Centi_30.jpg129

 

 

 

 

1988. január 11. hétfő

Herold ma úgy néz rám, mint a véres rongyra. Pedig nem hiheti komolyan, hogy én rá akartam beszélni a kopaszt az öngyilkosságra. Illetve, ha a gyerek nem érezte ki belőle a cinizmust, akkor tényleg rá kéne beszélnem.

Jó, lehet, hogy nem voltam vicces. De alapvetően a komoly dolgokat hülyéskedem el.

Itt van mindjárt a katonaság.
Komolyan vettem egy percig is?

Ugyan már.

Rossz vicc lehet ez legfeljebb, vagy inkább genyóság, de komoly semmiképp.

 

De nem sokat tűnődtem ezen, mentem inkább a dokihoz. Ő meg azt mondja, hogy nem nagyon látja most az okát annak, hogy elküldjön kivizsgálásra, egészségesnek látszom.

– Én? Nekem piros a torkom! Tessék megnézni. Azonnal.

– Piros, piros. – mondogatja. – De ettől majd elmúlik.

Ezzel az ölembe hajított egy doboz Algopirint, vagy Maripent vagy mittudoménmicsodát.

– Szedje. Leléphet.

Hát ez nem volt valami eredményes, mindegy, legalább ma még nem tettek semmilyen szolgálatba.

Aztán persze a folyosón pont összefutottam Szadó őrnaggyal, kérdezte is rögtön, hogy Dvorszky, maga volt már orvosnál?

De jól kiszagolta.

– Jelentem, igen.

– Mikor megy kivizsgálásra?

tisztikereszt.jpg– Jelentem, saját kérésemre, előtte még egy gyógyszeres kezeléssel megpróbáljuk leküzdeni, mert nem hiányozhatok a szolgálatból. Első a szolgálat!

Nézett rám nagy szemekkel, de nem röhögtem el, pedig Petró Dezső épp most suhant el mellettünk és nagyon tekergette ő is a nyakát.

Az őrnagy sokáig nem is pislogott, látszott, hogy most fogalmaz. Valami velőset, frappánsat.

–   Úgy?

– Jelentem, jövő héten kell csak kontrollra visszamennem, addig szerencsére szolgálatképes vagyok.

Kicsit megrázta a fejét, mint akinek toklász ment a fülébe. Nem vagyok én ilyen élkatona, ezt érzi ő is.
De valahogy nem állt össze a megfelelő reakció. Csak ennyi:

– Rendben, menjen.

Elváltunk és én reméltem, hogy ezek után nem jut eszébe, hogy nem is vagyok ma beosztva egyáltalán szolgálatba.

És ez úgy látszik bevált.
A mai napot megint megúsztam szolgálat nélkül.

 

 

Centi_30.jpg219

 

 

 

 

 

Október 13. Kedd

Hatodik nap laktanyafogság.

Senki nem sejti mit csináltunk tegnap, dagad a mellem, mindenkit szarjankónak érzek magam mellett. Úgy értünk vissza, hogy senki nem vette észre. Kiszöktünk és visszajöttünk úgy, hogy senki nem vette észre!

Hajnal öt körül értünk a laktanya közelébe, már halványan sejteni lehetett az ég alján megjelenő tengerkék fátyol megjelenéséből, hogy közel a napfelkelte, éreztük sietni kell. Kicseleztük az őrt, visszamásztunk a lyukon, és a szendergő Csüti (csapatügyeletes tiszt) és az emeleten az alegység ügyeletesek mellett elsompolyogtunk. Ha valaki megállított volna az épületben, az már nem gond, azt mondjuk, a klubszobában voltunk pornót nézni, vagy az ÉPK-sokhoz indultunk, mindegy. Koltay biztosan lehúz egy-két szabadnapról, de valószínűleg a képébe röhögtünk volna.

Császárok voltunk, sebezhetetlenek.

Ez rögtön a 7:20-as ébresztőnél megcáfolódott.
Kevés a két óra alvás egy droidnak is, hiába császár, hiába sebezhetetlen, de aztán erőre kaptunk, álmosan is úgy álltunk a sor elejére és toltuk arrébb az ott állókat a reggelinél, mintha börtönbeli nehézfiúk lennénk. Így is éreztük magunkat, én nem mertem volna amúgy magam előre pofátlankodni, Répa érezte erre feljogosítva magát, de neki senki nem mert beszólni, én meg ugye vele voltam.

