Centi_30.jpg220

 

 

 

 

 

 

Október 12. Hétfő


Ötödik nap laktanyafogság.

Ma Répával kiszöktünk.
Ő majd csak holnap délután megy szolgálatba, addig rengeteg időnk van, nekem is délután jár le a szabadnapom, eddig senki nem mondta, hogy szolgálatba kéne mennem éjszakára vagy holnap délelőttre.

Már a köteléken (eligazítás) tudtuk, hogy megyünk, elég volt csak összenéznünk.
Mikor vége lett és tudtuk, hogy legkorábban holnap délután mehetünk szolgálatba, úgy éreztük itt az alkalom. Hat óra körül kisunnyogtunk az épületből, hátra sasszéztunk és átbújtunk a kerítésen tátongó lyukon.

Kinn úgy döntöttünk, hogy nem megyünk busszal, nagyon világos van, pontosabban nappal, rém kockázatos, emiatt inkább átszaladtunk az úton és a laktanya mellett futó vonatsínpár között vagy a töltés mögött futottunk. Ha épp jött a vonat, az leparancsolt a töltés mellett párhuzamosan futó utcára. Ott még kisebb utcákat keresztünk, látszott hogy gyorsan távolodunk, de nem láttuk be olyan jól a környéket, így ha elment a vonat visszatértünk a töltés tetejére.

Még a terepfelderítésnél megbeszéltük, hogy gyakorlóban megyünk, de nem bakancsot veszünk, mert abban nehezebb futni, hanem a kincstári tornacipőt. Ebben a szerelésben most azt éreztem, hogy indián vagyok, könnyű bőrnadrág, bőrzeke és mokaszin. Mintha ez lenne rajtam. És Répán is láttam, hogy így mozog ő is, ruganyosan, energikusan, mint az utolsó ferihegyi mohikán.

Alig érte a talajt a talpunk, puhán és teljes csöndben léptünk.
Jól haladtunk, mégis érződött, hogy így azért nem jutunk messzire.

indián.gif

Hogy hová is igyekeztünk?
Hát haza, az otthoniakhoz.

Nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy ezzel rémesen megijeszthetjük őket. Hogy mire fognak gondolni, ha meglátnak minket katonaszökevényként?
Nem érdekelt, haza akartunk menni. Az jobban foglalkoztatott, hogy így nem fogunk odaérni sehová.
Mégiscsak legyen busz.

Elértük a gyorsforgalmit, bőven a ráhajtó után, a mellette futó úton beálltunk egy buszmegálló mögé. Igyekeztünk a lehető legkisebbnek látszódni, a buszra is a hátsó ajtón ugrottunk be és ültünk le a leghátsó ülésekre. Ott is lecsúsztunk mélyen és élveztük, hogy olyasmit teszünk, amit kevesen mernek.
A vadállat Koltay volt a csapatügyeletes, így még veszélyesebbnek látszott az egész. Mivel gyakorlót viseltünk, azt éreztük abban hatékonyan tudunk menekülni.
Igazából, ha a városban mozgunk, gyakorlatilag borítékolható is a bukás. Ebben a szerelésben senki nem jár az utcán. Ilyen korú kölykök meg végképp nem, hacsak nem muszájból hordják.
Tehát akin gyakorló van, az muszájból vette fel, vagyis katona.
Tehát mi katonák vagyunk.
Ha valaki idáig eljut - márpedig ezt nem nehéz kitalálni -, akkor arra is rájön, hogy mivel nem kimenőt viselünk, akkor nem hivatalosan vagyunk kinn, hanem szökésben.

A metrót kerülnünk kell, ott sok az ember, meg egy cső, nincs hova menekülni. Az Örsről villamosokkal, buszokkal igyekeztünk Pasarétre, hogy először Répa mamáját látogassuk meg.

Arra gondoltam, hogy vajon Anyu is így megijed-e majd, mint Répa mamája, vagy könnyebben veszi-e? Logikus volt, amit a kicsit töpörödött, apró nő említett, hogy ezzel semmit nem érünk el, pár perc, amit itt tölthetünk, viszont azt kockáztatjuk, hogy sokáig egyáltalán nem jöhetünk.
Engem ellenségesen méregetett, hogy ki az, aki ilyen marhaságba behülyítette a fiát. Rossz hangulatban jöttünk el, Répán látszott, hogy az egész nem érdekli már, szerette volna, ha az anyja örül, de nem örült.
Így Répa sem, mégis becsülettel kísért el Újpalotára, az én családomhoz.

Sötétben, kilenc óra körül értünk a házunk közelébe. Elérzékenyülten álltam meg a kocsim előtt parkolóban. A Zsiga méltóságteljes nyugalomban aludt, csendben közelítettük meg, na itt van, ő az, mutattam be Répának, miközben végigsimítottam a tetején.
­– Nézd azt a váltókart!

Átkaroltam a járgányt amennyire csak tudtam, karom hosszan simult a tetőhöz, a homlokom nekinyomtam az oldalüvegnek és áhítattal meredtem a váltókarra.

