Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Július 30. Csütörtök

Ma egy sima Rövid Ugrással kezdtem, vagyis a tegnapi délutános szolgálatból délelőttre vittek F1-re.
Na ott beleszakadtam egy 7 és felesbe. Vagyis a 8 órás szolgálati időből 7 és fél órát kinn töltöttem.

Az kegyetlenül sok.
Tűz a nap, a kihordott védőitalt rendre a bakancsba kell tölteni, mert úgy érezzük, meggyullad a lábunk. A beton továbbra is sugározza a pokoli meleget, a nadrágot teljesen átizzadjuk, és ez a forró levegő oxigént alig tartalmaz, fojtóan száraz és égeti a tüdőt. Leülni nem lehet, de ebben a hőségben a testnek más vágya sincs, mint megszabadítani az izmokat a munkától és kis csomóba olvadni a földön.

Ferihegy 1 egy kicsit talán izgalmasabb terep, mint F2, mert ide a külföldi gépek jönnek, és mindenkit buszok szállítanak be, nem csápon keresztül jutnak be az épületbe, bár F2 a modern formáival forgalom nélkül is lenyűgöző. Tegnap mondjuk nem nagyon volt mozgás, ezért is tudtam nyaralni a kaviccsal. De ma kicsit megnyugodtam, mert azért lesz itt esemény. És ma például pont egy világszenzáció!

Megérkezett az iráni JUMBO, vagyis egy Boeing 747-es!!

Sajnos a leszállásról lemaradtam, épp egy távolabb letett PAN AM  gépből kiözönlő amcsikat felügyeltem.

A Jumboról már nagyon sokat hallottam. Majdnem mindenki szerint az a világ legnagyobb gépe, bár egy-két renitens meg szokta jegyezni, hogy a szovjet IL-76-os gép van akkora, de ezeket mindig lehurrogják, hogy itt nem a szocializmushoz való lojalitás számít, hanem a nyers tények. Ami biztos volt, hogy a Jumbo púpos és ettől szenzációs. Az eddig ismert púposokat végiggondolva – a tevét, meg a matektanárt általánosban –, ezt nem tudtam hova rakni. Fogalmam sem volt, hogy képzeljem el, de amikor megláttam, kiderült, hogy úgy púpos, ahogy kell, az orrész mögötti terület egészen a szárnyig, egy magas kitüremkedésben lesz púpossá. Azt mondják kétszintes, és a púpban, a második emeleten utaznak az igazán gazdagok.

Bár ez a gép, ami most jött, ez áruszállító gép, mert Iránnak sebkötöző pólyára van szüksége. Zajlik az Irak-Iráni háború, gondolom egy csomó minden kell a háborúhoz. Tőlünk kötszert kapnak.

Nem messze mellém terelik be a Jumbot, szarok az amcsikra a PAN AM-nél, szaladok át az iráni géphez. Nem én vagyok az egyetlen, aki igyekszik, mert a sok rampa szolgálatos, kerozinos, stb. kocsi közt megy egy kék Latvia is, tele terepszínű ruhás kommandóssal. Nem nagyon értem, hogy kötszerhez minek kommandós, de a kutügyön is úgy a szánkba rágták, hogy sebkötöző pólya az amit visznek, semmi más, hogy rögtön gyanús lett az egész. Meg hogy számítsunk különleges egységre, de az ő munkájukat ne zavarjuk. Mindenre engedélyük van.

Még csak épp igazgatták a gépet a helyére, de a kommandósok már szálltak ki a kocsiból. Viszont olyannyira figyelmen kívül hagytak, hogy ez bosszantott. Én vigyázok itt mindenre, tehát odagyalogoltam hozzájuk és emelt hangon felszólítottam őket, hogy mutassák az igazolványaikat. Olyan meglepett képet vágtak, hogy majdnem elröhögtem magam.

– Milyen...milyen igazolványt, öcsi?

– Amivel beléphettek ide.

kommandós1.jpg

Az egyikük a megfelelő helyek irányába lökdöste a többieket, majd elém állt és megkérdezte, hogy nem szóltak-e nekem, hogy jönnek.

Mondtam, hogy annyit mondtak, amekkorát ők köszöntek.

