Centi_30.jpg305

 

 

 

Július 19. Vasárnap

Újabb Ultra Rövid Ugrással az éjszakai szolgálatból délelőttös kutyakonyha szolgálat  következett.

Délután 5 nap szabadságra megyek!

A kutyakonyhán ma rendes voltam, kihoztam a kutyákat, nem mind, de a nagy részüket. Ellenőriztem, hogy minden bejárat zárva legyen, végignéztem a kerítést, nincs-e valahol kibontva. Beszéltem a lődörgő ÉPK-sokkal, hogy most ne nagyon mászkáljanak. Azután kiengedtem egyenként a kezelhetőket egy-egy negyedórára. Nem tudom, hogy a többiek ki szokták-e engedni őket, mindenesetre olyan szagokra éhesen szaladt a bokrosba mind, hogy látszott, az összes többi érzékszervüket kikapcsolták. Az orrukra összpontosítottak, a testük ék alakú lett, a csúcs az orr, a maradék testrész pedig csak egy szivacs, ami gyűjti és tárolja a szabadság illatát.
Nem raktam rájuk pórázt, közvetlenül a kennelből eresztettem szélnek mindet. Lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, jobb talán, ha nem szoktatjuk rá őket, hogy parancs nélkül kimehetnek, de mivel ma szabadságot kapok, szerettem volna adni is. A negyedóra úgy telt, hogy ők szaladgáltak, én meg sétálgattam a közelükben. Az idősebb kutyák, mind nagyon illedelmesen visszajöttek a hívószóra, csak Pofást, Luxot és Lucifert kellett kicsit hajkurásznom, hogy visszatereljem.

Aztán eljött a délután és 5-től végre katonaéletem első több napos szabadságra mehettem.

SZABADSÁG!!! Milyen fura ebben a jelentésében ez a rég ízlelt szó.

Ahogy hazaértem, átöltöztem és rohantam Edithez.  Most valahogy nem izzasztott a szokásos esti hőség, hanem kellemes tavaszias este tisztelgett nekünk. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk kocsival a Margitszigetre. Sétálgattunk a parkban, a Duna parton. És engem már megint a dugás gondolata feszített. Bármiről is beszéltünk, csak ez járt a fejemben, nem tudtam szabadulni.

Aztán miközben gyalogoltunk vissza a kocsihoz, szembe fordultam vele és valóban nem túl türelmesen, nem lassú, felcsigázó mozdulattal, hanem meglehetősen erélyesen kihúztam a blúzát a szoknyájából, benyúltam alá és ráfogtam a mellére. Néhány másodpercig hagyta, illetve inkább tűrte, azt hittem, most valahogy engedékenyebb lesz, de aztán letolta a kezem magáról. Nem akartam hagyni, összefeszültünk, de ennél nevetségesebb, szánalmasabb képet nem mutathat pasi, hogy körömszakadtáig markolja a nő mellét, miközben az teljes erejéből igyekszik szabadulni.

mell.jpg

Azt hiszem egyikünk sem akart kifordulni magából, én nem akartam mindenáron markolászni, ő meg talán nem akart ilyen elemi erővel védekezni, de a másik ellenállása odahajtotta a vadállatot. És az marcangolni kezdett minket, mi meg egymást. Egyre inkább dühített, hogy nem érti, nem tolakodni akarok, hanem neki is jót, nekem is jót. És minél erősebben akartam, hogy kevésbé védekezzen, annál inkább hadakozott, én meg annál vehemensebben támadtam. És ő minél inkább akarta, hogy kevésbé erősen nyúljak felé, annál vadabbul tusakodtam, ő meg annál makacsabbul hárított. Jó mókának is tűnhetett volna, de egy idő után csak hangtalan, küzdelemmé vált, és én letakart aggyal cselekedtem.

– Aú ez fájt! – kiáltása térített észhez.

Ez, amit csinálok, a színtiszta erőszak.