­–Gyere, nézd! ­– biztattam Répát, aztán hosszan bámultunk befelé szótlanul.

­– Na menjünk! ­– mondtam, bár rég éreztem magam ennyire boldognak, ahogy hirtelen rájöttem, ahogy hirtelen belém hasított a felismerés, hogy szerelmes vagyok ebbe a kocsiba. Tulajdonképpen ő hiányzik a legjobban és most végre keblemre ölelhettem.
Távozásom közben még végighúztam a tenyerem a kaszni oldalán, ujjaim közé fogva az antennát, és a véget jelző kis gombot megszorítva elszakadtam végre tőle.

Két öcsém és Anyu volt otthon csak. Anyu nyitott ajtót, és szintén megijedt.
Nem tudtam megnyugtatni azzal, hogy most hét nap laktanyafogságban vagyok, mert elhagytam a fegyverem, csak azért szöktem meg, hogy ezt elmondjam. Persze nem hiszem, hogy mostantól sűrűn jövök majd haza, mert ezt azért a tisztek nem hagyják annyiban.
Daráltam gyorsan neki, hogy csak ennyit akartam elmondani, mert máshogy nagyon lassan ér ide a hír, de ne aggódjon, több év börtönt úsztam meg a napokban, minden rendben van. Anyu csak állt szegény, azért úgy látszott megijedt mégis, a két öcsém is megjelent mellette, ők még kevésbé értették, mi zajlik, emiatt nem akartam sokat időzni, át sem léptük a küszöböt.
­– Sietnünk kell, be sem megyünk ­– hadartam ­–, csak valami elvihető kaja kellene.
Ez még jobban megijesztette Anyut, beszaladt a konyhába és rémült hangon kiáltott ki, hogy hát mit adjon? Jöjjünk be, együnk valami rendeset, de nem mozdultunk az ajtóból. Végül valami nápolyit adott, és én éreztem, ahogy a keze hozzáért a kezemhez, hogy remeg.

Elköszöntünk. Nem volt jó érzésem, azt hittem nagy öröm lesz, de én is megijesztettem a családom. Azért mire az utcára értem már a Zsiga járt az eszemben újra és még egy utolsó pillantást szerettem volna vetni rá, mikor hirtelen egy rendőrautó fékezett mellettünk. A benn ülő két fakabát a kiszállás lendületével csapta a fejébe a tányérsapkát. Se köszönés, se semmi, csak erős hangon, hogy személyiket kérem ellenőrzésre.

Tudtam, hogy nem nagyon lehet gyakorlóruhában csak szökött fegyencet és katonát látni, gyanúsak lehettünk. Lebukni nem akartunk, ezt láttam Répán is, lassú, észrevehetetlen mozdulattal bólintott felém, értettem, ezt egy erősebb pislogással jeleztem, s hirtelen futásnak eredtünk.
Önkéntelenül felnéztem az ablakunkra és láttam Anyu alakját, Buksi és a macskánk apró fejét, mert az ablak alá tolt székről ők mindig tudni akarták, mit nézünk, nélkülük nem lehetett az ablakot megközelíteni. Olyan volt a kép, mintha belelőtték volna a tudatomba, mintha belenéztem volna egy diavetítőbe és az izzó vakító fénye a retinámra égette volna Anyu alakját és a két kis csillogó szemű tökfejet. Anyu összehúzta a vállát, mintha a hideg ellen védekezne így, de nincs hideg, nem attól remeg és fázik.

Már futottunk, de ez a kép nem mozdult, vibrált a szaruhártyámon, ez feszítette szét a pupillám, ez kúszott elnyúlt alakban a látóidegeim falán és ez töltötte fel az agyam. Ha ott állnak az ablakban, biztos látták, hogy rendőr elől menekülünk. Anyu eddig is ijedt volt, most simán sokkot kaphatott.
Csak ez járt az eszemben, de nyilván valamilyen belső rétegeim funkcionáltak, mert valahogy összehangolódott Répával a mozgásunk, aztán az izgalom hátranyomta a képet, bár kioltani nem tudta.
Élveztem, ahogy a roppant erős sprintben egyforma hosszúakat léptünk, egyszerre ért földet a talpunk, egyszerre vettük a levegőt, egyformán mozgott a karunk a testünk mellett. Egy motor két összehangolt dugattyúja lettünk Répával, minden mozdulatunkat valami magasabb rendű parancs irányította, gondolattalanul végezte a test a dolgát.

– Ott az a kapualj!

Ismertem a környéket, Répa rám bízta magát. Berontottunk a kapun, mögöttünk szuszogva loholt a két rendőr a kapu felé.

– Azonnal álljanak meg! Állj! Ez parancs! – hörgött utánunk az egyik

Parancs a kurva anyádat.