Nyelt egyet, aztán kérte, hogy rádión kérdezzek utána. Markáns arcú negyvenes faszi lehetett, nem az a fajta, akinek sokszor mondanak ellent. Az is látszott, hogy a mosolyt hírből sem ismeri. Arrébb vonultam, úgy csináltam, mintha rádióznék, aztán visszagyalogoltam, ahol már mindenki tettre készen állt, csak kézzel jeleztem, hogy minden rendben, maradhatnak. Nem láttam, hogy nagyon fellélegeznének. Aztán végre kinyílt az ajtó, és az életemben látott első iráni pilóta mellett tömött csoportokban kirajzó legyek miatt én hátrébb is húzódtam, és kedvtelve figyelgettem a szemtelen rovarokat hajkurászó kommandósokat.

Visszamentem a PAN AM-hez, hogy majd jól leciházom, de Leiner Pisti már ott van, előresündörgött az Öregbetonról.

Azóta, mióta neki kellett a hányásomat feltakarítani, amikor még szakács voltam, nem nagyon kedvel. De erről igazából nem tehettem.

– Húzz a faszba innen, ha együtt meglátnak lebukunk. – köszöntött hangosan.

Tisztázom, hogy ez alapvetően az én szolgálati helyem, tehát húznia neki kellene, de szerintem szerezzünk kaját aztán mindenki megy a dolgára.

Ez remekül sikerült is, még csokit is kaptunk. Aztán Leiner Pisti visszaballagott az Öregbeton felé, és nem sokkal később ment is be a kutügyre pihenni, én a maradék öt órámban végignéztem, ahogy rajtam kívül mindenkit leváltanak, van, akit többször is, én meg fődögélek kinn.

Szopatnak?

Ja igen, Böszme a kutatóügyeletes.

De aztán benn elmondja, hogy nem akart megszopatni, de én kaptam az iráni Jumbót és azt jobb, ha nem látják sokan és én is kussoljak.

Kötszerben mi az, ami ilyen kurvára titkos? Meg én se láttam semmit, hagytam egész idő alatt a kommandósokat küzdeni a legyekkel.

Centi_30.jpg310

 

 

 

Július 14. Kedd

Délelőtt Ferihegy 1-en újra zárnunk kellett, ma a cseh külügyminiszter jött. A Kilósnak zabszem sem fért a seggébe. Tegnap ellenséges ország katonái jöttek, de a cseh külügyminiszter az csapattag, tuti bejárása van Gorbacsovhoz, még a végén besmúzolná a Korlát századost, ha valamit nem találna rendben. Ezért úgy szaladgált a reptéren mindenkihez, olyan tartással, mintha a kegyelmi kérvényére akarna aláírást kisírni. Én bizony nem adtam neki semmi ilyet, még az „álljon már meg Dvorszky, azonnal jöjjön ide” parancsára is csak legyintettem, hogy százados elvtárs, nem tehetem, megolvad a bakancsom talpa, kövessen, ha nem akar maga is leragadni ott, ahol van.


Ezt menet közben mondtam neki, hebegett, de tegnap kaptunk erre parancsot, nem állhatunk meg. Én csak szót fogadtam.

Kedélyesen andalogtunk, s közben még megkérdeztem, hogy így hogy legyen a zárás, mert akkor elvileg állni kell. Akkor borult a bili a Kilósnál, mikor kérdeztem, hogy ha már folyamatosan mozgásban kell lenni, esetleg zárjuk-e körbe a cseh külügyminisztert, egyre kisebb körökbe.

Mit szórakozik maga itt velem? – kiáltotta hevesen – Csak járkáljon fel-alá, semmi egyebet ne tegyen!

Elviharzott.

Hihetetlen a forróság. Tényleg olvad a bakancs talpa, ha megállok. A reptéri szolgálat folyamatosan méri a leszálló pálya hőmérsékletét, a tegnapelőtti fickónak integettem, ahogy visszafelé ment a Saab-bal az épületek felé, odakanyarodott hozzám, kérdeztem most mennyi a hőmérséklet. Egy méterrel a föld felett 70,7 Celsius fok. Majd szénné égett a lábam, de a hapsi adott megint vizet, amit beleöntöttem a bakancsba.

Megjött a várva várt kormánygép, láttam leszállni a cseh külügyminisztert. Hihetetlen, hogy ezek az öreg faszok irányítják az országainkat, ezekben a béna öltönyökben, bokalengő gatyákban. Szakmunkás iskolai gyakorlatvezetőnek néznek ki, de még annak is hiteltelenül egyszerűek.

