15

1988. május 4. szerda

Kiderült ám, hol hánytam.
Reggel derült ki, mikor ébredeztem. Az ágyamon feküdtem, ami jó hír.
Betaláltam.
Viszont minden nedves körülöttem.
Ez a rossz hír.
Itt hánytam.
Az arcom alatt is nedves, a tenyerem alatt is.
És a mellem alatt is.
Ragad és kurva büdös.
Lassan, sóhajtozva, dülöngélve felülve láttam, hogy csak nedvesség van, a sűrűje nincs sehol. Áldottam a sorsot, hogy akkor nyilván kiszűrtem a fogammal és nem kellett abban a gusztustalan trutymóban feküdnöm. De így felülve azt is érzem, hogy sörhasam lett. Pedig tudom, hogy csak pálinkát ittam, nem ittam sört.
Akkor ez nem sörhas.
Megtapogattam magam és azt éreztem, mintha rengeteg reptéri cihával feküdtem volna le, betárazva lekvár, fánk, meg ilyenek, és az alvást egy BB baracklére hasalással kezdtem volna.
De nem ciháztam tegnap.
Benéztem a zsávoly felsőm, vagyis a nadrágba tűrt katonai zakóm és az ingem közé. Nem tudom, hogy csinálhattam, de oda hánytam be.
A ruha és az ágy felszívták a folyadékot, és egy mustár színű és állagú krém maradt, illetve gondolom a rajta forgolódás miatt került a derekamhoz.
Ebben a trutymóban feküdtem.

Alex a körlet másik oldalán, a szemben lévő ágyról figyelt felhúzott szemöldökkel és egy félmosollyal, azzal a várakozással az arcán, hogy na, erre mit mondasz?

Végignéztem magamon és annyit szóltam.

– Már megint milyen undorító vagyok

Alex finoman bólintott.

– Igen.

– Kurva élet! Soha többet nem rúgok be!

Alex még szélesebben elmosolyodott.

– Nyilván.

Legyintettem és kimentem a körletből. A mosdóban összefutottam Nagy Feróval.

Rosszul mondom.
Nem futottam.
Ott találtam rá.

Állt, ráhajolva a mosdókagylóra, időnként vizet engedett a fejére, és őszintén öklendezett bele. Látott amikor bejöttem, holott fel sem nézett, a szevaszra, úgy válaszolt: ÁAavasz.

Ennél többet nem is diskuráltunk.

Tegnap beszédesebb kedvében volt, mert beavatott egy másik szubkultúrába. Az egyik az volt, amit én ismertem, vagyis a szkanderozó szubkultúra. Persze, én akkor azt hittem, ez az egy létezik.
De nem.
Létezett egy másik is.
Abban nem szkanderoztak, hanem azt méricskélték, hogy ki tudja a másik kezét tengelyén elforgatni, ujjaikkal összefogva a két karjukat. Feró is oda tartozott. És igen, emlékszem is, hogy Nagy Feró sose szkanderozott. De, mint kiderült az erejét összemérte másokéval.

Így tudott mindenki megbizonyosodni Dedi roppant erejéről.
Ha a magáéhoz mérte.
Azt meg egymással összemérve, hogy kinek, mennyi és mihez képest sok Dedi ereje. Mert azt mindegyik elismerte, hogy Dedi ereje vitathatatlan.
Közelében sincs senki.

Ez abban az időben derült ki, amikor a szkanderversenyek voltak, ráadásul pont az provokálta ki. A körlettársai ugyanis megkérdezték, hogy, te, Dedi, miért nem szkanderozol? Dedi nagyon nyugodt, intelligens és őszinte srác. Azt válaszolta.

– Mert nem akarok senkinek sérülést okozni.

Ez azért szöget üt az ember fejében.

– Miért Dedi, milyen sérülést okoznál?

– Csonttörést.

– Milyen csonttörést, Dedi?

– Bármilyet. Nálunk, az ujjhúzó versenyen, a kicsit erősebb is van, hogy letépi a kevésbé erős versenyző ujját.

– Ujjhúzó verseny? Mutasd milyen?

– Nem, nem. Semmiképp.

– De Dedi, ne tépd le, csak mutasd meg!

– Nem, nem.

