Centi_30.jpg241

 

 

 

300 napja vagyok katona!! Már csak 240!! Hurrá!

 

Szeptember 21 Hétfő

Ma 16 óra pihenőt kaptam, csak éjszaka kellett mennem újra. F2-n kutyás szolgálat megint.

Ma Parát hoztam magammal, mert róla azt feltételezem, hogy semmitől nem fél. Ha a tegnapi róka megjelenne, Parát nem ijesztené meg, Para előtt nem állhatna úgy meg.
Persze, ebből lesz balhé megint, mert a többiek egyöntetű véleménye, hogy Parát nem vihetem szolgálatba. Ma megint szóba hoztam, de Németh Gyuri határozottan megtiltotta, mondván múltkor is iszonyú nagy függelem sértést követtem el, nem mehettem volna be hozzá, nem vihettem volna önhatalmúlag szolgálatba. Kellett volna az engedélyük, és valaki, aki jelen van, ha baj van.

Az igaz, hogy azóta mióta Szögi úr augusztusban leszerelt senki más nem tudta felvinni csak Dollár Tibi, mivel ő már régóta gazdája. Így viszont jobban terheljük a többit, úgy gondoltam, nem ártana a régi rendet beállítani újra. De a többiek hiába próbálkoznak, Para senkit nem enged magához, és nehogy valaki utánam akarja csinálni, hogy bemegy pórázzal, mert tudom, hogy szétszedné.
Mondtam is nekik, de ezzel kivertem a biztosítékot - "nézd már a kopasz állatját, még azt hiszi ő mondja meg mit lehet, mit nem".
Vállat vontam, eljöttem szolgálatba és engem meg az nem érdekelt, mit szabad, mit nem, egyszerűen nem akartam, hogy féljek, nem akartam, hogy a kutya féljen, azt akartam, hogy a róka féljen, és takarodjon ki a reptérről.
Para ezt el tudná intézni.

valaki hiányzik.pngDe valaki nagyon elszúrta a váltást, mert eggyel kevesebb embert küldött fel. Nem is érti senki, hogy-hogy nem szúrt szemet az ügyeleteseknek. Ezért Mészáros őrmester betett engem is a kampós váltásba.

Nem kellett kutyával kimenni, amit részint bántam, mert el akartam volna intézni a rókát, részint nem bántam, mert azért nagyon nem akartam vele találkozni újra. Para egész éjjel aludt a Kutügy melletti kutyaházban, ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van miatta, mert én sem veszem le róla a szájkosarat, de abban aludni, feküdni láthatóan iszonyú kényelmetlen. Gyakorlatilag szolgálatra nem használtam ma, csak kihoztam meg a reggel hat órás váltás után  visszavittem a kennelbe. Lassan ment most az IFA a laktanya felé, később érkeztünk, ezért csak fél nyolc körül feküdtem le, kettőkor keltettek, hogy szabadnapra mehetek.

Miután felkeltem, a srácok megint kérdezgetni kezdtek, hogy mit képzelek, meg hogyan viselkedik velem Para, de mivel most szolgálatba volt Misike is, meg Németh Gyuri is, csak amolyan sorjás, darabos érdeklődés lett belőle, nem lebaszás. Mivel nekem is baszta a csőrömet megkérdeztem, Dollár Tibit, hogy ő hogy csinálta, hogyan férkőzött Para kegyeibe régen. Hogy hogyan, azt nem mondta soha korábban, és most is csak mosolygott, nem mondta el. De aztán mielőtt kiléptem volna a körletből a kimenő cuccomban, megveregette a vállam, és annyit mondott, hogy kopasz állat vagyok ugyan, de nőttem egy kicsit a szemében, mert Para soha nem fogadna el olyat, aki fél.

Tehát fasza gyerek vagyok! Lehet, hogy a többiek csak irigyek.
De legyenek csak.

Kis segítség a képhez itt.

Centi_30.jpg323

 

 

 

Július 1. Szerda

31 hét letelt, még 47.

 

Éjjel nem sokat törődtem a feladatommal. Kübli (HT vagyis hivatásos tiszt, őrmester) volt a kutatóügyeletes. Kirakott hátra az Öregbeton mögé, a 25-ösre.

Nincs ott semmi.

De úgy, ahogy írom.

Semmi.

Állok benne, nézek körbe, de minden annyira semmi, hogy kezdtem magam is semminek érezni.

Nem éreztem magam ennek még sohasem.

Semminek.

Mert, ha nem is gondoltam magamról sokat, éreztem annyi értéket, hogy ne gondoljam, hogy semmi lennék.

De hogy mégis semmi vagyok, az nem semmi.

