Centi_30.jpg295

 

 

 

 

Július 29. Szerda

42 hét.

Délután 2-n kampó. Ezt írtam este a naplómba. El is méláztam felette hosszan. Feküdtem az ágyon, bevéstem ezt a rövid mondatot és megijedtem. Bár ez a tömör bejegyzés igenis sokat jelent, mégis riasztó, hogy ez történt ma.

A mondat jelentése, hogy délután kettőtől este tízig voltam szolgálatban, nem írtam elé, hogy Rövid Ugrás, vagyis 16 órát pihentem két szolgálat közt. Ferihegy kettőre vezényeltek és kutya nélküli őrszolgálatot nyomtam. Ebből nekem évek múlva is világos lesz mi történt. Látom majd magam előtt a repteret, a sok MALÉV gépet, látom a szolgálati helyeket, a fel-leszállások fizikailag számomra megmagyarázhatatlan jelenségét.
Az értetlenséget, hogy ez a böhöm monstrum, hogy képes erre?

Érzem majd a fáradtságot, de a jóleső érzést is, hogy nincs ma Rövid Ugrás, mert annál hatványozottan jelentkezik ugyanez, vagyis ma szerencsém volt. Tudom majd, hogy nincs nálam kutya, ami mérhetetlen módon meghosszabbítja a betonon kinn töltött időt. Ha semmi mást nem teszek, csak bambulok a pofájába, az a két értelmes szem annyit segít, hogy leírhatatlan. Persze úgy is hosszú 4-5 óra, de nélkülük, minden perc fényévnyire nyúlik, hiába foglalkozom a legapróbb kis dolgokkal is, rugdosok egy véletlenül a betonra keveredett apró kavicsot két órán keresztül, nem telik gyorsabban az idő.

És igen, ma találtam egy kavicsot. Nem mondom, hogy nagy dolog, de Ferihegy 2-n a steril környezetben ez olyan deviancia, ami rögtön megtetszett. Annyira eltért az itteni rendtől, hogy a védelmembe vettem.
Nem lehetne itt, mert a kerekek alól kipattanva, a hajtómű által felkapva és ellőve balesetet okozhatna. De amíg engem láttok evvel a kaviccsal, ilyen nem lesz.
Garantálom.

épész.jpgÉs óvatosan rugdosni kezdtem, eltologattam a sárgára, pirosra, kékre festett területekre, hogy megnézzem, ott hogy mutat.
A szürkéskék hatású kődarab a kék felületbe beleolvadt, ninjaként rejtezett.
A piros felületen harcias dísz lett, Superman ruhája jutott eszembe.
A sárgán mutatott a legjobban, ott a tenger és egy homokos partszakasz képe derengett fel, heteket nyaraltam rajta, a korong alakú sárga területből kinyúló egyenes 10 centi széles vonalakat is bejártam úgy, hogy aprókat rugdosva a kavicson, igyekeztem a csíkon belül tartani.

Nagyon élveztem, de ezt írjam a naplómba?

Nem írom.

De majd lehet, hogy egyszer rákényszerülök.

Hogy egyszer eseménynek tartom majd ezt is.

Na és ettől ijedtem meg.

Mi lesz, ha a hátralévő időben ilyesmi lesz a történés? Mi lesz később, kibírom-e ép ésszel, ha minden bejegyzésem így néz majd ki:

Délután 2-n kampó.

Centi_30.jpg409

 

 

 

Április 6. Hétfő

Bosszantott, hogy nem tudom, mikor megyek szolgálatba, így nem lehet pihenni.
Tegyük fel, most még mindig fáj a torkom. Délelőtt le is mentem a dokihoz megint. Gyanakvó arccal szemlél, míg az asztalához érek.

Mi van már megint? A gyomra? Nem, az most jól van, a torkom. Piros? Piros. Szedi? Szedem. Használ? Nem árt. Az kevés. Kevés. Konyhán van? Konyhán. Az nem jó, fertőzhet. Összeköhöghetek mindent. Az nem jó. Az nem. Maga ilyen beteges? Nem, eddig nem voltam. Gyorsan kéne gyógyulni! Mikorra? Három nap. Értettem! Szedje. Szedem. Lelépni!

Kiírt kilencedikéig. Három nap az nem sok, de ahhoz képest, hogy semmi bajom, nem rossz. A gyomorfájdalom nem jelentkezett még egyszer, a torkom, meg mióta az eszemet tudom piros. Szokott fájni, de ezzel élek együtt. Viszont arra mindig jó volt, hogy bármikor mentem dokihoz, mindig kiírtak. Mint most is.

 

Köteléken kiderült, hogy megyek szabadnapra.

