Centi_30.jpg252

 

 

 

 

Szeptember 10 Csütörtök

Tegnap egész este émelyegtem, forgott velem a szoba.
Mészáros kávéja kikészített, ketten tettek fel a platóra, a legszélére ültem, és ez az óvatosság kellett is, mert félúton görnyedten okádtam össze a reptéri utat, közben arra gondoltam, hogy ez most szívemből szól, ha nem volna ilyen kegyetlenül szar érzés a hányás, naponta többször fejezném ki eképpen a nemtetszésemet.
Mondtam valamelyik szemben ülő kopasznak, hogy jegyezze meg a helyet, mert visszaküldetem feltakarítani, ez így nem maradhat. Lehurrogtak, hogy hagyjam már, mert pont olyan színe lett, mint nekem van, és rólam nem feltételezik, hogy megérem a reggelt.

Aztán a szobából is többször ki kellett szaladnom, és úgy vert a víz, mintha szaunáznék. Reggel teljesen kiütve ébredtem, a reggelit alig tudtam leerőltetni, és egy-egy hirtelen mozdulattól hatalmas fordulatra kapcsolt a szívem, zúgott, morgott benn, de csak amolyan utolsókat rúgva, mert olyan érzésem lett, mintha a kipumpált vért azonnal vissza is szívná, és horpadna be a mellkasom. Jeleztem is az ügyeletesnek, hogy ma nagy eséllyel megyek gyengélkedőre, de még egyelőre ahhoz sincs erőm.
Alszom még egy kicsit, ne zavarjon.
Mindehhez olyan ábrázatom lehetett, hogy valóban délután kettőig nem piszkált senki, és amikor felébredtem, már alkalmasnak éreztem magam szolgálatba menni.
Éjszakára tettek be, addigra teljesen rendbe jöttem. Igazából nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy valóban elmenjek orvoshoz, biztos tudtam volna neki szimulálni valamit erre az ábrázatra.
Valami olyasmi érzésem volt, hogy ezzel nem úszok meg semmit.
Talán a Rövid Ugrást.
Régen nagyon el akartam kerülni a konyháról, hogy katona legyek, és hát most az vagyok. De azt a vadromantikát, amit ehhez képzeltem, egyáltalán nem találtam meg. Semmi katonás érzésem nem lett, egy hülyén működő cserkészcsapat része vagyok.
A harcról, a háborúról fogalmam sincs, alig ismerem a használt fegyverzetet, azt hogy a honvédségnél milyen eszközök, járművek vannak hadrendbe állítva, mit kell tudni támadásnál, védekezésnél, hogyan vonul vissza a a hadsereg, hogyan mozog előre, milyen fegyverzettel támadhatnak minket és hogyan csökkentsük azok pusztítását. Egyáltalán semmit nem tudok. Azt, hogy milyen felépítésű a két reptér, milyen gépek szállnak le és mikor, meg hogy melyekről számíthatunk cihára, ez ez semmire sem jó ismeret.
Háborúban csak meghalni kellenénk, akinek a bevetésével némi időt lehet nyerni.
Semmi többet.
A bevetésünk és a biztos halálunk közti idő nyerhető meg.
Nagyon rossz érzés, ha az ember belegondol.
Ritkán teszem, de ma eszembe jutott.
Ha meg a belső villongások ellen vetnek be bennünket, a saját lakosságunk ellen, akkor sima kivégzőosztagos vagyok.
Nem is tudom melyik a riasztóbb. Így az ittlét mindenképpen értelmetlen. Emiatt az a nyereség, amit a gyengélkedőn tölthettem volna nem lett vonzó.
Hülyén hangzik, de nem láttam az előnyeit most. Szinte biztosnak éreztem, hogy bármennyire is jól szimulálok, otthon töltendő betegszabit nem kaptam volna.

