254

Szeptember 8 Kedd

Délután F1-en a Köblinél 7 és fél órát pihentem. Fura, hogy mennyire nincs lelkiismeret furdalásom.
Tudom, hogy akik most kinn vannak, azért állnak órákkal többet, mert én benn herézem. Igaz, magamtól nem tudnék, mert mégiscsak Kübli szervezi a szolgálatot. De nagyon tetszik, hogy elég komolyat nyom a latban a korom, mégiscsak Öregedő vagyok, nincs ugyan egy hónapja, de azért mégiscsak szóval tekintélyem van.
Nyilván ez csak ebben a közegben értelmezhető, a kinti világban remélem annak nincs tekintélye, aki nem szolgált rá.
Hogy nincs senkinek ráaggatott tekintélye.
Nehezen viselném, ha például a származás, vagy születés okán nekem bárkit tisztelnem kellene. Azért van itt benn nehéz dolgom, mert azt a tiszteletet, amit én megkapok, nem akarom másnál elismerni.
Elég disszonáns.
Pont olyan vagyok, amit utálok.
Az eltelt idő után kaptam rangot. Semmi közöm hozzá. Akkor is elnyerem, ha nem is akarom.
Nem tehetek ellene semmit.
Vagyis nem érdemlem meg, mégis iszonyú jó érzés pöffeszkedni benne.
És még úgy is, hogy tudom, amiatt kapok kitüntetett figyelmet Küblitől, mert Répa haverja vagyok. Igazából Répa kapta azt az ajándékot, hogy én sem megyek ki a betonra. Répát mindenhol azonnal megkedvelik, már rég nem kell kiharcolnia a helyét, mindenki szeret a közelében lenni.

Egy ideje együtt gyúrunk. Hihetetlen sokat bír, nem tudok lépést tartani vele, nagyobb súlyokkal és többet tud. De már azért én sem vagyok annyira keszeg, a laktanyában talán 25-30 ember lehet nálam erősebb. És bár Répa alkatra olyasmi, mint én, egyforma magasak vagyunk, vékonynak látszik, de szerintem ő a legerősebb.

Vannak nagyobb srácok, akik szintén kicsit veszélyeztetve érzik a pozícióikat, mert kerülgetik, kóstolgatják, de csak óvatosan és ettől az óvatosságtól buknak le, itt derül ki, hogy tartanak tőle. Akkora srácok is, mint egy IFA. Sokszor mikor kimennek az edzőteremből és ketten maradunk, csak legyint utánuk, túl van már azon, hogy felvegye a kesztyűt, tudja, hogy senki sem mérhető hozzá, ettől teljesen természetes módon magabiztos, kétely nélküli és ezt érzik a nála nagyobbak is. Nem hiszik, de nem merik megvizsgálni. Csak puhatolóznak. Viccesek nagyon, ahogy lopva hasonlítgatják a karjaikat az övéhez, vagy ahogy valami hülye ürüggyel megpróbálják megemelni az általa használt súlyzót, hogy mégis mennyivel gyakorol.

Ki lehet számolni a felpakolt súlyokból, de nem hiszem, hogy tudnak számolni, mert rendre meg kell vizsgálniuk. Répa minden gyakorlatot nagyobb súllyal csinál, mint más, de nem erőlködik, olyan lazán csinálja, hogy közben vicceket mesél vagy hahotázik, és miután lerakta a súlyt, a hasát fogja. Könnyű megnevettetni, ezért ott lihegnek körülötte, és szórakoztatják, cserébe a kellemes hangulatért, amit csinál.

Nem is értik, mit kedvel bennem, a sótlan, ellenséges alakban. Holott Répával igazán jól megértjük egymást. Kell ehhez, hogy nem vagyunk vetélytársak, sosem igyekeztem kideríteni mennyit emel, hanem úgy, mint ő végeztem a feladataim mellette. De mostanában már az ő ötlete alapján, kisebb súlyokkal elkezdtem az ő sorozatait tartani, néha ütemre, egyszerre végezzük.
Olyan ez, mint valami társastánc.
Figyelni kell a másik rezdüléseit, és ráhangolni a sajátunk, és az ő teste mozgására mozgatni a sajátom. Jólesőbb fáradtsággal teszi le az ember a súlyt, ha előtte egy másik emberrel szinkronban nyomta, emelte ki sokszor egymás után. Az a jó, hogy engem senki nem piszkál, saját jogomból vagyok érinthetetlen.
Megdolgoztam érte.
Mikor elkezdtem lejárni erősíteni, szakács voltam még, sok szabadidővel. Kis vézna gyerek voltam, de mire délutánonként az idősebbek lejöttek, már órák óta lenn edzettem, látták, hogy keményen nyomom, nem piszkáltak, még atyai tanácsokkal segítettek is. Mostanra meg tekintélyes súlyokat mozgatok, látszik bennem az erő, meg az is, hogy nem szeretem a túlzott bizalmaskodást. Még mindig valamelyest kiszámíthatatlannak tartanak, a csöndes, sokszor konok hallgatásomban.
És ez nagyon jó így.

