Centi_30.jpg66

 

 

 

 

1988. március 14. hétfő

Ma ér véget az egészségügyi szabadságom, mai nappal lezárul a lógás korszaka.

Délelőtt magam mellé vettem a centit, meg azt a zacskót, amibe gyűjtöttem a szabadság alatt a levágott darabokat. Egyszer régen megígértem magamnak, és persze a centimnek is, hogy minden egyes elhullott darabját a reptéren helyezem örök nyugalomba, emiatt gyűjtögettem őket az eü szabi alatt is.
Most itt van előttem, és kicsit meg is hökkentett milyen sok darabka összegyűlt.

Minden darabka egy eltelt napot jelent, és ahogy kiszórtam magam elé a konyhaasztalra reggelizés közben, és szétteregettem, azt kellett megállapítanom, hogy sikeres voltam. Bár baromi szar volt a műtét utáni időszak, de megérte, nagyon sok napot ellógtam.

Elővettem a katonakönyvem is, és kinyitottam a körletelhagyásim. Csináltam gyorsan egy hevenyészett összesítést arról, hány napot is vettem el idén a katonaságból, hányat sikerült megúsznom.

Kétfelé bontottam a menekülési időszakot.
Az év eleve gyengélkedőn kezdődött, bár sikerült betegségnek eladnom, de heveny alkoholmérgezésem lehetett a szilveszteri éjszaka után, iszonyú erős másnapossággal. Nem sokkal utána valóban lázas betegség vert le a lábamról, meg egy barom, akinek a kutyája megtámadta Buksit.

Ez volt az első időszak, amivel elég sok napot megúsztam, de ezekbe nekem nem nagyon volt beleszólásom.


Aztán itt van a második időszak, amikor igyekeztem úgy intézni, hogy eltávolítsák a mandulámat, amit aztán végül ki is vettek. Ezt elintézendő elég sokat jártam ki a Honvéd Kórházba, először csak kivizsgálásokra, majd a műtét miatt, végül hosszú ideig itthon voltam, az azt követő gyógyulás érdekében.

Az első időszakban a gyengélkedőn kereken hét napot töltöttem, aztán a konkrét betegséggel még öt napot. Vagyis januárban tizenkét nap lógás! Már ez önmagában hihetetlen értékes, de aztán még négy alkalommal jártam kinn a mandulaműtétemmel összefüggő kivizsgálásokon és leletekért. Ezek olyan napok voltak, amikor már nem tettek szolgálatba, vagyis ezeket is teljes egészében elsumákoltam.

Majd hat napot töltöttem a kórházban a műtét miatt, és utána összesen huszonegy nap egészségügyi szabadságot kaptam.

Ez telik le ma.

Tehát a második időszakban, amit én magam intéztem magamnak, mindennel együtt 31, azaz 31 napra kicsúsztam a tisztek kezei közül.
31 napig mentesültem a szolgálat alól.
31 napig nem voltam katona.
31 napot, vagyis hihetetlenül sok időt ellógtam.

harold-lloyd-safety-last-clock1.jpg

Most úgy éreztem, rettentő jól csináltam, minden megérte, még a fájdalmak is, hogy ennyivel csökkentettem a katonaidőm.

31 nap.
Ránéztem a centire, alig valamivel több, mint a duplája van hátra.

Mindjárt vége.

Röhögve kibírom.
Aztán ránéztem a katonaruhára, és eszembe jutott, hogy ma már a laktanyában alszom, revideáltam az álláspontom.

Nem röhögve.

De kibírom.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg76

 

 

 

 

1988. március 4. péntek


Tegnap végül bejöttem a laktanyába, ma reggel mentem is a dokihoz, mondtam, hogy jövő héten még varratszedésre is kell mennem, meg hogy egy varratcsomót már lenyeltem, ő belenézett gyorsan a torkomba és mondta, hogy meg tíz nap eü. szabit ír ki.

Valahogy erre számítottam.
Most semmit nem kellett eljátszanom ahhoz, hogy látsszon, még nem vagyok szolgálatképes.

Mondtam suttogva az alegység ügyeletesnek, hogy megyek ki öttől, hívja a dokit és papírozzák le.