Éjszakára tettek ma megint, de most Ferihegy 2-re. Amint beléptem az épületbe, azonnal rosszul lettem, mert megcsapott a takarítók szobájából szállongó kávéillat. Sose vettem észre, vagy csak soha nem tudatosult, hogy a takarítók szoktak kávét főzni, de most amikor beléptem, azonnal megroggyant a lábam. Öklendezve szaladtam be a kutatóügyelet megszokott, enyhén állott levegőtől fojtó légterébe.

Az éjjel olyan tisztán feküdt fölém, hogy azt éreztem planetáriumban vagyok. Sajnáltam, hogy nem tudok semmit a csillagképekről. Pedig itt aztán kedvemre vizsgálgathatnám az eget. Aztán éjfél körül megszűnt minden légmozgás, elült minden zaj, ha hinnék bármiben is, azt gondolhattam volna, hogy most indulnak útjukra a kísértetek.
Minden jel arra mutatott, hogy valami természetfeletti, és sötét erő készül életre kelni. Ijedten forogtam körbe, de a társaimat sem láttam. Kinn álltam egy távoli gépállóhelyen, egyetlen MALÉV gép várakozott a közelben csak, de még a szokásos ropogás, recsegés is megszűnt, ami a gépek mellett állandóan hallható, ahogy a repülés, leszállás közben leheletnyit elmozdult, megnyúlt elemek visszaigazodnak a helyükre.
Éreztem, hogy ez csak előjáték, valami megjelenik előttem, ha nem egyenesen nekem.

Először csak az árnyékot vettem észre.
A betonon közeledett.
Azt hittem kutya szalad felém, de nem volt kiterjedése. Ekkor láttam meg, hogy árnyék és hogy minek az árnyéka. A távoli lámpaoszloptól széttárt, merev szárnyakkal ereszkedett felém egy hatalmas bagoly.
Mivel a lámpa hátulról világította meg, az árnyéka messze megelőzte, már mögöttem járt, míg a bagoly még épp felém repült. Azt hittem engem akar elragadni, hosszan siklott a beton felett egy méternyire, de hirtelen közvetlen előttem felfelé mozdult és karnyújtásnyira felettem húzott el, majd egy mögöttem álló jelzőoszlopra helyezkedett el. Istentelen nagyra nőtt, széttárt szárnyait olyan szélesnek láttam mint én vagyok kinyújtott karral, és a teste most nyugalmi állapotban is legalább 60 centi lehetett.

bubo30.jpg


Annyira megrökönyödtem, hogy meg sem tudtam moccanni míg felém repült, most is csak utána fordultam, és bénultan néztem. Igazából ami mélységesen megdöbbentett, hogy semmi hangot nem adott repülés közben. Se szárnysuhogás, se egyéb, teljesen hangtalanul suhant. És még akkor sem hallottam semmit, amikor pont felettem haladt, holott olyan közel tette, ha felemelem a karom, meg is érinthetem.
Mikor végre felocsúdtam, megpróbáltam megközelíteni. Hagyta is, nem egész tíz méterre álltam és néztem bele a betont pásztázó szemeibe.
Aztán hirtelen felreppent és egy gyorsan mozgó árnyékra vetette magát. Ezeket az árnyékokat én magamtól észre sem vettem soha, mindig csak egy érzés bukkant fel bennem, a mintha láttam volna valamit, de odanézve sosem láttam semmit. Most derült ki, hogy kis pockok szaladgálnak a beton szélén. A bagoly halálpontosan, habozás, bizonytalanság nélkül csapott le, elragadta a zsákmányt és kirepült a lámpák hatósugarából.
Nemsokkal később visszatért az oszlopra és vadászott tovább, rám ügyet sem vetve.

Centi_30.jpg293

 

 

 

 

Július 31. Péntek

Láttam felszállni a JUMBO-t. Délelőtt voltam újból F1-en. Reggel még a PAN AM és a Jumbo is itt vesztegelt. Egymás után készítették fel őket, először az iráni, aztán az amerikai gépet.

