233

Szeptember 29 Kedd

Mintha földönkívüli lennék, ügy kerül majdnem mindenki. Mintha ragályos lennék, mintha a velem való érintkezés valami fertőzést jelentene. Nem hiányzik senkinek, hogy a tisztek fülébe jusson, hogy velem mutatkozott, netán beszélt is. Senki nem akar bajba keveredni. A korosztályom enged fel elsőként, kérdezgetik van-e már valami hírem a bukásomról.
De semmi hír, mindenki kussol. Érződik, hogy iszonyatosan nagy bukásnak tartják mindannyian. A tisztek olyan jelentőségteljes arccal mászkálnak el mellettem, hogy azt érzem, most kegyetlen példát statuálnak majd. Nagyon rossz ez az állapot, számkivetett vagyok, pária.

Éjjel miközben megyünk ki a szolgálati helyekre Prill Csabival, Mágus surranótársammal megbeszéljük, hogy megpróbálunk rádión beszélgetni. Első kézből akarja hallani, mi történt. Egyezményes jeleket beszéltünk meg gyorsan, hogy 1-től végignézzük a rádiócsatornákat, mindig Csabi mutatta melyik állomásra váltott és én is odatekertem. Az első félórában találtunk is egy nem használt sávot.

Hallgatóztunk nem szól-e bele rendőr vagy rampás. A kutató ügyeletes nem sokat szarozott velünk, mert kerek 6 órára kitett minket, egyikünket sem váltotta le. Így gyakorlatilag az összes akkumulátort felhasználva, végig beszélgettük a teljes 6 órát a rádión. Így egész gyorsan telt az idő. Persze ez is tilos, de én úgy éreztem, nekem mindegy, Csabinak meg erősebb volt a kíváncsisága.

234

Szeptember 28 Hétfő

Éjszaka megbuktam a geci Bakonyinál (sorállományú szakaszvezető), hogy nem mentem ki a szolgálati helyre.

Este Ferihegy 2-re vezényeltek kutyával.
Parát hoztam ki magammal, hogy bosszantsam a többieket, főleg Németh Gyurit.
Bakonyi csinálta a váltást, kitett tíztől hajnal kettőig. Nem is tudom, hányadik éjszakám ez egymás után, de majdnem olyan hatással van rám, mint a Rövid Ugrás. Vagyis leszívja az erőm, kiprésel. Soha nem érzem magam pihentnek.
Kettőkor bementem az első pihenőmre, letettem a kutyát, aztán bevackoltam magam a fegyverszobába, leterítettem magam alá egy kincstári esőkabátot, fejem alá tettem a tártáskát és elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Bakonyi rugdossa a bakancsom talpát.

– Dvorszky 3-tól menjetek ki Parával hátra. – suttogja.

Bassza meg, kettő után dőltem le, ez azt jelenti, hogy kb. 40 percet aludtam. Szétesik a fejem, szédülök, cseng a fülem. Minden tagom zsibbadt, alig akarnak hajlani az ízületek. Rázni kezd a hideg, és még mintha hányinger is jelentkezni látszana.
Iszonyú szarul vagyok.

De Bakonyit ez nem zavarta, kezembe nyomta a rádiót és valósággal lökdösött kifelé a kutató ügyelet ajtaján.
Becsukódott az ajtó, álltam a sötét folyosón majd lassan a kijárat felé indultam. Kilöktem az üvegajtót, Para a kutyaház előtt feküdt, felnyitotta a szemét és fektében kicsit jobban hozzányomta magát a kerítés beton talapzatához.
Láttam, hogy nem szívesen mozdulna.
Álltam, éreztem, hogy a párás, hideg éjszakai levegő bekúszik a zsávoly gombjai alatt a nyakrészen, le a mellkasomig, átöleli a hátam, végigkaristolja az összes bordám, és úgy éreztem, nem, ezt most nem akarom.
Visszafordultam az épület belseje felé, elhaladtam a sötét folyosón a kutatóügyelet ajtaja mellett a takarítónők birodalma felé. A mi territóriumunkat meg az övékét kis helység választotta el, mindkét oldalán üvegajtó, mint valami zsiliprendszer, ahol fertőtlenítést végeznek. Ezen túl különböző kis szobák sorakoztak, rögtön a zsilip után egy kis konyha, aztán egy takarítószer raktár. Óvatosan végignyitogattam mindet, bekukkantottam mindenhová. A kis konyhában le is heveredtem, de pár perc múlva valami neszt hallottam és berezeltem, hogy rám találnak.

Ezért visszamentem a zsiliphez. Pont emiatt a jellege miatt tűnt mégis inkább ez ideálisnak. A helyiség nagy része a hosszúkás alakja miatt a folyosóról nem is látszik, a folyosó alig szélesebb, mint az ajtó, a helyiség mélyen benyúlik balra a kutatóügyelet fala mögé. Ráadásul a szobácska végében némi meleget adva húzódott egy kisebbfajta langyos radiátor.