Miután elment és befejeztük a zárást, a kormánygépet gyorsan feltöltötték, amivel kellett és el is repült. Tokossal maradtunk kinn a gépállóhelyeken, árnyék egyáltalán nem volt, most egyetlen gép sem állt benn, ezért dühünkben hatalmas rajzokat készítettünk a bakanccsal. Olyat akartunk, ami csak az űrből látszik, először azt javasoltam, hogy az én hátralévő napjaim száma legyen az, de ezt Tokos elszabotálta, azt mondta, ebben nekem nem segíthet.

A kopasz állatja! Az övét meg még hallani se akarom, majd 100 nappal több, mint az enyém, olyan sok, ami nekem tán sose volt. Rövid egyeztetés után a FUCK FEP feliratban állapodtunk meg, kezdetben majd 20 méteresre húztuk az első F szárát, de hihetetlen gyorsan eszi a bakancs talpát, muszáj volt csökkenteni a méretet, aztán rájöttünk, hogy a 6-7 méteres P betű felől nézve az egyre nagyobb betűket nagyon is tetszetős lett a felirat, mert így látszik teljesen egyformának az összes karakter, tökéletesen olvasható lett. Annyira belemelegedtünk, hogy teljesen elfeledkeztünk mindenről, arról is hogy figyelnünk kellene a reptéri forgalmat, arról is, hogy nem szabad összeállni. De senki nem látott meg, mi meg büszkén gyönyörködtünk a műremekben.

 fuck-light.jpg

Délután megint Szadó őrnagy fogadott mindenkit a köteléken. Elmondta, hogy fekete feliratokat találtak a betonon, és megállapították, hogy mi, határőrök rajzoltuk oda a bakanccsal. De ez elkoptatja a surranó talpát, ezért szigorúan tilos! Akit észrevesznek, hogy rajzolgat, vagy cseréltetni akarja bakancsát, arra rá lesz HTK-zva. Mindenkire vonatkozik, nagyon figyelni fogják. Úgy néz ki most ez lett a főbűn a laktanyában.

Kaptam egy félig meghúzott szabadnapot 17- től 24-ig, de úgy érzem ennyi idő szart se ér, ki se mentem.

Általános a megrökönyödés, a kutyások is, meg a többi társam is hosszan győzködött, de nem hagytam magam, maradtam benn. Nem éreztem, hogy lenne értelme kimenni. Olvastam inkább este.

Centi_30.jpg312

 

 

 

Július 12. Vasárnap

A változatosság kedvéért ma jött egy Rövid Ugrás. Éjszakás szolgálatból délutánosba mentem. Ferihegy 2-re kampózni. Össze-vissza kavartak a váltással, majdnem megszívattak, de aztán csak 4-et álltam kinn.

Kübli volt a küti (Kutató ügyeletes tiszt), nagyon furán intézte a váltást. Volt, akit kitett két órára, némelyikünket fél órás kint lét után leváltotta. Egész addig nem értettem, mi zajlik, amíg be nem mentem a kutügyre pihenni. Azt én is érzem, hogy embertelen a hőség, de én mindig is jól bírtam a szárazságot.
Amikor cselgáncsoztam, volt időszak, amikor a versenysúlyomnál jóval többet nyomtam, de versenyekre le kellett adnom a felesleget. 49 kilóban indultam a versenyeken, a mérkőzéseket megelőző mérlegelésen ennél kevesebbnek kellett lennem. De egyszer csak, számomra is megdöbbentő módon, fejlődésnek indultam, vagy növekedésnek, vagy testesedésnek, vagy izmosodásnak, vagy emberesedésnek, vagy férfiasodásnak.
Nem tudom.
De gyakorlatilag hetek alatt a kis keszeg, pilinszka karjaim izmokkal teltek meg, a horpadt kehes sima mellkasom domborodni kezdett, még néhány erősebb, vastagabb szőrszál is megjelent, a mellszőrzet előfutáraként. De úgy összességében megvastagodtam és időnként már a 62 kilót is meghaladtam, a kéthetenként, ritkábban hetenkénti versenyekre mindig le kellett fogynom erről a súlyról 49 kiló alá. A versenyek, sőt már a mérlegelés után vadul vetettem rá magam a szendvicsekre, csokira, amit még tatamira indulás előtt egyáltalán lehetett, aztán a következő héten folyamatosan zabáltam, tömtem a nyersanyagért szűkölő, minden hasznosíthatóra végletekig kiéhezett szervezetem.