Ez a Jumbo, vagyis a Boeing 747-es tényleg döbbenet. Hatalmas méretű, most, hogy egy ideig zárva volt, meg tán hideg is ahhoz, hogy az idegen legyek repkedjenek, megnéztem közelebbről, bár nagyon közel most nem engedtek a kommandósok, fura, hogy van olyan, amire én jelentek biztonsági kockázatot, akinek ennek az egész kócerájnak a védelme a feladatom. Mindenesetre a gép hatalmas, és amikor felszállni igyekszik akkor is olyan esetlen, hogy a kifutópálya vége felé sem tűnik úgy, hogy elérte volna a megfelelő sebességet, lassúnak, lomhának látszik, aztán egyszer csak elemelkedik az eleje, majd a hátulja is és elég bizonytalanul, de felszáll. Valószínűleg azon a határértéken lehet, amivel még épphogy egy ilyen súlyos valami fel tud emelkedni.
De úgy éreztem, ilyennel repülnöm kell majd, muszáj kipróbálnom. Sose gondoltam volna, hogy ekkora dögöt képes az emberiség megépíteni, és egyáltalán nem tűnnek talányosabbnak az egyiptomi piramisok.

Postlogo.jpgMiután elment, az épp induló amerikai géphez gyalogoltam, és ott egy nagyon kedves, de a helyzetemet teljesen rosszul értékelő légiutas kísérő leadott nekem egy Washington Post-ot.
Narancslére szomjazom, nem hírekre.
A szám nem információ hiány miatt cserepes.
Ráadásul ez a lap akkora lepedő, hogy sokáig magamnál sem tarthatom. Begyűrtem az ingem alá, megvártam míg kitolják őket is, és megpróbáltam átlapozni. Egész az elejétől a végéig angolul van, ilyet se láttam még, sokkal több szöveg, mint a kép, de azokból is csak azt tudtam kibogarászni, hogy egy tornádó pusztított az USA-ban, Albertában, meg hogy Panamában sztrájk van épp, és Noriega szerepelt egy fotón, de nem sokáig böngészhettem, mert a hirtelen támadt szélben ezekkel a hatalmas lapokkal úgy nézhettem ki, mint aki siklóernyővel szökni próbál.

Egy JUMBO felszállása.

Dokumentumfilm a Boeing 747-ről (Discovery, Szuperszerkezetek)

Centi_30.jpg318

 

 

 


Július
6. Hétfő

Újabb Rövid Ugrás, tegnap délutánból ma délelőtt jöttem kampós szolgálatra Ferihegy 1-re.

Megint előtérszolgálatra küldtek ki. Figyelgettem a buszokra szálló utasokat. Nincs erre sok időm, az épület lépcsőjétől másfél méterre áll meg a busz, kinyitja az ajtókat, ekkor nyílnak az épületek kapui is, kiözönlenek az utasok, két lépés után benn is vannak a buszban.

Viszont színesek, jól öltözöttek. Még a csehszlovákok is. Ma két gép is érkezett Prágából, karattyolnak a hülye nyelvükön, de ruházatukban inkább hasonlítanak a nyugatiakra, mint a szovjetekre. Gyerekként sokáig gondoltam, hogy a csehszlovák nyelv valami paródia. Amikor tévében láttam, igazából mindig vicces halandzsanyelvvel aláfestett némafilmnek éreztem, sose gondoltam, hogy jelentése van a bugyborékolásnak. Most meg látom, hogy egész komoly emberek, még a pilóták is egész folyamatosan beszélik röhögés nélkül.

Egy ideje egyedül álltam, mikor felbukkant a zöld tiszti Latvia a távolban, de veszett gyorsasággal közeledett.

Egyenesen felém.

Már kivehető volt Gitti vörös feje, az ijedtség legalább 50 méterről sütött róla. Megnyugodtam, mert én nem csináltam olyat, amitől ő meg lehetne ijedve, tehát nem miattam jön.