A másikat indulásunkkor láttam az öve után nyúlni, megijedtem, hogy a pisztolyt veszi elő, de mivel nem lőtt még, valószínűleg a rádió kellett neki. Átszaladtunk a házon, a másik oldalon ki az utcára. Most látom, milyen klassz labirintus a lakótelep, ezek a hosszú háztömbök úgy állják útját az üldözőknek, mint valami várfal. Megkerülni nem könnyű, én ki tudtam nyitni a körletbeli szekrénykulccsal a kopott zárakat, ahogy mindig is szoktuk gyerekkoromban, de mihelyst becsapódott a kapuajtó, útját állta a rendőrnek.

Arra! – mutattam egy másik ház kapujára. Berobbantunk a lépcsőházba.
A túloldalon ki.

Az a cél, hogy úgy tűnjünk el, hogy fingjuk ne legyen hová lettünk. Újabb parkba, illetve játszótérre kerültük, rohantunk a fák között, a mögöttünk loholó rendőröket úgy tűnt, leráztuk, de a park szélén újabb rendőrautó bukkant fel. Lehasaltunk, kúszva igyekeztünk a legközelebbi ház felé.

Olyan összhangban mindezt, hogy egymásra sem kellett pillantanunk, tudtam, mit csinál Répa, és ő tudta mit csinálok én, és ahogy a forradalmi dalok mondják, tényleg egyszerre dobbant a szívünk.

Amint elhaladt mellettünk a kocsi, talpra ugrottunk, s viharként törtünk be egy újabb házba.

– Gyerünk a tetejére! -mondtam - onnan belátni az egész környéket. Gyerekként sose volt szabad felmennünk a házak tetejére, szigorúan tiltotta minden felnőtt. De persze nem fogadtunk szót, nagyon sokat lógtunk fenn, pontosan tudtam, hogy jutunk ki.
Fenn körül kémleltünk.
Tízemeletes ház, jól belátni róla a környéket. Négy-öt rendőrautó cikázott már lenn, és azt fedeztük fel, mintha a taxik is járőrözni kezdtek volna. Vagy tízet láttam fel-alá furikázni. Nem volt túl rózsás a helyzet.

– Répa, nekem vissza kell mennem.

Répa nem nagyon értette.

– Vissza kell mennem megnyugtatni Anyámat. Látta, ahogy elszaladunk a rendőr elől. Vissza kell mennem megmondani, hogy nincs baj.

Répa széles vigyorba borult, oké, mondta. Csillogó szemmel nézte még pár pillanatig a sok rendőrautót és egy nem mindennapi kaland jelent meg előtte.

– Menjünk. – kacsintott és elindult.

Lementünk a földszintre, s mikor nem jött semmi, kiszaladtunk a házból és befeküdtünk egy parkoló autó alá, aztán autótól autóig futás, majd pihegés alatta.

A házhoz közeledve megpillantottam Anyut a kutyával lenn az utcán, gondolom tudnia kellett mi történik és lejött Buksival.
De ekkor bekanyarodott egy rendőrautó is és Anyu előtt állt meg.
Mi becsusszantunk egy kocsi alá és közben megjelent Buksi.
Izgatottan ugatott be nekünk, valami újdonatúj játéknak gondolva mindezt. Hallottam Anyu hangját, hogy Buksikám fejezd be, meg, hogy fakón, tompán, hosszú szünet után válaszol arra a kérdésre, hogy nem látott-e erre két szökött katonát.
Nem látott senkit mondta.

– Soha nem szoktak itt szökött katonák felbukkanni, valami tévedés lesz az.

– Nem, nem asszonyom, nem tévedés, bejelentés érkezett, hogy két kiskatona fel akarta törni azt a sárga Zsigulit. Sokáig kísérleteztek, de a kollégák tetten érték őket, most egyelőre még szökésben vannak. A kutyára meg tegyen pórázt, nagyon ugat ott a kocsinál.

Igen tényleg ugatott, pisszegtem is neki, hogy ne, Buksi ezt most ne, de ő úgy gondolta, hogy de.
A rendőrök továbbálltak, Anyu odajött Buksihoz, hogy végre lecsöndesítse. Majd összecsukott, ahogy Buksi mellett mi is kibukkantunk a kocsi alól.

– Anyu minden rendben, ne izgulj, futni jobban tudunk, mint ezek. Nem kapnak el, most mennünk kell, de nyugodj meg, visszajutunk, semmi gond nem lesz.
Egy levegővel daráltam el mindezt, szerettem volna, ha megnyugszik, bár sok esély erre nem volt. Hiába látszottunk mi annak, sőt Répa arcán egyenesen kicsattanó jókedv honolt, de Anyu csak tördelte a kezét, hogy jaj, Tomikám mi lesz ebből?

–Semmi, Anyu, nem lesz gond.

Aztán lemondón beleegyezett, jól van elhiszem, menjetek és én arra gondoltam, hogy nem nyugodt, de szeretné, ha már mennénk, ha már menekülnénk.
Hogy most attól talán megnyugodna.
Legalábbis remélhetne.
Hogy megússzuk.
– Rendben, szia Anyu! – adtunk puszit gyorsan egymásnak és Répával futásnak eredtünk. A játszótér végén, a parkolóból jól látszott, hogy valóban járőröznek a taxisok is, egyre többen jelentek meg. Becsúsztunk egy kocsi alá, összenéztünk és szavak nélkül beszéltük meg, pillanatok alatt:
háromra ki a kocsi alól, futás a szemben parkoló kocsisorig, aztán várni alatta, amíg a taxi vagy a rendőrautó elhalad a mellettünk lévő úton. Elment, ha háromig nem hallunk egyéb zajt, akkor futás a következő sorig.
És ez a folyamat zajlott többször, ciklikusan.