Az valami.

Az úgy szorít.

Úgy feszít.

 

Úgy csavar meg teljesen, hogy üvölteni tudnál.

Homok vagy, ami pereg, fújja szét a szél és érzed és tudod, hogy nincs semmi belül, a homokvárszerű romtemplom belseje üres.

 

Körbenéztem.

Egy darab beton.

Öregecske, repedezett.

A repedésekben kis növénykék sziluettjei, árnyéka.

Sötét van.

Minden fény messze.

Az egyetlen dolog, ami a közelemben van, az egy ipari létra.

A rámpások, kerozinosok használják.

Az van itt.

Egy durván összehegesztett váz.

Fémek nagyjából rendezett halmaza.

Ez van nekem itt a világból?

Most komolyan?

Egy fémrács?

Egy ketrec?

Istenem, tényleg gúny van benned?

 

Vagy ez netán feladat?

Rejtvény?

Itt fogsz, ebben fogsz megjelenni?

Rajtam ne múljon, mutasd magad!

 

Hosszan fürkésztem a sérüléseit, a karcolásait, a katonatársaim apró betűs, belekarcolt üzeneteit, mindnek mély értelmet gondolva ízlelgettem, vajon melyiktől világosodom meg? Melyikben van Jézus, Krisna, Buddha, Isten?

Mondjuk itt  van ez az üzenet: „Terdik a gyalog.”

Na ez mi lehet?

Terdik egy név.

Ez nyilvánvaló.

Az általam felületesen átfutott teológiák, vallások isteneinek nevei közül egyre sem ismertem benne.

Akkor nyilván ennek nem tulajdonítunk jelentőséget. Tehát csak valami Itt szolgált katona, az ismeretlen katona neve.

Lényegtelen, csak egy sorszám. Egy azonosító.

Akár aktához.

Lényegtelen.

 

Akkor mi fontos?

Terdik határőr.

Vagy az volt.

Mindegy.

Lényegét tekintve határőr.

Ferihegyen.

Öreg.

Ő írta ki.

Ő karcolta be.

Dicsekszik, legalábbis felhívja magára a figyelmet.

Ha meg kopasz, akkor valakit gúnyol.

Oké, de hol van ebben Isten?

Első ránézésre nem tűnik úgy..

De akkor mi ez? Mélyebben lenne?

Terdik a gyalog.

Gyalog.

„a” gyalog.

Ez micsoda?

Ha büszkeség, akkor a nehéz körülmények közötti kitartás. A gyalog az megy, az vonul, az őrködik, harcol. Tehát kitart egy alantas, szinte állatias ösztönökkel ellátható tevékenységben.

Ha szitokszó, akkor a sakk korlátolt, bármely cél érdekében, mindig előrébb tologatható, problémák esetén arrébb, sréhen mozdítható bábuja jut eszembe.

A neve is rémisztően árulkodó.

Bábu.

Ebben lenne Isten?

Ez viccnek is rossz.

De akkor mi lehet?

Gyaloglás?

Megyek?

Út?

Hát persze: ÚT!

Nyilván!

Igen, út.

 

Én megyek rajta?

Nem, én tévelygek.

Akkor Ő!

Hát persze!

Ő jön.

Isten!

Istenem.

Jön.

Hadd jöjjön, kész vagyok.

Üssön meg.

Hasson.

Érezzem már, ahogy közeleg.

Tudjam, hogy majd biztosan magával visz.

Hadd öltözzem díszbe, hadd vigyem, amit szükségesnek gondolok. És tényleg csak azt vigyem, ami szükséges.

Ami én vagyok és amivel szívesen bemennék oda, ahova most bebocsátást nyerek. Se több, se kevesebb ne legyen nálam, csak ami kell.

Hogy most a Mennyországba készüljek. Utolsó út, úgy pakoljak.

 

Ezt szeretném érezni.

Hogy lássam, tudjam a dolgom:

Pakolj, állítsd össze az útravalót.

Minden legyen benne akit, amit, szeretsz.

Amiket azokban szeretsz, akiket és amiket szeretsz.

Készüljön a lista.

Bele mindent, ami jó.

Amiben kedved leled.

Amiben kedvüket lelik a családtagjaid. A barátaid.

Egyáltalán. Tegyél bele mindent, amit ebben a kurva világban értéknek tartasz.

Egyből nyilvánvaló mi hullik el.

A gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy.

Csak az igazi értékek maradnak.

És azok olyan tisztán, olyan könnyű csomagként, hogy erőlködés nélkül emelheted meg a kis utazótáskát, hogy könnyű legyen neked az út, és bizakodva nézz a jövőbe, eléred.

