8

1988. május 11.szerda

 
Ma nem tettek semmiféle szolgálatba, de ebben mintha lenne valami szándékos, mert elég sok leszerelő maradt a laktanyában. Hogy ne legyünk szem előtt, bezárkóztunk a klubba és rexeztünk.
Egyedül nem mertem volna lejönni, élesen él bennem a múltkori szellemjárás. Ijedten kaptam fel a fejem így is mindig, ha valaki kilökte a golyót az asztalról, vagy eltekerte a rádió hullámsávját.
Senkinek nem mertem elmesélni, mert én is hülyének nézném azt, aki szellemekről szóló mesével traktálna, azt mondanám, hogy be volt rúgva, és mostanában én is nehezen tudnék védekezni ez ellen a vád ellen, mert az elmúlt időben jószerivel minden nap be voltam. Nem tudom, hogy mázlim volt-e, vagy kifejezetten rosszabbul éltem volna meg, ha részeg vagy másnapos vagyok aznap. Mert lehet, hogy viccesen fogom fel, lehet, hogy halálra rémülök, vagy lehet, hogy az egészet észre sem veszem, ha részeg vagyok, miközben kísértetek járnak körülöttem. Mindenesetre, amint úgy nézett ki, hogy szedelődzködik a társaság, elsők közt igyekeztem kifelé a teremből.


Nagyon jó idő volt ma, a tisztek is érezték, hogy ez már igazi nyár, és 3 óra körül gyakorlatilag valahogy mindegyik hazahúzott. Ekkor szállingóztunk ki a klubból. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy menjünk focizni hátra, a laktanya mögé. A kopaszokkal az ügyeletesek kitakaríttattak egy egész nagy placcot, a szemfülesek néha már le-lejárogattak a rúgni a port.
Felvettük a fehér trikót, fehér zoknit, fehér tornacsukát, meg az egyenkék rövidnadrágot, amit még a reggeli tornákhoz kaptunk a kiképzés elején, de mivel itt Ferihegyen nincs torna, meglehetősen újszerű volt mindegyikünké. Én azt hiszem, a kiképzés óta most vettem fel először ezt az együttest. Alex-szel röhögtünk egymáson, én se láttam sose őt ebben a cuccban.
Miközben öltöztünk Bíró Zoli megemlítette, hogy kilóghatnánk a Sarokházba inni valamit. Ez a terv futótűzként terjedt, nem volt ellenvetés. Lenn összetorlódtunk Bense előtt a csapatügyeletesi irodánál, Bíró engedélyt kért, hogy kimehessünk hátra focizni.


– És a labda? – kérdezte Bense felvont szemöldökkel.

Értetlenkedve néztünk egymásra.

– Labda? Milyen labda?

Nagy Feró hirtelen a homlokára csapott, és felszaladt a századhoz a labdáért.
Mikor visszaért, Bense intett, hogy mehetünk, aztán  még utánunk szólt.

– Aztán csak ésszel... khmm... focizzanak.

9

AZ ELSŐ NAP, AMI EGYJEGYŰ! TÖBB, MINT EGY ÉVIG VOLT HÁROMJEGYŰ, 440 NAPIG, AZTÁN 90 NAPON ÁT VOLT KÉTJEGYŰ, ÉS MOST MÁR CSAK 9 NAP.

531 TELJES NAPOT LESZOLGÁLTAM.

1988. május 10.kedd

Ma megint nagy szaladgálás volt a reptéren, úgy néz ki, egy PAN AM JUMBO érkezik. Tegnap délelőttös szolgálatban voltam Ferihegy 2-n, ma délután Ferihegy 1-en.
Elhatároztam, hogy a lehető legtöbb verset összegyűjtöm, ki tudja, hányszor jövök még a reptérre, el kell vinnem mindet, amit csak lehet. Tegnap is ezt csináltam és ma is.Ez a nagy szaladgálás ma pont kapóra jött, úgy éreztem, mivel mindenki nagy erőkkel végzi a dolgát, én sem leszek feltűnő, ha határozottan körbejárom a repteret és minden lépcsőt, minden kiszögellést megnézek, minden érdekeset gondosan feljegyezve. Így is tettem.

Közben valóban megérkezett a JUMBO  és én mentem is az utolsókat ciházni. Kaptam szendvicset, fánkot és Coca Colát dobozban. Sőt, kettőt kaptam, egy 3.3 deciset, meg egy 1.25-öset. Ez utóbbi annyira lehetetlenül apró, hogy olyan, mintha Liliputból hozták volna.
Hazaviszem, ez rohadt jó ereklye.
Szerintem a többi körletbeli srác is irigyelni fogja.

Mára igen szép gyűjteményem lett versekből. A mai szerzeményeim:

Olyan vagyok, mint egy állat,

Én vagyok a belszolgálat!

(ism.)

Ó, Feppem, te vagy a heppem.

(Demény László)

Kutügyre érve rezzen csontja,

testét csípi minden bolha,

beszédet mond márványarc,

Gitti képén semmi karc.

Cseréli a liberót, átázott már

mindenhol,

Telik a nap, örül a szíve, a gatya még

nincsen tele.

Teát hozza percenként,

Cihát keres mindenhol.

(ism.)

300 évig éltem – egy patkány bőrében, és jó volt!

(ism.)

Ki pici geci sas,

ha sokáig vered a szárnyadat.

Kitekerem a nyakadat

Olyan kopaszok vagytok, mint egy veréb,

Februárba elver titeket a jég.

(Kiss Zoli)

Vazelin sikollyal üvöltöm,

A bíborszínű betonéjszakában,

hogy elkapott a végbélszerelem.

(ism.)

Megkapom a fenyítésem,

Átugrom a kerítésen.

(ism.)

14 hónapom elszelelt, iszapos rája lettem!

(ism.)

Kilós apánk Pol „Há” lett,

Századunk most porrá lett.

Ő intézi ügyeinket,

Átveri a HÖR-jeinket.

(Rach Anti)

Vannak napok

Mikor sohasem tudhatod

Fenyítést kapsz-e vagy csillagot.

(B.K.Zs.)

Nyalista vers

Őrült sikoly hallik a betonon végig…

A kampós rohangált kisgéptől-nagygépig.

Kinn van már úgy kb. 6 órája,

Mivel nem ivott kávét, ütött az órája.

Bent a kut.ügyön válogatott alom

Néhány sörösdoboz és egy megkezdett malom.

A kutügy türelmetlen, nézi az óráját,

Üti a stornót, várja a Lufthansát.

Hat óra tíz perc, a Lufthansa leszáll,

Mátyás öt perc múlva biciklire száll.

Tekeri-tekeri az elkopott pedált,

S undorodva nézi, kint hagyott váltását.

Néhány perc múlva, már visszafelé megy,

Szívében öröm, kezében cihahegy.

A kutügy világít, az ajtó nyitva,

Ki más állna ott, mint a Kiss Attila.

Jobb kezében termosz, bal kezében apró,

Már több kávét megivott, mint egy egész eszpresszó.

Mátyás lassan beér, a kutügy örül.

A váltáskönyvbe ezután csak készenlét kerül.

Itt így megy a váltás, becsület és nyali,

És a kutügy nem lehet más, mint a Szekeres Pali.

(Guttyán Tibor)

Frissesség pillanatai ezek,

Délelőtt szolgálatba megyek!

Mit vétettem, nem tudom,

Határőr lettem egy hajnalon.

Iszom hát, s már nem vagyok tisztes.

(B. Kozma Zsolt)

Ne vedd úgy a szívedre,

Semmi nem tarthat örökre.

Vigyázz hát a fejedre,

Ne lődd széjjel dühödbe!

Kampós

Én, mint kampós, állok. Várok.

Nem hallok szót, felnőtt beszélgetést.

Nem látok fát, bokrot, növényt, se állatot;

                                      Mint magam.

Az oszlop néma tanújeleként áll annak,

hogy itt ki és mennyit állhatott;

                                      Mint magam.

Nem látom a napot! Fénye nem jut el ide…

                                      Mint magam.

Átkozott egy hely! Betonrengeteg!

Már nem vagyok, csak nézek réveteg!

Álmaim a szürke beton.

Gondolatom szürke beton.

A tudatom szürke beton.

Nem vagyok semmi, semmi emberi,

Földi teremtményt nem!

Isten így csak a kampóst bünteti.

                                      Ha van…

Óriási tér, az idő végtelen,

Nem fogja föl gyarló értelem.

Élet, szín, vidámság, nem ismert fogalom,

Megül a por a fakó tárgyakon.

Örökké talán nem!

Másfél évig szürke az életem.

                                      Mint kampós.

Most mindenki magába száll,

Mert a FEP-en a halál kaszál!