Ritkán veszek részt a viccelődésekben, visszafogottan nevetek, de néha hosszú hallgatás után tudok olyan egyszavas kommentet tenni a dolgokhoz, amiből fergeteges röhögés lesz és emiatt még azt is mondhatnám, hogy néha mégis rokonszenveznek velem.

Répának hatalmas bicepsze van, azt még az igazán nagyok is néha szájtátva figyelik, és most az a terve, hogy az enyémet is olyanra alakítja. Mindig kikérdez, megmértem-e és, hogy mekkora, csak ezután kezdünk edzeni. Tehát nem lát bennem vetélytársat, az hozott bennünket közel, hogy nem kell lejátszania a kötelező köröket, hogy a falkarendet beállítsuk.

Kübli is kedveli, ezért engem se küldött ma ki.
Ez nem nagy érdem, de fürdöm benne.
Élvezek belenézni a nagy ritkán pihenőre berendelt társaim képébe.
Genyóság, de nem bírom ki.
Pedig, hogy fortyogna a vérem, ha én lennék kinn, és egy ilyen szar alak bámulna szemtelenül a képembe, mikor benyitok a kutató ügyeletre!
Hogy válik az ember pici hatalomtól is ilyen igazságtalanná? Ilyen gyorsan sutba lehet vágni a tisztességet? Az emberséget? Nem így leszek gerinctelen öregkatona?

Folyamatosan ezek a kérdések cikáztak a fejemben, de mindig nagyon könnyen el tudtam hessegetni azzal, hogy ez nekem jár. A sereg után tisztességes ember leszek, de itt nem muszáj. Kipróbálhatom, hogy mostantól egy kicsit szemét leszek. Akkor meg majd még inkább, amikor öregedő korszakot elértem. Nemsokára itt van, és akkor így is, úgy is enyém a világ.

Minden váltásban kell legyen egy kutatószolgálatos. Ez ma Répa. Az a feladata, hogy a beérkező gépeket átkutassa. Egy érkezési táblázatot kell figyelnie, és ha leszáll egy gép, felmegy az utastérbe, és átvizsgálja. Ez a szolgálat mostanában lett bevezetve, ezért eggyel több ember jön fel. Igazi csókos állás, amint kész, jöhet is be. Fenn a gépen megeszi, megissza, amit kap, kokettál a légi utaskísérőkkel, szót vált a kerozinossal, takarítókkal.

Arról, hogy mit kell ellenőrizni, senkinek semmi dunsztja sincs, mert mit hagyhat a gépen egy olyan utas, aki épp leszállt? Mivel semmit nem vihet fel, ami gyanús, hogyan is keletkezne gyanús csomag fenn?
Csak, ha beleszarik a hányózacskóba.
De ez elég ritka.

Akkor vajon mit? Bomba nem lehet, illetve ha igen, ha fel tudta vinni, akkor valószínűleg el is tudja jól rejteni, nem a magyar határőr szúrja majd ki. Főleg nem úgy, hogy csak bepislant a székek alá. Igazából csak hátráltatjuk a takarítókat, mert ők addig nem léphetnek a gépre, amíg a kutatás tart.
De valamiért pont a takarítók a legelnézőbbek velünk, viszont hamar megtanulják utálni azt, aki szükségtelenül húzza az időt.

Répát ők is szeretik. Mivel nem rejtette véka alá az ötven feletti, de maguknak pajzán vicceket megengedő takarítónők előtt, hogy 27 centis a farka. Azóta folyton az érkező kutató szolgálatost vizslatják már messziről, nem Répa jön-e. Nemrég tudtam meg, hogy a Répa a seregbe is kintről behozott beceneve. Bár Répási a családneve, de a név a farkára utal.
Meg ő maga is lépten nyomon.

Számtalanszor láttam edzés közben, hogyha észrevette, hogy figyelik az izmait, akkor "ne azt nézd, hanem ezt" felkiáltással kicsapja eléjük. És ha más nem, ez tiszteletet parancsol. Látni, ahogy a szégyenérzettel vegyes irigység elönti ezeket. De azért megszólják, hogy nekik nagyobb, csak a neveltetésük miatt nem vehetik így elő. Répa nem szól ilyenkor, csak elégedetten elcsomagolja magát. Azt mondja, nem találkozott olyannal, akinek nagyobb lett volna, így bármikor elővette, ha úgy érezte, de soha nem érdekelte másé, és mi sem méregettünk egymáséhoz.