Este átmentem Edithez. Megint nagyon csinos volt, bár az a gyanú merült fel bennem, hogy nem miattam, mert épp Ricsiékkel készült találkozni, mentek valahova szórakozni. Én azt szerettem volna, ha nem megy el, de ez fel sem merült, az a lehetőség maradt, hogy vele tartok és a barátok társaságában töltjük az estét.
Ricsi és Andi Edit barátai, többször találkoztunk már, nem ismeretlenek. Ők régóta beszélgetnek az esküvőről, időpont még nincs, de szeretnék idén.
Összekészülődünk, bemegyünk a városba, Ricsiékkel benn találkozunk. Edittel addig nem sokat szólunk egymáshoz, én néha ráfogok a combjára vezetés közben, ő meg időnként a kezemre teszi a kezét, amikor épp azon a fasza váltógombon pihentetem.
Egy kicsit ki is takarja és nem jól látom.

Meg össze is mosolygunk néha.

Meg mondok is valamit.

Néha.

etterem.jpgRicsiékkel a keletinél találkozunk, beülünk egy közeli utcába valami étterembe, amit Ricsi ajánl. Hogy ott jó a resztelt máj. Meg van rántott hús.

Mint általában, Andi Edittel az esküvői ruhákról beszélget, én Ricsivel a fociról. Ehhez én csak bólogatni tudok, nem érdekelt sosem, sorolja a focistaneveket, egyet se ismerek, de részletesen elmeséli melyik, milyen gólt lőtt múltkor.
Közben egyszer csak megkérdezi, komolyan gondolom-e Edittel.

Valami rejtélyes szenzor segíti a csajokat, mert a focinál meg se rezdülnek, ennél az amúgy ugyanolyan hangerővel, vagy talán kicsit bizalmasabban, halkabban feltett kérdésnél ők is elcsöndesednek és felém fordulnak.

Azért tudok olyan nyugodtan bólogatni a focira, mert közben le se veszem a tekintetem egész este Edit mellére feszülő blúzáról és vékony, harisnyába bújtatott lábáról. Hogy a faszba ne gondolnám komolyan? Régóta nem érzem ezt viccnek, úgy feszülök, majd szétrobban az ágyékom.

Persze. Komolyan.

Bele szeretném kiáltani a képükbe: annyira komolyan gondolom, hogy szinte fáj, hogy itt kell ülnöm és focira bólogatnom, miközben otthon döngetném inkább.

Kínosan hosszú a csend, Edit vörösödik. Szerintem én is.

– Katona vagyok, nem tudom, kibírjuk-e egyáltalán – válaszolom reszelős hangon. Edit bólint egyet, pár másodpercre lehajtja a fejét, folytatják Andival a diskurzust, de rám már nem néz többet.

Nem értem, azt mondtam, amit ő szokott nekem. Most meg mi van?
Igent nem mondhattam, mert olyan érzésem volt, hogy ezzel most itt véglegesítek valamit, mintha egy esküvőn mondtam volna, hogy holtodiglan-holtomiglan.
A „nem” meg nem igaz.

Amikor ketten vagyunk, náluk, otthon a szobájában, ölelkezünk és közben beszélgetünk, civódunk egymással kipirult arccal, nézek abba a csillogó fekete szemébe, akkor az az érzésem így szeretnék élni, ebben a magunkra zárt szobában egy kipirult arcú szemtelenke, de okos, szép lánnyal. Ekkor én már nehezen türtőztetem általában magam, és lassan, jelzés értékkel a mellére csúsztatom a kezem.
Megvillan a szeme és ez az illúzió nyomban összetörik:

­– Katona vagy, azt se tudjuk, kibírjuk-e egyáltalán. – mondja ilyenkor és hátrébb húzódik.

Ja, nem tudjuk. Bár én kezdem sejteni.

Centi_30.jpg411

 

 

 

 

Április 4. Szombat

 

Nagyon szarul ébredtem, hajnalban feküdtem le, még meg kellett várnom, míg a két őrszolgálatos az összes hányást feltakarítja, sokáig tartott, mert 14 ember gyomortartalma nem kevés. De Dinóé dolgoztatta meg őket a legjobban. Egyszerűen kimarta az anyagában vörös kőpadlót és hatalmas fehér foltot hagyott maga után.


Rc1.jpgReggeli után elmentem újra a dokihoz.

A gyomrom most nem olyan rossz, nincsenek görcsök, de a torkom fáj.

Tényleg.

Piros, piros, mondogatja.

– Mi a beosztása, határőr?

– Szak…- most iszonyatosan köhögni kezdek neki – Szak... szakács.

Felvonja a szemöldökét.

– Vagy úgy! – ír egy papírt, vigyem át a csütinek.

Hurrá! Kivett szolgálatból! Az áll a papíron: szolgálatképtelen.
Ez a legszebb szó, amit olvastam, mióta behívtak.