– De, de.

– Na jó! Figyelj! Nyújtsd felém a karod, kapaszkodj az ujjaimba, el kell tengelyirányban fordítanom a tied, te ellenállsz, esetleg te fordítod el az enyémet, ha tudod.

Dedi az egyik leghangosabbat választotta, aki a leginkább erőszakoskodott, hogy mutassa az erejét. Megállapodtak az iménti szabályokban és neki kezdtek.
Illetve befejezték.
Mert Dedi, mintha nem fejtett volna ki ellenállást, a másiknak olyan sebességgel fordította el a karját, hogy az ellenfele hatalmasat sikítva térdelt le előtte.

– Ne! Dedi, engedj el! Elég!!

Dedi nem volt kegyetlen.
Pusztán annyit csinált, hogy teljesen nyugodtan, és rezzenéstelen arccal hagyta nyüszíteni a másikat, amíg tökéletesen megbizonyosodott felőle, hogy az soha többet nem kérdőjelezi meg később az erejét.
Azért tette ezt, mert ő tisztában volt vele.
Felelősen viselte.
Tudta, hogy nem szabad öntudatlanul szabadjára engednie, soha nem dühönghet.
És megismerve az erejét érdemel tiszteletet az az erő, amivel legyőzte.

Dedi marhakörmöző volt.
Nem a szakmáját tekintve, mert amúgy gimnáziumot végzett, hanem ez volt a hobbija. Nem nagyon lehet erre mást mondani, mert ugyan az eredeti ok gyerekkorban az iskola melletti kereset volt, de aztán része lett ennek a közegnek, minden idejét ezek közt az idős, elképesztően erős, egyszerű, de bölcs emberek közt töltötte.
Valószínűleg boldog volt, hogy ezek az emberek tisztelik.
Mert nehéz a tiszteletüket kivívni.
Nem adják könnyen.
De miután megmutatták Dedinek a marhakörmözés praktikáit, és látták, hogy erős, konok gyerek, maguk közé fogadták mihelyst ugyanazt meg tudta csinálni, amit ők.

A marhakörmözés Nagy Feró szerint kegyetlenül kemény munka. A marha patájáról kell a járás közben elkopott részeket levágni úgy, hogy ne sértse meg a lábát magát. Erre én azt mondtam, hogy oké, de ugye figyelembe véve, hogy a csirkéket hogyan szállítjuk, nem hiszem, hogy szempont, hogy hogyan csinálja, hogy okoz-e fájdalmat.
Feró azt mondta, hogy ez hülyeség, a marha nagy érték, nem sántulhat le, abba bele is dögölhet. Csak azt a brigádot hívják legközelebb is, amelyik pontosan dolgozik.
A körmöző egy hat-hét kilós fogót használ. Szóval ők hat-hét kilós szerszámmal végeznek precíziós munkát. Ráadásul mindezt rogyasztott lábbal, előrehajolva, nyújtott kézzel.

És Dedi tizennégy éves kora óta végzi ezt minden évben hónapokig.

Pokoli ereje van.
És nem konditeremben, statikus mozgással felpuffasztott látványizomzata lett, hanem a kemény fizikai munka által létrehozott nyers paraszti erő van benne.
Összehasonlíthatatlan.

Ugyanakkor, amikor én szkanderoztam, a többiek egymást ugyanúgy vadul hasonlítgatták, csak más szereplőkkel.

Semmit nem tudtam erről.

Vajon mennyi mindent nem veszek még észre?

16

1988. május 3. kedd

Úgy döntöttünk, hogy tartunk egy igazi, egy Fő-fő leszerelő bulit.
Nem tudni mikor leszünk újra mindannyian benn egyszerre, lassan elkezdik a leszerelő és az elmaradt éves szabikat kiadni, ki tudja milyen szolgálatokban leszünk, most viszont valami csoda folytán az összes második századi leszerelő benn van a laktanyában, és senki nem megy délelőttös szolgálat előtt szolgálatba, szabad az esténk.
Nem tudom ezt hová tegyem, de még a Törzsszakasz öregjeinek is nagy százaléka benn volt és ők is arra a meggyőződésre jutottak, hogy ma inni kell.

