Centi_30.jpg149

 

 

 

 

 

December 22. Kedd


149 nap!!!!!

Leesett!!!!!!

centi4.jpg
Leesett az első nap, a centim pontosan 149 napot mutat, szolgálatba lépett!!
Minden korosztályombeli srácnak sugárzik az arca, egymás tenyerébe csapunk, ha találkozunk, eltűntek a sérelmek,a súrlódások, mindenki, minden olyan srác, akivel egyszerre vonultunk, és egyszerre szerelünk majd 149 nap múlva, végérvényesen és örökre a bajtársam lett. Ma minden MÁGUS az egymáshoz tartozás érzésében fürdött, olyan érzés ez, olyan öröm ez, ami alig fogható máshoz.

MÁGUS VAGYOK, CENTIM VAN ÉS BÁRKINEK AZONNAL MEG TUDOM MUTATNI, HOGY JÓL LÁSSA, MIKOR SZERELEK LE.

Este, az ágyamban fekve a mellemre fektettem a centim, a levágott darabot pedig sokáig forgattam az ujjaim közt. Majdnem sírva fakadtam attól a gondolattól, hogy napközben, miután levágtam, már-már épp a szemetesbe dobtam.
Akkor még nem látszott a jelentősége, csak amikor lendült a kezem, hasított belém a gondolat, hogy megint hűtlen vagyok, emiatt egyszerűen csak zsebre vágtam.
A hűtlenség érzése most rám tört nagy erőkkel újból, és egy hatalmas könnycseppel a szemem sarkában, zihálva ígértem meg magamnak és a mellemen fekvő centinek, hogy soha nem teszek ilyet, mindegyik elesett darabját hősi halottnak tekintem és ünnepélyes keretek közt, szolgálat teljesítése közben, a betonon helyezem örök nyugalomba. Repedésekbe, lépcsőkre, gépek futóművének belsejébe, vontatók fülkéjébe, rakterébe teszem majd, hogy évek múlva is előbukkanhasson az emlékem, az ő emléke, a ferihegyi szolgálatunk mementójaként.

Aztán órák múlva a párnám alá tettem őket, majd elmúlt az öröm feszültsége, ami néha egész testemben áramütésként futott végig, és a ki nem engedett sírás lassan belerángatott az álomba.

Centi_30.jpg242

 

 

 

 

Szeptember 20 Vasárnap

Olyan ajándékot kaptam, hogy nem is tudtam hová tenni. A tegnap délutáni szolgálatból ma csak éjszakába tettek. Vagyis tegnap este 10-től ma este 10-ig pihentem. Kerek huszonnégy órát. Nagyon fel tudja dobni az ember hangulatát, ha reggel a felismerhetetlenül távoli ködbe vesző messzeségig, estig pihenőt kap. Ilyen távot mi nem nagyon tudunk befogni, mert mi a Rövid Ugrást ismerjük, meg a legfeljebb tizenhat óra pihenőt. De 24 órában sosem gondolkodunk, mert sosem kell. Répával gyúrtunk is nagyot, egész megközelítem már a teljesítményét. Persze nem annyi súllyal, mint ő, de a sorozatait már végig tudom csinálni, le tudom követni. Este jókedvűen indultam szolgálatba, és Pofást vittem magammal, arra gondolva, hogy ő játékos kutya, vele jól elszórakozom majd. Éjszakára F2-re tettek.

Óránként kellett egy órára kimennünk. Éjféltől indultunk a második etapra. Hűvös, mozdulatlanságba dermedt éjszaka tespedt rajtunk, a hold csak egy kis tompa pincelámpa fényével engedte sejteni a tárgyakat, a külvilágot. Pofás sem volt elemében, de azért nem kedvetlenül baktatott mellettem, hanem csak amolyan kis üres egykedvűséggel.

Kitrappoltunk a beton mögé a fűbe. Nem is fű, inkább bozótos, annyira megerősödtek a növények a nyáron, meg a mostani esőktől. Megkerestem azt a szellőzőaknát, ami mindig elrejt az avatatlan szemektől. Szerettem ezt a helyet, sokszor húzódtam ide, ha nyugalmat kerestem.
Megfizethetetlen. Az a jellegzetessége, hogy előbb látom meg, aki felém közelít az épületek felől, de ő nem tudja, hogy állok vagy ülök, és mivel elé megyek sosem látja hol voltam pontosan, mert maga a hely már pár méterről is észrevehetetlen.