Épp egy kocsi alatt feküdtem.
Egyszer csak tiszta lett.
Egyértelmű.
Én Igazából Editet akarom látni, pontosabban akarom, hogy lásson.

Répának tetszett az ötlet.

– Persze, látogassuk meg

Úgy láttam, ezt a bújócskát Répa rettentően élvezi. És igaza van, a pulzusunk az egekben, de tulajdonképpen boldog vagyok, ilyen társam, bajtársam még sose volt, ilyen kalandban még nem volt részem.

Megint mutattam az utat, hatékonyan, olajozottan mozogtunk, mint az amerikai filmekben, padokat ugrottunk át, bokor alatt rejtőztünk, beton pingpongasztalokon, parkoló autók motorháztetőin gurultunk át a hátunkon, kúsztunk közöttük, el alattuk.

A gyerekkori olvasmányokból jutott eszembe Winnetou, úgy éreztem én vagyok, az ellenséges szíú táborból szökünk épp, még a szemem is úgy hunyorgattam a kocsik alatt, ha rendőrautó jött, mint ő, hogy ne vegyék észre a szeme csillogását. Rettentően élveztem, és ezt láttam Répán is.
Hogy indián.
A vértestvérem.

Bejutottunk a házba felmentünk Editék emeletére, a liftre se kellett várni.

Sokáig csengettem, míg végre csoszogás és fojtott káromkodást hallottunk. Répa a lépcsőfordulóba húzódott vissza, majd álmos arccal nyitott ajtót Edit apja. Edit szokta mesélni, milyen korán fekszenek, és 10 óra már biztosan elmúlt. Aludtak.
Kértem keltse fel Editet, és az apja azonnal tette, amit kértem, mert annyira meghökkent, hogy a köszönést is lefelejtette. Edit is álmosan, kócosan bújt elő, és most nagyon sajnáltam, hogy Répa elvonult, mert megmutattam volna neki, hogy nézd, ez a kis bájos, tökéletes lány a barátnőm.
Hogy ő Edit.
Átöleltem és gyorsan elhadartam, hogy megszöktem, mert látni akartam, de ekkor infarktusként rontott rám az emlék, amikor ugyanezt mondtam neki, még júniusban. Hirtelen azt éreztem, ez most nem igaz, fals az egész, utólag se kozmetikázható, vagyis azzal folytattam, megyek is, csak akartam, hogy tudd.
Ez a része nem volt valótlan, de nem is több, mint amit jelent.

Rosszul éreztem magam mikor láttam, hogy ettől a gesztustól, hogy eljöttem, milyen nyílt szerelemmel teli öleléssel búcsúzik tőlem. Hazugnak és hűtlennek tűntem. De mire visszatértem Répához, a lift elé, ez is elmúlt. Nem, nem miatta jöttem. Eszembe se jutott, csak tíz perce, hirtelen ötletként.
És az se miatta.
Nem azért hogy őt lássam.
Hanem, hogy ő lásson engem.
Engem, a westernhőst, a rosszfiút, a törvényen kívülit. Azt szerettem volna, ha mindenki tudja a lakótelepen, hogy milyen vakmerő vagyok. Mindenhova felcsengettem volna, ahol ég a villany, de Edithez van jogosítványom, ő biztos nem rúg ki ilyenkor, hogy ezért csöngettél fel, na szórakozz az öregapáddal. Ő egyenesen örül nekem, és büszke lesz rám, elmeséli az osztálytársainak, és azok majd más szemmel néznek rám, ha elé megyek a sulihoz.
Valaha.

Távolodom tőle és még lódítok is neki.

– Gyerünk! – adtam parancsot magunknak mikor kiértünk a házból és már csúsztunk is be a legközelebbi kocsi alá.

Elértünk egy buszmegállóhoz, autók alatt hasalva vártunk. Csendben maradtunk, amíg egy taxi vagy rendőrautó elhaladt a közelben. Majd lassan megérkezett a busz, és amikor épp csukta volna az ajtókat, csöngetett, kiugrottunk a kocsi alól, s felpattantunk rá, bár a sofőr így is észrevett. Egy lány, meg egy harmincas srác ült még fenn. A következő megállónál kihajolt a sofőr, a fülkéjéből:

– Nem titeket keresnek a rendőrök? – kérdezte – Honnan szöktetek? Valami laktanyából?

Rábökött a CB rádiójára:

– Tele van veletek ez a vacak!