Ez akkor derült ki, mikor a második század követsége a Törzsszakasz sofőrjeinek körletébe toppant.
Itt futottak bele egy éppen zajló tárgyalásba. A Törzsszakasz öregjei győzködték a sofőröket, hogy menjenek ki italért.
Kezdetben húzódozott mindegyik, miért menne a fiatalabb korosztály a leszerelők piájáért? Bartha Jancsi korosztályombeli sofőr vállalta be, hogy kimegy beszerezni a cuccot. Így viszont, hogy kiderült, hajlandó egy öreg menni, rögtön lett olyan leszerelő társa, aki örömmel csatlakozott. Úgy állapodtak meg Barthával a többiek, hogy mi összedobjuk a pénzt a magunk italára, a csapat ügyeletesnek meg közösen a törzsszakasszal egy fél literes páleszre.

Széna volt épp, ő újabban elég ritkán ad ilyen szolgálatot, és nagyon ritkán marad józan közben. Mivel előre be lett neki lengetve a szesz, olyan határozottan utasította a kapuőrt, hogy engedje ki az IFA-t, mintha riadó lett volna.

Így este az ő teljes beleegyezésével indult a leszerelő buli. Nagy ovációval fogadtuk a visszaérkező teherautót, Biró Zoli vigyorgott már messziről a plató ponyvája alól, ő valahogy minden italszerző akcióban részt vesz. De vele volt Gulyás Gyula, meg még néhány törzsszakaszbeli leszerelő, és amint az IFA megállt, nagy dobozokat kezdtek leadogatni, tele félig rohadt zöldséggel.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezgettük őket
– Mi lenne? – somolygott mind – Dekoráció!

Ezek a marhák valami zöldséges pult mellől felszedték a kidobásra szánt zöldséget, és elhozták.
Rohad és büdös.
De dekorációnak tényleg jó.
Bekuckóztunk abba a körletbe, ahol Gulyás Gyuláék laktak, csapra vertünk a pálinkás üvegeket, és egy óra alatt alaposan bebasztunk mind.

Nem nagyon lehet ezt finomabban mondani, mert a simán csak részeg ember nem keni szét a rothadó céklát a földön, nem csinál a karalábé leveléből parókát magának, nem árul petrezselymet sisakból, és nem dugja a seggébe a répát, hogy aztán megszagoltassa a kopaszokkal.
Márpedig nem csak egy valaki tette mindezt, szórakoztatva a többieket, hanem mindenki ezt csinálta. És valahogy úgy terjedt, hogy "te mi a faszt csinálsz azzal a céklával? Össze fogod baszni a padlót" mondja valaki, miközben kiveszi a másik kezéből a rothadó zöldséget, és vigyorogva összebassza vele a falat.

Mindenki azonnal parókát akart, amint meglátta a másikon. "Te adjál már egyet, adjál már, mit sajnálod" mondatot ismételgetve tépkedték le egymásról a leveleket. Mígnem valaki elkezdett sisakból petrezselymet árulni, erre a többi is akart, hogy tőle vegyenek, Dedi meg néha közbevetette, hogy az kurvára mást jelent, az azt jelenti, hogy a nő várja, hogy felkérjék táncra. De lehurrogják, hogy hülye vagy, hol láttál már diszkóban csajt petrezselyemmel, vagy a faludba Dedi ez a szokás? A fiúk mivel mennek? Traktorral?

Dedi egy kicsit feszengett.

Még együtt nevetett, de már nem lehet tudni, hogy meddig. Azt senki nem akarja letesztelni.
Most tudtam meg, hogy Dedi pokoli erős.
De azért jó messze el lehetett menni vele, bírta a gyűrődést.

– Fel ne emlegesd a táncot, emlékszel múltkor is mi lett belőle? Akkor is a te ötleted volt! – mondta neki valamelyik.

– Az enyém? Csak megmondtam a nevét annak a táncnak, amit az oroszok táncolnak, mert semmit nem tudtok, civilizálatlan barbárok vagytok.

– Oké, de a végén mindenki a földön fetrengett!

– Az igaz, mindenki a földön fetrengett.

– Akkor meg ne emlegesd fel.

Persze két mondatonként ittunk, bőven túl voltam a kezdeti szalonspicces kellemes állapoton, már a kocsma dübörgött teljes kapacitással bennem.