Reggeli közben jött a hír, lövészetre megyünk aznap.
Nem emlékeztünk, hogy ezt tegnap bárki említette volna, lehet, hogy ki se merünk szökni, ha tudjuk. Azért arról nagyon ciki lemaradni, vagy olyan fáradtan menni, mint amilyenek most vagyunk. Az egész napból nem is sokat fogtunk, senki nem értette mi ez a hihetetlen jó hangulat, min tudunk folyamatosan röhögni Répával.
De tényleg, nem bírunk magunkkal.
Egész emberes mennyiségű lőszert kaptunk, tizenkettőt. Persze röhögtünk Répával ezen is, mondtuk is, amikor osztották, hogy sose lövünk annyit, amennyi lőszert amúgy szolgálatban kapunk? Annyira nem kell tudnunk fegyvert használni? Hogy tanuljam mire elég a szolgálatban kapott lőszer?

Miközben vártunk a sorunkra, a környezetünkben várakozókon élcelődtünk. Bárkit kifiguráztunk, a szemébe kritizáltuk, mi van Medve, a te bocsaid azok?, mutattam a Medve seggében lihegő holdudvarra.
– Ki az anyjuk? Fogadok Bakonyit dugod.

medve.jpg

Elememben éreztem magam, Répa miatt senki sem szólt vissza, és talán ő is azt gondolta, hogy együtt vagyunk igazán erősek.
Olyan átüthetetlen tömeg vagyunk, amit nem piszkál az ember, ha jót akar.
Nem is erősek, hanem elképzelhetetlenül magabiztosak. Nem mutattunk erőt, legalábbis annak nyers valójában. Csak azt éreztük, ezáltal éreztettük, hogy nincs ellenfelünk.
Senki nem ér a nyomunkba sem.

Az éjszakai szökés felmérhetetlen magasságokba emelt a többiek fölé. Nekem kellett ehhez Répa, neki nem kellettem volna én. Ő mindig magabiztos volt, de mivel általában egyedül érezte ugyanezt, most nagyon tetszett neki, hogy nem egy nyálas lakáj liheg mellette a kegyét keresve, hanem egy egyenrangú partnerrel teszi mindezt. Láttam, hogy elemében van, a fáradtságán is átsütött a felszabadult gyermeki pajkosság, úgy láttam, Répa most lett előfeltételezésektől mentes önmaga.

Persze én jóval többet engedtem meg magamnak, mint amúgy lehetett volna, de Répa jól szórakozott, sosem tolta előre magát, nem védett, nem biztatott, csak jól láthatóan állt mellettem. Én voltam a viccbeli nyuszika, aki mögött ott áll a bokorban a medve és ezért kekeckedik az erdő állataival. Például az igazi Medvével.

Mikor ránk került sor, hangos csatakiáltással vetettük magunkat a földre, Répa meg se várta a tűzparancsot, kiszórta a tárat egyszerre. Szilasi leállíttatta az egészet, magához parancsolt bennünket. De akárhogy kiabált, nem tudta azt a vigyort letörölni a képünkről, ami reggel óta hol kívül, hol belül cikázott a lelkünk körül.

lőkiképzés.jpg
Répa kapott újabb adag lőszert a fejmosás mellé, hogy ezzel már bánjon megfelelően, és visszaálltunk az alapállapotba. Vihorászva vetettük magunkat hasra újra, és egy kicsit odafigyelve “jót” lőttem, Répa pedig "kiválót".

Miután visszaértünk a laktanyába az alegység ügyeletes mindenkinek hangosan mondta a nevét, aki fél óra múlva éjszakai szolgálatba megy.
Persze én is, Ferihegy 1-re.

Két óra alvással éjszakába menni? Vagy nagyon meg fogom szegni a szabályzatot, vagy össze fog roppantani a kimerültség.
Nem kéne szolgálatba mennem.
A fáradt hősök ilyenkor már henyélnek.

Centi_30.jpg412

 

 

 

 

Április 3. Péntek

 

Kicsit korábban ébresztettek a szokásosnál, 3.30-kor. Azt se tudtam, hol vagyok, csak nagy sokára esett le, hogy az ügyeletes duruzsol fojtott hangon a fülembe, hogy lenn a konyhán kell lennem 5 perc múlva. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, de csak annyit mondott, hogy neki is csak este szóltak, hogy majd küldjön le, semmit nem tud. Csöndben másszak le és jöjjek ki, ne itt pofázzak, ahol a többiek alszanak.