Nem tudtam, hogy mikor lépjek félre, mikor jogos, hogy félreállok egy felém, voltaképpen pedig a mögöttem álló épület felé robogó kocsi elől. Attól, ahogy igyekeztek, Gitti igen be lehet szarva, de nem hiszem, hogy csak ezért jöttek ki, valami egyéb okuk biztos van, mert ha nem lenne, Gitti annyit csak el tudna intézni a sofőrnél, hogy lassítson, de láthatóan a sietség fontosabb mindennél. Hatalmasat fékezett előttem a kocsi, a Latvia egy elcseszett találmány, olyan orrnehéz, azt hittem át fog bukfencezni rajtam, Gitti mintha fejest akarna ugrani a kocsiból, tányérsapkája a szélvédőre lapult, aztán nyílt is az ajtó a sapka kigurult a betonra.

Nézem Gitti feje benne van-e, de nem, csak a sapka esett le a nagy sietségben.

Vigyázz-ba vágom magam, hajlongjon ő a sapkájáért, de legyint, hogy nem kell foglalkoznom a formaságokkal.

– Dvorszky! Látott valamit, mióta szolgálatba lépett?

Ez meg milyen hülye kérdés? Hogy-hogy láttam-e valamit? Semmi mást nem csinálok, mint nézek, meg látok. Például nemrég egy csomó csehszlovákot. Előtte nagyon messziről láttam egy ismeretlen típusú, de nagyon jó formájú sárga kocsit. Meg valószínűleg Dajkának a Berben váltótársamnak a zsiráf alakú csuláját itt a lépcső mellett. Azt meg tudom mutatni, ha kell.

De végül is Gitti nem várta meg míg válaszolok.

– Nagyon fontos, hogy nyitva tartsa a szemét, mert a szolnoki börtönből elszökött négy rab, fegyver van náluk és valószínűleg erre tartanak. Nemsokára jön erősítés, addig maga tartja a frontot, nagyon figyeljen oda!

– Értettem! – kiáltottam propagandafilmbe illő tettrekészséggel és nagyon odafigyeltem, míg visszaszállt a kocsiba és elviharzott a betonon járőröző társaim felé. Süket csend lett megint, a szám megtelt nyállal, ezért hátrébb mentem a lépcsőhöz, és megpróbáltam többször is Gitti alakút csulázni.

Nem sokkal később felbukkant az IFA és a káromkodó Dajkát lökték ki mellém.

– A kurva életbe, alig egy órája, hogy eljöttem erről a helyről, basszátok meg! Nem vihettetek volna másik posztra?

De már robogott is tovább a kocsi, Dajka hiába dohogott. Jogosan, mert egész délelőtt szolgálatban volt, most meg riadókészültségbe helyezték és visszahozták.

– Na mi van? Mit bámulsz kopasz?

– Apád fasza a kopasz, Fiatal vagyok! – feleseltem, de nem győztem meg.

– Nekem, amíg élsz kopasz maradsz!

Nem indult valami jól a közös szolgálat, de aztán kiszedtem belőle, hogy az van, hogy a szolnoki fegyházban néhány cigány megtámadta az őröket, kettőtől elvették a pisztolyokat, meg szereztek egy AMD-t is, aztán kereket oldottak négyen. Feltételezhetően Pestre igyekeznek, onnan meg valahova nyugatra.

Valahogy sose kedveltem a cigányokat. Nem tudom miért, holott Apu és Anyu is nagyon szerette az autentikus cigányzenét, például a „szabolcsi cigánybotoló” elnevezésű dal Sebő előadásában mindig megállásra késztetett engem is az egyszerű szépségével. Na de a suliban az egyetlen cigánygyerek rossz volt, verekedős, én féltem tőle, bár akit kedvelt, az se szerette, csak rettegve tűrte. Demoklész kard volt, kerülendő. A másik velem egykorú cigánygyerek a telepen a Csillagvizsgáló. Valami születési rendellenességgel jött világra, úgy állt a nyaka, hogy csak felfelé tudott nézni. A testvérei miatt szembe csúfolni nem mertük, de rezegve kuncogott a játszótér, ha megjelent.