És ekkor tolta le a gatyát magáról Gulyás Gyula.
Most nem akadt követő.
Nem csak azért, mert nem volt elég répa, hanem előbb meg kellett nézni mit csinál ez az állat, aztán meg valahogy ebből elég is volt ennyi.
Gyula bedugta a répát a seggébe, kiabálva, hogy olyan öreg már, hogy szarik mindenre, és miután kihúzta, végighordozta a fiatalabb korosztálynak, hogy szagolja meg.

– Na, ezt szagoljátok meg, ilyet szarok mindenre! Nem is volna szabad amúgy megszagolnotok, mert titeket nem illet meg, kopaszok.
Kergetni kezdte a körletben a fiatalabb korosztályt, és közben mélyen filozofálgatott.
– Erre vágytok mindannyian, hogy így szarhassatok mindenre! Csakhogy nektek még ki kell várni, mert tudjátok mi ez? Van fogalmatok mit szagolhattok most? Ez a szabadság illata!
Itt már szinte kiabált, megittasult a saját gondolataitól.
– A szabadság illata, kopaszok! Hálás lehet, akivel megszagoltatom!

Én nem voltam veszélyben, én is Mágus vagyok, én már tudom milyen a szabadság illata.
Kicsit félek, hogy tévedtem, és olyan lesz, amit most Gulyás mutogat, de ez a jövő, olyan öreg vagyok, hogy szarok rá.

Ekkor elindult az ajtó felé Molnár Csabi.
Néha szóltunk is egymáshoz, vihorásztunk, erre úgy dönt, hogy kimegy!
Minden előzetes konzultáció nélkül.
Láttam, hogy megindul, és mint egy cápa vetettem magam utána, de azért volt vagy kétméternyi előnye. Elhatároztam, hogy visszahozom.
Semmi logikus okom nem volt rá, csak hogy úgy szoktam meg a teret, hogy ő ott van.
Része a díszletnek, nekem úgy jó, ha ő a helyén van.
És gondoltam visszahozom magamnak. Eszembe se jutott, hogy esetleg vizelni megy, vagy aludni, vagy hányni.
Nem értem el, hiába rontottam ki a folyosóra, de láttam az alakját ott, ahogy megy valamerre.
Azt meg úgy szoktam meg, hogy ott meg annak a térnek a része, így visszaindultam a körletbe, azzal a határozott indokkal is, hogy innom kell egy korty pálinkát, mert még teljesen józan vagyok.
Mikor benyitottam, a körlet közepén állt Gulyás Gyula, felém grimaszolt, és közben nagy ívben hugyozott a helyiség belsejébe. Nekem az villant be, hogy a kurva anyját, hogy ez nem nekem jutott eszembe, ha én teszem ezt, az összehasonlíthatatlanul szimbolikusabb cselekedet lenne; az lenne, amivel feltehetném a koronát az itteni tevékenységemre.
Arra a projektre, hogy itt van, nézzétek, ennyire törtetek meg.
Csakhogy nem tudok más jelenlétében hugyozni, a piszoárt például utálom.
Szóval nem menne.
Irigylem Gulyás Gyulát.
Szénát viszont nem, mert megláttam az arcát amikor mögöttem belépett a körletbe.
Állt megrökönyödve, Gulyás neki is grimaszolt, miközben ugyanúgy hugyozott még.

– Állatok! – mondta Széna mély meggyőződéssel, majd rám nézett, bólintottam, átsuhant az arcán, hogy kétsége sincs, majd kilépett és elment.

Nem tudom, hogy megnyertem-e, egyáltalán indultam-e a táncversenyen, vagy volt-e táncverseny, mint múltkor, vagy volt-e bármi egyáltalán, csak arra emlékszem innentől, hogy valahol hányok.

17

1988. május 2. hétfő

Megint iszonyú másnaposan ébredtem, olyan volt, mintha kalapáccsal vernének szöget az agyamba, reggel épp csak felpillantottam, konstatáltam, hogy fáj, és húztam is magamra a takarót újra.


Nagyon jól jött, hogy nem osztottak be semmilyen munkára, semmilyen szolgálatba, mert így átaludtam a délelőttöt.