Kezdett az a gyanúm keletkezni, hogy Nitró akar szopatni.

Vagy Robi.

Esetleg mindketten.

Basa kimenőn van, meg ő egyébként sem tenné.

Felkaptam a cuccaim és amikor húztam be az ajtót magam mögött és a folyosói lámpa fényében megpillantottam egy másodpercre Nitró párnán szétkenődött arcát, éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Visszaoldalogtam a szobába, megtámasztottam lábbal az egyik stokit és egy határozott mozdulattal az egyik szekrény felé rúgtam. Döngött, mint egy bádogdob, még az ablakok is beleremegtek.

– A picsába! Bocs srácok – mondtam emelt hangon –, ez a kurva sötét! Az orromig nem látok! Elnézést!

Az ajtóhoz léptem, felkapcsoltam a villanyt.

– Bocsi csak felállítom a stokit!

Hangos kurvaanyázások, nyöszörgés, húzzak már ki a picsába,  széttéplek kopasz állat és egyéb válaszreakciók kíséretében rendezgettem még a holmikat a szobában, úgy állítottam a lábára a stokit, hogy erősen a padlóhoz vágtam, tologattam még a többit is.

– OK, megyek már! Elnézést! – közben stíröltem Nitrót, de az aludt, mint a tej. Nem hiszem el, hogy erre nem ébred fel, az egész körlet lincshangulatban van, ez meg alszik.

Somlai, az öregedő sofőr kezdte megelégelni és már ülve keresgélte a fél pár papucsát.

– Takarodj kifelé kopasz, Nitrót meg fel ne ébreszd, mert megöl! – lóbálta felém a papucs meglévő párját.

– Bocs, de most vezényeltek le a konyhára, csak ez a kurva stoki felborult. Nitró meg alszik, mint a bunda! – rúgtam még egy utolsót az ágyába bosszúsan és dolgom végezetlenül surrantam ki az ajtón.

– Villaaaany! Te kopasz állat!

– Ja bocs srácok.

 

A konyhán a két ÉPK-s várt, meg a sorállományú csüti (csapatügyeletes tiszt).
A mosdó feletti csempehiányt kell rendbe tenniük, én vigyázok rájuk - mondja - ahogy a múltkor. Az „ahogy” szót furán megnyomta, kezembe adta a konyhakulcsot, aztán sarkon fordult és elment. Kinyitottam a konyhát, kitártam az ajtót, de percekig csak meredtünk egymásra a srácokkal. Egyikőnk se tudta mi az isten van. Ki szopat kit? Őket ki rendelte le? Nitró nem teheti meg. De az ÉPK-s szakaszvezető sem rendelhet le engem.
Ne már! Valamelyik tiszt találta ezt így jónak?

Betessékeltem a srácokat, ők se értettek semmit az egészből, őket is csak felébresztették és lezavarták ide. Főztem teát, megreggeliztünk, megkérdeztem mennyi idő alatt végeznek. Másfél óra.

OK, akkor most feküdjünk le az öltözőben, a délelőttös szolgálat fél hatkor jön, másfél órát alhatunk, és aztán míg én kiosztom a reggelit nekik, meg előkészülök a többieknek, addigra ők is kész lehetnek.

Nem volt ellenkezés, ők odatologatták a vödröket a csempés fal elé, szétszórták a szerszámokat, kibontották a cementes vagy milyen zsákot a veszett munka látszatát keltve, ha valaki betoppanna, de ezt elkerülendő, bezártam a bejárati ajtót és aztán lefeküdtünk a padokra.

Már-már elaludtam, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a gyomromba. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Mintha hasba döftek volna, egy szempillantás alatt összegyűrt karikába, felüvöltöttem, és mint a zsák estem le a padról.

13009781053-54.jpgA két ÉPK-s álmos arccal ugrott oda, kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, valami görcs úgy összerántott, hogy a fejem hátrafeszült, a nyakamon az izmok bekeményedtek, fura vigyort rántottak az arcomra, a fogaim recsegtek, a fájdalom felszaladt a halántékomig, két irányból a koponyám belsejébe nyomult és tolta kifele a szemem.
Lenn meg olyan érzésem volt, mintha a heréim beszorultak volna a segglyukamba és a farkamnál fogva akarná valaki kirángatni.