Majd a versenyt megelőző héten fogyasztani kezdtem. Mivel zömmel izomtömeg került rám, abból fogyni nem lehetett, így az edző saját fejlesztésű módszerét alkalmaztam. Naponta 2 deciliter víz, 1 deci joghurt vagy kefír, reggeltől estig edzés, edzés után futás, beöltözve annyi ruhába, amennyit csak fel tudtam húzni több rétegben, melegítő, cselgáncsruha, anorákok, sapka, majd mindezek után szauna, ugyanebben a szerelésben. Vagyis a fogyókúra lényege, a folyadékot kihajtani a szervezetből. Otthon nem tűnt fel, mert kajálni mindig bementem a szobámba, mivel ott tudtam háborítatlanul olvasni, ez évek óta így volt, nem volt rendkívüli. Bevittem az ételt, behívtam Buksit és mindent feletettem vele. Ha valamit nem evett meg, arról hihető volt, hogy nekem sem kellett, vagy ha kínos lett volna egész tányér zöldbabfőzeléket a szemetesbe kotorni, akkor egy óvatlan pillanatban lehúztam a vécén.
Szédelegtem ugyan sokat, felerősödött a hallásom és a csöpögő vízcsapokat, az osztálytársaim nyelőcsövének hangját, amikor eresztették le rajta az iskolatejet vagy kólát, messziről meghallottam, sáros tócsákat kívántam meg, de végül is extrém erőkifejtés mellett, ruhában edzéskor, 2 deci bevitt folyadék segítségével egy hét alatt mindig leadtam a felesleges 10-13 kilót. De ha ruha volt rajtam mozgás közben akkor még csak-csak, viszont akármennyit ültem a tűzforró szaunában, nem izzadtam. Épphogy gyöngyözött a homlokom, a sporttársaimról csöpögött, folyt, néha igazi közelharcot vívtam, hogy ne rám fröcsköljék puszta jóindulatból, hogy úgy nézzek ki, mintha izzadnék, de nem izzadtam. Negyedórákkal többet tudtam eltölteni benn, mint ők, bőven száz fok fölé fűtöttem a kabint és röhögtem, amikor percek után üvöltve menekültek, míg én nyújtózva csukott szemmel élveztem.

Így most is nagyon jól bírom, de most nem élvezem. Sőt. Ebben a hosszú gatyában, surranóban szétmállik a testem. A pöcsöm szikkadt szütyő, sokszor haragszom Editre, hogy miért nem használtuk, amikor még amolyan fickósnak tűnt, mert most vizelésnél is már alig látom, úgy összesült.

A kutató ügyeleten mondja Kübli, hogy Kistatár elájult kinn, most saját hatáskörben átszervezte a szolgálati helyeket, a két előtér szolgálatot összevonta, a hátsó okmányost most megszüntette, onnan úgyis csak a catering szolgálat jön nagyon ritkán, azokat amúgy is felesleges külön ellenőrizni. Így két katonával több jut a váltásokra és ha teheti mindenkit sűrűn behoz. Kistatár keszeg, betegesnek látszó apró gyerek, utánam vonult, kisMamut. Nem bírja a meleget, őt csak fél órákra lehet kirakni. Még jó, hogy a takarítónők észrevették, hogy összecsuklott, ki tudja meddig feküdt volna ájultan az izzó betonon. Így is bepirosodott az arca, ahol a földet érte.

Fél órát vagyok benn, megyek is ki váltani valakit.

Olyan támadásba lendült a nap, hogy a megadáson gondolkodtam, fehér zászló, követek, mindent bevállalok, bármilyen egyezményt aláírok, mehet a hadisarc, de a lángszórót fordítsátok valamerre másfele!

Lehetetlen megállni akár egy pillanatra is, itt az üres rampán, az üres betonon, ahol most nem áll egy gép sem, nincs árnyék. De megállni nem amiatt nem lehet, hogy olyankor megszűnik a menetszél.
Nem.
Hanem mert, ha megállok, olvadni kezd a bakancs talpa. Olyan, mintha a padlóra csorgott mézbe lépne az ember, hangos cuppanással lehet felemelni a földről. Ha csoszogok fekete csíkokat tudok húzni magam után. Benn a lábam megdagad, a lábujjaim összetorlódnak, marja a lábujjak közét a tocsogó izzadtság. Szinte hallom sisteregni.

Mintát tudok rajzolni a betonra. Saját Nasca vonalakat tudok készíteni. Üzenhetek az Isteneknek!

Hurrá, végre, kétoldalú lett a kommunikáció!

Na de mit üzenjek, mit mondjak Istennek?

Tudom már!

Akkurátusan, a bakancstalpat fel sem emelve a betonról, kirajzoltam, hogy hány napom van még hátra.

312.