Beállítottam a géppisztolyt a radiátor és a fal közé, leterítettem a mikádó külsőt, amit a hűvös éjszakákra való tekintettel pár napja felvehettünk, ráfeküdtem, fejem alá helyeztem a tártáskát és percek alatt álomba szenderültem.
Még a tudatom utolsó foszlányában felbukkant, hogy nem aludhatok sokáig, egy órát legfeljebb, inkább kevesebbet, de ez már csak mint távolodó, egyre nehezebben olvasható neonfelirat jelent meg.

Jó lett volna észben tartani, hogy még a következő váltás előtt ki kellene mennem, nem maradhatok itt, de aztán ez az elképzelés elcsendesült. Volt bennem lelkiismeret furdalás, mert a többiekkel álmodtam, akik kinn állnak most a betonon. Próbáltam ugyan ezeket a képeket elhessegetni, de nem ment és amikor azt álmodtam, hogy Bakonyi üvölt, hogy Dvorszky, mi a kurva anyádat csinálsz itt benn, akkor kinyitottam a szemem és láttam, hogy Bakonyi üvölt, hogy Dvorszky, mi a kurva anyádat csinálsz itt benn?
Nem nagyon értettem, hogy került kívülre, nyelvemen volt, hogy az előbb még az álmomban szerepelt, de mivel láthatóan ki akarta rángatni alólam a mikádót, inkább közelharcba kezdtem. Régen, amikor Anyu nem tudott felkelteni, nem akartam kikelni az ágyból, végső elkeseredésében igyekezett lehúzni rólam a takarót. Félálomban is olyan reflexszel kaptam utána, hogy sci-fi filmben alig látni ilyesmit. Nem voltam magamnál, de teljes erőmből küzdöttem. Aztán mindig végül felébredtem és nevetésbe torkollt az egész.

– Dvorszky, azonnal takarodj kifelé innen, hogy a faszba gondoltad ezt egyáltalán?

Kezdtem kapisgálni, mit akar.

Nem lesz nevetés.

Felálltam, magamra vettem a kabátot, megigazítottam magamon mindent, és hallgattam Bakonyit, hogy ezt jelenteni fogja, megyek fogdára az tuti, bízhatok benne, mindenkinek jelenti majd, amit csináltam.
Így álmosan csak annyi jutott az eszembe válaszként, hogy Bakonyi kapd be a faszom.

Védőbeszédnek nem valami sok, a hatása is annyit ért, mindenesetre a beszélgetésünk nagyjából ezen a szinten megakadt. Kimentem az épületből, összeszedtem Parát, álmosan baktatott utánam és elgyalogoltunk a beton mögé messze. Éreztem, hogy nem aludtam sokat, talán húsz percet, mert azt a fáradtságot ismertem fel, amikor az alvásba ájulás utáni pár percben kegyetlenül felébresztenek. Ami szédüléssel, hányingerrel, fülcsöngéssel párosul. De hogy a fenébe buktam le ilyen rövid idő alatt? Azt hittem soha nem fognak ott felfedezni, nem értem, hogy történhetett meg mégis ez tíz percen belül.

Pedig összességében nem nehéz kitalálni.
A buzi Bakonyi valamiért kiment az épület elé és meglátta a kutyát. Ha a kutya a helyén van, szinte biztos, hogy én sem vagyok kinn, tehát valahol itt kell lennem az épületben. És ha már eddig eljutott a gondolatban, nem nehéz kitalálni, hogy a takarítók birodalmában próbálom meghúzni magam. És ha elindult arrafelé, még át sem kellett mennie, rögtön a határon rám talált.
A leghülyébb helyen.
Na ezt a ballépésem hónapokig fogom hallgatni.
Viszont mivel úgy éreztem, most már nem ronthatok a helyzetemen, miután kiértem a szolgálati helyemre, a beton mögötti füves területre, úgy döntöttem alszom még egy kicsit. Lefeküdtem a szellőzőre, ahol nemrég a rókát láttam.
Ma Para volt velem, nem féltem. Ha féltem volna sem érdekelt volna, mert olyan álmos voltam, rögtön elaludtam. Pirkadatkor ébredtem, hogy bekúszott a hideg a kabát alá is, felkeltem és visszagyalogoltam a beton széle felé.

Nyers, tiszta idő volt, kijózanodtam, lassan bekúszott a félelem is a hideg mellé, a tagjaimba: azért az amit csináltam az elég durva függelemsértés. Egy ideig rázott a reszketés, hogy most aztán tényleg megszívtam, de a hajnali pára megtisztította a levegőt és a tüdőm és a fejem is, mert arra a következtetésre jutottam, na és?
Egy-két hétig nem megyek haza, nagy ügy. Szarni bele.

Igazán könnyűnek és szabadnak éreztem magam, mintha nem is a földön jártam volna, szabadnak éreztem a karom, a hátam, a lábaim.
Könnyű voltam, és súlytalan. Igyekeztem minél nagyobb levegőmennyiséget beszívni, hosszan benn tartottam, ahogy Apu mutatta még gyerekkoromban a jóga légzést. Para is felszabadultnak tűnt, a szeme színét is világosabbnak láttam, mintha a levegőt is visszatartotta volna mint én, élettel teli és friss volt. Kialudtuk magunkat, na.