(B. Kozma Zsolt)

…Videó Rio de Janeiro …

(Guttyán főtörzsőrmester)

A talpamon hordom az összes arcomat,

Minden lépésnél egy a betonon marad!

(D.T.)

Ég a nap melegtől kopár szik sarja,

Öreg határőrünk ezt le sem szarja.

Kumozik a lelkem, mi mást tehetne,

Nem bírja ki másképp, de nem is lehetne.

Fiatalon persze, keze-lába remeg,

Ha nem figyel oda, meglátja a löket.

Előfordul sajnos, nem is egyszer, százszor,

Megbukik a balga, kampózhat ő bárhol.

Nem magyarázhat, senkit nem érdekel,

Bunkó hivatásost, meggyőzni érvekkel?!

Lehetetlen biz’a, nem tudta még senki,

Mindig igaza van, bármit mondasz neki.

Sajnálkozva mondja: vétkezett elvtársam!

Kötelességemnek tartom, hogy önt lerántsam.

Szabadnapja bánja, meg ő is a kampós!

Ha van biciklije, a pedálba tapos!

Dicséretet hajszol, de ez nem az ő világa,

Megbuktatják sajnos, megint nemsokára.

Pitiáner dolog, szóra sem érdemes,

De gondot csinálnak belőle az az érdekes.

Gázóra, Gázóra…

Ráesett a csávóra!

(B. Kozma Zsolt)

Centrifugális agyretorzió,

Radioaktív tumor,

Lüktető betonaorta

és fekete lyukba zuhanó szabadságtudat.

(Varga Gábor)

Kialakult bennem az egészséges undor az emberi lények iránt.

(ism.)

Nem is egyszer, már többször voltam,

erre kint a betonon,

és úgy érzem, hogy egyre jobban,

tele van a hólyagom.

(ism.)

150 nap Mágus a legjobb korosztály,

150 nap múlva leszerelek és ti itt maradtok örökre.

Nemsokára eljön már az augusztusi hónap.

Felvesszük a civil ruhát, nem csak mutatóba.

184 és leszerelünk, de régóta várjuk,

Itt hagyjuk a FEP-et, ahol mi szolgáltunk.

(Bill Vallace)

Álmában mint a Holt.

Holtában álmodott.

(Ricsi)

Egyszer minden rossznak vége van és semmi nem tarthat örökre, de sokáig igen.

„Kiss” kívánság, Gitti apánk, Ne légy gyáva,

a jó Isten b… szájba.

Buék a betonon!

Tavaly tavasszal kezdtem és 40 nap múlva befejezem a kampózást!

Novembertől mindenki megszopta, a mágusoké a jövő!

Minden ember vágyik a szép és könnyű túlvilági életre, még az is aki nem hisz benne.

Nincs olyan ember, akire váratlanul tör a halál!

Mágusvers:

Centim-centim mondd meg gyorsan

ki szerel le most májusban?

Mamut, berben mind itt marad,

Öreg Mágus hazaszalad!

Tanmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ágról szakadt kampós, akinek egy fikarcnyi melege sem volt. Szegény árva elhatározta, hogy csinál egy kis meleget (rágyújtott egy cigarettára). Bárcsak ne tette volna, mert rögtön észrevette a gonosz mostohája a kutatóügyeletes, aki amúgy is nem egy épületes látvány, és ez alkalommal sem volt könyörületes. Szörnyű átkok közepette kihallgatásra rendelte ezt a szánalmas kis teremtményt, aki azóta már leszokott a dohányzásról és ha „fázik tornázik”. Ezt a jó példát kövessétek hát ti is ifjú kampósok, mert titeket is utolér a sors meleg, de annál szűkösebb keze!

(a valószínűség számítások szerint B. Kozma Zsolt a szerző)

Én vagyok az öreg rája

Ötvenkettő van még hátra!

(Lichi Feri)

10

TÍZ NAPOM VAN HÁTRA!!

1988. május 9. hétfő

Ma körletszemlét kellett vágni.
Az teljesen természetes, hogy mi leszerelők nemhogy nem csináljuk, épphogy eltűrjük.
A középidőszakosok nem akarják csinálni, ők csináltatni akarják.
A kopaszoknak pedig meg kell csinálni.
Ez így megy, mióta világ a világ.
Mi ezért ma tüntetőleg feküdtünk az ágyainkon, és például a körletünkben Petró Dezső utasítgatott egy kopaszt. Kénytelen kelletlen végezte, de nem tehetett mást, engem meg Alexet ez az egész nem érdekelt és ő volt a rangidős.
A kopaszok közül egy egész szimpatikusat kaptunk. Nem tudom lehet-e kopaszra azt mondani, hogy szimpatikus, bár én olyan öreg vagyok, hogy nekem mindent lehet. Már senki nem ellenség, senki nem tud ártani.
Kívülálló vagyok.

A kopasz pont olyan, mint Dezső maga volt kopaszon. Meg amilyen én is voltam. Hogy azt szerettem, hogy munkának csak megközelítőleg látszó tevékenységét végzek.
Mintha csinálnám.
De közben meg nem.
Csak haladok vele, hogy egyszer véget érjen.
Ilyen volt Petró is.
A srác ugyanez.
Jó dumája van, szellemes. És azért becsülettel úgy tesz, mintha csinálná. Dezső meg elfogadja az elvégzettnek tűnő munkát, elvégre az ő utasítására zajlik mindez.

De aztán bejött Zádori ellenőrizni és úgy látta – amúgy be kell vallanom, hogy jogosan –, hogy nincs rendesen kitakarítva. Érdekes, hogy velem sokkal szigorúbb volt, mert nekem mindig akkor mondta, gyakorlatilag kizárólag akkor, amikor minden ragyogott, amikor tökéletes körletszemlét csináltam.

És velem is ordított, ahogy most a kopasszal, meg Dezsővel, hogy az ő felelőssége van ebben, neki kellett volna felügyelnie. Látom Dezsőn, hogy ideges. Miután Zádori kiment, a szokásosnál mélyebb hangon mondta, hogy ma megtanulod öcsém milyen a tökéletes körletszemle.
Ezzel kirongyolt, nemsokkal később takarító eszközökkel tért vissza és szemlére vágta a szobát. Berúgta az ultrát magának, dühösen, mintha nagyon meg akarná szopatni azt, aki takarít.
Rossz volt nézni, ahogy az egy év katonaságban megfáradt öreg test hajlong. Ezt látva egy kopasz is felismeri, hogy ez nem járja. Petró, mihelyst mi leszerelünk, hivatalosan is öreg lesz, öreg katona meg nem takarít. A kopasz azzal, hogy az öreg takarít helyette, lekötelezettje lesz az öregnek, muszáj lesz később rendesen takarítania, ez mostantól becsületbeli ügy. Dezső jól megtanulta múltkor, és Lufi jól ráérzett, hogy ez a módszer a leghatásosabb.

Én magam erre nem jöttem volna rá.


Dezső elmondta ugyanazt, amit mi mondtunk neki anno Lufival, hogy most először és utoljára mutatom, ilyennek kell lennie mindig. Hangjában az az idegesség, amiből érezhető, hogy nem viccel, nem azért csinálta meg, mert puhány öreg, hanem ellenkezőleg, mert már olyan öreg, hogy nincs visszapofázás, nincs poénnal elüthető helyzet. Itt kuss van. És később is mindig kuss lesz, ha ő mondja, mit kell csinálni. De most megmutatta, hogy nem kér lehetetlent. Magának is berúgta az ultrát, ne akarja látni senki, hogy egy kopasznak hogyan rúgná be.
Ilyen legyen mindig! Érthető?

És persze, az.
Érthető.

Mikor mindez lezajlott, Petróra mosolyogtam, Lufi jó tanár volt, Dezső ügyesen viszi tovább a hagyományokat. Ráadásul, ahogy Dezső visszakacsintott, láttam a szemén, hogy színház ez, nem szokott ő soha senkit szívatni.
És ez nem az öreg tekintélyéről szól, hanem arról, hogy az öregnek nyugta legyen. Ne kiabáljon vele egy kopasz miatt a tiszt. Nem éreztetni akarja a tekintélyt, hanem érezni. És nem személy szerint, hanem a státuszában. Minden kopasz a nyugis öregkort szeretné, tehát kopaszként el kell ismerni az öreget.

Ez így működik.

Nem tudom, én miért tíz nappal a leszerelés előtt értem ezt meg.
Lehet, hogy kicsit nyugalmasabb lett volna a kopasz korom, lehet, hogy kevesebb kínlódással tudtam volna végigcsinálni, ha előbb megvilágosodom.
De talán nem baj.

Kiderült, hogy akkor is bírom sokáig, hónapokig, szinte évekig, ha mindenki az ellenségem, ha csak egymagam vagyok.
Nem török össze, nem török meg.