Amit újabban nagyon szeretek, az az alvás.
Mikor felébredek, mindig megállapítom, hogy megint sikerült négy órát eltöltenem a katonaidőmből úgy, hogy nem emlékszem rá.
Ez nagyon fontos.

Ennek az utolsó időszaknak a percei ólom lábakon járnak, elviselhetetlenül lassan.
És minél több időt töltök öntudatlanul, annál közelebb van a leszerelés, annál kevesebb ideig kell figyelem, hogy az idő gecizik velem, hogy minden pillanatot megjegyezhetően sokáig hagy érezni, mintha az lenne a célja, hogy tudatosítsa az összes szemvillanás elejét és végét, és hogy a közte lévő időszakot jól megfigyelhetővé, mélyen megtapasztalhatóvá tegye úgy, hogy ne legyen benne semmi megjegyezhető. Kongó üresség, tapintható és észvesztő unalom legyen benne:
a végtelen semmi maga.

Ezért jobb az alvás, mert olyankor ebből a mérhetetlenségében fájóan jól mérhető semmiből eltűnik egy adag, a galaktikus méretű semmikből összetapadó másodpercekből álló órákból eltüntet négyet, ötöt.

Erre jó a részegség is, mert a kényszerű ébrenlét szintén semmiből álló fényéveit teszi elviselhetővé, gyorsítja fel vagy törli ki.
De nem csak én alkalmazom ezt a módszert, hanem minden korosztály majdnem minden katonája mindig ezt teszi, a leszerelés előtti utolsó hetekben a többség alvások közt lerészegedik, részegség után alszik.
Ez az egyetlen menekülő út.

Én egyre ingerültebben fogadom az ébresztőt, egyre jobban gyűlölöm azt, aki belök a porondra, küzdeni az ürességgel, egyre morózusabb vagyok az ébredés utáni első egy-két órában, amikor hozzá kell szoktatnom a szervezetem, hogy egy kurva stopper lett, ami még a századmásodperceket is pontosan és hosszan mutatja.

A másnaposság szinte követeli az alvást, ezért is aludtam ma amennyit csak lehetett.
A kötelékre délután kótyagosan mentem ki.

Én már majdnem el is felejtettem, illetve olyan hosszan az élet részévé vált, hogy nem is éreztem, hogy büntetésben vagyok. Knízner hívta fél rá a figyelmem.
Ma járt le a ugyanis 14 nap laktanyafogság.
Bejelentette, hogy a mai nappal vége, de halmazati büntetésként május 10-ig bevonták a könyvem, nem mehetek haza.
Nézte rajtam a hatást, de csak egy unott ásítással tudtam reagálni.
Tizenhét nap múlva leszerelek, szarok rá! Tudom, hogyan csökkentsem a katonaidőm, nem kell ehhez haza mennem, kurva lassan telik, de tizenhét napot bárhogy kibírok.
Knízner hosszan vizslatott, majd kihangsúlyozta, hogy ma viszont az ő személyes közbenjárása okán mégis hazamehetek.
A kezével önkéntelenül nagyvonalú, megengedő mozdulatot tett, mint egy császár. Ebből nekem kiderült, hogy kegyet akart gyakorolni. De azzal nekem nem tud kegyet gyakorolni, hogy négy órára kienged.
Öttől kilencig.
Láttam az arcán, hogy valami reakciót várt, még az is be villant, hogy "Te jó ég, lehet, hogy köszönömöt."
Ennyire nem lehet kopasz még mindig!
Tudomásul vettem és mentem vissza a körletbe, folytatni az alvást. Szartam én arra, mi esne neki jól.
Öt után valamivel igen feldúltan jött be a körletbe, felállított, és mondta, hogy ott a könyvem, mehetek, kinn vár tíz perc múlva, én még csak annyit válaszoltam, hogy értettem, és az orra előtt vackolódtam vissza az ágyba.

– Dvorszky, maga most meg mit művel? – kérdezte meghökkenten.

– Fekszem. – válaszoltam nyeglén.

– A franc az ilyen hülyébe! – tört ki belőle és az ajtót bevágva távozott.