Para vette észre a váltást, de aztán eszembe jutott, hogy nem lehet itt még a laktanyából a délelőttös váltás, mert ők majd csak hatkor jönnek, de a kutyást meg amúgy szolgálat közben nem leváltják, hanem rádión behívják.
De a rádió csöndben van.
Rápillantottam.

Aztakurva!
Nem kapcsoltam be!

Azonnal odanyúltam, és amint áram alá került már hallottam is, 7-es járőr, 7-es járőr jelentkezz!!

Én vagyok a 7-es járőr.
De mielőtt válaszolhattam volna, odaért hozzám Kistatár.

– Be kell menned, Dvorszky! Kurva nagy baj van veled, de ki van kapcsolva a rádiód, be se tudtak hívni. Mindenki ideges miattad!

Beleszóltam rádióba, rögtön le is kellett halkítanom mert Bakonyi ordított benne.

– Dvorszky!! Azonnal befelé! Igyekezz! Mi a faszt csináltál? Nem lehetett elérni rádión!!

Most azért meghűlt az ereimben vér. Az előbbi bukásom is elég nagynak mondható, ha jelentik, efelett nem fog elsiklani csak úgy a vezérkar.
Bakonyi tuti jelenti.
Amúgy is olyan, engem meg kifejezetten nem szeret.
Ugyanezt éreztem iránta én is.
Ennyire kölcsönös szeretetben szeretnék a szerelmemmel élni.

Úgy fogja tálalni mindezt a századnál a tiszteknek, hogy alávalóbbnak, a szocialista haza iránti hűtlenségnek látszódjék. Ezt a tisztek nem söpörhetik félre, ezzel foglalkozni kell. Példát statuálni!

És ezt tetéztem azzal, hogy elérhetetlen voltam rádión!
Nem vagyok normális!
Ráadásul ki tudja mióta keresnek, ha ilyen hangnemben szól bele Bakonyi. Mert ugyan örömmel teszi, de szereti a fokozatosságot.
Ha így kiabál, akkor már tényleg ideges.
És a környezetében mindenki. Megoldja, hogy a résztvevők tudják: most a kegyét kell keresni, ha az ember nem akar vétlen áldozata lenni.
Elég egy szó, egy hang.
Nézés, mozdulat.
Magyarul mindenki fosik benn és mindenki tudja, mit csináltam. Nem foglaltam el a szolgálati helyem, és kikapcsolva hagytam a rádiómat. Elég csúfos bűnlajstrom. Még a végén olyannak látszom, mint aki nem figyel. Pedig ezt a vádat, reptéri őrszolgálatos létemre igen rosszul fogadnám. Mint a konyhán, amikor nem értettem mi baj velem. És milyen érdekes, hogy most Robi haverja szopat és ugyanúgy nem értem.
Most is megteszem amit kell.
Rendelkezésre állok mindenestül.
Ugrom gombnyomásra, amikor csak kell.
De fenn olyan sűrűn nyomogatják a gombokat, olyan durván kapjuk a Rövid Ugrást, hogy semmi csodálni való nincs abban, ha valaki egy kicsit egzaltált. Mindenki hulla fáradt. Annyira, hogy már szinte minden mindegy, van, aki már a hadbíróságot is megkockáztatja. Ezt lehet lustaságból?
Dehogy, ezt azért lehet, mert már a működése van veszélyben. Az életfunkciói.
Ezen kéne elgondolkodni.

Gyártottam a védőbeszédeket, de minél közelebb voltam a kutató ügylethez, annál gyengébbek, könnyebbek születtek. És mivel a testem könnyűnek éreztem, elengedtem őket, és hagytam, jöjjön, aminek jönnie kell.
Szinte bizakodva léptem az épületbe.

Kinyitottam a kutügy ajtót, és azt hittem összecsuklom.
A Hadműveleti Tiszt állt a szobában.
Az Atyaúristen.
Akit csak hallomásból ismerünk.
Legenda.

Állt az ajtófélfának dőlve és az előretartott karja kinyújtott mutatóujjára akasztott szíjon, egy géppisztolyt lóbált. Kedélyesen mosolygott, mintha jóindulatúan jelezné, hogy mulattatja a dolog és elnézi nekem.

Ugyanis ekkor megértettem, miért éreztem magam egész éjjel könnyűnek.
A hátamhoz kaptam, de nem volt rajtam fegyver!
Te úristen! Elhagytam a géppisztolyom!

Negédes hangon szólt hozzám.

– Dvorszky, ez a magáé?

 Basszus, már tudja a nevem.

– Jelentem, igen.

– És hogy kerül hozzám?

– Jelentem, nem tudom.

– Nem tudja. Mi történhetett vajon? Netán átaludta?

Csöndben álltam.

– Akarja tudni a történetét? – kérdezte fojtott hangon.

Bólintottam csak, annyira kiszáradt a szám, nem nagyon tudtam beszélni.

– Egy takarítónő találta. Ehhez mit szól?