Aztán bekushadtam a körletbe. Alex készülődik éjszakás szolgálatra, velem heverészik.

– Ez valami népszokás lett, hogy kocsikkal száguldozunk. – mondja elgondolkodva. Ezt a mondatot nem teljesen értettem.
Felkönyököltem.
– Ja igen, Molnár Csabi mesélte, hogy múltkor Nagy Feróval elkötöttetek egy ZIL-t. Azóta mindkettőjükkel kipróbáltam már. – dicsekszik el Alex – Baszki az kurva nagy érzés, hogy farol a nagy dög, mi meg ketten, amíg a harmadik kormányoz, húzzuk a kézifék hülyén kitalált, elcseszett állású karját! Tényleg, nem is tudom, ki találta ki, hogy majdnem teljesen függőlegesen jön ki a padlóból a vezető mellett? Arra semmilyen módon fentről erőt gyakorolni nem lehet. Farolásnál nyilván kellünk ketten. De kibaszott jó.

– Az! – ugrom fel és sugárzó arccal darálom suttogva. – Az olyan, mintha egy hatalmas szörny idegrendszerében te lennél az a neuron, amelyik megmondja, mit csináljon, de az nem akarja, és neked, egy szem apró neuronnak át kell venned az irányítást az egész galaxisnyi idegrendszer felett.

Alex felült és rám nézett.

– Ja, röviden mondva: vezeted. – mondja nevetve.

Leeresztettem kicsit.

– Hát ja, igen, röviden: vezetem.

– Egyébként pont ilyen érzés – nyugtat meg – , mert itt benn sokan rákaptak. Már mindenféle járgányokat elkötnek éjszakánként.

Elmondta, hogy Matyiról meg egy nagyon hallgatag, zömök, makulátlanul jóindulatú, korosztályombeli srácról, Kiss Attiláról az egész század tudja, hogy kocsit vezettek. Még a tisztek is.

– Azt meg, hogy a faszba? – ugrottam fel.

– Hát, hogy megbuktak éjjel. Illetve ez nem pontos, mert nem rajtakapták őket, hanem megtörték a kocsit. Egy Zsigulit. De nem is akárhogy. Rodeóztak, csúszkáltak a jeges, havas betonon és valamit valamelyikük elnézett. Nagy sebességgel lecsúsztak a betonról, de a beton szélén végig futó majd harminc centi széles és mély vízelvezető árok megfogta őket, illetve csak a motorját, mert az olajteknő megakadt, kiszakadt az egész motor a helyéről, aztán bezuhant az árokba, míg a kaszni továbbrepült.
lada.jpg– Úúú... baszd meg – mondom –, azt nem nagyon lehet letagadni.

– Azt nem nagyon.

– És melyikük vezetett?

– Hát azt nem tudni, ők nem mondanak most erről senkinek semmit, a tisztek se biztos, hogy tudják.

– Nem sérültek meg? – kérdem, mert emlékszem, hogy Matyi egyszer már borult kocsival itt benn.

– Nem, egy kicsit továbbszánkáztak és ennyi. Szerencséjükre nem ittak. Ha csak simán hülyék, az enyhébb. Mindenesetre nagyon nagy sebesség kell ahhoz, hogy egy Zsiguli motor kiszakadjon. Rossz állapotban sincsenek ezek, szinte mind 8 év alatti.

– Durva.

Aztán Alex nemsokára szolgálatba ment, én meg kérdezgettem az éjszakás szolgálatból ébredező Petró Dezsőt, hogy mit tud, de semmit nem tud, mert ez ma éjjel volt. De más már nem jött be, meg úgy éreztem kicsit megerőltettem a torkom, így aludni próbáltam míg meg nem jött a könyvem, lévén a doki és az alegységügyeletes  végül csak lepapírozta.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg81

 

 

Szolgálati közlemény:
Ma két poszt jelenik meg, a február 28 és a 29, mert 1988 egy kurva szökőév volt, és emiatt egy nappal többet voltam katona.

 

1988. február 28. vasárnap


Ma meglátogatott Ketya.
A szakácssuliban volt osztálytársam, aztán jó barátom míg be nem hívták, azóta csak egyszer láttam, mert ugye engem is behívtak.