zsirád.jpgÉs most elképzeltem, ahogy a géppisztolyos cigány repülőgéppel akar szökni. Röhögtünk ezen Dajkával, messziről figyeltük, ahogy Gitti meg aztán még néhány tiszt körbe rohant, és időnként hozzánk is. Az a nyugalom, ami bennünk lappangott, attól, hogy ketten vagyunk, szöges ellentétben állt a tisztek kétségbeesett rémületével. Gitti jött és Korlát százados. Tisztelegtünk, Dajka jelentett, mint rangidős, én pukkadoztam, amikor azt mondta, hogy cigány, keréken, kerék nélkül előttünk rejtve nem marad, de ők annyira be voltak szarva, hogy semmit nem fogtak.

Dajka béna, nem tudja megismételni, nem tud újra zsiráf alakút köpni, állítása szerint az előbb is csak véletlen lehetett, de a fülébe tettem a bogarat, mert időnként félrevonult gyakorolni.

Miután bevittek bennünket derül ki, hogy sokkal nagyobb felhajtás volt, mint mi gondoltuk, óriási készültség volt, benn a laktanyában a fegyvereket is kiosztották és azzal ültek benn a stokin akiket nem hoztak a reptérre.

De nem történt semmi, soha többet nem hallottunk a reptér környékén kolbászoló cigányokról.

17-től szabadnapra engedtek.

Centi_30.jpg384

 

 

 

Május 1.  Péntek


Délelőttre osztottak be, végigcsináltam rendben, délután viszont hatalmasat napoztam. Annyira szép idő volt, nem hagyhattam ki.
Az az előnye a konyhának, hogy gyakorlatilag bármikor kimehetek a laktanyaépületből, felbecsülhetetlen.
Egyszerűen nem értem, mi ütött belém tegnap éjjel. Mitől szartam be ennyire?
Mert ugyan Adyligeten csak csoportosan lehetett az udvaron, az épületek közt mozogni, itt azért jóval szabadabban mozogtunk, sokszor a csüti nem is figyelte ki megy ki, ki jön be, de azért alapvetően, mindig kellett valami indok, ha megállít, hogy hova-hova ilyen sietősen emberek. De nekem már ilyesmivel se kell készülnöm. Legalábbis napközben. Evidens, hogy a konyhára megyek.

Ugyanis a konyha bejáratát kintről lehet megközelíteni és takarodóig csak beintek a csütinek, hogy én vagyok, már mehetek is. Így viszont, hogy ma nem szakácsruhában, hanem gyakorlóban mentem a grundra, hátra, sokkal kevésbé kellett félnem a lebukástól. Kevésbé feltűnő, mintha fehérben lennék, és amint lefekszem, szinte észrevehetetlen vagyok. Több órát heréztem kinn, el is aludtam egy kicsit.
Arra ébredni, hogy mérhetetlen csend van, csak távoli madárdal szűrődik be, gyönyörű kék az ég és, hogy mindezt zöld keretben, az arcomba hajló fűszálak közt látom, elmondhatatlanul jó érzés. Így maradnék örökre, ha biztosítva lenne, hogy minden egyéb is így marad, sose bukik le a nap és szellő se rezdül.

május.jpg

De aztán felültem, megláttam a laktanya épületét. Erős émelygés vett erőt rajtam, és aztán visszafeküdtem fél órára, hogy megbarátkozzam a gondolattal, hogy nemsokára önszántamból bemegyek oda. Amúgy ez a harmadik ünnep, amit egymás után benn töltök. Ez se szokás, három egymást követő ünnep valamelyikén normál esetben egyszer legalább ki szokták engedni még a nagyon renitens alakot is, azért annyira nem akarnak senkit labilissá tenni. Vagy tudják, hogy ezt velem tényleg nehéz lenne, vagy egyszerűen szarnak rám.

Nemtom.