Nem tudtam mit szóljak, az dobolt benn, hogy aztakurva! Aztakurva! Aztakurva!
Elhagytam a géppisztolyom!

– Kinn az előtérben állt a radiátornak támasztva. – folytatta a Hadműveleti Tiszt (HdmT). – Maga mit gondol, hogy került oda? Ki tette oda a maga fegyverét? Mondja, hogy maga volt, nehogy kiderüljön, hogy már innen is a takarítónők vitték ki!

Kezdte belelovalni magát. Emelkedett a hangja és vele a pulzusa.

Végem.

– Jelentem én voltam.

Alig hallottam a hangomat én is.

– Hogy mondja?

– Jelentem én. - szóltam valamivel hangosabban.

– És mi okból tette oda? Miért nem volt az jó magánál? Mindenki más viselni tudja büszkén, maga meg dugdossa? Ennyire szégyelli ezt az országot? A szocialista hazát? Ennyire hálátlan, de mondhatnám, hogy hűtlen?

Elemelkedett az ajtófélfától, és öblös hangon dörgött rám.

– Vagy tud valami elfogadható magyarázatot adni?

– Jelentem, kimentem oda pihenni...

– Ez magának az elfogadható magyarázat? - hördült fel. - Na mondja csak még egyszer, mi a magyarázat?

– Jelentem, kimentem az előtérbe letettem a fegyvert a fal mellé, de amikor kijöttem a helyiségből otthagytam...

– Nem hallom benne, hogy miért ment ki, mi a fészkes fenét csinált maga ott?

Lehajtott fejjel válaszoltam.

– Jelentem, aludtam.

– Aludt. Úgy! Azt tudja, hogy akkor épp szolgálatban volt? Ha más nem is, de az biztosan mutatja, hogy fegyver volt magánál. Nem pihenni, egyáltalán elmenni odáig, szabad magának? Van ott magának keresnivalója?

– Jelentem, nincs.

– Valóban nem szabad, még odamenni sem, nemhogy aludni ott, aztán elhagyni a fegyvert, kikapcsolni a rádiót! Hogy az istenbe képzelte ezt? Nem értem magát. Hogy gondolta ezt?
Azt tudja, hogy ezzel futkosóra kerül? Ilyet nem lehet csinálni! El tudja maga képzelni, amikor bekopog ide egy takarítónő, benyújt egy fegyvert és azt kérdi, ez véletlen nem maguké?

Mit gondol, ez nem terjed szét futótűzként? Minden reptéri dolgozó, vámos, rendőr, tudni fogja, hogy itt olyan töketlen tisztek szolgálnak, akik eltűrik, hogy a katonák elszórják a felszerelésüket. Egy AMD? Kukába vele! Mit számít, trehányak vagyunk. Gondolja, hogy én eltűröm, hogy ezt gondolják rólam? Eltűröm maga szerint?

– Jelentem nem.

– Igaza van, nem tűröm el. Biztos lehet benne, hogy hadbíróság elé állítom. Lelépni!

Nem tudtam, hogy ez mit jelent, hogy takarodjak ki a Kutügyről, esetleg kicsire összehúzva magam begömbölyödjek a sarokba. Vegyem-e át a fegyverem, vagy már nem kapom vissza, bilincsben nem használnám úgyse. Beljebb léptem a szobába inkább és igyekeztem elosonni hátra.

Úgy ordított rám, hogy majd összecsináltam magam.

– Határőr! Csak nem gondolja, hogy maga után viszem? Hát fegyverhordozója vagyok magának?

Éktelen haragra gerjedt, ahogy egy petyhüdt pénisznek, többszörösére duzzadt a feje a beletódult vértől.

– Attól, hogy a takarítókat ugráltathatta, ne gondolja, hogy már mindenki maga után viszi a fegyverét. Hát az apródja vagyok én? A kurva életbe már! Jöjjön ide maga szerencsétlen, vegye el, egyelőre még maga felel érte!

Síri csendben vettem át, tettem be a szekrénybe, tekintetek kereszttűzében csatoltam ki a derékszíjam, vettem le a kabátom, hátamon a HdmT hüledező tekintetével.

– És most mondja maga szerencsétlen, mit csinál? Be ne vackolódjon ide nekem! Ilyen pimaszságot én még nem láttam! Mint aki jól végezte dolgát! Már a pihenésen jár az esze! Azonnal takarodjon vissza a szolgálati helyére! Váltásig nem akarom látni.

Már nem volt előttem más csak Bakonyi komoly, de rém gunyoros arca. Másra nem tudtam figyelni. Nem mutatta, hogy élvezte, hanem csak egyetértését fejezte ki. Miközben húztam be magam mögött az ajtót, hallottam, ahogy erősödő susmorgásban kezdik ecsetelni a többiek, mi történt.
Mintha tudnák.
Jól megbeszélik, kivesézik, nekem már nem kell majd mondani semmit. Éreztem, hogy mögöttem fellángoltak az indulatok. Elköltöttem Parát, és kigyalogoltunk. Messziről még azt is láttam, hogy a betonon ketten össze is állnak, annyira izgalmas ez a hír, hogy még a lebukást is vállalják.