Eléred.

Elérted.

Amit akartál.

Kész vagy.

Mostantól Isten vezessen.

Isten világítson előtted, hogy tudd, mit tegyél.

 

De előtte mutassa magát, ne csak gondoljam, hogy létezik.

Hívjon magához, utaljon magára.

"Terdik a gyalog."

Megmutatkozott ebben Isten?

Faszt.

Csak jár az agyam, és csapongok.

 

De valami célja lehet, hogy így magamra hagyott, hogy ennyire nincs itt semmi. Csak az lehet, hogy most kell felfedeznem Őt.

A létrán lévő üzenetekben nincs, akkor hol rejtezhet?

Néztem az alakját.

A formáját.

A létrának.

Messzebbről is.

Talán a geometria.

Az nem, az közel van a számtanhoz, abban én hülye vagyok.

Isten nem szólhat ezen a nyelven.

Ha igen, akkor nem készült fel.

Nem jó aktát kapott. Nem az enyémet nézte meg.

Ez nem nekem szól.

Miért nem figyelsz?

Ugye nem így akarsz hozzám szólni?

Ugye nem ez volt „a” lehetőség?

Ha most nem látlak meg, akkor sose.

Így nem baszhatsz ki velem!

Annyira nem lehetsz hülye.


Nem, annyira szerintem, nem lehet hülye.

 

Akkor, mint műalkotás lehet jelentősége!

Hátrébb megyek, hunyorgok, nézem van-e irány, perspektíva, képkivágás, amiben megmutatkozik.

Amiben megjelenik az Isteni szemszög.

Jár az agyam, forog benn az információ, illesztgetem a tudásba, emlékbe, mindenbe, ami szembe jön, de nem látom.
Nem látok tisztán.

Egyszer olvastam egy mondást Daliról. Valakinek azt nyilatkozta, hogy aki nem képes egy hatalmas fehér, hosszú sörényű kecses lovat elképzelni vágtatni egy paradicsomon, az egyszerűen hülye.

Meregettem a szemem, de igazából nem lovat, hanem csak egy marhát láttam, aki bámul egy korhadt fémkeretet.

Bosch_Hieronymus-Triptych_of_Garden_of_Earthly_Delights_right_wing_detail-ca._1500.jpg

Meguntam, úgy gondoltam, hasznosítom.

Nincs itt Isten. Sose volt.

Lenyomogattam a létra rögzítő talpait, hogy ne guruljon el, ráakasztottam a fegyverem és leültem. Hátamat az egyik vastagabb oszlopának döntöttem.

Ezzel megbuknék.

Ilyet nem szabad.

Leülni.

Nem szabad leülni.

Normális dolog ez?

A leülés az olyan természetes kényszer, ami nem lehet szabályozás tárgya.

Ülök.

Kapjátok be.

 

Na most, hogy újra egyedül vagyok, körbenézek.

Tényleg semmi nincs.

Csak a kietlenség.

Viszont akkor az a legjobb, ha az ember szintén semmi. Akkor részévé kell válni. Akkor el kell engedni mindent, mindent ami jó ebben a kurva világban.

 Az értékeket, a legfőbb értékeket is.

Csak arra kell figyelni, hogy ne kapjon teret a gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy. Azt is elengedni.

Akkor nyugi van.

Edit?

Ugyan már!

Nyugi van.

 

Bár nem egészen, mert egy lámpa pont megvilágít.

Ha Kübli kimegy a kutügy elé, akár meg is láthat, nem jó ez így.

Kimegyek innen, messzire.

 

Ezzel a lendülettel kigyalogoltam a beton szélére, hátra, a legmesszebb mindentől, bele a fűbe és lefeküdtem. Ki lettem ide rakva, egyben négy órára.

Azt kell itt eltöltenem.

A szolgálati idő vége felé visszaballagtam, rádiót cseréltem a váltásommal és bebaktattam a kutügyre.

 

Kübli tárt karokkal fogadott.

Tudom-e, hogy nem szabad leülni?

A fegyvert hogy jutott az eszembe letenni? Felakasztani.

És hogy hagyhattam el a szolgálati helyemet?

Milyen érzés ennek tudatában órákat feküdni hátul?

 

Én nem tudtam, hogy honnan kezdjem mesélni.

Istentől?

Nem meredek ezzel kezdeni?

Editről?

Bbrruhhahha….

Na nem, nem mondok én semmit.

 

Akkor viszont vegyem tudomásul, hogy beírt kihallgatásra!

Tudomásul veszem. Ez könnyen megy.

 

Reggel ahogy beérkeztem a szolgálat után a laktanyába, már hívatnak is a Szadó őrnagyék.