Na itt van Isten! Bekaphatod, ennyi napig perzselhetsz még itt engem, te rohadék.

 nasca.jpg

 

Messziről láttam, hogy megint megjelent a múltkor látott sárga autó, kikanyarodott a leszállópályára és hihetetlen sebességgel száguldott rajta végig többször is.



Azt hittem a sofőr agyára ment a meleg és tombolni ment ki oda, de később meg tudtam, hogy az egy speciálisan kifejlesztett Saab típusú kocsi, amivel a reptéri szolgálat azt méri, hogy mennyire csúszik, illetve tapad a beton. Általában nagy esőben és télen vizsgálják, ezért nem találkoztam még én ezzel olyan sűrűn. A többiek legyintenek, februárban naponta látták. Eső ugyan sok esett nemrég, de nem mindig kell ezt az ellenőrzést elvégezni, ugyanis van egy bizonyos vízréteg, amit a nagy sebességgel, több tonna súllyal a betonra feszülő kerék kiprésel maga alól és gyakorlatilag száraz talajon fékez. Csak ha már nagyobb a víz mennyisége, akkor lényeges a tapadás mérése. Most meg azért fontos ellenőrizni, mert annyira forró a beton, hogy nem csak a bakancsunk talpát, de a kerék felületét is megolvasztja, rátesz még a súrlódás is és a megolvadt gumi vékony filmréteget hoz létre, amin az egész repülő elcsúszhat, de minimum hosszabb a fékút.

Saabot most láttam élőben először, illetve először úgy, hogy tudom is mi az. Ezért ujjongani kezdtem, mikor dolga végeztével felém kanyarodott. Gyönyörű járgány, nem olyan doboz alakú, mint a Wartburg vagy a Zsiguli. Egy középkorú fickó ült benne, ahogy megállt mellettem, kinyújtott az ablakon egy kis üveg Traubisoda-t. Kérdezgette, hogy bírom és őszintén meglepődött, hogy nem az ő tiszteletére járok egy helyben is magasra emelt lábbal, hanem mert az én talpam égeti, a bakancsét olvasztja a meleg.

– Igen, ilyenre melegre én sem emlékszem. A talajtól számított egy méteres magasságban mért hőmérséklet a referencia adat. Ott most 70 Celsius fokos a levegő.

70 fok? Egy méter magasságban? Az a derekam felett van. Nem csoda, hogy megpörkölődik a tököm. Hány fok lehet közvetlenül a beton?

A férfi szerint 85-90. Hihetetlen.

Megköszöntem az üdítőt, adott még flakonból vizet, kérdeztem, hogy használhatom-e bőven?

– Persze. – mondta – Én mindjárt bemegyek az épületbe, után tudom tölteni.

A hideg, ragacsosan édes Traubit néhány korttyal leöblítettem a torkomon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, lehajoltam és teletöltöttem a bakancsaim. Mennyei érzés futott végig, csendesítette el centiről centire a bőröm sistergését, a lábujjaimat elérve ugyan már langyosan csordogált, de még így is sarkvidéki klímaként hatott. Az arcomon valószínűleg radikális változások jöhettek létre, mert a férfi felkiáltott.

– Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Azt tartsd meg! Szólj a feletteseidnek, hogy lássanak el titeket vízzel, én is megmondom nekik. – szólt oda nekem és elviharzott. Láttam, hogy bemegy az épületbe, aztán több körben üvegeket pakol a kocsijába. Majd végigjárta a társaim, mindenkinek Traubit és vizet vitt ki. Tényleg be is szólhatott Küblinek, mert a pihenős társaim elkezdtek negyed óránként körbejárni és mindenkit elláttak vízzel. A bakancs feltöltése néphagyomány lett, igaz, hogy csak pár percig hűsített, és azután a víz valahogy gyorsan elillant a zárt bőrbakancsból, de ha rendszeresen utána tudtunk tölteni, rengeteget enyhített. Kübli nagyon rendes volt, végül mindenki kb. csak 4 órát volt kinn, ugyan nekem is végig kellett járnom pihenőidőmben a többieket és vizet kellett kivinnem, de minden jobb volt, mint kinn sisteregni.

A Ferihegyi Reptér különleges járművei:

A Saab fékhatásmérő autó képekben

Videón:

Centi_30.jpg 532

December 4. Csütörtök

 

Éjjel több, mint húszcentis hó esett, délelőtt gumicsizmát vételeztünk. A mi rajunk került utolsónak sorra, én egy negyvenhetes csizmát kaptam.

