Centi_30.jpg176

 

 

 

 

November 25. Szerda


Tegnap véget ért az EÜ szabadság, de csak ma vittek szolgálatba.
Délelőtt Ferihegy 1-re.
Utána egy Ultra Rövid Ugrással. rögtön délutánra beosztottak Transit-őrségbe.

Egy szerencsétlen palesztin fickóra vigyáztam.

Azzal küldtek be hozzá, hogy igen nagy a szökés kockázata, nagyon figyeljek rá.
És hogy amúgy meg folyamatosan pofázik, de arra meg ne figyeljek.

Kicsi, törékeny alkatú, barna férfi volt. Amint beléptem felugrott és nyújtott karral jött felém bemutatkozni. Kicsit visszarettentem, észre is vette, lassított és mikor felengedtem, kezet ráztunk.
Leültetett és mesélni kezdett.

Nem értem, nem értem, mondtam neki néhányszor magyarul és kapcsolt, átváltott arra a pantomim előadásra, ami Abuval is segített szót érteni.

arafat.jpgAzt mondta, a PFSZ tagja, ha visszaküldik Izraelbe biztos kivégzik. Mutogatta a családja fényképét. Ez a felesége, az ott a két fia, az meg a nagylánya, ott hátul.

– Látom, yes, yes.

Aztán úgy tesz, mintha széttépné a képet és a darabjait a háta mögé dobná. Az ég felé mutat, igen, mutatja, mind az égben vannak.
Ott vannak.

Majd az ölében forgatja a képet, fátyolos szemmel mered rá vagy mellé.

Aztán hirtelen felugrik.

– Israel you know Israel...

– Yes, Izrael!

– Army!

Igen értem, katonaság.

Ratatata... ráz egy képzeletbeli géppisztolyt.

A feleségem, a lányom és a két fiam, mutatja a képen.

A feleség, a lány, és a két fiú.

– Yes, all family.

– Família?

– Yes, familia.

Az egész családja! Aztakurva! Mindet megölték neki.

Aztán közelebb húzódik és mesél tovább.

Nagy fájdalma volt emiatt, magyarázza, aztán kétségbe esett, végül dühös lett.
Nagyon.
Fegyvert szerzett és lőtte Izraelt. Lőtte éjjel, lőtte nappal és nekem az a gyanúm támadt, hogy lőtte ahol érte és igen, asszonyt és gyereket is.

Az a tűz, ami a szemében játszott, az nagyon is igazolja ezt a feltevést.
Aztán menekülnie kellett, mondja, ide jött, de nem engedik be az országba. Pedig neki azt mondták, ide be lehet jönni, innen nem küldik el.
De nem engedik be. Sőt sehova nem engedik, visszatoloncolják Izraelbe.
Ott biztos, hogy kivégzik.

– Ott kivégeznek.

Többféle változatban játssza el nekem, a torkára mutogat, hogy egyszerűen csak elvágják a torkát, kötelet hurkol a nyakába, hogy felakasztják, vagy lelövik. Az a gyanúm támadt, óvatosan befolyásolni próbál, valami segítséget vár, de nem tehettem semmit. Vigasztalásképp elmutogattam neki, hogy nem csak vele vagyunk ilyenek, és hogy Carlost is pár napja tettük ki innen.

Először megdermedt, nézett rám, s hosszan hallgatott.

Majd annyit kérdezett:

– Carlos?

– Yes, Yes, mutogatom, hogy fegyveres. A Carlos.

– Nincs itt? – kérdi a földre mutogatva.

– Nincs. Pár napja repülő, shh... Valahová el.

Nem közölhettem valami jó hírt, mert egész kicsire összement.

Biztos kivégeznek, mutogatja a torkát, a kötelet, a főbelövést.

Egészen megsajnáltam.

Kurva élet!

Mi közöm nekem ehhez? Miért én vagyok egy halálra készülőnek az utolsó mentsvár és ha igen, ha az vagyok, miért az a feladatom, hogy megfosszam a reménytől mégis, hogy elősegítsem a kivégzését.
Mert szívem szerint elengedném.
Lehet, hogy nagyon ronda dolgokat tett. De basszus, megölték a családját.
Persze ki tudja, hogy ez a szerencsétlen nem ölt-e már korábban is családokat.
Nem tudom.
De nem akarom senkinek a halálát elősegíteni.
Ebben nem akarok részt venni.

Persze, azért elengedni sem akartam. Legalábbis lábon kéne lőnöm magam, hogy ő volt és utána elengedni. Így lenne hiteles, de ezt azért mégse.