Kihallgatás.

A benti tisztek csinálják, hozzájuk írnak be kihallgatásra a Kübli félék.

Ez igazából a tárgyalás. Ahol megvitatjátok az esetet. Illetve nem vita, neked csak védekezned lehet.

De azt erősen kell, mert az az előfeltételezés, hogy nem véletlen vagy itt.

Valamilyen büntetésre rászolgáltál.

És gyanakodnak.

Meg vizslatnak.

Közben kérdezgetnek.

Mérlegelnek és döntenek.

Majd kinyilatkoztatnak.

Ha megtudtad a szándékaikat, mehetsz, ródd le persze a tiszteletedet vigyázzállásban, és menj a büntetés tudatával vagy a büntetlenség örömével.

Ma azzal zárult, hogy majd még megfontolják mi legyen velem. Leülni nem szabad szolgálat közben. Kübli rendes volt, mert ezek szerint azt nem jelentette, hogy leraktam a fegyverem, csak hogy leültem.

Fél nyolckor feküdtem végül le, 11:40-kor ébresztenek.

Hogy, hogy nem, délutános szolgálatra megyek a hova is? Hát persze, hogy a Ferihegy 1-re.

A negyedik Rövid Ugrásom.

És igen, ciháztam.

Bakonyi (sorállományú Berben tizedes geci) látott meg.

Mindenki csinálja, tudja jól. Ez amolyan járandóság.

Mit hisztizik ezen?

Pedig hisztizett, felnyomott a Bensénél (HT, Hivatásos tiszt, őrmester).

Ő a kutató ügyeletes tiszt.

Aki megígérte, hogy beír kihallgatásra.

16 órán belül ez a második. Nem lesz ez így jó.

Centi_30.jpg354

 

 

 

Május 31. Vasárnap

Dollár Tibivel voltam ma Ferihegy 1-en délelőtt tanulószolgálatban. Azt kell megtanulnom, hova kell menni a kutyás járőrnek. Hát messze hátra a gépek parkolóhelyeinek betonja mögé. Minél távolabb. A feladat a határsértő, illetve a tiltott külföldre szökés bűntettet megvalósító állampolgár elfogása, ártalmatlanítása. A kutya nagy hatótávolságú elfogó vadász, elsősorban azt kell rá küldeni. Ha ez nem segít és egyre nagyobb a baj, akkor engedélyezett a fegyverhasználat. Bár hogy hogyan szed le valaki egy kutyával tusakodó határsértőt, azt nem tudom.

Azért a kutya érték.

Merem azt gondolni.

Jól lőttem a kiképzésen, de azért ezt nem ártana gyakorolni.

 

Szóval elméletben ez a feladat. Kisebb hibákkal, de ezt viszonylag gyorsan megtanulom. Ezért Dollár Tibi kegyesen megengedi, sőt erősen javasolja, hogy menjek ki nyugodtan egyedül, ő majd pihen benn, ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyem el a kutyát.

Elvittem.

Para. Ez a neve.

És tényleg.

Ha kihozzák a kennelből, állandóan szájkosárban van. Rendkívül kiszámíthatatlan. Viszont amikor rajta van a szájkosár, kezelhető. Illetve tudja a dolgát, feláll és eljön velem.

Csak Dollár Tibi és Szögi úr tudott a kegyeibe férkőzni. Őket nem támadja, nem harapja meg. De igazából Szögi úr a gazdája. És mivel csak ők tudnak bemenni hozzá a kennelbe, ők viszik mindig szolgálatba. Váltják egymást, így Para nagyon rövid pihenőkkel megy dolgozni újra és újra.

Csoda hogy Para?

A szájkosár rém kényelmetlen, nagy böhöm fémkeret, szerencsétlen állat egy percre nincs rácsozat nélkül, vagy benne van, vagy rajta. Hason fekszik, mikor mellé lépek. Van egy kis házikó a kutatóügyelethez építve, egy pici kutyaház. A kutya a mellmagasságban lévő ablak rácsához van kötve pórázon. Az álla a földön. Meg a szájkosár alja is. De a felső része Para homlokát nyomja. Nem is lát rendesen, összenyomja a szemeit.