Ezt jó tudni.
Erőt ad.
És ha ügyes vagyok, ez az erő nem látszik hivalkodóan, hanem csak egy tartást ad.

Igen, ha ez meg lesz, akkor megérte a katonaság.
Akkor Ember lettem tényleg.

11

1988. május 8. vasárnap

Megjöttek a KOPASZOK!

Azok a kopaszok, akik átveszik a helyünket, akik azért vannak itt, azért kerültek ide, hogy minket pótoljanak.
Hogy engem pótoljanak.
Már semmi sem köt ide, már a feladat sem. Már a reptéri őrszolgálatban sem számolnak velünk.
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
Már csak tényleg az időt, ezt a 11 napot kell kitölteni, az utolsókat rúgjuk.

Este beszélgetés kezdődött a körletben az első időszakról. Kicsit irigykedve hallgatom azokat, akik a kiképzést is együtt töltötték, akik együtt vonultak, és minden katonai életszakaszban együtt állták a sarat.
Látom, hogy milyen erős kötelék ez, mennyire összefűzi a közös kopaszság őket, mintha egy lánc két egymás mellé tett láncszeme lennének. És így jön létre a legtisztábban a bajtársiasság, ahogy két teljesen véletlenül egymás mellé dobott, teljesen különböző személyiségű ember kooperálni és vállt vállnak vetve együttműködésbe kezd.
Milyen felemelő érzés lehet, hogy valaki a teljes katonai múltad ismeri. És hogy te is ismered valakiét.
A katonaságnál minden ember új ember lesz.
Mindent otthon kell hagynia, csak a jellemét hozhatja, csak az segít, hogy az az entitás, aki azelőtt volt, be tudjon költözni a katonába, hogy mozgatni tudja, hogy az új testben, a mások által leszabályozott testben érvényesíteni tudja az érdekeit, hogy védekezni tudjon, hogy túléljen.
Előre senki nem tudja, ki ő katonaruhában.
Az itt születik meg a bevonulással, itt fejlődik ki és lesz érett, itt születik meg az új ember, a civilből hozott jellem és a katona elegye. És akinek te a vajúdástól kezdve látod a megszületését, annak a testvére lettél, az a testvéred lett.

Jönnek sorra a katonatörténetek, már most úgy érzem, hogy ez másnak sose jelenti majd ugyanezt, sok társaság fogja ezeket unottan hallgatni, csak a volt katonák fogják teljes egészében érteni és értékelni. Földi Gyula is benn volt ma a körletünkben, nemrég volt igazi kopasz, élesen emlékszik, és amikor a borotválkozás valamiért felbukkan, nekikezd egy történetnek.

Körmenden volt kiképzésen. Én azt tudom, hogy ott nem bakancsot adnak a katonáknak, hanem orosz mintájú csizmát, és már ez a tény is összeforrasztja azt, aki ott volt.
Egy esetről beszél, ahol a négyszer negyven fős egység század eligazításon áll, és a helyi kiképző, egy főtörzsőrmester megkérdezi, hogy kinek van papírja valamilyen betegségről. Jelentkeznek páran, akiknek, cukorbetegség, meg ehhez hasonló komolyabb bajaik vannak, ezeket elküldi a főtörzs dokihoz, aztán megint megkérdezi, mondván, hogy ma kérdezi utoljára.
Valaki erre bemondja, hogy neki a bőrgyógyásza nem javasolja a borotválkozást. A főtörzs figyelmesen hallgat, erre felbátorodnak többen is és jelentkeznek, hogy nekik is.
Kis szünet után a törzsőrmester azt mondja, hogy nyugodtan megemlíthetik az otthoni bőrgyógyásznak majd a leszerelésük után, hogy Kovács Béla főtörzsőrmester a legjobb hazai bőrgyógyász. Olyan módszere van, ami eddig mindig bevált. Merthogy három hónap múlva egyáltalán nem okoz majd gondot senkinek a borotválkozás, ezt ő garantálja.

És másnaptól kezdve ezeket a srácokat minden nap lerendelte magához reggel, megborotválkozva. Kezdetben ugyan szanaszét szabdalták magukat, ahogy a kipattogzott bőrről nyiszálták a szőrt, de három hónap múlva egyiknek sem okozott valóban gondot a borotválkozás.

Nekem se nagyon okoz gondot, mert egy héten egyszer teszem, szerencsére nem erősödött meg annyira, hogy nagyon feltűnő legyen.

Holnap megborotválkozom még utoljára és többet a seregben nem fogok.

Hirtelen hihetetlen boldogság járt át ettől a gondolattól.
Bele is mosolyodtam jó szélesen, mert a többiek kérdezték rögtön, hogy na, mi van?

– Pinára gondoltál?

– Dehogy! Sokkal jobbra.

Arra gondoltam ugyanis, hogy tényleg vége.
Befejeztem a katonaságot.
Még mint egy bonyolult óraszerkezet, folyamatosan lassulok, bizonyos részeimen elkezdenek leállni a fogaskerekek, szép lassan egyre kisebb részem működik katonaként és pár nap múlva eljön az a pillanat, amikor az egész rendszer teljesen lendületet veszt és megáll.

Örökre.
Ez az óra nem indul újra.
Ahogy leáll, vadul ketyegni kezd egy másik, ami már nem áll le. Ez a mostani már sohasem fog dolgozni helyette. Ha az leáll, minden leáll.
De addig új percek, új órák, hetek hónapok és évek jönnek.
Egy új élet.

Abba születek újra.
Teljesen új emberként.
Az az ember leszek, aki soha korábban nem voltam:
a katonaviselt Férfi.

Mögöttem van az az intézmény, amelyik bárhol tartanék épp az életemben, ketté szakítaná másfél évre.
540 napra.
Felfoghatatlanul sok időre.
De ez már mögöttem van, a megszakíthatatlan, folytonos élet jön.
És úgy jön, hogy nem nagyon hozhat meglepetést. Annyi mindent láttam, annyi mindenen átmentem, annyi mindenen gondolkodtam, hogy nem lephet meg semmi.
Kész vagyok.

Új helyzetek, váratlan fordulatok, meghökkentő szituációk jöhetnek, és fognak is jönni. De a szükséges válaszreakcióim megvannak. És az a tapasztalat, hogy mindenhol az embert kell figyelni.

Ott a lényeg.

Mindegy milyen ruhában van, mindegy mit csinál, azt nézd, ami zöld ruhában, ami egyenruhában lenne. Mert itt kendőzetlenül és cicoma nélkül jelenik meg az Ember. És ehhez kell viszonyulni.
Én minden típust láttam.
És a társaim is.
Sőt ők többet egy kicsivel, mert ők engem is láttak.

Nem félek.
Sőt.
Nem is érdekel mi lesz.

Ezentúl mindig a MOST érdekel.

És most az van, hogy egy lassuló gépezet legelsőként kikapcsolt motorja vagyok, lassan állnak le a részeim, és ma megvan az első "utolsó tevékenység", az első olyan, amit rendszeresen kell, de már csak egyszer fogom, még egyszer borotválkozom és aztán katonaként soha többet.
Én már tudom, hogy megkezdődött a végső leállás, én már ki vagyok kapcsolva.

Ez jutott az eszembe.
És igazából nem mint egy pengeéles gondolat, hanem, mint egy puha, meleg érzés.
Ezt látták rajtam a többiek.

Nem pina.
Egy új világ.

 (Gustave Courbet, A világ eredete/ Gustave Courbet The Origin of the World 1866 Paris, Musée d'Orsay)

12

1988. május 7. szombat

Ma Burján Kozmát leszerelték.
Még aludtam, amíg összekészült, pont akkor ébredtem, amikor már a kimenő cipőjét fűzte. Néhány szóban elmondta, hogy áthelyezik Adyligetre vagy a minisztériumba.
Nem tudni pontosan.
Az apja intézte, lehet, hogy csak bosszantásból. Az apjától kitelik, hogy minden lehető és lehetetlen módon bizonygassa, hogy ő mondja meg, mi történjék a családban.
Bólogattam.
Feltette a sapkát, és mielőtt kilépett volna közelebb hajolt és azt mondta:

– De amúgy nem ez az igazság. Az igazság az, hogy apám még ennél is jobban kibaszott velem. Nem áthelyeznek, hanem leszerelnek. Apám ezt se hagyja végigcsinálni.

Aztán felegyenesedett és kiment.
Nagyon sajnáltam.
Nem őt, és nem az apja miatt.
Nem azt, hogy lezárult egy korszak, és megint elment mellőlem valaki.
Nem ezért sajnáltam, hogy elment.