Patakokban folyni kezdett rólam a víz, azt hittem bereped a dobhártyám úgy feszültek az arcizmaim.

Ekkor már a srácok se hitték komolyan, hogy színészkedem. Előszedtek valami iszonyú mocskos, rothadó felmosórongyot és bevizezve a homlokomra tették.

Tudom.
A szándék a fontos.

De annyira szerettem volna belesziszegni a képükbe, hogy kapják be, két lépéssel arrébb ott a tiszta konyharuha, hogy ettől egy kicsit jobban lettem.

Lassan elernyedtem, kinyúltam a földön. Mozdulni nem tudtam, meg még percenként összerántott a hasgörcs, de már csak székrekedésre emlékeztetett, abból egy olyan fajtára, amikor gömbölyű sündisznó feszül a végbélben, de ez már olajos masszázs volt az előbbi rohamhoz képest.

Amikor megérkeztek a reggelizők, a srácok veszettül munkához láttak, én a tálalópultra borulva, fel sem nézve, robotként osztottam ki a kaját, de minden kiesett a kezemből, végül az ÉPK-sok segítettek, ők fejezték be a reggeliztetést. Rettentően élvezték, huzakodni kezdtek a kintiekkel, lefelezték az adagokat viccből, röhögtek, aztán visszaadták a megfelelő adagot, imitálták, mintha teába vizelnének, pohárba rejszolnának.

Én nem bírtam röhögni, pedig tehetségesek voltak a kölkök nagyon.

10-kor hívtuk a csütit, hogy szarul vagyok, Robi tajtékzott, mert Basa nem volt, neki kellett lejönnie. Azt emlegette, hogy szimulálok, mondtam, hogy az tényleg jobb lenne. Ha benne van a keze abban, hogy ma le kellett jönnöm korán, akkor visszafele sült el a dolog, ha nem, akkor meg a legjobb irányba.

41 csukas_a_legkisebb_ugrifules.jpgÁtmentem a dokihoz, így ahogy a görcs behajtott, derékszögben. Tyúklépésben tudtam menni, mert rögtön ficánkolni kezdtek a sünök. Azt hiszem, nem sokkal kevesebben röhögtek, mint ahányan láttak.

Azt mondják, amit az ember gondol, azt megteremti. De hasfájást? Nincs valami előzetes szűrő? Oké én találtam ki pár napja, hogy fáj, de nem azért, hogy fájjon, hanem hogy ne kelljen szolgálatba mennem! Ez ott belül nem tűnt fel? Vagy félinformációból dolgozom benn?

Egy tökkelütött hülye a tudatalattim!

Vagy ez lenne a hipochondria?
Mindenesetre, megint rákezdenek a sünök.

 

A doki is gyanakodva néz.

Fáj a gyomrom. Úgy! Megint? Most nagyon. Rendszeres? Most inkább folyamatos. Feküdjön ide fel. Ne oldalt! Hanyatt! Úgy nem megy. Mi az, hogy nem megy? ÁÁÁÁáá… Jól van, akkor jó lesz így.

Nyomogat. Amikor fáj, kiáltok. Ez tetszik neki. Nyomogat. Szedi a gyógyszert, amit adtam? Nem még… Hogy-hogy? Nem akar meggyógyulni? Vagy nem is beteg? Este vettem be az elsőt. Lehet, hogy attól? Attól? Na ne hülyéskedjen. Meg a torkom is fáj. Na elég! Jöjjön vissza, ha rendszeres. Lelépni. Szedje, amit adtam.

 

Elmentem aludni.

 

Estére rendbe jöttem, a Basa visszajött a szabadnapról, meghívott a májusi leszerelők bulijára. A sör szinte derékig ért, megint tejeskannákban csempészték be. Én osztottam, de ma nekem szigorúan megtiltották, hogy igyak.

Hajnal felé, ki-ki a neki megfelelő ponton, pózban és gyakorisággal hányta tele a konyhát, le kellett rendelni a századtól embert, takarítani. Két velem egykorú kisMágus jött az őrszázadtól. Látszott, hogy meg tudnának fojtani, miközben a takarítóeszközöket osztottam ki nekik, de amikor sörrel színültig mert bögrét nyomtam az orruk alá, szent lett a béke.

Dinó az öltözőnk sarkát tette tele. Nem tudom, milyen gyomorsava lehet, mert a vörös padlólapot fehérre marta.