Rábeszéltem, hogy ma az egyik alkalommal hadd menjek ki helyette, fel akartam menni legálisan egy gépre, lehetőleg nyugati gépre. De az igazi okom nem ez volt. A kutató szolgálatos csak egy pisztolyt visz magával! nem tudom miért van ez a vonzalom a pisztoly után, de már gyerekkoromban is imádtam, sokszor voltam rendőr, nyomozó meg egyéb a testvéreimmel kitalált játékban és ha volt épp játékpisztoly akkor azzal, ha nem volt akkor bármivel, ami emlékeztetett rá, folyamatosan harcoltam. A legszebbnek a náci hadseregben használt Luger P08-t (Parabellum) tartottam, bármi is volt a kezemben, ezt képzeltem bele.

Pisztoly!
Valószínűleg lőni sosem fogok vele, de most a kezembe vehetem, a derekamra tehetem. Amúgy vacak PA63, azt mondják, egy elég elcseszett konstrukció, de pisztoly. Most én táraztam be. Néhány hónapja vezették be a maroklőfegyverekbe a műanyag fejű töltényt, hogy ne szikrázzon, nehogy kigyújtsa a gépet. Az AMD-be persze továbbra is acélmagvast használunk. Bármily meglepő, de ebben van némi logika. A pisztolyt az ember akkor használja, amikor fenn van a gépen. Senki nem akarná magára robbantani. Kintről viszont lehet sorozni, ha már lőni kell, nem gond, ha a géprablót likvidáljuk így.

Felcsatoltam magamra és mint valami western hős, mentem átkutatni egy Interflug járatot. Nem volt szerencsém, kelet-német légitársaság, TU154-essel járnak. Egy Boeinget szerettem volna. De a takarítónők engem is felfedeztek, meséltem is Répának, hogy látszott, hogy már készítik a jelzőket a farkamra, hogy de szép nagy, aztán, hogy nem ő ment, gyorsan váltottak.

Hogy milyen kölyökképe van ennek a gyereknek! Épphogy pelyhedzik. De kis fiatalka még.

Nem tudom.

Ez siker?

255

Szeptember 7 Hétfő

Tegnap Edit szülei olyan drasztikusan vetettek véget a pettingnek, hogy elment a kedvem az egésztől. Dühös voltam, csalódott és kedvetlen. Ma annak ellenére, hogy megbeszéltük, mégsem mentem át hozzá.
Inkább elmentem egy Röltexbe és vettem CENTIT.
Hihetetlen, hogy eljutottam idáig, olyan istentelen sok idő telt el a bevonulás óta, hogy azt hittem ez sose jön el, de most már az a tény egész feldobott, hogy jogosulttá váltam megvenni a centit. Vagyis régen volt a bevonulás, sok idő telt el, de telik, szép lassan, de telik.

A centi az utolsó 150 napot jelzi majd, de van egy meghatározott rituálé, először ki kell alakítani a csacsogót. Ahogy én tudom, sok fajtája van, a honvédek egy kis esztergált kézigránátszerű fém valamire tekerik fel és azt pörgetve szégyenítik meg a fiatalabb katonákat. A centit látva a fiatal katona kötelessége tiszteletet tanúsítani a centi, a napok száma és a tulajdonosa iránt, és kötelessége alsóbbrendűnek és szégyenteljesnek éreznie magát a látótávolságban lévő centi közelében.

Nálunk a reptéren a 20 centis rugalmas lapított rúd, arra felragasztottuk a mérőszalag elejét, a többit rátekertük, egy hajgumival rögzítettük. A mérőszalag első húsz centijét ragasztottuk a lapocskára, ha majd annyira elfogytak a napok, az utolsókat fűrészelni, tördelni kell majd. Attól függően milyen erős hangot akartunk kiadni vele, úgy kellett a gumit lejjebb húzni a feltekert szalag végétől, így amikor az ember a pálca egyik végét fogva ütemesen lengetni kezdte, az csattogó hangot adott.
Csacsogott. Csacsogó.