Mikor leváltottak hatkor és bementem a Kutügyre, senki nem szólt hozzám, a társaim sajnálkozva, a Bakonyi félék elégedetten vizslattak. Nem szólt senki hozzám a hazaúton sem, és amikor beléptem a laktanya kapuján, mint valami vírus, terjedt, hogy a Dvorszky elhagyta a géppisztolyát.

– Ki hagyta el?

– A Dvorszky!

– A fegyverét?

– Azt.

– Ez nem normális.

– Ez nem.

Zúgott az épület, ez morajlott a repedésekben, csöveken fel az emeletekre, így mire felértem, a körletajtókban fürtökben lógtak a társaim, és amint pont melléjük értem, szégyenlősen a szoba védelmébe húzódtak. Egy jó fél órán keresztül, senki nem szólított meg, egyszer jött csak oda hozzám az ügyeletes, hogy be lettem osztva a dísz-szakaszba, zászlókísérőnek. Nem sokára ünnepség lesz, várhatóan Élenjáró lesz a zászlóalj. Ennek tiszteletére dísz-lépésben kísérjük ki a csapatzászlót, felvonjuk, majd az ünnepség végeztével leszedjük és visszakísérjük az épületbe.
Nagy dolog ez.
Az a néhány másodosztályú műselyem rongy nagy érték.
Tehát gyakoroltam a díszlépést. A többiek leheletnyivel távolabb húzódtak, és így pillanatok alatt lettem magányos, zárt csapatrendben.
Mindenki kerülte a szemkontaktust, félre fordították a fejüket, ha kellemetlenül közel kerültünk egymáshoz. Nem mondott nekem senki semmit. Aztán később míg a körletből vizelni mentem, láttam a kopasz hadnagyokat és Szadó őrnagyot halkan diskurálni, és amikor valamelyik meglátott, felém bökött a fejével, mutatva a többinek, hogy na itt van, nézzétek, ez az!

Este is úgy feküdtem le, hogy elképzelésem nem volt, mekkora vihar ez. Nagyot képzeltem, de nagyon féltem, hogy nem voltam elég merész.

235

Szeptember 27 Vasárnap

Ma nem voltam hajlandó felkelni a rendes ébresztőkor, mondtam az ügyeletesnek, hogy írjon be a Szilasihoz kihallgatásra, ha nagyon akar, de én alszom, ameddig akarok.
Nem sokkal ezután betoppant Knízner hadnagy, hogy mi az Istent csinálok? Azonnal kelljek fel, hiába mondtam, hogy az óraátállítás miatt 9 órát álltam kinn és hogy ezt egy sorállományú katonával sem lehet csinálni, a váltást úgy kell megszervezni, hogy legalább egyszer pihenni tudjon.
Nem érdekelte, kiparancsolt az ágyból, bár szólt az alegység ügyletesnek, hogy ma már ne vigyenek semmilyen munkára az éjszakás szolgálatomig.

Aztán éjszakára kivittek Ferihegy 2-re. Ma nem volt annyira hideg, mint tegnap, többet is mászkáltam, azzal szórakoztattam magam, hogy a repedések mentén jártam be a betont, ahol a repedés szétágazott, ott először az egyik, aztán a másik ágat követtem.

Mindig figyelek a talaj egyenetlenségeire, kitüntetett figyelemmel az olyan tereptárgyakra, amik vélhetőleg nem a beton részei. Már messziről láttam valami fekete púpot a terület közepén, nehezen tudtam megközelíteni, mert a repedések mind messze elfutottak mellette.
De aztán nem bírtam magammal, nyílegyenest odasiettem, ahogy látszott, hogy repedések mentén nem fog menni és megvizsgáltam.
Egy bőrszíjas, régimódi karóra volt, amilyet az időseken látni, tán háború korabeli óra. Teljesen ismeretlen, semmitmondó márka, de járt és szép állapotban volt. Nem szoktam órát hordani, de ezt feltettem a karomra és szoktatni próbáltam magam hozzá, bár nagyon idegen érzés.
Apunak adom majd.

236

Szeptember 26 Szombat

Persze lehúztak délig, lehet, hogy ha ezt látom tegnap, amikor Knízner a kiselőadást tartotta, akkor tényleg ki sem jövök szabadnapra, de persze így utólag könnyű bármit mondani.

Éjszaka Ferihegy 1-re mentem, Szilasi volt a kutató ügyeletes helyettes. Kübli mellett adott kutató ügyeletesi tanulószolgálatot, és így ő állította össze a váltást.
Általában nem szokott látszani az arcán semmi, most se, de éreztem, hogy nem sokat fogok ma pihenni. És tényleg, a rohadék kitett este 10-kor az öreg betonra és ott hagyott.

Egyetlenegyszer sem hívott be pihenni!