Az a gyanúm, hogy ezt a helyet csak a kutyások ismerik, de mi egymás közt sem beszélünk róla. Kultikus hely, ha elefántok lennénk, ide jönnénk meghalni. Persze lehet, hogy ferihegyi FEP kiválasztott népének, vagyis nekünk kutyásoknak a bölcs Mamutjai ide járnak. Meg a fejedelmi Sasok is, és persze a harcos berber törzsek testvérnépe, a Berbenek is. És természetesen ide temetkeznek, azok, akik hiedelmeken felül állnak, akik érzik is és adják is az erejét ennek a helynek: a Mágusok.

De ha csak én ismerem, akkor Merlin vagyok, a mágusok mágusa!

Ide ültünk Pofással. Nem csináltunk semmit, bámészkodtam, próbáltam a hold fénye által kioltott csillagok pozícióit kitalálni, Pofás meg feküdt mellettem és ugyanezt tette a fűvel.
Bámult bele.
Nyugalom és béke vett körbe.
Csend nyomta a dobhártyánk, bár ez sokáig nem tűnt fel. Bambultam hosszan, gondolat nélkül a semmibe.

Arra lettem figyelmes, hogy Pofás sem mozdul.
Semmije.
Még a szeme is megmerevedett.
Nem értettem, miért vált szoborrá, amikor fájni kezdett, feszíteni kezdte a fülem a csönd. Pofásnak is szokatlan lehetett, mert hirtelen megrázta a fejét és talpra ugrott.
Ettől megijedtem.
Nem a mozdulattól, mert az még erőt is adna, ugyanis tudom, hogy mindent előbb észrevesz, mint én. Ezért én biztonságban éreztem magam mindig. Amúgy nem mernék itt ülni, feküdni a semmi közepén.
A kutya miatt tehetem meg.
És amikor jön valaki, azt pontosan tudom, és mindig látom azt is, hogy tiszt vagy sorállomány közeleg. Ilyenkor minden kutya úgy jelez, hogy megnézi ki háborgatja a territóriumát. Ahogy a gazda figyeli a birtoka szélén csellengőket.

De most Pofás bizonytalan volt.
Aprókat rándult a szeme, a két füle, és úgy szívta az orrán a szagokkal teli levegőt, hogy a száját mereven összezárta, mintha azt akarta volna, hogy az elemzéshez a lehető legtöbb minta álljon rendelkezésre.
Mert nem tudja, vagy nem érti minek a szaga jutott el hozzá.
És bizonytalan, mert valami idegen.
Nem ismert.
Valami neki is új.
Ijesztő.
Mert Pofás félt. Jól láthatóan meg volt ijedve.

Na ettől beszartam.

Körberántottam a tekintetem, de csak a pázsit homogén tengerét láttam, semmi mást. Minden csöndes, látszólag nyugalmas.
Ettől még jobban beszartam. Mi az, amitől ő fél és én meg még csak nem is látom?
Aztakurva!

Riadtan forogtam körbe, de semmit nem vettem észre, aztán azt hittem csak paranoiás vagyok, és figyelni kezdtem a kutyát. Bár ne tettem volna!
Lassan leengedte a fejét majdnem a földre, a hasa alá, a farkát besimította a mellkasáig, a lábait berogyasztva halk nyüszítéssel a betonakna szélei felé hátrált.
Mi a szart csináljak? Kövessem? Hátráljak én is? Vagy rohanjak és húzzam magam után? Olyan miatt, amit nem is látok? Azt sem tudom, mitől kell félnem.

Ekkor Pofással szemben kibukkant egy hatalmas fej a bokorból. Ha kutya az, egy kicsit megnyugszom.
Amennyiben ellenséges, Pofás mellé állok, és vállvetve harcolva kiűzzük innen. Ha esetleg vaddisznó, akkor iszonyú futást rendezve igyekeznénk menekülni.
De démonok elől nincs menekvés.

Ugyanis egy róka feje került a képbe. Ha csak simán róka, nincs baj.
Akkor is felmerülne, hogy miért nem fél, de megnyugtató lenne az erőfölényünk.
De ez akkora volt, mint Pofás.
Rám sem hederített, és mint aki felmérte, hogy a megfelelő hatása megvolt, belépett a porondra. Sietség és zavar nélkül. Hetyke, de inkább uralkodói tartással nézett le a kutya szűkölő pofájára. Toppantott egyet az első mancsával és majdhogynem bólintással konstatálta, hogy Pofás összerándul. Ahogy a macska játszik az egérrel, szabadon hagyja, hadd szaladjon, még dobbant is, hogy elijessze, de pontosan tudja, hogy nem hagyja menekülni. Pofás is érezte, hogy nem menekülhet, de már mozdulni sem mert.