Otthon hosszan keresgéltem Apu szerszámai és a mindenféle barkácsoláshoz összegyűlt kacatok, a régről elpakolt játékaink közt, többféle dolog is szóba jött, de azt tudtam, hogy fát nem akarok, mert azt már túlhaladta a tudomány, meg nem rugalmas kellőképpen. Végül egy eszményi anyagot találtam.
Régen kaptunk egy Forma 1-es versenyautós játékot. Nagy elemekből összerakott ovális alakú rögzített pályán futott két kis áram hajtotta kocsi. Egy kis dobozba tett lapos-elem hajtotta őket, a dobozból kapta az áramot a pálya, a pályából pici áramszedőn keresztül az autó és szintén a dobozhoz csatlakozott két konzol, amivel a gázt, illetve az áramot adta az ember.
Nagyon vagány volt, bár komoly versenynek nem lehetett a játékot nevezni, mert néhány előre tudható dolog befolyásolta a győzelmet. Pl. aki a belső pályára került, vagy a gyorsabb autót kapta az nyert. Mindig kisorsoltuk, ki melyik autóval és melyik pályán indul és ezzel el is dőlt, ki lesz a győztes, le se kellett volna játszani a versenyt. Ennek ellenére nagyon komolyan vettük, mindig végig izgultuk a meneteket. Az izgalomnak az emberi tényező volt az oka, ugyanis arra azért figyelni kellett, hogy a kanyarokban ne repüljön ki a pályáról a kocsi, mert ilyenkor értékes másodperceket lehetett ezzel veszteni.

Ennek a pályának a szélén, hogy még inkább egy versenypályát idézzen, fel lehetett rögzíteni fehér korlátot a kanyarokba. Levágtam a kerítés tartó oszlopokat, a közepe pont egy centi széles, húsz centi hosszú rugalmas, de kellően merev műanyag lap lett. Erre ragasztottam fel a szalagot. Iszonyú profi, hangosan csattogó csacsogó lett belőle.

Este miután visszaértem, alig tudtam aludni, az a tudat, hogy benn van a laktanyában a centim, olyan izgalommal töltött el, úgy felpörgette a szívverésem, hogy majd lerúgta rólam a takarót. Megmutatni sajnos senkinek nem tudtam, mert most még csak a táskában lehet, majd eljön az ideje, hogy benn lehessen a szekrényben a polcon, most meg csak én tudhatom, hogy a táskában lapul.
Olyan lenne elővenni, mint a karácsonyi ajándékot szenteste előtt. A fiatalok nem néznék jó szemmel, az öregek meg egyenesen visszaparancsolnák a táskába. De benn van, a szekrény aljában, táskában lapul és esküszöm úgy láttam, ettől az egész szekrényem kékes, derengő fénnyel tűnt ki a többi közül.

256

Szeptember 6 Vasárnap

Na, ezt a napot együtt töltöttük Edittel. Délelőtt mire átmentem hozzá, megenyhült, a tegnapi ellenségesség már egyáltalán nem látszott. Ma nem volt jó idő, esett egész nap, amit normál esetben szitkozódva fogadtam volna, de ma nem jött rosszul, mert semmi kedvem nem volt kimozdulni.
Hatalmas szerencsém volt, ugyanis Edit szülei valahova látogatóba mentek, így totális offenzívát indítottam. Minden lehetséges eszközzel igyekeztem megszabadítani a ruháitól, és a legeldugottabb testzugait is birtokba venni.
Nem erőszakosan tettem, hanem eltökélten.
Látta rajtam, hogy most nem tud megszabadulni tőlem, véghez viszem, amit elkezdtem, hiába tologatja el a kezem, hiába húzogatja vissza a pulcsiját. De már csak a móka kedvéért ellenkezett, birkóztunk, hadakoztunk, ez csak még elszántabbá tett és úgy felajzott mindkettőnket, hogy hallottam fortyogni a vérünk. Ő is merészen használta kezeit, és én is tologattam neki, de nem el, hanem a megfelelő irányba. Aztán nem kis küzdelem árán, de lehántottam róla a felesleges rétegeket, a melltartó csatját merő véletlenségből egy kézzel és nagyon gyors mozdulattal (amely később emberfeletti képességemmé nőtt) kapcsoltam ki és a vékony kis blúzával együtt határozott rántással letéptem.
Nem volt elegáns mozdulat, még türelmesnek sem mondható, de hatékony, esélye sem volt megakadályozni. Kicsit meghökkenve pislogott félmeztelen, lassan eltátódott a szája. Azt gyorsan betömtem csókkal, mert az a veszély fenyegetett, hogy most ezt túlreagálja.

Tényleg elég keményen letéptem a cuccait, de ha úgy istenigazából szabadjára engedtem volna az indulataim, ami kilenc hónapja gyűlik, akkor valószínűleg nem a ruháját tépem le, hanem a húsát, a csontjait, mindent, hogy minél gyorsabban beljebb jussak, benne érezzem magam, és csak akkor eszmélnék – ha egyáltalán –, amikor véres húsként pulzálna a kezemben a szíve.