Ma rettenetesen szégyelltem magam.
Ezt akartam volna vele megbeszélni.

Olyan kegyetlen voltam tegnap, hogy arra nincsen szó. Nem azzal, hogy elvágtam és megöltem a csigát, hanem mert elárultam.

Az első pillanattól kezdve megbízott bennem.
Olyan félelem nélkül közeledett és adta át nekem magát, hogy ezt egy állat nem teheti meg az Emberrel szemben. Az évezredes ösztönnek működnie kellett volna.
Menekülnie, védekeznie kellett volna.
A maga módján persze. Mondjuk azzal, hogy be se jön a bódéba, vagy azzal, hogy bebújik a házába, amint felé nyúlok.
De nem tette.
Közeledett és hitt bennem.
És elhittem és elhitettem, hogy igen, hihet bennem, bízhat bennem. Nem a pusztító Embert látta bennem, hanem engem, az érző lényt.
Kiválasztottá tett és megajándékozott a barátságával.


És én hittem magamban, úgy éreztem én is kiválasztottat csináltam belőle, amikor futkorászva reptettem. Létezhet ennél erősebb kötelék? A szabadságot mutattam meg neki. Nincs más lény, nincs, aki nálánál jobban a földhöz lenne kényszerítve, akinek az az élete lényege, hogy a földön él, testének negyven százalékával szinte légmentesen hozzátapadva születéstől a haláláig, akivel kapcsolatban nem adekvát fogalom a sebesség. Egy ilyen lénynek mutattam meg, milyen a szabadság. Megmutattam neki az ellenkezőjét annak, amiben él. Megmutatni, hogy a valóság mennyivel erősebb élmény, mint amit valaha képzelt, az a legnagyobb ajándék.
Szinte Istene lettem.
És ő is Istenem lett, mert megmutatta a szeretet, és a hit erejét. Megmutatta, hogy szerinte minden teremtmény egyenlő.
Hogy egyenlő velem.
Bejött a bódéba úgy, hogy én ott voltam. Bejött, hogy ő is ott legyen.
Hogy ketten legyünk ott ebben a világban.
Szeretetben, békességben, barátságban.

És az a lény jött be hozzám, amelyik a legkiszolgáltatottabb állat a földön, el se tudna futni, egy mozdulattal házastul agyon tudnám taposni.
De ő kiválasztott engem, megelőlegezett nekem egy nagy adag bizalmat.
A barátom lett. A testvérem.
Egy vérből valók vagyunk.
És lehet-e nagyobb ajándék ennél?
Hogy megértem, hogy megtapasztalom a vallások lényegét:
minden Egy.

Minden Egy.
Messiásom lett egy apró, oktalan állat.
Örökös totemállatom kellene legyen, áldozatokat kéne tartanom a megjelenése napját ünnepelve.
Tisztelnem, szeretnem kellett volna.
De én meg akartam nézni, milyen belül, és megöltem.

Ki ez az állat? Hogy kerül belém?

Miért árultam el őt, miért árultam el magam?
Miért erősítettem a mítoszt, hogy az Ember embertelen?

Uramisten! Mit tettem!

Mit tettél Dvorszky határőr!

Mit tettél Dvorszky Tamás!

13

1988. május 6. péntek

Ma őrszolgálatba tettek, kapuőrségbe, meg a lőszerraktárhoz.
Reggel kezdi az ember nyolckor, és aztán négy óránkénti váltásban őrködik, illetve pihen. Rögtön mentem is ki a lőszerraktárhoz.
Nem tudom, mit gondoljak a tegnapi napról, de ez a kurva őrszolgálat bőven hagy időt ezen gondolkodni.
Most látom mennyivel jobb a reptéren.
Ott mindig történik valami, állandó mozgásban van minden, és ha semmit nem csinálok, csak elcsöppenő nyállal, eltátott szájjal bámulom azt a kavalkádot egyben, vagy valamelyik részletének rabjaként, akkor is betölti az agyam és kilöki a felesleget.
Ha épp nincs semmilyen mozgás, akkor is van egy semmivel össze nem hasonlítható atmoszférája, amitől nem üres. Amikor nincs gép, és semmi más nincs a betonon csak a végtelen üresség, akkor is tele van. Készenlétben áll, bármikor pillanatok alatt felébred és fizikailag is megtelik.
Hanggal, szagokkal, tárgyakkal.
És ez nem hagy a saját gondolatokban dagonyázni, ez az oka annak, hogy végül mégsem poshad meg az agy, a kampózás nem fog nyomot hagyni a pszichén.
Ezt ott kinn az ember nem is tudja, ott a semmit azért semminek éli meg, az ürességet ürességnek. Csak itt a sima laktanyai őrszolgálatban derül ki, hogy az ott milyen kegyelmi állapot, ehhez képest, ahol igazi semmi a semmi. Ha itt nem mozdul a környezet, akkor olyan mozdulatlan, mint egy szobortalapzat, egy olyan dísztelen, jellegtelen kődarab, ami semmit nem tart, csak a változatlanságot, a dermedt unalmat.
Persze a kampózás is kegyetlen szolgálat, mert a nyár a betonon sokkalta melegebb, mint a nyár maga, és a tél sokkalta hidegebb, kegyetlenebb, mint a tél maga.
A beton, mint egy hősugárzó ontja a tüzet, vagy a fagyot.
Az ott, a betonon, a testet teszi próbára.
Majdnem a működőképesség határáig kiszipolyoz, radioaktív sugárzáshoz hasonló erővel kúszik be az izmokba, ízületek közé a maró hideg és az égető meleg.

Én korábban sosem voltam így kitéve az elemeknek. Burokban éltem.
Mindig tudtam, hogy ha fázom is, vagy melegem van, csak el kell érnem a buszt, vagy be kell érnem az iskolába, a munkahelyre, haza.
Ott jó lesz. Megszűnik a kín.
A betonon nincs mit elérni, csak azt, hogy a szervezet kibírja még egy órát, meg még egyet.
De addig a fagy feldarabol, a hőség szétolvaszt.
Borzalmas, de én egy kicsit örülök is neki.
Valahogy az az érzésem, hogy ez megedzett, szívóssá tett. Nagyon magasra került az ingerküszöböm. És persze más környezetben, más helyzetben, mondjuk amikor szabadnapon vagyok otthon, érzem a hideget vagy a meleget, és fázom is, még izzadok is, mint más, de pontosan tudom, hogy hosszú órákig el tudom viselni, és tudok ilyenben létezni, hosszú hetekig, hónapokig.
Úgy érzem ez erőt ad.
Jobban ismerem magam, mint a katonaság előtt. Ezzel a képességgel talán antarktiszi, grönlandi expedícióra, vagy tán hegymászásra is alkalmas lennék, felfedező lehetnék, mint Scott.
De nem, akkor inkább Amundsen, ő túlélte.
És igazából, bár sokszor kiborulok, de mentálisan is túléltem. Sokkal nagyobb a terhelhetőségem, mint annak előtte. Meg tudom tenni, hogy kikapcsolom a környezetet, kikapcsolom az agyam és megvárom, míg elmegy az idő.

A napokban merült fel a körletben ugyanez a téma, és Alex mondta, hogy az útlevélkezelők mennyire nem tudják, hogy mi a kampózás, milyen ott kinn a reptéren. Nem azt, hogy milyen ott állni, mert az őrszolgálat alatt kapnak képet az őrségről, ugyanis ide a laktanyaőrségbe a kopasz útlevélkezelőket is beteszik. És korábban, amíg csak a Ferihegy 1 volt meg, az útlevélkezelőket is beosztották kampózni, de ettől még nem tudják milyen ez.

Milyen ott állni 450-500 napig.

Nem tudják, hogy mennyire át tud kattanni az ember, a környezetét kikapcsolva tűrni a sorsát.

Nem tudják, hogy milyen érzés az, amikor már aznap 15-ödször állítod meg okmányoson a nyugdíj előtt álló sofőrt, akit az előtted lévő korosztályok is minden nap 15-ször megállítanak negyven éve. Itt dolgozik, egy emberöltőt töltött a reptéren, de a mindig újratermelődő kiskatonák, akárhányszor bejön a Ferihegy 2-re, mert folyamatosan szaladgál a másik reptérre, az LRI irodába, az irányítótoronyba, mindig, minden alkalommal megállítják.
Az útlevélkezelők nem tudják, milyen a szemébe nézni, mennyire látni benne, hogy mélységesen unja és idegesíti. Nem tudják, milyen nyomorúságos érzés megállítani, állóra fékeztetni és elkérni az igazolványát.

Nagyon sok mindent nem tudnak róla.

