem, hogy hagyom magam. Elcsábulni. És így voltam egész nap.

Estére úgy leégtem, hogy mindenemet fájlalom.

Amikor begyűjtenek az IFA-val, és sziszegek néhány mozdulatra, és meglátom, hogy lángoló vörös, bár a ponyva alatt, abban a fényben inkább koromfekete a kezem, nyilván az arcom is, a legbarátságosabbnak tűnő társam szemében is csak azt tudtam kiolvasni, hogy dögölj meg.

Közel voltam hozzá, tényleg. Minden, ami most rajtam van, mindenhol, ahol meghajlik a textil, marja, tépi a testem. Néha egy-egy kanyarban, amikor összefeszül vállam a mellettem ülővel, kisebb sikolyt engedek el.

A köteléken már az egész század láthatja, hogy ma én nyaraltam. Korlát százados tartja az eligazítást és fennhangon mondja, ki megy ma szabadnapra.

– És Dvorszky… Dvorszky maga itt van?

A „jelentem itt”-be úgy belevisítottam, hogy a századosnak meg kellett jegyeznie, hogy magának Dvorszky semmi nem jó, maga semminek nem tud örülni?

De, tudnék.

Tekerjen be valaki hűs levelekbe.

 

Szóval szabadnapra engedtek. Olyan laza voltam hazafelé, amilyen még soha. A tányérsapkát hátratoltam, mert mint egy töviskoszorú szúrta, nyomta, vágta a homlokom. A nyakkendőt levettem, az inget kigomboltam és hátra a vállam mögé toltam az ingnyakat, hogy a merev kimenő ing anyaga ne dörzsöljön. A váll-lap ugyan verte a lapockám, de még így is viselhetőbb volt. A nadrágot leeresztettem a csípőmre, mert ha ügyesen léptem, nem mozdult el a csípőcsontomról, nem dörzsölődött a derekam. A nadrág slamposan rálógott a cipőmre és a lábaimat viszonylag nagy félkörökben kellett tennem egymás után, hogy ne súrlódjanak a szárak, miközben a zsebénél fogva húztam el az anyagot a testemtől.
Menekülni így nem tudok, vagyis olyan vagányan, kajlán állnék, zsebre dugott kézzel a VÁP, a katonai rendész elé, tán még nem is tisztelegnék.

Állnék, mint a nyúl a viccben:
„Mi van medve, te vagy itt a bakter?”

Ha rágóznék közben, biztos helyben lelövetnének.

De mákom van. Hazaérek VÁP-os nélkül.

 

Anyuék azzal fogadtak otthon, hogy kaptak levelet arról, hogy élenjáró lett a fiúk. Fogalmuk sincs, hogy az micsoda, hova tegyék. De örülnek, mert valahogy ez mégis jó. Ugyanakkor kicsit zavarja őket a levélben megfogalmazott mondat, hogy engem az ellenség gyűlöletére nevelnek. Merthogy a levélben valóban az áll, hogy nagyon köszönik a szülők áldozatos munkáját, a szocialista hazát szolgáló erőfeszítéseiket, de most már a határőrség veszi át a nevelésünket, hogy a szocialista hazánk érdekében képezzenek ki, honvédő egységgé. És tisztelni fogjuk a feletteseinket és megtanuljuk gyűlölni az ellenséget.

Mert az fontos.

Élenjaró.jpg

 

 

Centi_30.jpg382

 

 

 

Május 3. Vasárnap

Ma is órák hosszat napoztam, kicsit leégtem. A délelőttös szolgálat után kisunnyogtam hátra. Az a bozótkupac, amit a társaim készítettek, olyan takarást biztosított, hogy felülhettem, nekidőlhettem és akár olvashattam is volna. Legközelebb hozok könyvet, annyi időm van itt, arra használhatnám.

Gyerekkoromban imádtam olvasni, igazi könyvmoly voltam, nem lehetett leráncigálni focizni. Illetve egyszer, kb. 6-7 évesen befogadtak a nagyok. Nem voltak elegen és befüttyentettek a pályára.
Béna kis fasz voltam, ijedeztem, amikor felém jött a labda vagy valamelyik ellenfél. Ha valami csoda folytán mégis beleértem lasztiba, hihetetlen szögben pattant le rólam, félre, ki a kerítésen túlra, esetleg a másik csapat csatára elé a kapu közelében, vagy egyszerűen csak lőttem egy sima öngólt.

Mindenesetre egy idő után már előre fogták a fejüket a társaim, ha úgy nézett ki, akcióba lendülök. Volt valaki, aki a hátam mögött kissé erőtlenül, de – az ellenfél által valami okból üresen hagyott – kapu felé lőtt. Az lett volna a szerepem nekem, az egyedülinek a labda közelében, hogy egy picit beleérek és besegítem.

De nem volt szívem.

Annyira szépen, lassú haladással jött, hogy csak annyit csináltam, beálltam mögé és a testemmel fedeztem. Elragadtatva figyeltem, ahogy egyenletes sebességgel begurul a kapuba. Elengedtem a fülem mellett az összes csapattársam artikulátlan ordítását, hogy érj bele, érj már bele te kis majom, én tántoríthatatlan voltam.

Büszkén fordultam aztán feléjük, diadalittas mámorban, hogy lám úgy is tudok gólt szerezni, hogy nem érek semmihez. De nem osztoztak az örömömben, valami marha szabály volt, hogy hozzá kellett volna érnem, mert csak akkor érvényes gól. Nem tudtam, de nem érdekelte őket, elmondták, hogy valószínűleg nagyobb az esélyük emberhátrányban, és kitettek a csapatból.

Tehát sokat olvastam. Azt jól csináltam, minden történet betalált.

Hozok is le ide könyvet.

Heverésztem a gúla mögött, nyugalom vett körül, ici-pici hangfoszlányokban ért el hozzám a laktanya életének néhány jellegzetes zaja. Kedvtelve hallgattam, azt éreztem, olyan, mint a “jó ebédhez szól a nóta”. Utáltam, mint a szart, de néha a konyhában bekapcsolva maradt a rádió a vasárnapi ebéd után, így ez a sült hús és a dinnye utáni pihenés háttérzaja lett, a megnyugvás, olyan mint a szünetet jelző éles szirénahang a lágerekben.

Ami akkor is jó, ha amúgy kibírhatatlan.

Élveztem, csukott szemmel hallgattam és pokoli messze kerültem a világtól, ettől a rám erőszakolt, furcsa világtól.

monkey-football4.jpg