A múlt héten szerelt, madarat lehet vele fogatni. Arra egyáltalán nem számított, hogy itthon talál, teljesen spontán jött a szüleimhez, hogy megüzenje nekem, hogy már szabad, keressem majd rögtön, ha én is leszereltem.

Egy kurva nagy örömujjongást suttogtam mikor megláttam, ő is teljesen meglepődött. Mint kiderült, ő az egész katonaideje alatt a KK-ban, a katonai kórházban, vagyis abban a Honvéd kórházban szolgált, ahol engem műtöttek.

Iszonyú régen találkoztunk, valamikor tavaly júniusban, vagyis nyolc hónapja.
Akkor épp 30 nap eü. szabin volt.

Hilfer lett, vagyis segítő, tulajdonképpen műtősfiú. A KK a gyógyult katonákat alkalmazta erre, mert Hilfer mindig kellett, és a gyógyult katonákat nem volt nehéz rávenni, hogy maradjanak inkább ott, minthogy visszamenjenek a laktanyájukba. Három hónap kórházi szolgálat után mindenki kapott 30 nap eü. szabadságot, és bár a három hónap alatt nem jöhettek ki a kórház területéről, még így is nagyon jó üzlet volt.
világbéke.jpgMi Ketyával akkor találkoztunk, amikor a három hónap után épp ezt a szabadságot töltötte, de azóta semmit nem tudtam róla. Sikerült visszamennie a kórházba, ami azzal járt, hogy a kerek 30 napot nem töltötte le, mert amint szóltak neki, hogy van üresedés, azonnal be kellett vonulnia.
Nagyon csókos állás volt ez, sokan pályáztak rá, csak a szerencsések mehettek vissza több körre, vagy akiket az ott dolgozó ápolók, orvosok nagyon megkedveltek.
Neki sikerült többször is bekerülni, így Lentibe, a laktanyába, ahová eredetileg tartozott, csak leszerelni ment vissza.
Olyannyira nem ismerte még a saját korosztálya se, hogy szinte senki nem szólt hozzá, fel se merült, hogy baszogassák, holott Lenti hírhedten genyó hely volt, hírhedten genyó alakokkal.
De ő mint valami kiskirály lépdelt be az egyik nap, másnap meg leszerelt.

– Miért nem próbálod meg te is? – szegezi nekem a kérdést.

– De mit? – kérdem.

– Hát hogy nem mész vissza. Menj be a KK-ba és jelentkezz Hilfernek!

Csillog a szemem, ez kurva jó ötlet, úgyis mennem kell majd varratkiszedésre, már, ha nem nyeltem le mind, akkor megkérdem.
Ketya, mint mondta, az általános sebészeten volt, ott állandóan kell ember, oda tud még nevet is adni, akit megkereshetek, ja és Brenyó is benn van szintén Hilferként, a bőrgyógyászaton, talán ő is tud segíteni.

Basszus, Brenyóval egy időben voltunk a kórházban?
És nem is találkoztunk?


Brenyó közös barátunk, vele kísértem el Ketyát a bevonulásakor a sportcsarnokba.

Hirtelen megérintett a civil élet szele, elérhető közelségben vannak a barátaim, az is lehet, hogy Ferihegyre nem is kell már többet visszamennem!
Micsoda hírek, micsoda nap, ennél szebb csak a világbéke első napja lehet!

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg86

 

 

 

 

1988. február 23. kedd


Reggel senki nem zavart, nem ébresztettek, de fel sem nagyon tudtam volna kelni, elég lázas voltam tényleg, valószínűleg nem nagyon tett jót, hogy hidegben utaztam majd két órát tegnap a laktanya felé. Tizenegy körül letámolyogtam a dokihoz, mutattam a papírt, belesett a torkomba, mondta, hogy pfüjj, micsoda kontár volt, aki széttrancsírozta a nyakamat belül, ezt is inkább neki kellett volna csinálnia.

– Milyen volt, fiatal? – kérdezte.
Fiatal, mondtam neki suttogva, inkább csak mozgattam a szám.
– Tudtam, tudtam! A mai orvosképzés szart se ér! Nekem még megtanították, hogy kell. De ezek! Förtelem, amit magával műveltek. Még egyszer hitetlenkedve belenézett a számba.

