135

1988. január 5.   kedd

Ma még mindig beteg a torkom, a doki szerint javult, várjuk meg a holnapot.

Hát várjuk, rajtam nem múlik, bármelyik holnapot megvárom, ha kell.

A többiek is javulgatnak ezért, rázza még őket a láz, ahogy nézem, rettenetesen fájnak az izületeik, mozogni nem nagyon tudnak, viszont a nyelvük lejjebb apadt, néha pillanatokra be tudják már húzni, de csak az alaposabb nyálazás érdekében, mert mindnek kicserepesedett már a szája, repedezett, sebes és láthatóan minden mozgatásra fáj nekik.

Azért lassan enni is tudnak, csak nagyon óvatosan, ezért mindegyiknek kicsit megpépesítettem a paprikás krumpliját, cserébe a hőmérőmet felfűtötték nekem a kívánt hőfokra mire az ápoló visszajött ellenőrizni.

Szóval lázam is van még.

136

1988. január 4.   hétfő

Ma olyan forrón ittam a teát a vizit előtt, ahogy csak tudtam, krákogtam is, és a doki csóválta is a fejét, hogy nagyon csúnya a torkom, mondtam is, hogy félek elkaptam a többiektől, bár még lila tintafolt sehol nem jelent meg a testemen.

A többiek tekintetében azt láttam, hogy szívesen csinálnának nekem, mondjuk a szemem alá.

A doki sem volt vicces kedvében, jelezte, hogy ha holnapra nem javul, akkor kivizsgálásra rendel.
Ez klassz, bár nem tudom, ha tényleg bajom lenne, nem lenne-e késő mindez az ötödik napon, hogy itt vagyok.

137

1988. január 3.   vasárnap

Ma is maradtam a gyengélkedőn, bár már határozottan jobban voltam, olyannyira, hogy megdézsmáltam a többiek kajáját, csak bólintással jelezték, hogy rendben. Nem tudnak úgysem enni. Rázza őket a láz, a nyelvük nem nagyon akar leapadni. Az egyik, egy pocakos szőke kölök nyomta ki nehezen a nyelve mellett, hogy milyen?

– Mi milyen? – kérdem, de már csak a szemével int a karja felé.
Ja, a tetkó.
Felgyűrtem a pizsama ujját és leírtam neki, amit láttam.
Nem volt szívderítő látvány. Mintha valami barnásvöröses-rózsaszínes duzzanatot mázgált volna valaki össze töltőtollból kiömlő tintával.
Megnyugtattam, hogy nem látszik tetoválásnak. Inkább olyan, mint egy összeszart, alvadt vérrel dekorált, aranyeres segglyuk.

– Ne zihálj annyira! – mondtam neki – A szemed is kezd hozzá hasonlítani. Mit kalimpálsz? Mit adjak? Enni?

De a feltartott középső ujjával jelezte, hogy nem éhes. Vagy hogy nem kér.

– Akkor ezt megeszem én, rendben? – böktem a kincstári fasírtra. A kérdésemet követő rángást bólintásnak vettem.
Közben úgy döntöttem, a többieket is tájékoztatom a szilveszteri beavatkozás eredményéről. Sajnáltam őket, gondoltam segítek, jobb ha addig tudják meg, míg itt vagyok, mert lelki támaszt tudok nyújtani.

A következőnek rögtön azzal, hogy látom a korosztályom és mondom is neki, hogy surranótársak vagyunk. Ezt onnan tudtam, hogy az volt a mellére karcolva, hogy "13".
Meg valami piszok a 3-as után. A saját életkora nem lehet, mert még én is 19 vagyok, pedig én nagyon fiatalon vonultam. A csajáé se, mert akkor nem itt feküdne, hanem börtönben. A kórterem száma se ez, a körlet számát meg hülyeség felvarrni. Én is kétszer költöztem az elmúlt hónapokban.
A kis piszokból azt gondoltam, hogy szám az, csak még nincs befejezve.
Ez a napok száma lesz.
De 13-nál a leszerelőknek több van, egyessel meg csak nekünk Mágusoknak kezdődik.
Mondtam is neki, hogy nagyon ügyes elképzelés, mert az utolsó számjegy biankó, ha akarja ma odaírom neki a 7-est filctollal, hogy 137, holnap meg a hatost aztán ötöst. Azon gondolkodjon el, hogyan folytassuk 129-től.