Na, jól összehordtam elég sok mindent.
Az őrség az agyat teszi próbára. Itt nincs impulzus, ami eltereli a gondolatokat. Ott is van, hogy elszalad az agyammal a ló. Volt hogy Buddhának vagy Jézusnak tartottam magam.
De az játék.
Itt őrszolgálatban, a rögeszme van, az irányíthatatlan rossz.
Még, hogy ki tudom kapcsolni az agyam!
Dehogy, hisz ezen gondolkodom itt a lőszerraktár mellett.
Nem tudtam kikapcsolni.
És azt sem, hogy miközben ezen gondolkodtam, folyton bekattant a tegnapi nap. Nem hiszek a szellemekben, de nagyon is komoly bizonyítékát kaptam annak, hogy léteznek. Nem nagyon van más magyarázat arra, ami történt. Bármit is gondoltam az előbb, ezt nem tudom kikapcsolni.
Kering bennem, mint egy szellem és néha erősen megkopogtatja az ajtót.
Tegyük fel, vannak szellemek.
De ez tegnap mit akart?
Bántani?
Kommunikálni?
Vagy csak bizonyítani a létezését?
De minek?
Jó ez nekem, hogy tudom?
Nem tudom.
Azt tudom, hogy ez a csiga, amelyik most megjelent az őrbódé ajtajában a küszöbön, jókor jött.

Először a szemeit vettem észre.
Hogy a küszöb szélén bekukkant. Mindkét szemmel, és nagy körökben hordozta végig a tekintetét mindenen benn a bódéban. Engem látnia kellett, mégis elindult befelé.
Én ezekben hiszek.
Ami úgy létezik, hogy látom.
És tudom, hogy nem akár bántani, sőt ez a csiga, ugyanezt gondolja rólam, a barátom lett, lassan megfontoltan bekúszott. Időnként megállt, és körbenézett, mint a paraszt a katedrálisban, csodálkozva, hitetlenkedve. Hosszan néztem, ahogy közeledik, láttam, hogy egyre bátrabb. Aztán amikor egész közel ért a bakancsomhoz, felemeltem és a kis asztalkára tettem a tekerős telefon, vagyis az ugafon mellé.
Behúzódott persze a házába, de amint nyugalom lett, elkezdett kikandikálni, majd teljes testtel előjött és elindult hosszában az asztalon. A szélére tettem a kezem és amikor odaért, vissza tettem a kiindulópontra. Ekkor megint behúzódott a házba, de nem annyira, mint az előbb, aztán legközelebb már egyáltalán nem is rándult meg, mint egy gyerek, akit az apja forgat körben a kezénél fogva, úgy tartotta a testét a csigusz míg hasította a levegőt. Rájöttem, hogy tetszik neki, és mintha csak kis repülőgépmakett lenne, a házánál fogva reptettem a bódéban.
Éles kanyarokkal kerültem az ugafont, majd meredeken kanyarodtunk el az oldalfal előtt.

Néha a szemeit húzta csak be, ha veszélyesebb manővert végeztünk, de amúgy a testét hosszan kidugta a házból és mereven tartotta, én úgy láttam, igazán élvezi a repülést. Aztán berepültük a lőszerraktár környékét, ahol tudtam futottam vele, és esküszöm, hogy néha a szélben lebegő szemeivel rám kacsintott.
Értem én, miért örül ennyire.
Felfoghatatlanul szerencsés, a saját fajtájának messiásként kiválasztott egyede, talán ő az egyetlen ma élő repülő csiga.
Olyan élmény, hogy el se tudja majd mondani, nem fogja érteni semelyik sorstársa, aki a földre tapadva kúszik óránként másfél métert, hogy milyen a levegőben megtenni pillanatok alatt a tízszeresét.

Miután visszatettem az asztalra figyelmesen meghallgatott, hogy szerintem, alapítson vallást majd, meg a törzsi gyűlésen javasolja, hogy inkább a repülés irányába evolúciónizálódjanak, cseréljék le a házakat szárnyakra és utána ott laknak, ahol csak akarnak. Klassz ötlet a magukkal hordott ház, a csigusztörténelem hajnalán talán ez valóban létszükséglet lehetett, de ma már, a világútlevél korszakában felesleges teher, ami csak erősíti a röghöz kötöttséget. Szárnyaljanak, haladjanak a korral. A szentbeszéd után az ugafon kagylóját az asztalkára tettem és arra ösztönöztem, hogy kússzon át alatta, amit végül készségesen megtett. Láttam, hogy a kagyló hallgatójának fedele egy kicsit lötyög, ezért elővettem a Kistatárral elcserélt bicskát és meghúztam vele.

Ezt is elmagyaráztam csigusznak, ő időnként meg-megállva az arcom fürkészve figyelt.
Úgy éreztem megért.
Hogy a barátom.

Ezért nem is értem.
Megcsörrent az ugafon, kiszóltak, hogy jön a váltás.
Néztem a telefont, aztán a csiguszt.
Nem értem.

Talán a tegnapi szellemes sztori miatt. Szégyelltem, hogy akkora félelem fogott el tegnap, és most úgy éreztem Istent tudok játszani, kompenzálni tudom.
Talán ez.

Vagy hogy most a csigusszal el kéne válnunk és nem szeretném elengedni, olyan jóban vagyunk. Ismerni akarom a sorsát.
Az úgy a legbiztosabb, ha alakítom.

Vagy csak meg akartam nézni milyen belül.
Nem tudom.

Mindenesetre hirtelen odanyúltam a bicskával, és félbevágtam.

Nem volt egyszerű, nagyon rugalmas és hihetetlen gyorsan húzódik össze, de végül sikerült. Egy pillanatra megakasztott, hogy mielőtt eltűnt volna a testében a szeme, belevillant az enyémbe, és akkor úgy éreztem nem csinálom tovább, de már nem tehettem meg, úgy megsértettem addigra, hogy biztos belepusztul, jobb, ha én csinálom.
Aztán néztem azt a nyálkás foltot, amit hagyott, azt a pici húst, amit lemetszettem, meg a csigaházat, és elborzadtam magamtól.
Miért? Miért csináltam? Ilyen könnyen lesz bárki szadista állat? Én se vagyok különb?
Jézus, nem akarom, soha többet nem bántok állatot!

Soha többet.

Éjjel rémálmaim voltak. A klubszobában voltam lenn és szellemek kísértettek, kopogtak, letépték a karnist, és tudtam, hogy ezt mind a csiga szelleme csinálja, és igen, rátaláltam, ahogy kegyetlen, gúnyos mosollyal tekergeti a rádió hullámsávját.

14

1988. május 5. csütörtök

Ma újra konyhamunkára vezényeltek.
Mintha most tényleg az látszana, hogy észhez tértek a tisztek és úgy kezdtek beosztani, ahogy egy öreg, megvénhedt bakát kell.
Védeni, óvni mindentől, kiváltképp attól a gondolattól, hogy nem fontos.
Dehogyisnem, fontos hát! Úgy igyekeznek, hogy a szolgálat már-már jutalmazásnak látszon. Ilyen szolgálat a konyhamunka.
Nem ébresztenek hajnalban az ügyeletesek, sőt utána se, hanem amikor nekem tetszik, kinyitom a szemem és a látványból és az addig valamelyest tudatosult közérzetből kiindulva eldöntöm, hogy megkezdjem-e rögvest a napot, vagy toljam ezt a dolgot még egy fél órát.
Miután végül felkelek, megyek a konyhára. No, de nem dolgozni, hanem reggelizni. Már lehet olyan késő, hogy reggelit normál módon, az ebédlőben ne adjanak. Ezért kell közvetlen a konyhára mennem.
És mivel öreg vagyok és konyhamunkás is, nekem szabad bejárásom van a konyhára, következésképp, akkor eszem, amikor akarok.
Ez nem rossz. Így volt ez ma is.
Kajáltam, majd átmentem a klubszobába.

Amióta felújították, szeretek itt lenni.
Főleg így délelőtt, amikor senki más nincs. Elugrom először persze a kulcsért a csapatügyeletes tiszthez.
Elé már úgy állok, hogy a kezemben a vödör meg a fóka, hogy érezze a súlyát a szavaimnak, amikor mondom neki, hogy a klubhelyiséget megyek takarítani.
Bense az ügyeletes, de szerintem mindegyik tudja mi a dörgés. Soha életében nem látott nálam felmosócuccot, miért két héttel a leszerelés előtt kezdeném el?
Köhint, amikor a kulcsot átnyújtja.

– Aztán ragyogjon.