Rendes volt, mert nem szökött meg az alatt az egy alkalom alatt sem, amit akaratom kívül biztosítottam neki.

Tíz körül mikor a reptér elcsendesült és azt hittem, ketten maradtunk a palesztinnal az épületben, megjelent a Tranzitban Babarcsi zászlós.

Azt hittem ellenőrizni jött, összecsaptam a bokám, de nem érdekelte, legyintett.
Igazából a nevén kívül semmit nem tudok róla, a laktanyába sose jár, és hogy itt mi a feladata az rejtély, mert az itteni posztokat mind magasabb rangú tisztek töltik be. Atyaian átkarolta a vállam, lenyomott az ülésre és mellém ült.

– Na fiam, mi a helyzet?

– Jelentem, semmi rendkívüli nem történt.

– És az? Azzal mi van?

A férfi megérezte, hogy róla van szó, már szólt volna, de Barsi megelőzte, eltávolodott tőle, ezáltal tőlem is és egyetlen kézmozdulattal leállította. Nem ért hozzá, de benne volt, hogy neked most itt nem osztottunk lapot.

– Na mi van ezzel?

Dőlt belőle a cefreszag, billegett a széken.

– Jelentem, palesztin. Visszaviszik Izraelbe, kivégzik majd.

– Na, és miért?

Elmondtam amit tudtam, Carlost nem említettem, úgy éreztem, ezt a fickónak se kellett volna.

De Babarcsi legyintett – Hazudnak ezek, mint a vízfolyás. Megölték a családját, mi?

– Mi van? – fordult a férfi felé. – Family kaput? He? Family kaput?

A palesztin pasi szeme rám villant, szét akartam tárni a karom, de Babarcsi megbökött.

– Na kérdezd meg tőle, hogy miket csinált? Kérdezd meg, hogy kiket ölt meg?

Azt a pantomim előadást, amivel megkérdezhetném, nem akartam Babarcsi előtt bemutatni, szarul is éreztem magam, mintha elárultam volna az őrizetest, ezért csak széttárt karral pislogtam, nem tudok én ezzel beszélni, amit tudok, azt is a váltásom mondta.

– Ejjj, az Isten faszát! – horkant fel a zászlós és a fickó elé penderült.

– Na mit műveltél sunyiképű?

Az ember össze töpörödött, egyáltalán nem látszott félelmetes harcosnak.

Babarcsi nem hagyta.

Na gyerünk! Gyerekeket erőszakoltál, mi? Vagy miket? Mondjad!

De ekkor már a férfi ingnyakát szorongatta és ordított fröcsögő szájjal.

– Mondjad, kit öltél meg?

Kurva szar helyzet.
Itt egy arc, akinek a védelme az én feladatom. Most határozottan elkelne neki a védelem.
Meg kell védenem, hogy elvihessék meghalni. A másik meg a felettesem, részeg és erőszakos.

Tennem kellett valamit.

– Zászlós elvtárs!

Megfogtam a karját és igyekeztem hátrébb húzni.

– Zászlós elvtárs, nem fogja tudni elmondani, nem beszél magyarul, talán egy tolmács kellene.

Indulatosan rántotta el a karját.

– Maga fiam meg ne fogdosson! Nekem ne mondja meg, mit kéne! Megértette? Meg fogja ez mondani, tudom én, hogy kell ezekkel bánni!

Szerencsétlen faszit az ingénél fogva igyekezett lerántani a padról, az meg védekezni sem mert.

– Zászlós elvtárs! Zászlós elvtárs! – kiabáltam de nem segített. Valamit tennem kell, ez kezd nagyon eldurvulni.

Ekkor megragadtam erősen a karját, meg a palesztinét is és erővel szétrántottam őket. A fickó beiszkolt a sarokba, én meg közelharcba kezdtem Babarcsival. Lökdösődtünk, igyekeztem túlkiabálni, hogy felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

– A Tranzit és ennek a személynek a biztonságát nekem kell biztosítanom. Most úgy ítélem meg, hogy közbe kell lépnem, veszélyben érzem a biztonságát. Felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

Próbáltam hivatalos szöveget kanyarítani neki, hátha valamelyik katonai formula észhez téríti és rájön, hogy igazam van, nem tehetek mást, de nem hatott.

Megragadta a vállam, én is az övét, tépkedtük egymást, ellöktem, ő visszalökött, és közben fröcsögött belőle az öntudat:

Ő egy zászlós, az engedélye nélkül rá se nézhetnék. Ha tehetné, lelőne, mint a kutyát, ahogy ezt régen csinálták, de akkor legalább fegyelem volt! Azonnal vágjam vigyázzba magam, mielőtt szájba vág, és jelentsek.