Én megbabonázva álltam, átsuhant az ateista agyamon, hogy így jelenik meg Belzebúb, hatásosabb belépő nem kell. A hold már tisztán látni engedte, hogy a róka semmivel nem volt kisebb, mint Pofás. Hosszú farkát boaként maga mellé terítette, és a kutya félelmében gyönyörködött.

róka.jpgÉn eszméltem hamarabb. Lassan hátra nyúltam a fegyver felé, amit mi kutyások a hátunkon hordunk, de abban a pillanatban felkapta a fejét és a szemembe mélyesztette a tekintetét. A pofaszőrtől még szélesebbnek látszott az amúgy is hatalmas feje és két hideg, egymáshoz meglehetősen közel álló vágott mandulaszem pillantása szúrt át a homlokomon. De csak annyi időre, míg rosszallását kifejezte, aztán máris visszanézett Pofásra.
A rosszalkodó gyerekére szól így az ember, hang nélkül, nyomatékkal. Csak ránéz, és jelzi, hogy hagyd abba ezt azonnal.
És az abbamarad.

Az én kezem is megállt, még levegőt is lassabban vettem, nem mertem mozdulni. Aztán megunt minket, elegáns hátraarc után visszagyalogolt a bokrosba. A domb tetején kiemelkedett belőle, és utoljára még megnézett minket magának, majd elügetett. Pofás kiemelkedett, kidüllesztett mellkassal tett néhány kört ameddig a póráz engedte, de már átláttam rajta, csak a róka helyét ijesztgette. Ahogy lenyugodott, elindultam vissza a betonra közben az dobolt a fülemben, amit Csernobilról rebesgetnek.
Hogy ott bizony csúnya mennyiségű radioaktív anyag került a levegőbe.
És hogy jutott ide rendesen.
Majdnem másfél éve, tavaly áprilisban volt.
Hirosimánál is lehetett olvasni, hogy mutálódott rengeteg állat, torzult és meg is nőtt. Most ezután bizonyítva látom, hogy ez igaz lehet, ez az állat nem volt természetes. Ilyen a természetben magától nincs. És az a kisebb baj, ha a radioaktivitás miatt ilyen. Mert ha nem, akkor csakis a Sátán kreálhat ilyet.
De nem, abban nem hiszek.

Inkább atomkatasztrófa.

Viszont akkor az a sok nagyfejű, gigabarom tiszt és tiszthelyettes a laktanyában is tuti Csernobil miatt van.

Centi_30.jpg263

 

 

 

 

Augusztus 30 Vasárnap

Megint délutánra jöttem kampósnak F1-re.
Mészáros törzsőrmester a küti (kutató ügyeletes tiszt). Szintén elég normális, tulajdonképpen szinte mindenki normális, aki nem közvetlenül a laktanyánkban tiszt. Mintha kiválogatták volna nekünk a semmire sem alkalmas tiszteket, tiszteseket.

Mészárosnak az a szokása, hogy kávét főz, aztán eladja a kiskatonáknak. Azok, akik szeretik a kávét, azt mondják egész jót készít, és 10 forintért nem drága.
Nem tudom, sose kávéztam, se az ízét, se az árát nem tudom megítélni.

kávé.jpg

Viszont aki törzsvevő, azt ritkábban és rövidebb ideig küldi ki szolgálatba. Emiatt nem akartam rászokni, szóval ma teljesen váratlanul ért, hogy 2 órát álltam csak kinn.
Mondjuk valószínűleg nem miattam, hanem Prill Csabival van jóban és ma mi ketten voltunk a legöregebbek.

Csabi szintén Mágus, kávéból nagyfogyasztó, és nagy dumás, Mészáros szereti. Ő is csak 2 órára ment ki és gondolom a küti engem csak mellécsapott, mert ugyanakkor szerelünk. Az a két óra is úgy telt, hogy Csabival együtt mentünk ki az egymás melletti szolgálati helyre, és a határvonalon beszélgettünk. Érzem, hogy kezdek nagyon elkanászodni, nagyon félvállról veszem a dolgokat, az ilyen állapotom szokott drasztikusan véget érni.
Remélem nem így lesz, vagy előbb észhez térek. 