Megsértődött a szentem, hogy nem mozdultam, nem járultam elé kimenőben, nem tudott nérói mozdulattal inteni, hogy na, mehetek, nem tudott császárt játszani.

Aztán felbukkant benne a bosszúszomj, mert nem sokkal később visszajött és olyan kéjjel az arcán mondta, hogy tizedikéig sehova nem megyek, mintha azt várta volna, hogy na, most, most ettől beszarok és megtörök.

– Értettem – mondtam neki fekve, és visszafordultam a fal felé.

Másodika van, nyolc napot bárhogy kibírnék. Ha azt veszem figyelembe, hogy onnan már csak újabb nyolc nap van hátra és úgy távozom majd akkor, hogy soha vissza se nézek, innen nézve egészen röhejes az igyekezete.
Hülye szarjancsi.
Nincs már hatalmad felettem.

18

1988. május 1. vasárnap

14. nap laktanyafogság

Ma délelőtt voltam Ferihegy 1-n szolgálatban, Gyüre Zolival összeállva beszélgettünk egész idő alatt.
Peszkos Gyüre szintén korosztályom, valahogy kezd az idő minket, Mágusokat összerázni.
Azért Peszkos a beceneve, mert a körletben, ahol lakik, megőrjít mindenkit a gyermeteg piszokságaival. Mindenki által ismert és nagyon unt ötleteket valósított meg, jól szórakozott, pedig tényleg szinte sosem volt szórakoztató amit csinált, bár az a lelkesedés, amivel piszkoskodott, meg ahogy élvezte amikor jól sikerült, az az volt. Például fogkrémmel kente be a kilincset, vizet tett valakinek a sisakjába és úgy helyezte a szekrény tetejére, hogy mindenképpen kiboruljon, ha valaki kinyitja a szekrényajtót.
És azért Peszkos, nem pedig piszkos, mert Butykó Hori hívta mindig így, és a tájszólása nyomott hagyott a beceneven, később mindenki így használta.

Ciháztunk egész nap, de nem öncélú dolog volt ez, Gyüre egy Atlast akart szerezni.
Az Atlas létfontosságú.
Az Air France-ról lehet szerezni, és muszáj is, mert anélkül nem lehet leszerelni.

Mindig is nagyon értékesnek tartottunk, mert igazi nyugati magazin, durván 200 oldalban, színes képekkel, hirdetésekkel olyasmikről, amiről mi csak álmodunk, itthon nyoma sincs. Ha valaki szerzett és behozta a laktanyába, az összes körletet végigjárta, mindenki átlapozta.
Általunk nem ismert vagy csak legendákban hallott italok, mint például a Hennessy, szép ruhás nőkkel hirdetett parfümök, Arpege Lanvin, Léonard Tamargo, Guerlain, Armani, Caron, Cacharel, YvesSaintLaurent, azt se tudtuk, hogy kell ezeket kimondani. Cigaretták, órák, Dunhill-ből volt például mind a kettő, fényképezőgépek, rengeteg autóhirdetés, ami szinte felfoghatatlan volt, hogy új autót nem kiosztanak, nem éveket kell rá várni, hanem venni lehet. Mercedes, Renault 25, Saab 900.
Ilyesmik voltak benne, nyugati cuccok, nyugatiaknak.
És ezek majdnem mind csodaszámba mentek, hosszan időztünk egy-egy kép fölött, amit már tényleg nehezen hittünk.
Számítógép hajtja a varrógépet? Valami kerek fényes korongon van a zene? Ááá, hülyeség, mindent nem eszünk meg. Lehet, a rothadó nyugat lakossága elhiszi, de ilyen nincs. Viszont amiről mégis elhittük, hogy van, az el is varázsolt.
Aztán volt ebben a magazinban sok cikk képekkel, különböző országokról, és sokszor volt az az érzésem, hogy valamit elkúrtunk, hogy ilyen szürke szarban élünk.
Miért nincsenek csillogó, modern épületek a reptéren kívül, miért nincsenek antik, de működő szökőkútjaink amibe belemehetünk, mint a nyugatiak?
Miért nincsenek olyan modern villamosaink, mint a nyugat-németeknek?
Miért nincsenek havas hegyeink, mint a franciáknak?
Hol a faszban van a tengerünk és milyen érzés, hogy sós?
Miért nem eszünk rákot, és vajon mihez hasonlít az íze?
Miért nincsenek pálmafáink és úgy egyáltalán hová a picsába tűntek tőlünk a színek?