De ő nem is érzi mennyire jól járt, hogy az érdeklődésem jelen esetben felületes.
Illetve felületi.
Mondjuk megelégszem kis területtel, most például a mellbimbói bőven csapdába ejtik az agysejtjeim, semmi másra nem tudnak figyelni, még jó, hogy a légzésem reflexből többé-kevésbé folyamatos.
Először optikai terepszemlét tartok, most jövök rá, hogy így még nem is láttam őket, hogy semmi nem takarja, semmi nem lóg elé, semmi nem árnyékolja. És így szép. Illetve gyönyörű. Illetve vadítóan hetyke és kívánatos. Mélységi felderítésre indulnak a kezem, ujjaim, de nem sokáig bírom, rávetem magam, és a számmal, nyelvemmel habzsolom a bimbóit.
Felváltva játszom, hol az egyikkel, hol a másikkal, mihelyst úgy érzem, hogy a nyelvem alatt megduzzad és keménnyé válik, váltok. Ő élvezi a játékot, ha lehunyja a szemeit, lassítok, tátott szám közepére helyezem a bimbóját, a leheletemmel és a felette milliméterekre vonagló nyelvemmel segítem érezni a testét, segítek neki elterülni az érzetek pázsitján.

És ekkor, hallom fordulni a kulcsot a zárban, és ekkor, nyílik a bejárati ajtó. Edit a melltartót bevágja a szekrénybe, a blúzt magára rántja és kivörösödött arccal szalad a szülei elé.

Sziasztok, ti már meg is jöttetek? Nem volt jó a vendégségben?

Visszacsúsztatom a vágyam a gatyába, letekerem a libidót, eloltom a tüzeket.

Összeszedem a cuccaim és mogorván köszönök.

Mindenkinek.

257

Szeptember 5 Szombat

Reggel iszonyú fejfájással, másnaposan ébredtem, Anyuék nagyon figyelmesek voltak, nem zajongtak, amire meg kitámolyogtam a konyhába, igazi terülj-terülj asztalkám várt, bár enni nem igazán volt esélyem. Émelyegtem, szédelegtem, Anyu aggódva kérdezgette, hogy ugye ez nem lesz rendszeres. Megnyugtattam, hogy amilyen sűrűn kiengednek, nem tud az lenni.
Apu csak somolygott, valahogy azt éreztem, hogy a férfiasodásom jeleként fogadta, bár a rendszerességnek nyilván nem örült volna, mert ők is mindig csak mértékkel ittak, még kapatosnak sem láttam őket soha, de ő értette, hogy már nem hozhatják szóba megrovással az ilyesmit.
Anyut az egyenruha, a hadsereg egyáltalán nem zavarta abban, hogy ugyanúgy tulajdonképpen gyereknek tartson. Mikor Edithez igyekeztem, még utánam szólt, hogy öltözzem melegebben, mert este hideg lesz. Hiába mondom, hogy Anyu, minden nap a szabad ég alatt állok őrszolgálatban, egy szál ingben, legyint, hogy az biztos vastagabb ing, meg, hogy a seregben pontosan tudják, mit kell felvennünk, mert fontos beosztásban vagyunk, értékesek vagyunk. De rólam tudja, hogy magamtól én nem tudok magamra vigyázni.
Amióta az eszemet tudom, mindig ez van
Ahogy láttam, a barátaimnál is, az anyáknak egyáltalán nem tűnik fel az idő múlása.
Kíváncsi vagyok, meddig lesz ez így?
Nem is bizonytalanítom el Anyut, nem mondom, hogy szarnak miránk a seregben, a szolgálat ellátása az érdekes, mi akár bele is dögölhetünk, annyira kiszipolyoznak.

De ahogy megszabadultam az anyai intelmek alól, azonnal kezdődött Editnél. Te ittál? Most is részeg vagy? Dől a belőled a cefreszag! Mit ittál? Szabad neked így vezetned? Én nem ülök be melléd!

Mondtam, hogy. szerelmi bánatomban ittam. Van egy csajom, több, mint fél éve és még nem feküdtünk le. 

Dühösen válaszolt, hogy ez nem szerelmi bánat, pusztán egy iszákos, szexista kan vagyok, tudja, mert az osztálytársának a pasija is ugyanilyen. Arra a kérdésemre, hogy nem lehet-e, hogy jobban ismeri a barátnője pasiját, mint engem, azt válaszolta, hogy jöjjek ki sűrűbben, akkor lehet, hogy engem is meg tudna ismerni.