Ez amolyan liturgia.
Amolyan halandzsa nyelv, mert azt nem mondhatom, hogy herézni megyek főnök, adja a kulcsot, ő meg nem mondhatja, hogy persze itt van, herézz, ahol csak akarsz.
Az előbbi jelenetben mégis ezt játszottuk el.
Szóval megyek is herézni.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges, kétszárnyú ajtóba torkol, az ajtókat szigorúan csukva tartjuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan el vagyok zárva. Ha csöndben vagyok, nem vesznek észre, egész nap itt lehetek, és szerencsére mindkét üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki.
Tavaly valamikor ilyentájt lógtam el a laktanya takarítást, az úgynevezett általános körletszemlét, szemtelenül, mindenkit átverve úgy, hogy egyszerűen bejöttem és videót néztem egész nap.

Beléptem a helyiségbe.
Egy pillanatig gondolkodtam azon, hogy akarom-e, hogy megtaláljanak, de úgy döntöttem, inkább nyugalmat akarok, így ráfordítottam a kulcsot. Egész jól felszerelt klub, van rádió, tévé, rex asztal, lábakon álló fatábla, lévén itt tartják a tisztek a politikai oktatást. Körbementem a teremben, majd megálltam az ablakokkal szemben és kinéztem. Külső körlettakarításon vannak a kopaszok, meg a kevésbé szerencsés, de azért békés öregkort élő leszerelők. Ők ülnek a napon, beszélgetnek, cigiznek. A fiatalabbak mind dolgoznak, döbbenetesen tisztán látszik mindegyik mozgásán, hogy milyen idős katona.
Kinyitottam az ablakot, elé húztam a függönyt, hogy ne lássanak be, és hosszan álltam ott, élvezve, ahogy áramlik be a tavaszi nap által felmelegített, illatos levegő. Hunyorognom is kellett kicsit, olyan fényességesen szép volt ez a nap.

Mosolyra húzott szájjal mentem át a terem távoli sarkába, leguggoltam a rádió mellé és a potmétert átállítottam a Kossuth rádióról a Petőfire. Egész szépen futott a piros jelző, finoman fordult a gomb, erőkifejtés nélkül tudtam tekerni. Mintha nem Videoton termék lett volna, hanem valami nyugati, amelyiket úgy tervezték, hogy érzés is legyen, ne csak funkció.
Magyar terméken ezt nem érezni.

Aztán elmentem a rex asztalhoz, és elhúztam az útból a fatáblát, amin még rajta van feltűzve a legutolsó politikai oktatás anyaga. Nyeklik az egész szar, már előttem valaki úgy tette ide, hogy a tábla lapja majdnem vízszintes. Elhúztam az egyik ablak elé, megkerestem a dákót, meg a gombát, ami a legfontosabb eleme a rex asztalnak. A golyók benne voltak magában az asztalban, így minden megvolt, hogy játszani tudjak. Szeretek rexezni, hasonlít a billiárdhoz, de itthon nem nagyon van billiárd asztal. De itt is ugyanolyan okosan és finoman kell használni a dákót, mint ott.
Jobb ezt ugyan többen játszani, de egyedül is nagyon élvezhető.
Jól is csinálom.
Mindig kiszámolom a golyók útját, megsaccolom a kellő erőt amivel a kellő sebességet adom nekik.
Adott a feladat.
A jobb és a bal sarokban is van most egy-egy golyó. Én a baloldalit célzom épp, hogy a hátfalról visszapattanva, lehetőleg az 50-es lukba menjen. Ráhajolok a dákóra, szinte ráfekszem, a szememmel a rúd vonalát követve tervezem a lökést, periférikus látásomban benne az egész asztal, rajta a terv, a golyók várható útvonala.
Koncentrálok.

De ekkor hirtelen a jobb oldali golyó kirepült az asztalról.
Kicsit meghökkentett a dolog, merthogy oka nem volt. Még mozdulatlanul állok, mereven a botra hajolva, meg sem moccantam, szóval fura.
De nyilván meglöktem az asztalt.
Nemrég rendezték be a klubot, semminek nincs még állandó helye, ez az asztal sincs rendesen beállítva. Megmozgattam, hogy egy kicsit a helyére rázzam, ha már ilyen billegősen tették ide.
Meg se moccant, fixen állt, mint katonatiszten a kincstári öntudat.

De ez mégis megnyugtatott.
Nincs itt semmi gáz, csak kiesett a golyó.
Felvettem és megpróbáltam ugyanoda tenni, ahol korábban lehetett. Folytattam a játékot.
Szólt a zene, a rádióra ritmusosan harmonizáló, kellemesen csöndes tavaszi nap van, semmi dolgom nincs csak az, hogy kényelmesen töltsem a hátralévő napjaim, tele a gyomrom és játszom, mert ehhez van kedvem.
Lehet-e ennél szebbet képzelni?

Hát amúgy lehet, mert most egy kicsit bosszankodom, ugyanis még a koncentrációban is zavar, hogy lengedezik a függöny. Amíg a bot fölé nem hajolok, észre sem veszem. De amikor a célzásra figyelek, azonnal meglátom a szemem sarkában, hogy a szél emelgeti az alját.
Érdekes, mert mintha nem is a szél hanem a zene üteme mozgatná.
Hogy milyen érdekes egyezések vannak!
De ha már célzok, nem szemlélődöm, inkább a lökésre figyelek. Viszont a függöny már nagyon idegesít. Ezért a következő alkalommal megnézem majd, miért lengedezik annyira. Ha még akkor is lengedez.
És valóban, megint ahogy saccolgatom a lökést, beleng a függöny.
Odanézek, de nem leng. Ha visszafordítom a fejem, újra lebeg a szélben.
Aztán megint nem.
Nyilván egy könnycsepp van a szememben, vagy van valami egyéb fénytörés, ami ezt a jelenséget csinálja, optikai csalódás.

Játszom tovább nem törődöm vele, mert lényegtelen, olyan, mint esőben focizni, hogy az csak egy körülmény, attól még ugyanúgy lehet és kell játszani.
Ahogy nekem is.
Bár egyre ügyetlenebb vagyok, mert rendre eldől a gomba, sokszor úgy, hogy hozzá se érek. Többet kell ezt gyakorolnom, nem lesz ez így jó.
Jobban kell koncentrálnom.
Meg is tettem, ráhajoltam a botra, nagy levegőt vettem és miközben a dákó mentén előre fúrtam a tekintetem, lassan fújtam ki a tüdőmből. Csend honolt benn, még a szívverésem is hallottam közben.

Valaki most egy hatalmasat ütött az ajtóra.
Majdnem összecsináltam magam!
Ki az Isten lehet? Melyik állat törne így rám?
Rohadj meg, én ki nem nyitom neked, rohadj meg külsőkörleten!

Egy kicsit csendben maradtam, hogy ne derüljön ki, benn vagyok, aztán úgy éreztem elmúlt a veszély. Senkit nem engedek be, egyedül akarok lenni.

Mikor minden elcsendesült, folytattam a játékot. Hogy elcsendesült, az elég hipotetikus kijelentés, mert minden csendes volt amúgy is. A zene szólt ugyan, de csak halkan, meg kellett volna hallanom, hogy valaki bejött az ajtó előtti folyosóra. Nyilván sokkal erősebben koncentráltam, hogy bármi feltűnjön.
Azért nem hallottam.
Igaz, hogy azt se, hogy elmegy valaki, de ennyi ideig nem hiszem, hogy hallgatózna bárki, szóval nincs már itt.

Tehát játszom.

Egyet vagy kettőt löktem, amikor kiderült, hogy itt van még. Akkorát ütött az ajtóra, hogy rezonált az ajtókeret.
Úgy gondoltam, kapd be, én ki nem nyitom! Ha engem keresel, kopogtass rendesen, esetleg szólj be, ki vagy, mit akarsz, de így senki ne akarjon bejutni.
Akkor inkább kussban leszek, amíg tényleg el nem takarodsz.

Ezért abbahagytam a játékot és vártam csöndben vagy tíz percet. A zene szólt ugyan, de nagyon halkra állítottam, kinn szerintem nem hallani.
Eltelt az idő.
Egyáltalán nem hallottam, hogy bárki mocorgott volna kinn, ami fura, mert az ajtó előtti kongó folyosóról minden nesz behallatszott mindig is, a felújítás előtt is így volt ez. A benti zajok, viszont nem nagyon jutnak ki.
Fura, de így van.
Úgy gondoltam, ennyit tényleg nem vár kinn senki, így folytattam a játékot.

Ugyanaz a szituáció állt elő, mint az előbb, a rex asztal két sarkában egy-egy golyó, most a jobb oldalit céloztam épp, mikor ugyanúgy – a szemem sarkában jól láttam –, kiugrott a bal oldali golyó.
Nem kiesett, nem úgy ahogy az előbb hittem, hogy az általam véletlenül meglökött asztalon guruló golyó a falnak érve kipattan, hanem álló helyből, szép nagy ívben, magasra repülve elrajtolt. Nagyot koppant a linóleumos, de betonkemény padlón, valahogy nagyobb zajt ütött, mint ahogy vártam volna, belehasított a térbe, majd ahogy újra leesett megint, én még úgy döntöttem felveszem, idegesít, hogy ilyen hangosan pattog.