Néhány hete majd megőrültem érte, olyan szerelmes voltam, most meg szinte verekszem vele?
Nem akarja.
Láthatnád már régen. Ha akarná, nem kellene erőszakhoz folyamodni. Mire számítok, mi lesz, ha legyőztem? Rájön, hogy mégis akarja? Még ha mondaná is, hihető lenne? Tudnék fürdeni elégedetten olyan szeretetben, olyan testiségben, amit erővel kényszerítettem ki?

Dehogyis. Hova süllyedtem! Hova süllyedtünk!

De az agyam nem tisztult teljesen, nagyon dühös voltam, és Editre voltam dühös. Úgy éreztem, hogy ha nem kapom meg, akkor nem kell.

Állt velem szemben, vádló tekintettel tapogatta a karját, amit fájlalt.
Felpofoznám legszívesebben.
De már csak tehetetlenségemben. Ami hirtelen ugyanolyan erővel kezdte a dühömet felpiszkálni.
Tényleg lekeverjek neki egyet? Láthatóan most még ő haragszik. Ő? De milyen jogon?

9 hónapja nem enged közel magához.
És a pofontól megenyhül?
Nem fog.
Ha tudom, hogy nem fog, akkor az micsoda, ha szájon vágom?
Az bizony sima bosszú.

Nagyon jól jött, hogy igazából nem értettem Editet, mert gondolkodtam, legalábbis cikáztak bennem a felvillanó gondolatok. Ha nem így van, lehet, hogy tényleg felpofozom. Ha nincs bennem gondolat, csak indulat. De innen nézve, még ez az előbbi tusakodás is méltóságon aluli. Hogy várhatnám el, hogy szeressen, akit megaláztam, és hogy szerethetném magam, ha hagytam magam zsarnokká lenni?

Nem, ez szánalmas és méltatlan. De tehetetlen düh fortyogott bennem és nem talált kiutat.

– Menj a francba! – kiáltottam rá végül, de ez se segített, ugyanolyan szarul éreztem magam. Hirtelen a kocsihoz szaladtam, bevágtam magam és a margitszigeti szálloda parkolójából csikorgó kerekekkel robogtam ki.

Ennyi tellett.

Ezt találtam ki.

De amikor elsuhantam Edit törékeny alakja mellett és még egy kis ijedtséget is felfedeztem, ahogy hátrébb lépett a járdán, mintha az is megtörténhetne, hogy felszaladok és elgázolom, rettentően elszégyelltem magam. A gondolat, hogy olyan állapotban vagyok, hogy elképzelhetőnek gondolja ezt rólam, a tudatom legmélyére is besikított.

Dühödten léptem rá a fékre, hatalmas csikorgással álltam meg

Nem! Nem hagyhatom, hogy ösztön, érzés, bármi irányítson, ami nem én vagyok.
Soha többet.
Semmi rombolót nem akarok magamban, tőlem ne féljen, akit szeretek. El kell nyomnom minden ilyet magamban. Ha olyan érzés is áldozatul esik, ami jó és építő, kisebb baj, minthogy irányíthatatlan hús legyek.
Nem engedhetem szabadjára az ösztönnel kevert érzéseket.

A kormányra borulva mantráztam ezt, lihegve, mint valami hosszabb futás után. Vártam, hogy lassuljon a pulzusom, béküljön a lelkem, csituljon a vihar benn. Aztán kisandítottam az oldalablakon, a visszapillantóban láttam Editet, aki semmit nem értett, állt ugyanott, és a pulóverét a mellkasához szorítva sírdogált. Rükvercbe kapcsoltam és nagyon lassan, hogy meg ne ijedjen, mellé tolattam. Megálltam, néztünk egymásra, nem volt indulat bennünk, csak a szomorúság tartotta még magát. Kinyitottam az ajtót, ő szótlanul beszállt és hazáig a combomon pihentette a kezét. Nem bátorítottam és nem húzódtam el.

Hagytam.

Nyugodt, jó kedvű nem voltam, de már dühös sem. Talán keserű.

És nem volt mit mondanom.