Próbáltam jelezni, hogy ez baromi nagy nekem, de lehurrogtak a tisztesek:

Tömködjek bele újságpapírt, az legalább jó meleg.

Ebéd előtt elszaladtam a könyvtárba.

Nem tudtam, melyik fajta papír melegít igazán, ezért nyomtam a csizmába a Népszabadságot és a Határőrt is. Kifelé menet üres kézzel, de vidáman mosolyogtam a könyvtárosra; gyanús lehettem, mert alaposan végigmért, figyelte dudorodik-e a zsebem. Az persze nem tűnt fel neki, hogy olyan hosszú a csizmám, amilyen magas vagyok. Délután kimentünk gyakorolni, ezért előtte gyorsan felhúztam még két zoknit, egy-egy centrumos zacskót, kicsit kényelmesebbre tapostam a papírt és felhúztam a csizmám. Tettem néhány lépést a körletben, de állandóan kijárt a lábam, nem tartotta semmi, ezért az egyik szárába a gyakorló, a másikba a kimenő inget túrtam be. Ettől jobban szorult, de most a súlya húzta le a lábfejemről.

De rohadt kényelmetlen!

Leültem, hogy megigazgatom, de ekkor kinyílt mögöttem a körlet ajtaja. Megjelent benne az ügyeletes arca.

– Sorakozó van, emberek! Azonnal!

Lenyúltam a gumicsizma felé.

– Azt mondtam, azonnal! – kiáltott újra.

Nyomott a papír, feszített az ing, de mennem kellett.

Elindultunk a gyakorlótér felé, kimeneteltünk az utcára. A városlakók számára nem vagyunk feltűnőek, megszokták már a katonákat, csak nagyon ritkán láttam, hogy valaki felnevet mögöttünk, de nagyon szégyelltem magam mindig, főként lányok előtt. Csak egy jelentéktelen zöld ruhás vagyok, legfeljebb az árnyékom más, vagy a fülem, ami kilóg a sisak alól.

Ja, meg ilyen idétlenül senki nem mutat a csizmájában!

Elsüllyedek.

Kicsit fellélegeztem, mikor kiértünk a lakott területről, s felkaptattunk a dombra.

De gyűlölök szégyenkezni!

 

Nem tudok lépést tartani a többiekkel, mert míg kettőt lépek a csizmában, addig egyet a csizmával. Laposra préselődtek a papírok, a nylonzacskó simán siklik rajtuk tíz-tizenöt centit előre-hátra, de ezt heves karlendítésekkel sikerül kiegyenlítenem. Kicsit kellemetlenebb, hogy befülledt, megizzadt a lábam, átáztak a zoknik, kezdenek elforogni egymáson, a legfelső sarka, egy csomóba állva nyomja a bokámat, s a zacskó jégpályához hasonló tulajdonságokat vett fel, képtelenség talpon maradni benne. Meg kell döntenem a felsőtestem, megfeszítenem a vádlim, jól beleállok a csizma elejébe, akkor a zacskó sem rakoncátlankodik annyira. Lábujjaim hegye, és a sarkam már most nagyon kidörzsölődött.

Mi lesz estig?

Menetelek fel az emelkedőn. Tiszta sár az út. Ez a szaros gumicsizma nagyon csúszik.

Nem hittem volna!

Széttárt karokkal egyensúlyozva, óvatosan fellépdelek a lábbeli elejébe, de akkor megcsusszan a talpa, és én visszazuhanok a hátuljába, egy kicsit ugyan tompít a sarkamon megjelent vízhólyag, de az is csak addig, amíg ki nem durran.

– AÚÚúúú…A rohadt élet!

A szatyor is vergődni kezd, forog, tekereg; a füle beleakad a nagylábujjamba, s mint egy gyeplő, erőteljesen húzza hátra. Már csak negyven-ötven méter és elérem a hóhatárt, vége a sárnak.

A szatyor füle letépi a lábujjam!

Úgy döntöttem nem adom olcsón és megpróbálom megszorongatni a zacskót, hogy a helyén maradjon. Ökölbe szorítom a lábujjaimat, belekapaszkodom a nylonba, bár így egy kicsit bicegnem kell, valamivel mégis jobb, mert kevésbé mozog a lábfejem.

Pár méter, és jön a hó!!

Elérem, az első lépésnél boldogan ernyedek el. A hó tapad ugyan, ellenben nehezebb kiemelni belőle a csizmát, kijár belőle a lábam, az ingek engedelmesen követik, s az ujjaik kikandikálnak a szélén. Belelógnak a hóba, éhesen szürcsölik fel a levét, csapkodják a térdem és a combom.