Felhívtam a figyelmét, hogy Ő viszont az én engedélyem, és az ügyeletes tiszt engedélye nélkül hatolt be az általam őrzött területre, veszélyesnek ítélem az általam őrzött személyre nézve, és azonnal távozzon, de hirtelen valahogy kiszabadult az egyik keze és lekevert egy pofont.
Nem ért el nagyon, a sapkám sem esett le, viszont lezuhant a rostély.

Nekirontottam, a karját oldalra ütöttem megfogtam a zubbonyát, mint a cselgáncsruhát.

– Menj a picsába, te hülye állat! – ordítottam rá. Megrántottam magam felé, és mivel meglendült valóban a teste, már könnyedén el tudtam oldalirányba mozdítani. Félkört tettünk le együtt, ezáltal én szembe lettem az ajtóval, ő meg háttal. És teljes erőmmel afelé toltam.
A kurva anyádra a te kurva anyáddal feleltem.
Láttam, hogy az egyik kezével a pisztolytáska felé nyúlkál, de érdekes módon nem ijedtem meg, hanem csak annyit tudtam, nem hagyhatom. A vállánál fogva taszigáltam, de a kezére kellett ütnöm. Olyan lendülettel tettem, hogy véletlenül letéptem az egyik váll-lapját.
Az a földre esett, ő is meglátta, meg azt is, hogy mekkora erővel ütöttem a kezére. Felbőgött, de így védtelen lett. Egy határozott mozdulattal kilöktem a csapóajtón, még egy két lépést toltam, hogy ne tudjon azonnal visszajönni, közben ütéseket kaptam a mellemre és kerültem el a fejemre irányulókat, végül egy nagy ütést én is bevittem a mellére, amitől megtántorodott, így én visszaiszkoltam a Tranzitba és ráfordítottam a kulcsot. Beálltam az ajtó mellé viszonylag takarásba, odaugrott a palesztin is, de Babarcsi nem vett elő pisztolyt, csak ráütött egyet ököllel az ajtóra, beordított még, hogy kicsinál, végem van, aztán elcsendesedett.

 

Gondolom milyen patália lesz ebből a századnál! Lehajoltam a zászlósi váll-lapért és zsebre vágtam.
Összeverekedtem egy zászlóssal! A kurva élet!
Milyen híre, következménye lesz ennek?

Két óra múlva leváltottak pihenni, Babarcsi már nem volt az ajtó előtt, mikor a váltást beengedtem. Benn a kutató ügyeleten nem említette senki, gondolom akkor majd holnap a századnál.
A palesztin emberem rendes volt, nem surrant ki míg Babarcsival dulakodtam, szóval most nyugi van.
Aludtam pár órát, majd hajnalban visszaküldtek váltani.

Jött ki a társam, egy kisberben kölök, mondta, hogy szétmegy a feje, annyit beszélt hozzá a palesztin, de próbált úgy csinálni, mintha nem is hallaná.

– Mi a szart tud ez ennyit beszélni?

Nem mondtam el, amit én megtudtam, csak beültem mellé. Nekem már nem beszélt sokat, szomorúan hallgattunk, míg jöttek érte az izraeli biztonsági szolgálat emberei egy LRI-s földi utaskísérővel. A palesztin kezet nyújtott, éreztem, hogy reszket, még egyszer visszaintett messzebbről és nem sokkal később eltűnt.

Valószínűleg végleg.

Centi_30.jpg314

 

 

 

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

 

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

 

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

 tu154kicsi.jpg

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

 

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

tu154fulke2.jpg

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

 

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

 

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

 tu154fulke.jpg

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!

 

Centi_30.jpg393

 

 

 

 

Április 23. Csütörtök

Koltay a csüti. Nem küldtem el időben a vacsorát, megbuktatott.

Elfelejtettem na.

Összekészítettem mindent, ahogy kell, de aztán az egyik korosztályom konyhamunkással beszélgetni kezdtünk és kiment a fejemből. Egyszer csak csörgött a telefon, Koltay ordított a túloldalon, hogy leszóltak neki a reptéri ügyeletes tisztek, hogy mi történt, nincs ott a vacsora. Magyarázzam meg azonnal, de hát nem tudtam értelmeset mondani, csak, hogy tényleg nem küldtem fel.
De mi az istenért, fiam? Na mindjárt átmegyek! – üvöltötte a telefonba.