Előre kúsztunk a fülkéig. Mesélni kezdtük a történetünket, még a két utas is bekapcsolódott, hogy sima sorállományú határőrök vagyunk, megelégeltük benn, hazajöttünk. Most meg menekülünk, vagányabb, ha nem bukunk le.
Ha megússzuk és visszajutunk.
A sofőr erre rögtön megkérdezte, hol lenne jó, ha kirakna bennünket?
– Majd rákospalotán kívül, valami nem túl forgalmas helyen. – válaszoltunk Répával egyszerre. A sofőr kacsintott és a két utas beleegyezését kérte, majd letért a vonaláról és a Mexikói úti végállomás helyett a Hungária körút és a Thököly út sarkához közel, egy kis csöndes utcában tett ki.

Még elmondta, hogy Ő nem volt ennyire merész, mint mi. Büszkén vigyorogtunk, hálásan megköszöntük, mondtuk, hogy örökre bekerül egy komplett legendába, ha valamelyikünk egyszer megírja. Kiemeljük majd külön, ne aggódjon.

Megindultan csapott a tenyerünkbe, aztán a lány és a fiú is sok szerencsét kívántak.
Gyalog indultunk tovább, buszokkal nem mertünk, sok rajtuk az utas, még bejelentenének megint. Meg lassan le is állnak a járatok.
Megyünk gyalog. Későre járt már, sokat gyalogoltunk kis utcákban, bekúszva kocsik alá, ha fényszórót láttunk közeledni.
Órák óta túráztunk.
Répa mondta ki, de bennem is nagyon régóta motoszkált.
Innunk kell. Meghalok szomjan.
És az addig kerülendő kocsmából megkerestük a legközelebbit és gondolkodás nélkül beléptünk. A csöndes, szürke törzsközönség hatalmas szemekkel révült belénk, míg a pultig kimért, peckes léptekkel elértünk. Vizet kértünk a csap mögött álló dermedt emberformától.
Az felocsúdott, hogy srácok, ti hogy kerültök ide? Megszöktetek? Béla nézd má, ezek megszöktek!
Felugrott a kocsma népe, velük a hangulat is, meséljünk, mi történt velünk. Egymás szavába vágva játszottunk el újra, büszkén néztünk időnként körbe, szinte hősnek éreztük magunkat ennyi rajongó közt.
– Itt egy sör, ne vizet igyatok! Jól is nézne ki nem, Béla? Ha innen bárki úgy menne ki, hogy vizet adtam? Nem, Béla?

Innen soha! Nincs az az Isten! Itt vizet senki nem ihat! De még egy sört nem kértek srácok? Nehogy kevés legyen a laktanyáig. Nem, nem, mindjárt ott vagyunk, nagyon köszönjük az eddigieket, mennünk kell.

Mélyet, jólesőt szippantottunk a párás októberi hideg levegőbe, mikor kilépünk a kocsmaajtón.
Isteni érzés hősnek lenni.
Felszabadító.

És ettől kezdve sebezhetetlenként mozogtunk, miénk volt a világ. Visszaugattunk a kerti kutyáknak, utánoztuk bagzó macskák hangját, késői vacak körtét loptunk egy kertből, egy rövid ereszdarabbal és artézi kúttal fellocsoltunk egy utcát, és végig hangosan kacagtunk.
Hajnal ötre értünk vissza a laktanyához, hosszan álltunk látótávolságban tőle, hogy múljon végre a a jókedv és a hahota.


Lehetett a sör is.

Nem tudom.

Hónapok óta nem ittam, de inkább hősök voltunk tényleg.

HÁLÁS KÖSZÖNET AZ AKKORI BUSZSOFŐRNEK, A NEVED HOMÁLY FEDI, DE A TETTED SZÁMON TARTJA AZ UTÓKOR:
MÉG EGYSZER, NAGYON KÖSZÖNÖM. :)

Centi_30.jpg302

 

 

 

Július 22. Szerda

Ma délelőtt Buksival hatalmasat sétáltunk, kimentem vele az orosz laktanya melletti szántóföldre, egészen a Szilas patakig, aztán elkanyarodtam Edit felé, lehívtam és együtt sétáltunk haza hozzánk. Buksinak nagyon tetszett, hogy idegen környezetben kóválygunk, mindent megszaglászott, amit az orra elért, ezért lassan haladtunk. De nem bántuk, együtt lenni, ilyen szimbiózisban hárman, ez engem nagyon feldobott. Apu este visszahozta a kocsit, mondta, hogy holnap készen lesz az UAZ, mi meg úgy döntöttünk, elmegyünk Ricsiékhez.
Most nem bántam.

Igaz ugyan, hogy a szexhez nem jutottunk közelebb ma sem, de abban igaza van Editnek, hogy amikor én elképzelem, akkor én is órákat adok magunknak, nyugodt és kellemes környezetben, és akár az én szüleimnél, akár náluk, akár kocsiban, akár a patakparton intéznénk el, nem lenne több, mint egy gyors önkielégítés. És mivel ő szűz, tulajdonképpen érthető, hogy nem ilyen körülmények közt szeretné az elsőt.