Míg megkerültem az asztalt hallottam és láttam is, hogy teljesen egyenetlenül pattog, hol alacsonyabbra, hol magasabbra pattan vissza, hol nagyobb sebességgel zuhan, hol kisebbel. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen rex golyó teljesen gömbölyű, hogy mértani pontossággal készítik, de ahogy pattog, abból az látszik, hogy borzalmasan torz formája lehet, vagy a súlypontját nagyon elszarták, még jó, hogy a játékra alkalmas.
Persze lehet, hogy a padló göcsörtös, csak nem látszik!
Biztos, hogy a padló, mert ahogy közeledtem a pattogó golyó felé, úgy távolodott tőlem. Nagyokat pattant hátra, egész nagyokat kellett lépnem utána. Tuti, hogy a padlót csinálták meg szarul az ÉPK-sok.
Lejt mint az állat.
Nem Amper kellett volna ide, hanem egy kurva vízszintező.
Síknak és egyenesnek látszik a padló, meg most, hogy elkaptam a golyót, kézbe véve az is tökéletesnek hat, de persze a belsejébe nem látok bele.

Szeretek játszani, folytatom, a játék alatt nem tűnt fel, hogy szar a golyó, tehát a játékhoz jó.
Talán pár percig volt nyugtom, megint keresett az előbbi arc. Ugyanúgy, hogy miközben koncentráltam, nagyot ütött az ajtóra.

– A kurva élet! – kiáltottam, miközben kiegyenesedve ugrottam a magasba az ijedtségtől – A kurva élet tényleg!

Ezt meg fogja hallani, kiderül, hogy benn vagyok!
A talajra visszaérkezve megdermedtem és figyeltem az ajtót. Hosszan várakoztunk mindketten, a kinti is, meg én, a benti is.
Hosszú percek teltek, majd hirtelen megint ütés hallatszott az ajtón.

– A jó büdös kurva úristenit, ki a faszom az? – tudakoltam illedelmesen, miközben oda szaladtam az ajtóhoz. – Mi az Isten fasza ilyen sürgős?

Ezzel unszoltam a kintit, hátha szól valamit, közben elforgattam a kulcsot és kitártam az ajtót.

– Mi van? – ordítottam a tök üres folyosóra.

Ahogy visszahangzott a kérdés párszor, lehiggadtam.
Ja nincs itt senki, a fasznak kiabálsz, még rád találnak a többiek.
Kidugtam a fejem a folyosóra és alaposan körbenéztem. Balra, legalább hat méterre van az ebédlő ajtaja, becsukva, bezárva, sötét is van benn. Jobbra, az aulába nyíló ajtó szintén becsukva. Ha valaki szórakozik, akkor bekopog és rögtön kiszalad valamelyiken.
Persze bármelyiken megy ki, elvileg hallanom kellene, mert az ósdi kétszárnyú üveges ajtó már attól vadul kongani és csörögni kezd a fémkeretbe rosszul rögzített üveglapok miatt, ha csak lenyomja valaki a kilincset. Vagyis nagyon ügyes, rutinos társam szopat.

– Rohadj meg! – mondtam neki és bezártam kulcsra az ajtót megint – Játszom akkor is, a kurva anyádat!

És tényleg, háromszor vagy négyszer koppantott az ajtón, talán valami fém tárggyal, olyan éles hangja volt, de szartam rá.
Csak amikor úgy éreztem, rohadtul zavar a koncentrálásban, akkor szaladtam megint kinyitni, hogy most már menjen tényleg a picsába, hagyjon békében játszani.
De kinn megint nem volt.
Rohadt gyorsan elszelel.
Túl gyorsan is.

Akkor tetten érlek, gondoltam.

Becsuktam, bezártam az ajtót és vártam. Pár perc múlva megint koppantott, olyan erővel, hogy az ajtótoktól pár millimétert el is távolodott maga a faajtó.
Kinyitom, feltépem, de a folyosó üres.

Na ne! Ezt nem hiszem! Na még egyszer!

Becsuktam az ajtót megint, de most nem zártam kulcsra, a kezem a kilincs felett tartottam készenlétben és amikor újból dörrent az ajtó, dühödten téptem fel.
De a folyosó most is üres volt.

Ja, értem már, oké, nem szopat engem senki, innen ennyi idő alatt élő ember nem jut ki hangtalanul. Ha mást nem, az üvegajtó mögött látnom kéne az elmosódott alakját, ennyi idő alatt nem jut ki innen és távol az üvegtől.
Nem a társaim, ők azt se tudják, hogy itt vagyok.
És így van ez jól.
Értem már, csak a huzat veri az ajtót.
Benn a teremben letéptem egy darabot a Határőr című újságunkból és kipolcoltam vele alul a küszöbnél. Nem egyenletesen fúj a szél az biztos, hanem valami egyenetlen széllökésekben, mert míg tömögettem a papírt, addig is kétszer koppantott az ajtón. És azután is, miután újra rexezni kezdtem, csak már valamivel tompábban. De hangos még mindig annyira, hogy zavarjon. Ezért az ajtó elé álltam, hogy megnézzem hová tegyek még papírt.

Tűnődtem hosszan, mikor éktelen koppantás hallatszott mögöttem.
Mint valami rossz búgócsiga pördültem meg, megakadva hirtelen egy fél fordulat után, és látom, hogy az egyik ablak karnisa félig leszakadt. Az egyik fele még tart fenn a mennyezeten, a másik hosszan lóg le, majdnem derékmagasságig. Szélesek az ablakok, van vagy három méter a karnis, és szerintem áll olyan meredek szögben, hogy kitépje a fenti csavarokat.
De valamiért nem tépte ki, az egyik vége még mindig tart.
Pedig még lengedezik is az egész, de már lassuló ütemben.
Ja, nem.
Nem lassul.
Tán még gyorsul is.
Vagy nem is.
Ezt is egyenetlenül rángatja a szél.
Az egyik csavar koppant nagyot, mert pont a fatáblára esett, amit a tisztek szoktak használni. Még mindig ott pörög rajta. Közelebb mentem, még mindig pörgött, de nagyon furán, mert a hegye körül forgott lassan, mintha motor hajtaná, nem a lendület. Igazából lendülete már nem nagyon lehet, mert a tábla elég hülyén áll, bár vízszintesnek látszik, de nem vízszintes, hanem elég alaposan dől felém. A csavar viszont felfelé is ugyanolyan sebességgel fordul, mint lefelé. És miközben a karnis kacskán integetett a lelógó felével, a csavar abbahagyta a forgást, és elkezdett gurulni.
Felfelé.

Ekkor kicsit megremegtem.

Mi ez? Jól látom, vagy hallucinálok?
Nem, az nem lehet.
Nem szoktam.
Ennyire ébren legalábbis. Volt már, hogy hullafáradtan, sok Rövid Ugrást követően olyan állapotba kerültem, de ilyen kipihent, józan állapotban soha.
Lehet a szél?
Lehet, de a másik karnis alatt van nyitva az ablak, jó messze és én egyáltalán nem érzem, hogy fújna.
Lehet olyasmi, amit az ember nem hisz?
Lehet.
De pont azért nem hisz senki olyanban, ami nem lehet, mert lehetetlen.
Mint az, amit most látok.

Ketya mesélte, míg otthon voltam eü. szabin, hogy a Honvéd Kórházban a hilferekkel, meg a bátrabb nővérekkel táncoltattak asztalt. Körbeültek egy asztalt, a kezüket a lapjára fektették úgy, hogy a kisujjaik összeérjenek, egyikük valamit mormolt, az, akinek már volt ebben jártassága, és megidéztek egy szellemet.

– Szellemek persze nincsenek! – röhögtem Ketyának akkor. – De azért csak mondjad.

– Hát pedig vannak, nekünk megjelent. Kérdésekre válaszolt.

– Hogyan baszki? Felírta egy táblára?

Most bambán meredtem a táblára amin a csavar kúszott lassan felfelé, és hallom, hogy Ketya mondja, hogy dehogyis, koppantott az asztalon.
Kicsit zavartan veszem számba most, mennyi koppanást hallhattam eddig.

– Igen-nem válaszokat adott – folytatja Ketya –, egy koppantás igen, kettő nem.

Kicsit megnyugszom, én igeneket kaptam eddig.

– Nekünk egy idős ember szelleme jelent meg. Vannak szellemek hidd el! – győzködött Ketya.

– Hülyeség! Nincsenek. – mondtam neki akkor.