– Na menjen, adok két hét egészségügyi szabadságot, hátha túléli ezt a fertelmet.

Míg készülődtem, Alexszal beszélgettem, délutánra ment szolgálatba, heverészett az ágyán.
Meséltem neki, hogy milyen gyönyörű és kívánatos ápolónőt láttam a kórházban, ő meg belemerengett az útlevélkezelői emlékeibe.
Mesélte, hogy mikor odakerült kopaszként, az öregek meséltek a terminálos csajokról, hogy milyen szépek, kívánatosak ők is, de hogy emellett a legnagyobb adomány Istentől, hogy nem hordják úgy fenn az orrukat, mint a stewardessek vagy a földi utaskísérők, hanem szóba állnak a katonákkal. Ők a határőrség állományában vannak, az a feladatuk, hogy amikor az útlevélkezelő szkenneli az útlevelet, ők gyorsan megnézik az adatbázisban, hogy van-e valami vele kapcsolatban, kiutasítás, elfogatóparancs vagy valami egyéb, ami miatt nem lehet beengedni az országba.
mata.jpgÉn elhűlve hallgatom, sose hallottam róluk, de gondolom, nincs nagy dobra verve, ők aztán tényleg elég bizalmas munkát végeznek, sima kampósnak nem kötik az orrára ezeket. De egy útlevélkezelő vagy egy sorállományú kutató ügyeletes tiszt a közelükbe kerülhet.
A szolgálati helyiségük veszélyesen közel van mindkét reptéren az útlevélkezelők pihenőjéhez.
Mindegyik fiatal, csinos, jó kedélyű, igazi álom bemenni hozzájuk valami ürüggyel, és a legendárium még olyat is tartalmaz, hogy hosszabb, vagy akár a legrövidebb kapcsolat is elképzelhető egy rámenős, vagy csak simán jó dumás határőrnek.
Én ekkor kicsit szédülök, basszus van, aki a szolgálati ideje alatt csajozik? Ne már!
Akkor én miért csak álmodozhatok, meg csak messziről nézhetek csöcsöket, ha szerencsém van?

Azt mesélte, hogy ez azért leginkább az öregek privilégiuma lehetett, mert ők, koruknál fogva kicsit több idővel rendelkeztek szolgálat alatt és emiatt jobban ráértek kokettálni.
Aztán legyintett, hogy talán az lett volna jobb, ott megöregedni, de nem bánja, itt jobb társaságba került.
Mutogattam magamra vadul, de nevetett, hogy nem kell mindent rögtön magamra vennem.

Aztán felöltöztem és amint a sapkát a fejembe nyomtam, éreztem, hogy veri a halántékom a belső felét, éreztem, hogy kiver a víz, hogy vörös az arcom, lázam van, és pont ekkor futottam össze Knízner és Zádori kopasz hadnagyokkal.
Knízner kérdezte is, hogy hova-hova, de én meg sem nagyon álltam, mutattam a torkomra, hogy nem tudok társalogni, meg a lépcsőre, hogy itt ezen húzom ki a csíkot, és közöttük léptem az ügyeleteshez, aki már a kezében tartotta a könyvem.
Se nem tisztelegtem, se nem szóltam semmit, csak elindultam lefele.

Dehogy fogok itt nekik pukedlizni betegen.

A lépcsőfordulóból visszapillantottam és láttam, hogy tán ők is fogták milyen szarul voltam, és tán inkább fellélegeztek, hogy végre hazatakarodtam inkább.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg87

 

 

 

 

 

1988. február 22. hétfő


Reggel egy nagyobb vizitet tartottak a kórteremben, a szétroncsolt orrú srác még maradt, velem a vizsgálatok után közölte a főorvos, hogy haza engednek. Megnézték többen is a torkom, lázat mértek, és mindenki nagyon elégedetten konstatálta, hogy szépen gyógyulok.

Annyira persze nem, hogy szóban meg tudjam köszönni, mert ami az evésen kívül még nagyon fáj, az a beszéd. De az evéssel ellentétben, ezt ki tudtam teljesen iktatni.
Mindenesetre azt mondta a főorvos, hogy már csak a zárójelentést kell megvárnom és mehetek is. Persze a zárójelentés majd csak ebéd után lesz, de ugye nem sietek nagyon?