Én a legtöbb esetben ezt teljesen figyelmen kívül hagyom, nekem elég lenne két perc, vagy lehet, hogy annyi se kellene, ha végre kézbe venne, de addig, amíg neki a szex szó hallatán egy áttetsző vörös lepellel fedett baldachinos ágy, gyertyák imbolygó fénye, édeskés füstölők illata és két absztrakt, mozdulatukban is szeretetet árasztó, márványszépségű testek lassú áramlása jut az eszébe, addig hogy toljam az orra elé a farkamat, hogy oké, de amíg mindez nincs, addig ezt verd ki nekem.

Tehát inkább mentünk Ricsiékhez. Amúgy reményt keltő volt, hogy tegnap a moziban hozzám ért, de az inkább kísérletnek tűnt, mint vággyal teli közeledésnek. Ricsiéknél nagy a szerelem, valamelyikük nagymamától örökölt lakásában laktak, nekik nem gond a baldachinos ágy, de ha jól láttam, az konkrétan még csak nem is kell. Kérdésre elmondták, nehéz volt kivárni míg a nagymama meghal, de azóta minden sínen van.
Nekem a nagyapáim mindketten meghaltak a születésem után nem sokkal. Nem is ismertem őket, a nagymamákra meg olyan sokan vagyunk, hogy nem álmodhatnék megörökölt lakásról, így igyekeztem kipuhatolni, hogy állunk Edit nagyszüleivel. Azt megkérdezni, hogy vajon meddig húzzák még, úgy éreztem nem tudnám, amíg el nem fogadom Ricsi által folyamatosan tukmált Cherry Brandy-t, ezért egyszer csak elfogadtam.
Mindenki nagyot nézett, kocsival vagy, nem lesz-e baj, de a katonaság előtt is hónapokig nem állítottak meg, nyilván most se fognak. Ittam egy korty Cherry-t, de nem lettem sokkal bátrabb, csak annyit tudtam meg, hogy mennyi idősek, az egészségi állapotukról semmit. De mindegy is, mert vasárnapig ez úgysem zajlik le, valami más módot kell találnom.
Épp azon gondolkodtam, hogy szólok Ricsinek menjenek moziba, mikor Andinak hirtelen fájni kezdett a feje, rögtön azután, hogy a pasija alaposan megmarkolta a fenekét. És ahogy láttam, hogy tűzbe borul az arca, én is ugyanezt a fejfájást éreztem. Hazafelé azon tűnődtem, hogy jól csináltam-e, hogy pont Editbe szerettem bele, holott ő most a szűkölve tüzelő Andi mellett igazi gimnazistának, igazi kislánynak látszott, egyáltalán nem nőnek. Akkor is épp teljes erőből irigyeltem Ricsit, hol a lakásért, hol Andiért, hol mindenért, mikor Edit megbökött, hogy vigyázz!

rendőrellenőriz.pngVigyázni arra a két kurva rendőrre kellett, akik egy sárga, haldokló fényű elemlámpával köröztek előttem a vaksötét cinkotai úton.

Hogy véletlenül se tudjak fesztelenül viselkedni, Edit felkiáltott, hogy jézusom, te ittál!

Félreálltam, lehúztam az ablakot, kiadtam a forgalmit, a katonakönyvet, meg a szabadságos menlevelet.

– Nofene, maga katona! Mi több, határőr! Na és mondja Dvorszky határőr, hogy ízlik az egyenruha?

Végre civilben vagyok, örülök, hogy nem jut eszembe, mit mondjak?

– Ki lehet bírni.

– Na maga aztán nem valami lelkes! Nézzen ránk, így fest az egyenruha azon, aki büszkén viseli!

Néztem őket és Guttyán jutott eszembe, rá hasonlítottak, még a tájszólásuk is, és csak azt láttam, hogy így fest az az ostoba fajankó, aki ezt a tulajdonságát büszkén viseli.

– Na aztán ittunk-e ma alkoholt, határőr? – olyan mézes-mázos hangon kérdezték, hogy nem tudtam eldönteni, hogy már tudják-e.

– ..khm...khm...nemigen...khm...

– Nemigen?! Az meg mi? Az igen vagy az nem?

Edit eddig ijedten és csendben ült, most áthajolt az én oldalamra, és remegő hangon szólt ki nekik.

– Csak egy nagyon keveset, épphogy belenyalt.

Na ez most nagy segítség volt, összetalálkozott a tekintetünk, én mérges voltam, rajta meg az látszott, hogy “de hát miért, úgyis kiderült volna”. A rendőrök is inkább tőlem vártak volna választ.

– Nem úgy van az leányom! Hogy mennyit, az nem volt kérdés. De legalább akkor a szonda nem kell. Igaz, határőr?

Bólogattam, sok szerepem már nem volt itt. Megkérdezgették, mit ittunk, meg hogyan, de többnyire Edit válaszolt.

– És mondja határőr, mennyibe került magának a Cherry Brandy?

– Nem tudom, vendégségben kaptuk.

– Hát én viszont tudom. 400 forintba került. Mennyi a zsold?

920 forint.

– Akkor abból futja, nem igaz?