Hülyeség.
Nincsenek.
Nem hiszek Istenben sem.
Miért pont szellemekben hinnék?
Hülyeség.
Akkor hihetnénk az UFO-kban, a Loch Ness-i szörnyben, a Yetiben, az ördögben, angyalokban, manókban, boszorkányokban, vagy akár a sárkányokban is.
Van, hogy álmodom ilyennel, de az a folklór része, a gyerekmesékből jöhet, volt, hogy megjelent nekem manó, de az is csak egy rovar volt, álmomban megjelenhet ilyesmi, de az álom.
Semmi olyanban nem hiszek, amit lehetetlennek tartok.

Nekem a hit a józanság elvesztése.
Mert józanul nem lehet hinni a hihetetlenben.
Istenben sem lehet, mert nincs.
Ha lenne, valahogy kimutattuk volna már. Akkor hinnék benne, de bizonyíték nélkül nem tudok.
Minden fizikai jelenség valahogy megfigyelhető, és valahogy kimutatható. Az Istennel kapcsolatban nekem elég kevés, hogy sokan hisznek benne. Nem előlegezhetem meg még neki sem a bizalmat, ha ő bizalmatlan velem szemben. Nem tudom az agyam kikapcsolni és vakon hinni olyasmiben, amit az eszem nem tud elfogadni, nem tudom a józanság hangjait csitítani, letompítani, bárgyú tubust csinálni magamból, amit megtölt gyermeteg mesékkel Jézusról, és Isten ingatag létezésének hamis illúziójával az a vágy, hogy valaki figyel ránk, nem vagyunk egyedül, számítunk egy kicsit ebben a világban.

A szart számítunk.
Nem hihetem, hogy több az ember, mint véletlenül, az anyag optimális keveredése által létrejött organizmus, és annak olyan szerencsés fajtája, ami tudattal rendelkezik, gondolkodásra, elvont fogalmak értésére, logikai érvelésre alkalmas.
Miért mondanék le ezen oltári szerencse eredményéről, miért szorítanám háttérbe azt a tulajdonságom, ami kiemelt az állatok közül, hogy gondolkodni tudok?
Dehogy hiszek én olyanban, ami lehetetlen.
Felfelé halad a csavar és mindjárt leesik? Ja nem, nem esik le, megállt a szélén. De hogy mozog? Ez lenne természetfeletti?
Ugyan.
Nagyon sok furcsa, véletlen dolgot láttam már.
De úgy gondoltam, mindnek volt valami magyarázata, még ha mondjuk a fizikai tudásom kevés is hozzá.
Ennek is van.
Talán csak sima véletlen.
Lehet, hogy korábban, valaha látott többi dolog nem véletlen, de ez az.
Ezek a koppanások, a golyó, a függöny, a karnis, a csavar mozgása az az, sima véletlen, valahol jön be a szél, de nem az ablakon, mert ott most hosszú ideje mozdulatlan a függöny. Valahol máshol húz be a huzat. De ha nem huzat, akkor valami szeizmikus mozgás, vagy vulkáni működés, vagy nem tudom, de nem szellem, az biztos.
Szellemek nincsenek.
Hülyeség!

Ezért visszaállítottam az időközben eldőlt gombát és újra játszani kezdtem. Engem nem fog megijeszteni ilyen marhaság.

Összeszorítottam a fogam, izzadtan markoltam a dákót és a rex asztal fölé hajoltam célozni. Hallottam a fogaim csikorgását.
Teljesen tisztán.
Mert hirtelen elment a rádió hangja.
Persze nem úgy, hogy egyszer csak megszűnt, elhalkult, hanem úgy, ahogy eltekerem a potmétert.
De nem tekertem el.
Felegyenesedtem, a mostani halk sercegés és a fogvicsorgás mellett hallottam, hogy úgy ment el a hang, ahogy áthaladt rádióállomásokon, a hajóvonták egy pillanatra behallatszott, majd ment tovább, kisebb vonyításokkal az újabb állomások felett, aztán megállt. Kicsit elbizonytalanodtam.
Meg kell néznem a rádiót.
Elé guggoltam és tényleg, nem ott állt a jelző, ahová én beállítottam.
Vagy lehet, hogy be se állítottam, most meg elment az adás?
Lehet, bár úgy emlékszem beállítottam.
Eltekertem a potmétert.
Igen, beállítottam, emlékszem. Tudom, milyen érzés volt, nem csak funkció.

Nem! Szellemek nincsenek!

Biztos a szél!
Biztos, hogy az, mert megint lengedezik a függöny.
Én basszus bezárom az ablakot, elegem van ebből!

Odamentem a függöny elé és néztem, hogyan fújja a szél. Fura, itt állok előtte, de én nem érzem.
Pedig tárva nyitva az ablak, éreznem kéne.
Átnéztem a függönyön.
Mi a fasz? Be van csukva?

Igen be van csukva.
Nem nyitottam volna ki?
Nem tudom, úgy emlékszem kinyitottam, amikor bejöttem. Áporodott levegő volt benn, beengedtem a tavaszi frissességet.
Milyen finom levegő jött be.
De most nem jön, zárva az ablak.
Akkor mi a jó büdös lószartól emelkedik a függöny alja itt, az orrom előtt?
Szellem?
A faszomat!!
Huzat, földrengés, nem szellem.
Mágneses erő vagy mittudomén! De nem szellem!

Dühösen rántottam arrébb a függönyt és kinyitottam az ablakot.
Nem csak behajtotta a huzat.
A kilincset ugyanolyan erővel kellett elfordítanom, mint először.
Nem szellem, nincsenek.
Beleszagoltam a levegőbe, láttam kinn dolgozni a többieket. De valahogy nagyon messze voltak tőlem. Ki tudtam venni az alakjukat, némelyiket a mozgásáról megismerem, láttam az arcokat nevetni a sárga napfényben, de biztos voltam benne, hogy ők nem látnak. Ha néznének, akkor sem. Messze vagyok, messze vannak. Tompult is a látvány, mintha egy öreg, karcos filmet néznék koszos távcsővel. A szélek lekerekedtek, elsötétültek, a hangok eltávolodtak.
Igen, a hangok.
Olyan messze vagyok, hogy a többiek azt se hallanák, ha kiáltanék.
De miért kiáltanék?
És ekkor világos lett, miért kiáltanék:
segítségért.

Ugyanis megláttam az ablakon a rácsokat. A vékony fémrudak kör alakot öltöttek, és nőni kezdtek. Eltakarták a látkép nagy részét, olyan lett a valóság kint, mint a tömlöc szemközti, messzi hideg falára vetített rongyos film, és a valóság a rács lett, a csapda, a rabság érzése.
Olyan félelem csapott le rám hirtelen, amit sosem éreztem még. Csapdába estem, az ajtót én magam zártam kulcsra, messze is van.
Nincsenek szellemek! Nem hiszem!


Földbe gyökerezett a lábam, elöntött a veríték, szédültem, vacogott a fogam. A rémület cikázott bennem, nem tudnak segíteni a többiek, egyedül vagyok.
Teljesen egyedül.
Olyannyira, hogy ez bizonyítja Isten nemlétét.
Ha lenne, ezt nem hagyhatná. Ilyen helyzetben kötelessége lenne éreztetni, hogy van, hogy nincs egyedül az ember a félelmében.
De én itt úgy állok, mint egy tetszhalott.
Csak a szívem ver, mint a hal a szatyorban, az agyam leállt, tiszta félelem van benne. Nincsenek szellemek, de itt állnak mögöttem. Nem is szellemek ezek, hanem démonok. Felfalhatnak, eltüntethetnek, elvihetnek a pokolba, elvehetik az eszem, beköltözhetnek a tudatomba, semmit nem tudok ellene tenni.
Be vagyok börtönözve, ki vagyok szolgáltatva.
Talán amíg nem mozdulok nem történik semmi, talán addig nem bántanak.
Érzem magam mögött őket.
Hátha nem bántanak.
Várok.
Várok?
Mire? Hátha megkegyelmeznek?

– A kurva anyátokat! – kiáltottam és az ajtóhoz szaladtam. Idegesen, kapkodva nyúltam a kulcshoz.

Átmentem rajtuk vajon? Mögöttem vannak?

A falat csapkodtam a szabad kezemmel.
– Nyílj már ki a kurva anyád! – ordítottam, aztán feltéptem az ajtót, keresztül rohantam a folyosón és kirobbantam a csüti elé.
Bense csodálkozva nézett.

– Benn hagytam a kulcsot. – lihegtem neki – Lehet, hogy visszamegyek.

Dehogy lehet.
Lehetetlen.
Oda biztos többet nem megyek!

De démonok nincsenek.
Szellemek se.