Centi_30.jpg422

 

 

Március 24. Kedd

 

Már egy ideje Robi délutánra oszt be, ha teheti. Télen szeret sokáig aludni, ezért kellett nekem korán kelni, most viszont jön a jó idő, az igazi tavasz, értékessé kezd válni a délután. Tehát én maradok estig mindig. Ma nagytakarítás van a konyhán.

Robi nyilván nem nagyon serénykedett, gondolom derogált neki, viszont engem azért meg akart szopatni, ment is az ultráért a raktárba, én meg kiabáltam, hogy tudom, hogy kell konyhát takarítani, ne merészelje szétszórni, húzzon fel inkább a körletbe, de nevetve haladt a konyha felé.

Benn Basával találkozott, aki tanúja volt a szóváltásunknak. Egy felmosófával a kezében állt benn.

– Ma én takarítok! – mondta kihívóan Robinak. Egyébként elvileg jóban voltak, de én KisMágus vagyok, tegnap Basa helyett voltam szolgálatban, értettem miért teszi. Meg ahogy észrevettem, Basának nem nagyon tetszett, ahogy Robi engem kezelt és némi feszültség kezdett köztük is kialakulni. A faszkalap egy öreg katonának nem rúghatta be az ultrát. Pedig látszott minden rezdülésén, hogy ez az egyetlen vágya. Még próbálkozott kicsit, Basa öreg vagy, itt a kopasz, miért te csinálnád? De Basa tántoríthatatlan volt.

– Ma én takarítok! – mondta újra.

Miközben Robi óvatosan letette a mosószert a földre, a feje felett Basa rám kacsintott. Szélesen visszamosolyogtam, és mivel láttam, hogy Robi végignézte ezt a jelenetet, vigyorogva biccentettem neki,  a fejemmel jelezve az irányt az ajtó felé.

Legnagyobb örömömre tajtékzani kezdett.

– Megszopatlak köcsög! Vért fogsz hugyozni! Holnap megnézem a konyhát és ha csak egy hajszálat találok…

Basa utána kiáltott – Mondtam, hogy ma én takarítok, tökéletes lesz, nem találsz benne hibát holnap, vagy ha igen, te csinálod meg!

Robi a kacagásomtól kísérve robogott ki.

– Na gyerünk kopasz, ne tátsd a szád! – pirított rám Basa kajánul és már repült is az ultrás zacskó. A fejem melletti falon csapódott szét.

Összeszorított szemmel szaladtam messzebb, kézzel tapogatózva.

– Kurva nénikéd, Basa! – prüszköltem felé. Ő már a vödrökbe engedte a vizet, vihorászva szaladt velük ki a mosogatóból, addigra elült az ultrapor és már-már öntötte volna fel, amikor kiértem a raktárból. Kicsit meglepett arcot vágott, ahogy szétcsattant az ő feje mellett is az ultrás zacsi. De arra még volt ereje, hogy az egyik vödör tartalmát az asztalok felett a képembe öntse.

ausztrália hab áradás2.jpg

Szitkozódtunk mindketten, tüsszögtünk, marta a torkunk az ultra, de szereztem egy vödröt én is és felváltva fröcsköltük egymást.

– Na jó, jó! Nyugi, elég! – csitítgattuk egymást mikor már tökéletesen eláztunk – kezdjünk neki!

Most habverő versenyt rendeztünk, a sikakefével akkora habot csináltunk, hogy alig látszottunk ki belőle. Én készítettem nagyobb habot, jól jött az adyligeti rutin.

Vihorászva kergetőztünk, nekem sikerült habsapkát kenni a fejére, ő szakállat akart mindenáron csinálni rám. A lámpatestekről is habos lé csöpögött. Mikor meguntuk percek alatt eltüntettük a nyomokat, levertük slaggal a habot, letöröltük, amit kellett.

– Nem kell nagyon – mondta Basa nevetve – Robi megcsinálja holnap, ha nem tetszik neki.

Az elképedt társak közt mentünk a körletbe csurom vizesen.

00021847.png

Basa eldicsekedett, hogy megszopatott, de mikor elmeséltem, hogy hogy nézett ki az általam ráadott habsapkában, megint beígért egy alapos szopást.

– Basa baszki, milyen szopatás az, ahol az öreg katona vizesebb és többet sikál, mint a kopasz? De küzdelemnek nem volt rossz! – röhögtem.

– Ja, – válaszolta – küzdelemnek nem volt rossz.

Centi_30.jpg

451


 

 

Február 23. Hétfő

Ferihegyen minden leszerelő korosztálynak van neve. Ha jól tudom a honvédséghez félévente vonulnak és náluk három korosztály létezik, a kopasz, a gumi és az öreg. A határőrségnél negyedévente van vonulás, így a korosztályokat is másképp nevezik.