Kiszálláskor a kényszeredett mosolyom sarkába csókolt, hagytam ezt is, majd válaszoltam, mikor az ablakon visszahajolva, bemutatta behajtott mutató ujját.

– Nincs harag! Becsszó?

– Nem, nincs harag. Becsszó.

Centi_30.jpg424

 

 

 

Március 22. Vasárnap

 

17-től szabadnapra mehettem ismét. A délelőttös szolgálat alatt volt egy kisebb fennakadás, Dinót valami városi fuvarra rendelték a dobozos UAZ-zal, emiatt az egyik kopasz sofőrt küldték el IFÁ-val a kajáért. Rosszul pakolták fel a platóra a reptéri konyhán azokat a nagy alumínium bödönöket, amiben az ételt hozták át hozzánk, és emiatt egy kanyarban összeborultak. Mikor ideértek és lenyitottuk a nagy deszkaajtót, akkor láttuk, hogy a csőtészta beborítja az egész platót, ázik a húslevesben és kis szigetekben felhalmozódva áll benne a sertéspörkölt.

vfd_max.jpgKét bödön tartalma volt menthető, de vészesen közelgett az ebéd ideje, a szolgálatba indulóknak enni kellett adni, de ez nem volt elég. Basa szabadnapon volt, Robi persze sehol és az az állat Koltay volt a csüti. A korosztályombeli sofőr, amúgy vagány, tuti, hogy ő vadult az IFÁ-val, de annyira beszart, hogy bár én is meg voltam ijedve, meg kellett ígérnem, hogy valamit kitalálok. Azt találtam, ki, hogy a balesetet tényként kezelem és inkább már a megoldással hívom fel a Koltayt.

Megnéztem, hogy a raktárban milyen hideg élelem van, lekvár, konzervek. Ebből mindig valamivel többet kapunk, meg Hortományi alhadnagy néha külön is rendel, hogy ha esetleg riadó van, akkor zökkenőmentes legyen a megnövekedett igény ellátása. Amikor valami baj volt mindig ehhez nyúltunk.

Azzal hívtam Koltayt, hogy a bödönök zárhatóságára ki kellene találni valamit, mert a lazán rátett fedő nem tartja meg a tartalmat, ha egy IFA platón csúszkálva kell elhozni. De ha már IFÁ-t küldünk, akkor biztosítani kellene a sofőr számára valami eszközt, amivel rögzíteni tudja ezeket a kör alakú vékony, magas edényeket.

Mert különben az történik, ami ma.

Hogy nincs ebéd.

Azonnal átjött, de már azzal fogadtam, mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy kérek engedélyt a szolgálatba menőknek kiosztani a megmaradt ételt, csökkentett adaggal, de kenyeret és lekvárt adnék nekik mellé. A pihenősöknek később lenne ebéd, addig a sofőrt vissza kéne küldeni és amilyen maradékot csak lehet, össze kellene gyűjtetni a reptéri konyhán. Minden adag mellé tudok löncshúst adni, és ha többféle kaját kapunk, akkor szakaszonként vezényeljék az alegység ügyeletesek enni a katonákat és akkor nem lesz baj abból, hogy nem egyformát kapnak. Az IFÁ-ra meg rendeljenek a platóra néhány embert, akik arra felügyelnek, hogy ne boruljanak ki a bödönök.

Koltaynak nagyon tetszett a dolog, még azt is elfelejtette megkérdezni a sofőrtől, hogy mi is történt valójában, mert azért az a bödön nem borul könnyen.

Leereszkedőn mondta neki, hogy fiam, maga szedjen össze néhány embert, aztán induljon máris, én addigra odaszólok, hogy mire van szükségünk.

Délután szabadnapot kaptam, és kihirdették a köteléken, hogy ma kisebb zavar volt az élelmezésben, de szerencsére Koltay zászlós évtizedes határőrizeti tapasztalata kihúzta a bajból a laktanyát.

Vivát Herr Koltay!

1_1.jpg