Majd a másik kettőt is megnéztem. A helyzetükhöz képest egész felvillanyozódtak, mert a kezükkel kalimpálva, egészen belevörösödve hörögtek.

Valami olyasmit, hogy tagadoggy, dagadoggy.

Mondtam is, hogy így nem tudok pontos diagnózist adni, ne ficánkoljanak, meg hogy amennyire látom, ők a nonfiguratív művek kedvelői, és hogy azt az alaktalan lila plecsnit simán el lehet adni majd pestises galambszarnak, vagy stilizált dögkút felülnézeti képének.

Aztán visszatagadoggytam a helyemre.

Szóval a kedélyállapotom is javult, hogy segíthettem és hogy barátkozni tudtam mégis, holott általában nem vagyok az a fajta.

138

1988. január 2.   szombat

Ma is gyenguszon vagyok, valami lehet velem, mert mindent kihányok, és ezt már a doki is betegségnek titulálta, itt tart pár napig megfigyelésen.
Nagyjából ennyi is történt, figyelnek.
Azt se nagyon, csak, hogy élek-e?
Ezt is csak délelőtt, meg este.
Meg a kímélő étrendet tartották megfelelő kezelésnek. Emlékszem a konyhára, meg az itteni kajákra és meghökkentem, hogy az egyszerű, kímélő ételek is milyen szarok, mennyivel jobb még az étel is Ferihegyen, mint itt.
A normál kaja messziről kifejezetten mosléknak tűnt.
Jól meg tudtam figyelni, mert a többiek azt kapták, de hozzá se nyúltak, amíg el nem vitték a szennyest, addig érintetlenül, a kis szekrényekre kitéve párologtak és hűltek.

Na hát és ja, a többiek.

Négyen fekszenek még a kórteremben.
Nem beszélgetünk.
Én nem nagyon akarok, ők meg nem tudnak.

Az ápolót kérdeztem meg délután, hogy mi történt velük, mert mindegyik mozdulatlanul fekszik, tátott szájjal, amiből extrém hosszan lóg ki a nyelvük. Nem is lóg igazából, hanem bedagadva meredezik ki, mintha mindegyik egy lila bébi delfint nyelne le épp egyben.

Kiderült, hogy valami barom egy koszos tűvel végigtetovált egy csomó embert, mindegyiknek feldagadt a nyelve, meg a szája, azért fuldokolnak itt mellettem a félbemaradt tetoválásaikkal. Be voltak rúgva, és az arc dicsekedett, hogy milyen fasza tetkókat tud csinálni, erre valaki jelentkezett rögtön, hogy na, akkor vele kezdje, neki csináljon, de ezzel divatot is teremtett. Csak valahogy a filmekből látott módszer, hogy a gyufa lángjától kormos tűt még leöntik egy kis Keverttel, valahogy nem vált be.

Nagyon fájhat a nyelvük, a torkuk, meg ahogy néztem, minden egyéb mozdulat.
És ahogy a kaját nézik, azt mutatja, hogy éhesek.

De a doki szerint jó nekik a normál kaja, nem kell ide pépes étel, ha ezt a zseniális tetoválós ötletet le lehetett nyomni a torkukon, akkor lemegy ott minden.

Nekem társaságnak pont megfeleltek, tudtam pihenni, nagy szaladgálás nem volt.

139

1988. január 1. péntek

Reggel azt hittem, szétmegy a fejem.
Csak beteg lettem.
Ezek szerint van némi látnoki képességem.
Remegő térdekkel támolyogtam ki a mosdóba.
Ekkor láttam, hogy sokan megbetegedtek.