Mindkettőnek rossz hangulata lett, ő ebben a hangulatban ült be mégis mellém a kocsiba és így találkoztunk Ricsiékkel. A Svejk étteremben kajáltunk az én tiszteletemre, kérdezgettek is, hogy olvastam-e, és hogy mennyi hasonlóságot látok, de csak annyit tudtam megjegyezni erre, hogy a híre ellenére itt is szar a kaja.

Akkor igyunk! - kiáltott fel hirtelen Ricsi, de a két csaj szeme úgy villant össze, majd ránk, hogy leperzselődött a szemöldökünk.

258

Szeptember 4 Péntek

Ma 5-től címszabi 3 nap!!
Délelőtt már nem osztottak be semmilyen feladatra, így csak meg kellett várnom az öt órát és kimenni. Amúgy fogalmam sincs mit jelent a címszabadság, meg azt sem tudom, hány nap szabi jár nekem összesen, de ami lényeges, hogy ezt a juttatást nem lehet megvonni. Ki kell adni. Igazából a tegnapi jelentésem egész pozitívra sikeredett, Szadó őrnagy meg is jegyezte, hogy ügyesen felismertem, mi a feladat és meglepően hatékonyan intéztem. Nem tudom, hogy ő erre gondolt-e, de ez nem a határőrség iránt érzett lojalitásomnak köszönhető, hanem, hogy szerencsétlen állatok ne ázzanak el a saját házukban. A tegnapi tevékenységem persze nem takarta el a korábbiakat, az őrnagy elég fancsali arccal adta oda a szabadságos levelet, és hosszan fújtatott mikor kértem, hogy adja meg az engedélyt a civil ruha viselésére is.

Hárman is kaptunk címszabit és így a nagy öröm okán Imre Gyulával, B. Kozma Zsolttal beültünk a Csendes étterembe. Eléggé füstös kis lokálnak látszott, de alapvetően jót kajáltunk. Meg hosszú idő óta először, újra ittam sört. Nem ízlett most sem, a többiek röhögtek, hogy rendeltem kólát is, mert az ételt nem tudom csak folyadékkal megenni, de a sör ehhez nekem alkalmatlan. Tehát kaja, kóla és sör. Ez volt a sorrend. Illetve nem teljesen, mert ezután jött Zsolt ötlete alapján a pálinka.

Ő az állítása szerint eléggé edzésben van, már a katonaság előtt nagy iszákosnak mondta magát. Kis Sas, utánam szerel, de nagyon jó gyerek. A pesti punk élet illusztris tagjaként számos kalandban vett részt, szerényen, de lelkesen mesél.
Az apja magas rangú katonatiszt, igyekezett mindig egyengetni a fia életét, ő meg semmit nem szeretett volna jobban, minthogy végre élhesse az életét az apja felügyelete nélkül. Mindenre rányomta a bélyegét az apja személyének súlya, mindenhol eleve kivételeztek vele, és sokszor jött rá, hogy az apja utána nyúlt, és jobb jegyet, jobb bizonyítványt intézett. Ilyenkor B. Kozma hihetetlen dühbe jött, folyamatosan vitázott az apjával, hogy hagyja már legalább egyszer, hogy hadd csináljon valamit végig ő maga.
Hadd derüljön ki, mit ér.
De semmi nem változott.
Ide Ferihegyre is az apja közbenjárására helyezték. B. Kozma ugyanis egy idő után egyre deviánsabbá vált, bármi jöhetett, amivel szembe helyezkedhetett az apai gyámsággal. Így keveredett végül bele elvadult punk bandákba. Csavarogni kezdett, nyakló nélkül inni, úgy látszott lecsúszik teljesen, de az apja megkerestette rendőrökkel, előállították, majd nem sokkal később bevitték katonának, mondván, itt rendet tanul.
Borzalmasan rosszul viselte, hogy még ide, a határőrséghez is az apja tette be. Úgy érezte, ha most kitünteti magát jó magaviselettel, vagy netán valahogy elindulna felfelé a ranglétrán, akkor azzal az apja kívánalmainak tenne eleget, de ezt végképp nem akarta érezni.
Tehát itt is úgy működött, mint egy vásott kölyök.