Futotta igen, még maradt is egy kicsi. Annyi, amennyiből épphogy kihúztam a szabadság végéig, de annak a tervnek, hogy lemegyek a napokban Balatonra, vagy a Velencei tóra, két napra Edittel, annak lőttek.

Már azt is nehezen viseltem, hogy Edit húzódozott, de hogy a karhatalom akadályozza meg az együttlétünk, az kiborított. Úgy látszik nem tudok Edittel lefeküdni a szabadságom alatt.

Kibaszott rendőrség, kibaszott katonaság.

Centi_30.jpg385

 

 

 

Április 30. Csütörtök

Holnap május elseje, ezért ma ünnepi ebéd volt, egy valag kóla megmaradt, fürödtünk benne. A konyha ajtajához sunnyogtak a katonák a vacsora után és kopogtak, hogy nem maradt-e még kóla, osztogattuk boldog boldogtalannak, legalább kétszer annyit kaptunk, mint amennyien vagyunk. Lehet, hogy az augusztus 20.-i ünnepségre szánt kólát kaptuk meg előre, amit most persze szétosztogattunk már, vagy elszámolta magát, aki ezt megrendelte május elsejére.

Este haza akartam szökni, pont jó volt az AEÜ (alegység ügyelet), a csüti és a HDM (hadműveleti tiszt) is. Minden egybe vágott, de mégsem indultam neki.

Basa tegnapelőtt a fülembe tette a bogarat a szökéssel.
És szerintem jogos is lenne. Nem engedtek ki egy ideje, 23 napja benn vagyok, de én hazamennék. Igazából nem tudom jól megfogalmazni, hogy minek is, de valamiért jó lenne. Mondjuk, egyszerűen csak innen ki.
Számba vettem a lebukást követő hiszti mértékét. Vannak olyan tisztek, akik a bolhából is elefántot csinálnak, azoknál nem jó lebukni. Aztán van az a fajta, amelyik keménynek látszik, de vagy engedékenyebb vagy annyira be van fosva, hogy nem tesz semmit. Hát arról a reptéri hadműveleti tisztről, aki  ma szolgálatban van, ezt mondják. A hadműveleti tiszt, aki az egész határőrlaktanya és az összes szolgálati pont beosztott katonái felett hatalommal rendelkezik. Akik ezt a szolgálatot adják, magas rangú tisztek és olyan urak, hogy a laktanyában nem is nagyon látni őket. Ha rendőr lenne az ilyen, akkor ferihegyi rendőrfőkapitány lenne a titulusa. Szóval a mairól jókat hallottam, de most a csüti személye is megfelelő volt, és az alegységügyeletes is olyan, aki előbb megpróbálja kideríteni, elsimítani a dolgokat, mielőtt jelent. Ha most lebuknék, nagy a valószínűsége, hogy kisebb büntetéssel megúsznám.

Napközben eldöntöttem, hogy ma kiszököm, de valamiért nem volt kedvem az estét a konyhán megvárni, ezért felmentem a századhoz. A gyakorló felsőt az ágyam végébe készítettem, hogy ne zajongjak azzal, hogy kiveszem a szekrényből. Vártam az estét, a takarodót, hogy utána elindulhassak. Addig pedig feküdtem az ágyban és morfondíroztam.
Úgy döntöttem Basának sem szólok, ezt én magam akarom megcsinálni. Csak a kerítésig kell eljutnom. Közeledett a takarodó ideje, a körletben többen kérdezték, miért fekszem gyakorlóban az ágyon, miért nem fekszem le rendesen.
Hümmögtem mindig valamit, hogy jó így, lusta vagyok átöltözni. Aztán jött a takarodó, lekapcsolták a villanyokat, de én nem mozdultam, olyan csönd lett, hogy szentségtörésnek tűnt volna. Végiggondoltam, hogy hogyan jutok le a lépcsőn, a takarodó után a tök üres, kongó folyosón az éber alegységügyelet előtt elhaladva a csapatügyelet előtt ki a szabadba. Elég lehetetlennek látszott.
Máskor is volt már ilyen, hogy éjszaka lementem a konyhára, de akkor mindig volt valami okom, ha megállít a csüti, tudtam mit mondani, vagy meg sem állított, mert tisztában volt vele, hogy a részegeskedő öregek rendeltek le, de most nem volt ilyesmi. Most rosszban sántikáltam. És ettől a megszokott dolog is sokkal nehezebb, nyomasztóan kivitelezhetetlennek látszott.

Feküdtem, meredtem a tök sötét plafonra és éreztem, hogy szertefoszlik az elhatározás. Nem mertem moccanni.

De vajon miért? Hol kezdődik a gyávaság, ki a bátor, mi a komplett idiótaság, meddig tart a józan ész? Hol az akarat és mi ez a gyengeség?

Gyáva vagyok és szájhős. Akkor mire volt a fene nagy elhatározás napközben?

Hajnalig ruhában feküdtem az ágyon, aztán leereszkedtem és átvettem a pizsamát.

És olyan megalázottnak éreztem magam, mint még sosem.

mc3bcnh.jpg

Centi_30.jpg434

 

 

 

Március 12. Csütörtök

Lakatos meg Wágner úr ma kocsit törtek.