Dehogy sietek, sőt kicsit keveslem is ezt a pár napot, ilyen fájdalomért cserébe.
Fasza gyerek voltam, hogy ilyen ügyesen kijutottam a laktanyából, de az nem jó ötlet, hogy ebben az állapotban kerülök vissza a reptérre.
Akkor az egész nem tűnik olyan nagy dobásnak.
Inkább szopásnak hat.
De ha tudok beszélni, se biztos, hogy az osztályvezető főorvost meg tudom győzni, hogy maradnom kéne. Mérgesen feküdtem vissza az ágyba, alszom akkor, szarok mindenkire.

Jóval ebéd után kaptam meg a zárójelentést, meg azt az instrukciót, hogy a laktanyai orvoshoz menjek azonnal, ő kiír majd eü. szabira. A zárójelentésben benne is állt nagy betűkkel, hogy kímélő étrend, pihenés, és, hogy minimum két hét egészségügyi szabadság javasolt.

Két hét!
Minimum!
Na az igen, az már valami!
Az már megérte, mégis jól csináltam!

Este fél ötkor léptem ki a kórház kapuján, a laktanyába viszont már nagyon későn értem, a benti orvos már hazament, muszáj vagyok egy éjszakát itt benn tölteni.
Nem is baj, mert belázasodtam mire beértem.

Szadóhoz bementem, jelentettem neki mutogatással, hogy papírt kaptam, vinnem kell a dokihoz, átfutotta gyorsan, és elküldött pihenni, meg hogy holnap akkor azonnal menjek az orvoshoz, amint felébredtem.

Hamar lefeküdtem, tényleg lázas lettem, de előtte összefutottam Sípossal.

Borzalmasan rossz látvány volt, rázta a fejét, fénytelen, fakó tekintettel, mondhatnám tébolyultan a fásultságtól. Mélyre, a szemgödrei aljára húzódó szemmel nézett rám, megismert, de nem nagyon figyelt, én nem tudtam utána szólni, és kétséges volt, ha tudnék, hallaná-e, hall-e bármit a füle csöngésén kívül.

A körletben mesélték a többiek, hogy elhelyeztette magát Zalaegerszegre, arra hivatkozva, hogy a környékén lakik és neki jobb lenne ott.

Pár nappal ezelőtt kérvényezte, de a tisztikar már el is intézte, holott az ilyen kérésnek nem szokás eleget tenni.

Csak mert neki jobb lenne ott?
Közelebb lenne a szülőfalujához?
Ki nem szarja le?
Érdekel bárkit is vajon ilyesmi a határőrségen belül?
Ugyan már.
mandula.jpgÉn csak tudom, annyiszor hallottam már hogy a határőrség nem miattam jött létre és nem az én kényelmem hivatott szolgálni, hogy magam is elhittem.
Nem foglalkoznának ezzel a tisztek, ha nem lenne rém kényelmetlen, hogy náluk lett fogyatékos valaki. Ha ez kiderül mondjuk a nyilvánosság számára, akkor ne legyen a közelükben.
Ne az ő felelősségük legyen.
Tartozzon ez akkor már valami másik laktanyaparancsnokhoz, századparancsnokhoz. Meg valószínűleg, ahogy fogy el az értelem a srácból, az a tiszteket is frusztrálja, nyilván nem jó látni olyat, aki egy baleset folytán lett olyan tompa, nem születéstől fogva, mint ők.
Rossz lehet szembesülni a saját kapacitásunkkal úgy, hogy egy sérült elme produkál annyit.
De ez csak a körletbeli tagok feltételezése, bár erős a gyanúnk, hogy most nem tévedünk. Mindenesetre átvezényelték, holnap utazik.
Alex mesélte, hogy többen is el akartak tőle búcsúzni, de egykedvűen fogadta, már olyan fásult, hogy semmi nem dobja fel.

Egész éjszaka szarul voltam, lázam is lett és fájt a torkom is attól, hogy este erőltetni próbáltam és egy kicsit beszéltem én is a körlettársakkoz.