Az első néhány órában tombolni tudtam volna, aztán ahogy lehűlt a levegő összetöpörödtem és csak vártam a végét. Kezdem érezni, hogy ez nem lesz gyerekjáték, ha jön a tél ez nagyon durva lesz. Az előző telet én kiképzésen, konyhán töltöttem, de abba még bele sem gondoltam, mi lesz majd itt a betonon télen. Most jön az előszele, amikor már lassanként kifejezetten hideg kezd lenni éjszakánként.
Egész addig nem voltam már dühös, amíg 6 órakor, a szolgálat végén sem érkezett meg a váltás. Néztem a Kutügy felé, de semmi mozgást nem láttam és ekkor nyílalt belém a felismerés, hogy ma átállunk a téli időszámításra.

Akkor értettem meg, hogy a rohadt óra-visszaállítás miatt én ma a 8 órás szolgálat alatt kereken 9 órát szopok itt a reptéren.
Még egy kibaszott kurva óra!
Lekaptam a vállamról a géppisztolyt, megfogtam a csövénél, pörögni kezdtem vele, de végül nem lett merszem eldobni, csak amikor megálltam, ordítottam egy hatalmasat, ami a torkomon kifért.
Olyat, hogy rezonált a tüdőm, a torkom, a szám széle és mélyen bele is hajoltam, majd összegörnyedve préseltem ki minden levegőt magamból.
Fájdalmas volt, dühös, elkeseredett, tehetetlen.
És mindez kilométerekre hallatszott.

Láttam Tokost, ahogy nyújtogatja a nyakát egy gép futóműve mögül, de nem nagyon akart előjönni, én se biztos, hogy sokat okvetetlenkednék, ha egy társamon az őrület jeleit látom elhatalmasodni, és tudom, hogy fegyver van a kezében.

235

Szeptember 25 Péntek

Meg vagyok lepve, mert ma a tegnapi vita ellenére is kiengednek szabadnapra. Persze felmerült bennem, hogy nem megyek sehova, mert Knízner hadnagy osztotta ki a katonakönyveket, és nekem úgy adta a kezembe, hogy előtte még elmondta, milyen fegyelmezettnek kell lennie egy katonának, mik a kötelességei és elsősorban, hogy ő mit vár el és mit követel meg.

A beszéd elején felém nyújtotta a könyvem, és amikor nyúltam érte, húzta volna vissza, de sikerült elkapnom és míg beszélt mindketten fogtuk, én igyekeztem finoman húzni, ő meg keményen megtartotta, és beszélt és beszélt. Volt egy pont amikor azt éreztem, elengedem a könyvet hátat fordítok és visszamegyek a körletbe, öreg vagyok én már ezekhez a színjátékokhoz.

De végül maradtam, végigvártam, úgy látszik, mégse vagyok olyan öreg.

238

Szeptember 24 Csütörtök

Ma délutánra kiderült, hogy Gyuri kitalálta, mit tehet és meg is tette.
Felnyomott Szilasinál, aki délután hivatott is magához.

Délben ébresztettek, ebédeltem és mentem is Szilasi főtörzsőrmesterhez.
Leültetett.

Azzal kezdte, hogy velem állandóan baj van, azt hallja, hogy nem akarok kutyás lenni. Meg hogy szerinte nem is vagyok alkalmas. Belefogott a magyarázatba. Elhűlve hallgattam, hogy majdnem szóról szóra idézi a Gyurival lefolytatott tegnapi beszélgetésünket. Azt mondja, nem tetszik neki, hogy nem haladok Lux-szal, hogy többet kellene vele foglalkoznom. Nem tetszik neki, hogy nem javítok a kutyák körülményein, pedig kis apró ötletekkel lehetne segíteni nekik.
Mivel nincs sok helyük, alig mozognak, például sétálhatnánk velük a kutyakonyhán. Aztán úgy tudja, hogy szar kaját főzök, figyelnem kellene, hogy rendesen elkészítsem, ha már soha nem esznek rendes ételt, húst, csontot. És ugyan egy kicsit lepukkant a kutyakonyha, de rendesen tisztán kell tartani, nem úgy, ahogy én csinálom, folyton mocskos, ha én vagyok ott, ki kell rendesen takarítani a kenneleket is, mert ezek az állatok nem rabszolgák, nem gépek.

Egy ideig türtőztettem magam, de itt kiborultam.

– Főtörzsőrmester elvtárs, ezek mind kitalációk, semmilyen ellenőrzés ezt még nem bizonyította, honnan tudni, hogy szar kaját adok...

– Dvorszky, ne beszéljen előttem így!

– az a kaja eleve szar…

– Dvorszky! Fegyelmezze magát!

– …nem is lenne szabad ilyen szart adni nekik, ez állatkínzás, én ebben nem akarok részt venni…

– Vigyázzon a nyelvére, mert ha így folytatja nem is fog!

– Tegnap én már szóltam is Knízner hadnagynak, hogy nem akarom csinálni.

– Dvorszky, arról nem maga dönt! Vegye már észre, hogy nem magáról szól a katonaság! Azt is hallom, hogy a kutyások sem kedvelik, hogy állandóan összetűzésbe kerül velük, hogy nem tiszteli még a rajparancsnokát sem!

Még akartam valamit erre mondani, de erős hangon mondta, hogy nem nyit vitát ezekről különben sem, hordjam ki az irhám az irodájából.