Imre Gyula pedig egy halk szavú raktáros volt, Berben, de ezt nem verte nagy dobra. Raktárosi beosztása megfelelő védelmet és tiszteletet biztosított neki, de sosem élt vele. Sokat edzettünk együtt a konditeremben, olyan izmos hátat, amilyen az övé, soha nem láttam. Még a cselgáncsosok meg birkózók közt sem. Ha szemben állt és befeszítette az izmait, az oldala felugrott a hóna alá és hirtelen olyanná vált, mint Herkules.
Olyan lett, mint egy lepke, hatalmas szárnyai nőttek. Viszont egyáltalán nem volt szálkás, ha nem használta épp, semmi nem látszott az izmaiból.
De a második sör és pálinka után viszont szűknek érezte az inget magán, és mutogatta az étteremben a többi vendégnek, hogy nézzék mennyire feszül a bicepszén, ha akarná egy erősebb mozdulatra hangos reccsenéssel repülne le az ingujja, úgy szétszakítaná.
B. Kozma találta ki, hogy ebből elég, moziba megyünk, ott lehűlnek a kedélyek. Tehát megnéztük az Utolsó tangó Párizsban c. filmet.
Na az mindenre alkalmas volt, csak hűtésre nem. Igazából felnőtt életem első igazán elgondolkodtató filmje volt. Nem értettem teljesen a szereplők motivációit, a cselekedeteik indokait, de éreztem, hogy nem szimpla életuntság, flegma nemtörődömség mozgatta őket, hanem valami több. A szexualitás ilyen egyszerűvé, magával értetődővé tétele, ennyire zsigerien értelmezve, de nem pornográf módon, az meghökkentett.

Azt a jelenetet meg végképp nem tudtam hová tenni, amikor a főszereplő, Marlon Brando rászól a partnerére, hogy vágja le a körmét, vajazza be az ujját és dugja a fenekébe. Ezt együtt sem tudtuk értelmezni, csak annyiban, hogy ez már annyira messze fekszik az elfogadott normáktól, hogy ezt el kell raktározni a deviáns viselkedés majdan használni, kipróbálni való eszközei közé.

Én erősen igyekeztem a mozi melletti talponállóban fogyasztott pálinka fölött elképzelni a jelenetet Edittel. Hogy hazamegyek ma, átveszem a katonaruhát, sőt át se veszem, így megyek, ebben a gúnyában jobban áll a parancsolgatás, ledobok elé egy kisollót, levágatom a körmét, kiküldöm a szülei konyhájába teavajért, és felszólítom, hogy dugja az ujját a seggembe.
Azt még nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak aztán. Mondjuk, például amikor zokogva kér, hogy inkább dugjam meg most, mert még az is kisebb szégyen.
Nem tudom, megdugjam kegyesen, vagy büntessem azzal, hogy nem tágítok?
Vajon ez melyikünknek lenne büntetés?
Azt képzelem, hogy Edit ugyanúgy megölne, mint a filmbeli lány Brandót. Nem, ezt kihagyom inkább mégis. A pálinka után felmentünk a Gellért-hegyre megbeszélni a filmet, de igazából csak arra jutottunk, hogy defektes emberek defektes filmje, de valamiért jó volt.

B. Kozma Zsoltnak jutott az eszébe, hogy szaladjunk fel hozzájuk, úgyis kezd hűvösebb lenni, az apja meg most nincs otthon, viszont hatalmas italkészletet halmozott fel, biztos bosszús lenne, ha látványosan megdézsmálnánk.
És az jó.
Bosszankodjon csak.

Ez mindenkinek tetszett, ráadásul gyakorlatilag a Gellért-hegyen laknak, pár perc alatt odaértünk. Megkóstoltam a vodkát, a whiskyt, a Becherovkát, de ugyanolyan szarnak éreztem mindet, mint a pálinkát vagy a sört. Nem leszek én alkoholista, nem fog menni. De eddigre már a gyaloglás se nagyon ment, éreztem, hogy megint forogni kezd a világ, amikor mondtam a többieknek, hogy megyek.
Nem volt hihető, röhögtek is, de én elindultam.

11-re értem haza. Mindenkit megijesztettem otthon. Persze mire benyitottam már valamelyest kijózanodtam, de még bőven látszott, hogy ittas vagyok. A szülők hitetlenkedve és kicsit rosszallóan fogadtak. Illetve inkább az látszott, meg vannak hökkenve, mintha ezt sose feltételezték volna rólam.
Nem értem.
Katona vagyok, az állam szerint bizonyos célokért feláldozható akár az életem is.
Mi olyat nem szabad nekem, amit bármely más felnőtt megtehet?

Az utolsó tangó Párizsban, teljes film.

259

Szeptember 3. Csütörtök

A kutyakonyha nyűtt kenneleiben látható károkat okozott a tegnapi jégeső. Némelyik kutya házának tetejét átütötte, vagy legalábbis az öreg palákat alaposan összetörte. Nem értek ehhez, ezért átbattyogtam az ÉPK-sokhoz és megkértem őket nézzék meg, hátha meg tudják javítani.