Valahogy tartanom kell az iramot, le nem hajolgathatok, hogy megigazítsam!

Persze a szakaszparancsnokom már kiabál velem. De akkor sem vagyok képes gyorsabban menetelni. Hallom, hogy a mögöttem gyalogló srác vihorászik.

Rohadék!

Pedig szava sem lehet, miattam legalább nem látszik, hogy ő sem képes lépést tartani.

Az ingek átnedvesedtek annyira, hogy már nem nagyon repdesnek, visszahuppannak a csizmába. Na végre!

Ellenben nagyon hidegek, szépen kisajtolom belőlük a vizet, átázik a papír is és a jól megizzadt lábfejem hamar áthűl, de legalább nem sajog a vízhólyag helye. Most már több vizet nem szívnak fel az ingeim, csak finoman bepréselődnek a talpam alá, kicsit meg is emelkedtem. Csak át ne essek a csizma szélén.

Ez az állat meg még mindig itt üvölt a fülembe!

Persze ő bakancsot visel, eszébe sem jut, hogy milyen nehéz dolgom van. Bólogatok, igyekszem, persze, rohadj meg!

Elégedetlennek tűnik, megkérdi a nevem.

Nem baj! Fenn vagyunk a dombon, innen már semmi bajom nem eshet! Most egész jól elkaptam az ütemet. A szakaszparancsnok is megnyugszik.

Viszont nem állunk meg, menetelünk tovább, lefelé a lejtőn. Előre csusszanok a csizmában, a papírok, zoknik, a szatyor és az ingek egymással versengve tülekszenek. A nagy tolongásban részt vesznek a lábujjaim is, de alulmaradnak a túlerővel szemben, kénytelenek maguk elé engedni a hátulról jövőket. Nem túl meredek a lejtő, de rettegek, hogy elesem, nagy karlendítésekkel igyekszem talpon maradni.

Hallom a nevem, a parancsnok kiáltozik. Már szalad is felém, mi fenét akar megint?

Nem érti? Képtelen vagyok gyorsabban menni!

Aztán mellettem lépdel, lélegzetet sem vesz, csak darálja a hülyeségeit. Azt mondja, lassú vagyok. Meg azt, hogy válasszak, megemberelem magam, vagy lerugdos a dombról.

Kapja be.

Felfoghatatlan, de ilyen körülmények között is valahogy lejutunk a parancsnokommal a lejtő aljára, körülöttünk engedelmesen battyognak a többiek. Túl vagyok dombon, lejtőn, már nem jöhet semmi!

Legfeljebb a völgy.

Az valami álomszép! Gyönyörű, érintetlen hótakaró feszül rajta, és lám, ahogy belelépek, a gerincembe hasít a felismerés:

Nagyon mély!

Erős reggeli szél fújta be a völgyet, vastag a hólepel.

Gyanakodva figyelem, a csizmám szélét. Először eltűnik a hó alatt, aztán, mint egy markoló, hatalmas darabot szakít ki belőle. A csizmában rekedt rész felveszi a vádlim formáját és szépen rátapad. Minden lépéssel egyre több.

Ennek a fele sem tréfa!

Szép ütemesen sajtolódik befelé több liter hó, olvad is.

Krémessé válik a Népszabadság, egy nagy adag papírmasé alapanyagon tapodok!

Az a rohadt zacskó át sem ázik, hanem tócsákba gyűjti a levet, toccsan, ahogy belelépek.

Fülem tele a szakaszparancsnok nyálával. Rám tapadt, mint egy vérszívó – úgy érzem –, őt is én cipelem. De lehet, hogy a szavainak van súlya.

Megérkeztünk a gyakorlópályára.

– Dvorszky határőr! Lépjen ki! – fröccsentett újra a fülembe. Kitrappoltam elé, vigyázzba vágtam magam és összecsaptam a bokám egy csodaszép, kincstári mozdulattal. A jéghideg hólé kicsapott a csizmákból, az egyik sugár besüvített a lábam közé, átáztatta a nadrágom, és jeges marokkal szorította meg a heréim.

A másik pedig a szakaszvezető felé vetődött. Az ijedten ugrott hátra.

– Az isten verje meg magát! Nem tud vigyázni?

– Én nem akartam. – próbáltam védekezni. A tisztes elkomorodott.

– Volt pofázni? Adtam ilyen parancsot?