Igazából fals volt, amit mondtam neki. Az bosszantott, hogy szóról szóra idézte, amit tegnap Gyurinak mondtam, csak pont úgy, mintha minden az én felelősségem lenne, és ezzel be is talált, mert tényleg van abban igazság amit mondott, csak ő nem tudhatja. Ezt egyedül én tudom, mert a többiek sem tudják, mit művelek.
Azt csak a kutyák tudják.

És emiatt igazságtalannak éreztem az egész jelenetet és egyben teljesen jogosnak. De ezt nem Szilasi feladata az orromra dörgölni, ez az én feladatom. Nem ő kell szemrehányást tegyen, azt jól látom néha a kutyák tekintetéből.
Nem Szilasinak tartozom számadással, de ez mégis fals volt amit mondtam, majdnem hazugság.
És ne.
Hazudni nem kéne.

Nem mondhatnám, hogy nyugodt hangulatban telt az éjszakai szolgálat. Este nem tudtam Németh Gyurival beszélni, de szerencséje volt, mert úgy éreztem, a torkának ugrom. Mire a körletbe értem, letudtam az önrevíziót, vagyis félresöpörtem minden engem terhelőt, már csak Németh árulása bizsergett bennem. Tudni szerettem volna, honnan vette a bátorságot, hogy ilyen pontosan lejelentse, mit beszéltünk tegnap. És hogy ő ferdítette el a dolgokat vagy Szilasi tömpe agyába nem fért be csak így a dolog, nem tudom, de féltem, hogy előbb ütöm meg, mint megkérdezem.
De a beton hűs rezzenéstelen tengere lehűtötte a kedélyeket is, reggel már szartam arra, ki mit tett, ki mit mondott.

239

Még 35 hét.

Szeptember 23. Szerda

Délelőtt politikai foglakozásra rendeltek. Agyam Gyula, a Kilós tartotta, a két új hadnagy jelenlétében, és nagyon fontos dolgot jelentett be, jelesül azt, hogy a parancsnoki állományban változás áll be, ugyanis ezentúl Szilasi főtörzsőrmester két hét múlva mentesítve lesz a szakaszparancsnoki teendők alól, elvezénylik a laktanyából, ő onnantól reptéri szolgálatadó tiszt lesz, vagyis kutató ügyeletesi feladatokat végez majd.

Ezzel egy időben a két kopasz hadnagy posztot kap, Knízner hadnagy az első, Zádori hadnagy a második szakasz parancsnoka lesz. A kutató ügyeletről a tapasztalt Horváth hadnagy kerül a harmadik szakasz élére. Nekem, mint kutyásnak, Horváth hadnagy lesz a parancsnokom.

Végighallgattuk a beható értekezést a Magyar Népköztársaság mai helyzetéről a Varsói Szerződés megbonthatatlan és mostantól az örökkévalóságig létező szervezetében, a mi szerepünkről az ország szocialista vívmányainak védelmében, aminek a szellemét itt nevelik nagy hatásfokkal belénk, hogy a civil életünk további részére a Határőrség éber szellemiségét tudjuk továbbvinni

Az álmosító előadás után megkerestem Kníznert hadnagyot. Azért őt mert Szilasit már nem tartottam szakaszparancsnokomnak mától, Horváth hadnagy meg éppen szabadságon volt. Értem én, hogy a változás két hét múlva lesz, de Szilasit nem tartottam semmire sem, nem tartottam alkalmasnak arra, hogy bármit elintézzen.
Szóval betoppantam Knízer hadnagyhoz és kerek perec jeleztem, hogy abba akarom hagyni a kutyázást.
Találkoztunk már többször, nem vagyok neki szimpatikus, rögtön ellenkezni kezdett, de ha gondolkodik egy kicsit rájöhetett volna, hogy ezt neki támogatnia kellene, ha ki akarna velem tolni.
Mert azért kutyásnak lenni jó dolog.
De nem az az érdekes, hanem, hogy érezzem, még szarabbat sem választhatok én.

Jött a szokásos dumákkal, hogy a határőrség nem az én kedvemért jött létre, itt nem az van, amit én akarok. Néztem abba a két ellenszenves szemébe és azon gondolkodtam, hogy basszus ez tényleg azt hiszi, hogy most újat mond? Annyiszor hallottam már ezt, hogy a könyökömön jön ki. De gondolom, most a főiskola után végre ő mondhatja azokat a rigmusokat, amit eddig mindig neki mondtak.
Jézusom, ha ezek elölről kezdik és az összes honvédségi tiszti szólás-mondást végigmondják nekünk, abban a hiszemben, hogy újat, legfőképp frappánsat mondtak, én tényleg vérfürdőt rendezek.

Nem kérni jöttem, nem tanács kell, nem fejmosás.
Azt mondtam, hogy abba akarom hagyni a kutyázást.
Jó poszt, kapkodni fognak érte, kerítsenek mást.
Ez a teendő, nem lesz nehéz, de ne papoljon nekem egy kopasz fasz.