Meglepően készségesnek mutatkoztak, négyen felkerekedtek rögtön és megvizsgálták a kenneleket. Majdnem szabályos alakzatban jártak a keretek közt, aztán eltűntek egy fél órára. Miután visszaérkeztek egyenként kihoztam a kutyákat ők meg a beszerzett anyagokkal kicserélgették a törött palakockákat. Tényleg nagyon rendesek voltak, mert nem csak a tetőket tették rendbe, hanem a lógó ajtókat, kirojtosodott drótkerítést, Hobin kennelében még egy kis darabon betont is öntöttek egy töredezett, zavaróan mély lukba.

Ez gyakorlatilag az egész napot igénybe vette, alig maradt időm rendesen ellátni a kutyákat, inkább azzal apportíroztam, amelyiket ideiglenesen ki kellett hoznom. Ezt a többsége szereti, de például Parával csak tébláboltam fel-alá, nem mertem az ÉPK-sok  közelében még szájkosárban sem elengedni.

Este épp elértem Szadó őrnagyot, kértem tőle kihallgatást. Jelentettem neki, hogy milyen készségesek és hatékonyak voltak ma az építő szakasz katonái, és hogy most tökéletes állapotba kerültek a kennelek. A srácok mondták, hogy nem volna baj, ha megemlíteném a tiszteknek a mai szerepüket, hátha kapnak kimaradást, de ha bárki kérdezi milyen anyagot használtak, semmit ne mondjak, mert csak összelopkodták.

Ha szabályosan megigénylik, akkor heteket kellene várni. Így csak annyit mondok az őrnagynak, hogy kijavítottak mindent, jobb lett, élhetőbb lett a kutyák környezete, nem említek semmi egyebet, ő meg nem kérdezi. Az őrnagy ujjongott, ezt az összefogást, ezt a hatékonyságot ezt a hazafias tettrekészséget szereti, az ÉPK-sokat szóbeli dicséretben fogja részesíteni.
Na ez az ami egyáltalán nem hiányzik senkinek, de aztán később visszahallottam, hogy valóban kaptak kimaradást.

260

Szeptember 2 Szerda

Ma délelőttös szolgálatba küldtek Ferihegy 1-re.
Szekeres volt a csüti, olyan mintha szimpatizálna velem, mert ma 4/4-be tett be. Vagyis az első négy órában kinn voltam a betonon, míg a következő négy órában meg benn. Amúgy a benn töltött idő legalább olyan unalmas, mint a kintlét. Meleg van, aludni nem nagyon lehet, olvasni nem szabad, széken ülve 4 óra idegesítően hosszú.

Kezdetben kinn tűzött a nap, aztán beborult, feltámadt a szél, perceken belül olyan jégeső jött, hogy azt hittem, mindent ripityára tör. Hatalmas göbök hullottak, szerintem megölt volna, ha nem szaladok be egy gép szárnya alá. A TU-154-es fémteste hangosan kongott, dübörgött, fájdalmasan üregesnek hallatszott.
Nem is értem, hogy tartja meg magát repülés közben, miért nem csuklik önmagába, ha ennyire nincs belül semmi. De összességében mégis elég jól tartotta magát, mert az üvegek sem törtek be, pedig hatalmas robajjal zúzódtak darabokra a felületen a jéggöbök.

A vihar nem tartott sokáig, viszont nagyon látványos lett a hatása, mert mintha behavazta volna a tájat, fehér lepel borította a betont. Nem hűlt le nagyon a levegő és ez a hirtelen jött tél, hamar elpárolgott, elolvadt a jég pár perc alatt. A meleg beton ontotta magából a párát, apró felhőpamacsok szakadtak fel belőle és álltak össze, majd talán a meleg levegő felhajtó ereje, talán valami életrevalóbb szellő összegyűrte és a magasba lökdöste őket. Lassanként sűrű pászmák terítették be a gépeket, sejtelmes alakok készítették fel őket a repüléshez: mint a rocksztárok, a szárazjég füstjéből bukkantak ki a csomagosok, a rampások.

Mindez csak percekig tartott, mint kályhalapon a köpés, sisteregve váltak semmivé az égből hullott jégkockák. De annyi időm volt még, hogy néhány apróbb jégdarabbal megdobáljam Simon Pistit. Ő azonnal vette a lapot, betárazott és egy Swissair gép kereke mögül dobált vissza. Igazán jót mulattunk, bár én sokkal pontatlanabbul céloztam, Simon se talált el engem, de azért közelebb csapódtak be az ő lövései.

Ilyen vihar mindennap jöhetne.