Az ébresztőt sem erőltette senki, sőt azt hallottam, hogy az első századtól, az útlevélkezelőktől tegnap levezényelt, sorállományú csapat ügyeletes tisztet is valamelyik körletben ápolják. Gondolom nem nagyon nézte meg ezért ő sem, hogy vajon milyen okból törtünk össze jó néhány széket.
B. Kozma reggel szolgálatba ment, elképzelésem sincs, hogyan csinálta és milyen állapotban lehetett, amikor elment. Áldottam magam, amiért olyan pontos megérzésem volt tegnap, hogy meglátogattam a dokit. Fájt a fejem, hányingerem volt, kivert a víz, de egyúttal éreztem, hogy ki vagyok száradva. A mosdóban tört rám olyan szédülés, hogy a körlet felé, a folyosó egyik falától a másikig csapódtam, az alegység ügyeletes valamit mondani akart, de aztán ijedten állt félre, ahogy leolvasta a fejemről, hogy mindjárt hányok. Csak a kezével tudott a mosdó felé bökni, ebben benne volt, hogy miért nem oda megyek vissza, de erre nem tudtam volna választ adni.
Hacsak azt nem, hogy fekve szeretném.

Berobbantam a körletbe, lezuhantam az ágyamra és hangosan öklendezni kezdtem. Az alegység ügyeletes helyettese szaladt be egy vödörrel, amit azonnal igénybe vettem.

Nincs nagy gyakorlatom, de így nagyon kényelmes.

Ezt is jól csináltam, sokkal szarabb guggolni a WC kagyló előtt. Az AEGÜ helyettese kicsit türelmetlenkedett, mintha vezényeltem volna, mutattam neki fel sem emelve a fejem, hogy nyugi, még csinálom.

Aztán amikor ment volna ki a produktummal utána szóltam, hogy hozza majd vissza a vödröt, és hívjon orvost.
Ha az nem tud sietni, akkor papot.
Úgy éreztem, egyre szarabbul vagyok. Nyafogtam egész délelőtt, aztán tényleg valaki felhívta a dokit. Az azt mondta, hogy nincs az az Isten, hogy ma bejöjjön, de ha nagy a gáz, akkor vitessenek el Adyligetre, az ottani gyengélkedőre. Én üdvözöltem ezt az ötletet, és délután kettő körül kimenőbe öltözve terültem el a tiszti Latvia hátsó ülésén és reménykedtem, hogy ez a betegség kitart, mire oda érünk.


Emiatt nem kellett aggódnom, a kocsi úgy összerázott, hogy simán bizonyítani tudtam a köztudatban, hogy tényleg beteg vagyok, ugyanis az adyligeti kapuszolgálat előtt, a bódé mellé görnyedtem okádni, majd ugyanezt a bizonyítási eljárást folytattam a gyengusz előtt és fenn az orvos szobájában is, egy szemetesbe.

Az orvoson láttam, hogy messziről kiszagolja, mi a bajom, de, hogy azt érzi-e jobban, ami a saját szájából jön, vagy az én kipárolgásom, nem tudtam felmérni.
Illetve, ahogy nekem ugrott, hogy mennyire elege van, az arra engedett következtetni, hogy inkább a saját állapotát kérte rajtam számon. Kiabált, hogy mennyire unja a sok szimuláns másnapost meg az összes idiótát, de szerintem bennem látta, hogy emellett biztos, hogy beteg is vagyok.
Egy kopasz ápoló srácnak átadott, hogy vigyen valamelyik szobába, ne is lásson. Ez az én akaratommal is egyező végkifejlet, kérdeztem is az ápolót, hogy lehet-e, hogy holnap délig békén hagynak?
Ne aggódjak, vetette oda, itt aztán nem fognak meggyógyítani.

Majd szó nélkül faképnél hagyott a kopasz állatja, alig tudtam utána kiáltani, hogy kajánál azért ébresszen fel.

Na, egy ideig nyugtom van.
A gyomromban nincs semmi, a szédülés is elmúlni látszott, jöhet az alvás.
Amúgy ez az adyligeti gyengélkedő iszonyú hely, egy igazi hullaház!
Lelakott, kopott, régies, hideg, büdös és tényleg nem lehet erről elhinni, hogy itt bárki erőre kap.