– Hát…

– Mit vonogatja a vállát? Mi van? Nem érdekli? Nem izgatja magát? Na, akkor kitalálok valami érdekeset!

Körbenézett.

– Ügyesen ellógta a menetelést, de most bepótoljuk! Látja ott, azt a Magas Figyelőt?

A távolban, mintha tényleg lett volna valami mesterséges képződmény.

– Na tehát. Elmegy a MAFI-ig megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszajön és jelenti. Persze futólépésben! Egy pillanatra se merjen megállni! Távcsővel figyelem majd! Lelépni!

Nekiiramodtam.

Iramodtam!?

A hó mély, gyűjtögetem a bakancs szárába. Annyira nehéz, hogy alig tudom megemelni. Képtelenség ebben a vacakban futni. A zoknik, szatyor, papír, ingek, hólé bizarr felszíni formákat hoztak létre a talpam alatt, ahova ritkán ér a lábam, ott megfagy, ahol sokat időzöm, ott hideg tócsa cuppog, most begyűrődik az ing a sarkamhoz, megemeli a lábam, s amikor húznám ki a csizmát a hó alól, nem jön velem, hanem elgáncsol. Hatalmas tigrisugrással vetődőm ki belőle, a párja nagy ívben repül el a fejem mellett, még a zoknikat is magával vitte. Bukfencezem – régen erre ötöst kaptam volna –, aztán felmérem a károkat. Ülök a hóban, a csizmáim több méter távolságra tőlem is, egymástól is. Az biztosnak látszik, hogy bele kell tapodnom a hóba mezítláb.

Nem akarom!

Nézem a lábam, a lábujjaim, hófehér mind, talán átlátszó is. Ebből a szögből csak két hólyag látszik. Olyan érzés, mintha szivacsból lenne az egész, de az nem lehet, hiszen meg van fagyva!

Nagyon fáj.

Megpróbálom egy kicsit átdörzsölni.

Nagyon fáj.

A tisztes hangját hallom, meg a nevemet, többen hangosan nevetnek. Barmok üvöltsetek!

Nagyon fáj.

Hozzáérek egy hólyaghoz,

Mind, kik éreztetek már ilyet, mondjátok rá,

nagyon fáj.

Felállok, beleteszem a hóba, meztelen végtagom,

Vágjátok le, különben én fogom!

Kínnal-keservvel lépdelek, mormogom

nagyon fáj!

Leányok, kik fiút, katonának szültök, tudjátok, az is

nagyon fáj.

Menetelek a csizmáimért,

nagyon fáj!

Én hülye, aki nyomom vissza a papírt, ingeket, s finoman húzom fel a zoknimat, sziszegem

nagyon fáj!

Üvöltsd csak a nevem, szakaszparancsnok, leszarom, nekem

nagyon fáj!

Belelépek a csizmába,

az isten bassza meg!

Nagyon fáj!

Újra futok, szaladok. A magas figyelő messze, a vég közel. Futok, klaffogok, káromkodom, szaladok. Elérem a MAFI-t. Nincs itt a tisztes, de jobb is, mert belehúznám a fejét a csizmába, az biztos.

Elindulok vissza. Kiolvadt a lábujjaim közé szorult hó, már nem érzéstelenít, valami karistolja a talpam.

Nagyon fáj!

Nagyobbakat lépek, de így is

nagyon fáj.

Visszaértem, a szakaszparancsnok kiabál, hogy látta, amikor lefeküdtem pihenni, de ez itt nem üdülőhely, és szaladjak el újra, másszak is fel a Magas Figyelőre, nézzem meg onnan, hogy mennyire nem az! Aztán, ha visszajöttem, még egyszer.

Futok, nyelem a könnyeim, beleőrülök, a lábam

nagyon fáj.

Egész nap – míg a többiek gyakorlatoznak-, én futok a MAFI-ig, és vissza, pedig most már minden tagom

nagyon fáj!

Végre sorakozó, hazaindulunk. De a tisztes még megáll előttem.

 

– Dvorszky határőr! A mai napon nem is gyakorlatozott a többiekkel! Szerencsétlenek egész délután fegyverhasználati szabályokat gyakorolták. Azt hiszi, maga mindenből kihúzhatja magát? Tudja, hogy ezért büntetés jár? Na mármost! A többiek menetelnek hazafelé, maga pedig egész a laktanyáig szalad körbe-körbe a szakasz körül!

(A jó kurva anyád!)

Ezt a szemétséget! Járni is alig tudok!

De nem tehettem mást, szaladtam.