Intettem a konyhamunkásnak, ilyen gyorsak sosem voltunk, néhány tizedmásodperc alatt vízben úszott a konyha, és én a vacsorás bödönöket huzigáltam az ajtóhoz, a segédem meg sikálta a padlót.

Koltay belépett és mint egy bika támadt nekem, hiába mondtam, hogy belefeledkeztünk a takarításba, a sárga földig leteremtett.

– Na ne röhögtessen, azonnal pakolja össze amit kell, küldöm a kocsit érte. Azt hiszi, hogy amiatt, hogy múltkor nem sikerült a szolgálati szabályzatot átírnia, akkor figyelembe se kell vennie? Ha nem tudja előbb elküldeni a vacsorát, akkor még későbbre tolja? Megérdemelné, hogy ne küldessem fel egyáltalán, aztán kiállítanám a visszaérkező éhes katonák elé, hogy elmondja mi is történt! Tanulja meg, hogy a társaival nem szórakozhat, ők fogják a maga seggét védeni, ha olyan a helyzet, kötelessége odafigyelni az ellátásukra! Hol van a bajtársiasság?

Na ezt baszdmeg jól megkaptam. Égett a pofám tényleg.

– A következő szabadnapjáról ne is álmodjon!

Felemelte a telefont és feltárcsázta Cupit és felvázolta a helyzetet.

–  ...tudod kérlek, az ilyen szakács megérdemelné a lefokozást, ha rajtam múlna, repülne innen! Hamar a 2. században találná magát, hogy megtanulja milyen az őröknek kinn!

Itt beállt egy kis csend. Gondolom, az öreg elmondta, hogy tulajdonképpen pont ez a helyzet, tényleg repülök a szakácsoktól, meg gondolom, azt is, hogy ezt a saját kérésemre intézték el. Ettől úgy láttam, kissé lehiggadt.

– Maga tényleg az elhelyezését kérte innen? – nézett rám miután letette a telefont.

– Zászlós elvtársnak jelentem, igen.

Ő volt az egyetlen, akinek a szemében valami elismerésféle csillant, de ez elmúlt hamar.

– Nem sok jót jósolok magának, ha ennyire szarik a társaira. Ha nem változik vért fog hugyozni köztük. Én is magán tartom a szemem majd. Itt a konyhán lehet, hogy nagy legény, de majd meglátjuk, mi lesz magából, mert hogy ott is nagy lenne a mellénye, azt kötve hiszem.

Az ajtóból visszafordult, talán csak én reméltem, de mintha enyhe mosoly lett volna a szája sarkában, amikor rámutatott a vizes padlóra és mondta:

–  Ezt a színházat meg tüntessék el.

Theater-Carre.jpg

 

Centi_30.jpg488

 

 

 

 Január 17. Szombat

 

Bardfej.jpgMa bárddal kellett apró darabokra aprítanom a TBC-s disznók fejét, gulyásleveshez. Küzdöttem rendesen, vannak a koponyának részei, amit egyszerűen nem lehet szétverni, a többkilós bárd is lepattan róla, ha véletlenül eltalálok egy fogat, az olyat üt, hogy majd kirepül a kezemből. De azért tetszett nagyon, odaképzeltem az ellenszenves szakácsokat, a sok kínlódást a bevonulás óta, a hosszú időt, ami hátravan, a tiszteket, és úgy egyáltalán az egész katonaságot. Hangosakat kiáltva csaptam le, néha két kézzel, favágó mozdulatokkal trancsíroztam. Időnként megálltak az ajtóban az idősebbek röhögni, meg biztatni, hogy szerintük legyőzhetem a disznókat, én vagyok az okosabb.
Azt hittem, ez az egész meló csak valami vicc és célzottan engem szopatnak, de végül minden mócsingot, a földre-falakra pattant darabokat is beletették a levesbe, kiegészítve vele az egyéb hulladékhúst.

Egy kicsit panaszkodtak a katonák, hogy rettentő gusztustalan, amikor disznószemek kacsintanak ki a levesből és fájdalmas ráharapni egy-egy sertésfogra, csontszilánkra, de a zászlós mindenkit megnyugtatott, higgyék el, mindent megtesz, de ahhoz, hogy a tegnapihoz hasonló, drága színhús kerülhessen időnként az asztalra, meg kell húzni a nadrágszíjat és el kell viselni az ilyen jellegű ételeket is.

Még mindig hólapátolás, illetve most inkább a tükörré vált utakon kellett a jeget feltörni, mert ma már nem esett, csak hideg volt.
De az nagyon.