Amúgy Knízner pesti srác, nem is sokkal idősebb mint én, enyhén fasisztoid tartással, árja megjelenéssel. Rövid szőke haját gondosan fésülte mindig, tarkón, fülek felett felnyírva. Mint egy hithű SS katona. Minden mozdulatából süt, hogy ő itt most nagy ember akar lenni. De jelzi, hogy neki semmi köze hozzám, még ha akarna, se tudna intézkedni, még hó végéig hivatalosan Szilasi a szakaszparancsnok, menjek hozzá.

Itt megelégelem, engedélyt kérek lelépni. Hányok ettől a faszitól.

Este a Németh Gyurival elbeszélgettünk, minden – nekem nem tetsző - dologról elmondtam a véleményem. Nem tetszik, hogy nem tudok Lux-szal foglalkozni, mert mindig a pihenőidőben kellene, de élő halott vagyok, a pihenőben pihennem kell.
Nem tetszik, amilyen körülmények közt tartjuk a kutyákat, nem tetszik, hogy kicsi a helyük, hogy alig mozognak, hogy szar kaját kell elkészítenem nekik, hogy soha nem esznek rendes ételt, húst, csontot. Hogy olyan lepukkant a kutyakonyha, hogy nem lehet tisztán tartani, hogy szerencsétlen kutyák is Rövid Ugrásokra vannak kényszerítve. Nem tetszik, hogy nem lehet kivinni vizet a szolgálatba a kutyáknak, hogy igazából rabszolgáknak, gépeknek tekintjük őket.

Gyuri nem sokat szól, bólogatva vette tudomásul, még azt is éreztem, hogy egyetért velem. Abban maradtunk, hogy gondolkodik azon, mit tehet.

Neki és a körlettársaimnak nem említettem, hogy el akarok kerülni tőlük, nem akartam magyarázkodni, hogy miért, hogy nem érzem magam jól köztük, hogy nem látom már őket olyan jó társaságnak, nem tudom amiatt különbnek érezni magam a többieknél, mert kutyás vagyok, nem tetszett ez a kasztrendszer. Különbnek éreztem magam egyébként náluk is, meg a legtöbb arcnál itt benn, nem kellett nekem feltétlen egy plusz titulus, de ahogy néha a többiek nagyképűsködtek emiatt, azt nem bírtam. Utáltam, hogy néha fenyegettek azzal, hogy kitesznek maguktól, hogy azt akarták éreztetni, hogy nagyon meg tudnak büntetni ezzel. Németh Gyuri ezt többször is a fejemhez vágta. Azt akartam, hogy ne gondolja, hogy ezzel fegyelmezni lehet.
Elmegyek magamtól.
Kapja be.

De nem akartam ezt előre bejelenteni, mert nem akartam, hogy bármiben megakadályozzanak, gátoljanak vagy ne adj isten, utánam nyúljanak.

Aztán valóban szarul esett, amit a kutyákkal csinálunk, egyre kevésbé vette be a gyomrom. Sajnáltam szerencsétlen állatokat. És bevallom, ennek ellenére sokszor még én is elhanyagoltam őket.
És ez ebben a legrosszabb.

Egy nagyon genyó gondolat fészkelt belém: azt éreztem, hogy lassan öreg leszek, nem kell felelősség.
Szemétség, a kutyákkal szemben hűtlenség, de nem tudtam már őket rendesen ellátni, szarni akartam mindenbe. De a kutyák ellátásába nem lehet, és fájt, amikor már kezdtem elhanyagolni őket, fájt, nyomott, szúrt, de lelkiismeretesebb nem lettem. Legfeljebb egy kicsivel.

Azt hiszem kiégtem.
Szeretem ezeket a kutyákat, de elhagyom őket, mert kegyetlen lennék.
Nem tevőlegesen.
Pont ellenkezőleg.
A nem cselekvéssel.
A lustasággal, hogy csak alszom a csibészruhán.

Önző tereléssel azt kérdezgettem sokszor magamtól, hogy de hát mit tehetek én, hogy jobb legyen nekik? Semmit, kis pont vagyok ehhez. És ezzel a gondolattal jogosnak éreztem, hogy nem enyhítek, és szemet hunytam afelett, hogy még tán én okoztam szenvedést, nem takarítottam, nem adtam enni időben. Mindig tudtam mit csinálok, csak nem tettem ellene semmit.
Mint egy igazi szenvedélybeteg.
Aki azt mondja, nem, ő le tudja tenni, ha akarja, meg tud változni, csak még ezt az utolsót, ezt hadd toljam be, ezt a 30 percet még alvással töltöm, annyit kibírnak még a kutyák, és csak most az egyszer.
De ez volt már a kutyakonyhán egy ideje.

Ez nem jó, nem csinál ilyet egy jó ember.
Nem szerettem magam ott.

Ezért szeretnék onnan elkerülni.
A sima gyalog kampósokhoz, legalulra, a Ferihegy pórnépéhez.

Hátha rosszabb körülmények közt jó ember leszek.

Vagy legalább nem ártok senkinek.

Aztán elmentem kampós szolgálatba éjszakára F2-re.