Nagyon szívesen levenném róla.

para3.jpg

De csak eloldom, addigra talpon van és kimegyünk hátra. Amikor már senki nem hall, elkezdek hozzá beszélni. Folyamatosan. Ami eszembe jut azt kimondom, mindegy mi az és úgy teszem, hogy érezze, neki mondom. Nem nagyon reagál, legalábbis úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, amit csinálok, de ha egy-egy kisebb szünet után szólalok meg, hátrarántja a fülét. Nem úgy, mint valami zajra, mert azt hamar megismerem rajta, olyankor kisebb rezdülésekkel fordítja a hang irányába a fülét, de csak a másodperc törtrészéig áll meg, rögtön pásztázza is tovább a környéket. A füle folyamatosan monitoroz. És ebbe rándul bele egy-egy nagyobbat a mondanivalóm. Hátrahúzza a fülét és hosszabban fülel, aztán az egyikkel újra munkába áll, majd követi a másik is.

Amikor folyamatosan beszélek, azt nem reagálja le.

Ennek ellenére azt érzem, enyhül kicsit. Nagyon erős, magabiztos tartással mozog. Öt-hat éves lehet, duzzad benne az energia. De szépen csitítja, majdnem a nagymacskák lépteivel halad. Nem húz, nem marad le, de olyan öntudattal teszi, hogy tudnom kell, ő nem hozzám, hanem a helyes őrszolgálati menetsebességhez igazodik.

Nagyon tetszik.

A szeme világos, a tekintete jéghideg és ettől gyönyörű.

 

Rettentő büszke voltam, két órán keresztül járőröztünk együtt. Egészen messze, az Öregbeton végénél egy kis fém - a repülőgépek kerekének kiékelésére szolgáló - keretre le is ültem. Nem szabad, a járőrnek járőröznie kell. De közelebb akartam kerülni Parához. Óvatosan arrébb lökdöstem lábbal az éket, hogy a messzebb álló Malév gép eltakarjon, ráültem és magam elé irányítottam a kutyát. Nem ült le és nem nézett rám. Hosszan így maradtunk, én őt néztem, ő a környéket. De mindig mellettem el. Néha aprókat rántottam a pórázon. Csak toppantott ingerülten, de nem fordult felém. Addig cseszegettem finoman, míg végül megtette.

Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én is elkaptam és ő is. Viszont érdekelni kezdte ez a játék. Huzigáltam, összenéztünk, elkaptuk a tekintetünket. De egyre hosszabban egymáson felejtettük. Nem volt bennem félelem, benne meg nem volt ellenségesség. Olvastam, hogy nem szabad az idegen állatok szemébe nézni. Kihívásnak, ha nem egyenesen támadásnak élik meg. De akartam Parával kontaktot és az most nehezen volt elképzelhető, hogy nekem ront. Azt gondoltam, amíg bírja, csinálom.

Azt nem éreztem, hogy barátkozunk, ez csak annak szólt, hogy viseljük el egymást. Illetve ő engem. Legyen köztünk bajtársiasság, tartozzunk össze, amíg kinn vagyunk. Bár végül kicsit közelebb jött, hamar megunta és aztán nagyon határozottan kettőt arrébb lépett, és nyakával olyan mozdulatot tett, mintha kicsit meghúzná a maga után vonszolt pórázt. Csakhogy a pórázt nem húzta, nem vonszolta, ernyedten lógott köztünk. De ezzel tökéletesen lekommunikálta, hogy ideje menni.

Sajnáltam, mert az egyik térdem már kicsit hozzáért. Amikor elkötöttem még az ügyeletnél, megvakartam a tarkóját. Idegesen megrándult, és a füleivel elhessegette a kezem. Utána nem piszkáltam. Csak a pórázon keresztül érintkeztünk. Talán ezért is akartam vele kicsit erősebb kapcsolatot. A pórázzal ugyan jól kommunikáltunk, sosem feszült meg. Rajta látszott, hogy tudja, hogy nem tudom ráerőszakolni az akaratomat, én meg nem akartam hatalmi harcokba kezdeni. De valamivel többet igenis akartam. Nem jutottam ugyan sokáig, de mégis megelégedve ballagtam vissza vele a kutügyre, vagyis a kutatóügyeletre. Két órát voltunk kinn ketten, egész eredményesnek gondoltam, nem változott ugyan a helyzet, de a remény meg van.


 

Persze nagyon hamar kiderült, hogy nem tudok majd minden kutyába ennyi időt és energiát belefektetni, mert amikor a kennelbe vitte vissza Dollár Tibi Parát, Balga Gyuri elújságolta, hogy volt egy kis kupaktanács, ahol felmerült, hogy valami régi, idősebb őrkutyát kapok inkább, de végül úgy döntött a csapat, hogy marad az enyém az új kutya. Vele kell majd foglalkoznom. Megnéztem a kennelben, bemenni nem volt időm hozzá. Nagyon aranyos, tán 5-6 hónapos lehet, nyurga lábú keverék német juhásznak látszott.
Kicsit más lesz a feladatom vele, mint Parával.