Itt mindenki hat hónapig kopasz, hat hónapig fiatal, három hónapig öregedő és három hónapig öreg.

A különböző időpontban vonulók mind gyűlölik egymást. Na nem komolyan, de az „egy vérből való”-ság mindent felülír, az egymást nem kedvelő emberek összetartanak másokkal szemben, csak azért mert együtt vonultak, együtt is szerelnek majd. Ez utóbbi a meghatározó, én májusi vagyok, májusi leszerelő, nem az számít, hogy novemberben vonultam. Van egy nagyon is érzékelhető véd-dac szövetség az azonos hónapban, de különböző évben leszerelők között is, vagyis a májusban most leszerelő öreg katonák engedékenyebbek, vagy egyenesen védelmükbe veszik a jövő májusban leszerelőket, tehát minket. Minden leszerelő korosztálynak van egy elnevezése, amit viselni jog és egyben megtiszteltetés, a jó hírnevét védeni, öregbíteni pedig kötelesség. Nagyon komoly viselkedésbeli vétség kell ahhoz, hogy az idősebb testvérkorosztály is megvonja a védelmét. Az lesz igazi kitaszított.

magus.jpgA májusban szerelők elnevezése a MÁGUS, az augusztusiaké a MAMUT, a novemberieké a BERBEN, a februáriak pedig a SAS-ok. Szövődhetnek barátságok, különböző korosztályok között, de Berbennek, Mamutnak lenni, az sokkal több volt. S mivel öreg Berben és Sas gyámságot vállalt a fiatal Berben és Sas fölött, életbevágó volt tudni, ki mikor szerel pontosan. Ezeknek az elnevezéseknek az eredete a homályba vész, senki nem tudja, de foggal-körömmel ragaszkodik hozzá és mindenki fontosnak, lényegesnek tartja tudni, tudatni, ő maga micsoda. Olyan ez mint a kísérlet a majmokkal, banánnal.

Basa Mágus, ez fiatal Mágus mivoltom okán egy leheletnyi védőhálót jelentett. Robi Berben, vele szemben nem is ártana némi védelem. Valahogy egyre inkább elhidegülünk egymástól. Az, hogy ismerem a suliból csak annyit tesz, pontosan tudom, hogy egy kis genyó. Ő is annak tart engem. Ez az ellenszenv később a beosztásban is meglátszott, mindig én keltem korán. Persze kopasz vagyok, de ő a barátságosságnak még a látszatára sem adott.

Jó, igaz, én sem.

Kicsi konyha, hárman vagyunk, isteni dolgunk lehetne, csak egy kicsit kooperatívabbnak kellene lennünk. Vagy csak közönyösnek, minimális tolerancia mellett. De nem. Nem ment.

Ha csak egy kicsit megengedőbb Robi hanglejtése, ha az egyértelmű utasítás után, megveregeti a vállam és hozzáteszi, hogy „rendben?”, akkor is utasításnak vettem volna, kérdés nélkül tettem volna amit kell, de tőle nehezen viseltem, hogy száraz hangon parancsokat oszt. Ezért lassanként elkezdtem beleszarni a dolgokba és egyre biztosabban alakult ki az ellenkezés. Az sem javított a helyzeten, hogy az első naptól kezdve tudták mindketten Basával, hogy el akarok kerülni a konyháról. Basa a vitathatatlan pöffeszkedése közepette figyelt arra, hogy mindig jó szándékkal felhívja a figyelmem, hogy ha netán mégis a konyhán maradok, olyan dolgom lesz majd, mint neki van. És milyen hülye az, aki ezt ne akarná? Az egész Népköztársaságban az összes fegyvernemet és sorállományú beosztást figyelembe véve ferihegyi FEP szakácsnak lenni az első tízben benne van. Semmit nem kell csinálni, még főzni sem, ami egy konyhán igen ritka helyzet. Rajta múlik, ki mennyit és milyet eszik, neki magának mindig a legjobb falatok jutnak, de mindig van valamennyi tartaléka, következésképp alkuképes terméke, emiatt a legjobb surranó, a legjobb zsávoly, a legjobb körlet, a legnyugodtabb pihenőidő az övé, sosem takaríttatják, sosem osztják be egyéb laktanyai feladatokra, még a hivatásos tisztek sem. Aranyélet.

Csakhogy én unom ezt.