Nagyon sokszor kérdezgettük egymást ezekről, a képeket látva.
Mi a faszt védünk? Minek zárjuk le a határt? Ki az Isten akarni idejönni onnan, ahol ilyen az élet, mint ebben az újságban? Miért jönne ide, aki szerencséjére nem itt él?

A magazin olyan világot mutat, ami itt nincs, és amit egy kicsit az is birtokol, aki a magazint birtokolja.
A szabadságot jelenti, ezért összekapcsolódott a leszereléssel is.

A leszerelés előtt egy-két nappal ugyanis a leszerelő körbeviszi a magazint, és akivel igazán jóban volt, akire szívesen emlékszik majd vissza, azzal beleíratja a nevét, címét, mégpedig korosztálytól függetlenül, mert ugyan az öreg az öreg, a kopasz az kopasz, de aki jó gyerek, annál mindegy micsoda.
Én nem nagyon írtam kopaszként senkijébe, nem nagyon kedveltek az öregek, de én már most jó sok fiatalnak a nevét benne akarom látni majd az enyémben.

Gyürének most ebből a célból kell az újság, de közben eszembe jutott, hogy nekem is kellene, mert nemrég Anyuékkal hazavitettem, amit még tavaly szereztem. Meg Peszkos Gyüre olyan érvet is mondott, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Ma jelenik meg a májusi szám, és mivel ebben a hónapban szerelünk, legyen májusi az Atlas. Olyan magabiztossággal mondta, hogy ma lesz, mintha csak a közértbe kellene leugrani érte. És igaza lett, a mosolygós, csodaszép stewardess rögtön megértette, amikor az ajtónál pisszegtünk neki, hogy Atlasz, Atlasz, de csak egyet hozott, kellett mutogatni, hogy még egyet, majd enni-inni kértünk, és egy kicsit félre vonulva falatoztunk.
Az esti tervezett berúgáshoz gyűjtöttünk képzeletben italt, mert azt az oldalt böngésztük rögtön, ahol a gép italkínálata látszott. Igyekeztünk kimondani a lehetetlen nevű szeszeket.
Jókat nevettünk egymás kiejtésén.
A Cointreau teljesen kifogott rajtunk, de Drambuie, Pernod, Camus, Ruinart Champagne is lehetetlenül darabosan, ügyetlenül bukdácsolt elő a szánkból.
A stewardess is kinézett egyszer és tátott szájjal figyelt.

–  Na és ez mi, ezt hogy kell?

–  Beee fater.

–  Nem, nem kell így bégetni!

–  De te meg úgy mondod, mintha büfögnél. Így kell, figyeld, be efe átér.

–  Átér téged a derékszíj, de nem ez.

Ekkor hangosan kacagva jött le a lépcsőn a bájos légiutas kísérő, kezében egy kis dobozkával. Megállt az utolsó lépcsőfokon, hogy kicsit magasabb maradjon mint mi, odaintett maga mellé. Felnyitotta a papírdoboz tetejét, kivett belőle két kis üvegcsét.
Nekem is adott egyet és Gyürének is.

–  Henesszi. –  mondta.

Mintha vezényelt volna, az ujjával jelezte, hogy ismételjük meg, ez nekünk elsőre ment, ismertük is, aztán újabb üveget nyomott a kezünkbe, koántró, ezt is megismételtük neki, nem lehettünk ügyesek, mert jókat derült, gurgulázó neveléssel próbálta ő meg azt a kiejtést produkálni, amit tőlünk hallott, ezen meg mi nevettünk.

–  Bifíter! –  segített ki ennél a nehéz szónál, mi kicsit rájátszottunk, igen, igen bufútor!

–  Nem-nem! –  mondta kacagva –   Bifíter.
–  Tudjuk mi azt! – bólogatunk –  Béfútőr!
Áh, legyintett, majd még vagy négyféle italt a kezünkbe nyomott. Magyarázta mutogatással, hogy ne igyuk meg egyszerre, mert elfelejtjük, amit tanított. Egész jól megy a mutogatás, ebbe a tranzitőrségben beletanultam alaposan.