Mindketten öreg Mágusok, Wágner úr eredeti nevét soha nem tudtam meg. Néhány éve vonult be ide, csak valamin összezördült egy szolgálatot teljesítő rendőrrel és csőre húzott géppisztollyal végigkergette az utasok között. Azt mondják, hogy a leszerelés előtt állt, de nagyon féltékeny volt a feleségére és egy szolgálatos rendőr, aki valahonnan tudta ezt, folyamatosan zrikálta, hogy már nem kell sietnie a leszereléssel, mert biztosan valaki más dugja, erre ő csőre rántotta a fegyvert, átugrott a kordonokon és az utasokat megfektetve utánaeredt. Végigkergette ki egészen a reptér utcafrontjáig, és csak ott fékezték meg valahogy.

Azok a határőrök, akik futkosón voltak, nem térnek már vissza a határőrséghez. A tisztek szerint, ez lefokozás tulajdonképpen. Hogy a büntetés letöltése után a honvédség állományába kerülnek.

Wágner úr futkosóra került, 2 évet kapott, s a büntetés letöltése után, a napokban helyezték vissza. Hogy kinek lehet a rokona, hogy mégis határőr maradt, nem tudni. Ráadásul nem határszélre került, hanem ide, ahol eddig szolgált.

Ma Lakatossal berúgtak éjjel a reptéri őrszolgálatban, elkötöttek egy belső rendszámos Zsigulit. A hatalmas betont tökéletesen alkalmasnak ítélték arra, hogy farolgassanak egy kicsit. Mivel minden autóban benne van a kulcs csak el kell fordítani. Persze pont az ilyesmit megakadályozandó vannak ott a határőrök, és a többiek látták is, de ki mer rászólni két részeg leszerelőre, akiknél fegyver van és az egyikük már közel járt egyszer ahhoz, hogy használja és sitten is ült miatta. Normál esetben meg nem szokás jelentgetni sem, hogyha a másik valami olyat tesz, amit nem feltétlen támogat a szabályzat. Remélték a többiek, hogy megunják majd, nem lesz baj. Ők meg élvezettel rodeóztak a kifutón és valahogy, ismeretlen okból egy oszlopnak ütköztek. Ezt meg elég nehéz eltussolni.

Egész éjszaka hatalmas balhé volt, a tisztek mindegyikünkkel kiabáltak, ha kellett, ha nem. Felvertek minket éjjel, szekrényrend ellenőrzést rendeltek el, de nem találtak semmit, egyetlen részeg leszerelő sem farolgatott kocsival a polcokon a ruháink közt.
Na mondjuk ezt hiába mondanád egy tisztnek előre, meg kell róla bizonyosodni. Semmit nem találtak, de még ez se nyugtatta meg őket
.
Délelőtt még mindig idegesek voltak, azt ígérték, bekeményítenek és hogy ilyeneket nem lehet többet csinálni. Én persze nem tudtam, hogy eddig lehetett, de nyilván az én fejemben is rendnek kell lenni, ezért kezdetnek megrövidítették a szabadnapom.
Nekem. Logikus nem?

17-től 22-ig engedtek csak ki. Igaz, hogy ettől nem éreztem nagyobb felelősséget amiatt, amit Wágner úrék csináltak, de legalább jó előre megbüntetnek, ha mégis egyszer eszembe jutna követni a példájukat.
Húzok is ki innen, öt kinn töltött óra nem sok, de mégis valami.

 nagy gábor1.jpg(Fotó:Nagy Gábor)

Soha többet nem megyek kimaradásra. Szinte csak arra elég, hogy hazamenjek, s rögtön vissza. Innen a világ végéről két óra hazajutni, két óra vissza. Egy órám maradt a kimaradást élvezni. De ez alatt majdnem összevesztem Edittel. Csodálkoznék, ha kibírná ezt a másfél évet.

Kaptam tőle egy képet amikor bevonultam. Megígértem, hogy a szívem felett hordom majd mindig.
Az első adandó alkalommal beillesztettem a tányérsapkába. Van benne egy nylonnal fedett rombuszalakú terület, az a szerepe, hogy ne zsírozza át a sapkát a haj, de hatása az, hogy azon a területen kihullik. Nagyon sokan kopaszodtak meg ettől. Másfél év alatt szép tonzúra alakul ki. Viszont ennek a nylonnak az egyik oldalát pengével behasítva be lehetett dugni alá egy képet.

Edit meglátta és kiborult, hogy miért nem húzom le mindjárt a WC-n? Hiába érveltem, hogy egyrészt itt is a szívem fölött van, másrészt emiatt sokkal többet látom, minden alkalommal, amikor a fejemre teszem, harmadrészt meg, hogy így nem gyűrődik meg.

A falnak beszéltem.

Annak se sokat, mert jönnöm kellett vissza, esélyem sem volt engesztelni, dühösen jöttem el, csalódottan maradt ott.

Soha, de soha nem megyek ki ilyen rövid kimenőre.