Persze nem ittuk meg egyszerre, hanem a gép takarásában módszeresen végigkóstoltuk kis kortyokban mindet, aztán szavazással eldöntöttük milyen sorrendben igyuk, és a legkevésbé finomtól haladva a legfinomabb felé, egymás után, szünetet nem hagyva beöntöttük a gallér mögé mind.

Hogy a Peszkos Gyüre milyen idétlen részegen!
Vihorászik, vicceket mesél, incselkedik a most érkezett szovjet gép személyzetével, pedig az nem könnyű, olyan öntudat van bennük, hogy csak nagyon ritkán mosolyodnak el, ehhez is Gyüre mérlegállása kellett, pedig igazán szépen nem is sikerült neki, többszöri próbálkozás, de még nekifutás után sem. Én nem vagyok ennyire idétlen részeg, én nem csinálok hülyét magamból, a mérlegállást csakis két lábbal a földön végzem, csak a felsőtestem döntöm előre, és nem nyújtom ki a karom teljesen, mondom is Gyürének, hogy szerintem törött szárnyú csirkére hasonlítok, de rám szól, hogy fékezzem magam, nem csirke vagyok, hanem Mágus. De aztán megbeszéljük röhögve, hogy viszont a Sasok így néznek ki, őket jól leutánoztam.

A röhögés után Gyüre felveti, hogy maradjunk kinn, szóljunk be a kutatóügyeletre, hogy nem megyünk be. Mivel jól szórakozom, nem nehéz rábeszélni, Gyüre pisszeg, hogy most kuss, és már veszi is elő a rádióját. Gitti az ügyeletes, őt nem lesz nehéz meggyőzni.

Főtörzs elvtárs, jelentem, a most érkezett Aeroflot gépen semmi rendkívül esemény nem volt, de jön egy újabb szovjet gép, és jelentem kötelességemnek érzem annak a gépnek a biztosítását is, így jelentem nem kérek váltást.

Nagy tanácstalanság a vonal másik végén, Gitti riadtan válaszol egy kis idő múlva, maradjon a helyén, visszaszólok milyen döntést hoztunk. Bontják a vonalat, Gyüre biccent, hogy Te jössz. Hívom a kutató ügyeletet, Dedi a korosztályunk kutatóügyeletes helyettes jelentkezik most be, mondom neki, hogy tökéletes őrszolgálati időjárás van, jók a látási viszonyok, olyan pozíciót vettem fel, hogy vétek lenne itt hagynom az állásaimat, most tudom nagyon hatékonyan védeni a hazát.
Halljuk, hogy Gitti a háttérben kérdezi, hogy mi az Isten lelte ezeket, de Dedi szól neki, hogy ne aggódjon, megoldja, majd nekem mondja, hogy várjak kicsit. Pár perc múlva csörög a rádióm, Dedi hangja hallatszik, Dvorszky, a főtörzs engedélyezte, hogy maradj, de egy kopaszt kirendel pluszban. Ugyanezzel felhívta Gyürét is.

Valóban kijött Zombori.
Mondja, hogy Dedi üzeni, hogy szétrúgja a seggünk, ha valami hülyeséget csinálunk, Gittit leszerelte valahogy, de hallotta a hangunkon, hogy be vagyunk rúgva, kurva ideges, de jobb, ha nem lát minket benn senki.
Ha meg valaki meglátna itt kinn, hogy összeálltunk, induljunk a kutügy felé, viselkedjünk, és mondjuk, hogy épp váltásból megyünk befelé.
De amúgy ma már ne is várjunk váltást.
Zombori eldarálta mindezt, és átment Beton 1-re, ami eredetileg Gyüre szolgálati helye.
Mi még eljátszottuk a Mammutokat meg a Berbeneket is, bár itt volt némi nézeteltérés köztünk, mert én busmannak képzeltem őket, Gyüre meg tuaregnek, de aztán megállapodtunk kompromisszumosan maori bennszülöttekben.

A laktanyába visszafelé az IFA rendesen felkavarta a gyomrom, ezért az esti berúgásban ímmel-ámmal tudtam részt venni, szigorúan csak az első hányásig.