Centi_30.jpg194

 

 

 

 

 

November 7. Szombat


Ma megint nagyon rosszul éreztem magam.
Lassan a szkander őrület is lecsengeni látszik. Igazából nem szerettem, de volt valami fura hozadéka, aminek az eltűnése nagyon fog hiányozni.
Amolyan kiválasztottság érzés.

ubermensch.jpgGyakorlatilag az előző hónap ilyenekkel volt tele és kezd mind kikopni, és felszívódni a hatása.

A szkanderban mostanra már szinte mindenkit lenyomtunk, illetve mindenkivel megmérkőztünk, aki számít, vagy aki nagyon akarta. Abszolút első helyezettként a ranglista élén mi ketten álltunk Répával, ezért egyre ritkábban hívtak ki minket. Azt is mondhatnám, hogy már egyáltalán nem.
Zajlottak az esti küzdelmek ugyanúgy, mint eddig, de nélkülünk, mert már csak az alsóbb helyezésekért ment a vetélkedés. Csinálni még csak-csak élveztem, de nézni nem akartam, tehát ha tudtam is, hogy melyik körletben folyik épp, már nem mentem át.

Igazából teljesen jogos, hogy nem vagyunk ott, semmi értelme, Répát se érdekelte ki a legerősebb a nála gyengébbek közt, így ezekből az esti fülledt, izzadt estékből lassan kimaradtunk. A versengők sem örültek a jelenlétünknek, bármennyire is fordult ilyenkor az egész esetenként jókedvű kacagásba, a győzteseket zavarta a tudat, hogy nem abszolút győztesként mozognak a körletben. Ha nem voltunk jelen, akkor nem is léteztünk, besöpörhették az elismeréseket, tetszeleghettek az értékesebb ember szerepében. Ha nem vettek minket számításba, akkor az első lett hirtelen a legerősebb, minden ugyanolyan, mint régen, csak a szereplők mások. Ezért csak tessék-lássék tettek említést arról, hogy ja, ma versengés várható, de hívni, nem hívtak.
Tehát ez is elmúlt.

És ma azért éreztem magam rosszul, mert először zajlott úgy, hogy egyáltalán nem tudtam róla. Petró Dezső, a körletünkben lakó kisberben jött be este izzadtan, hogy a mai bajnokság nagyon jó volt. Lelkesen mesélte kikkel mérkőzött, ki kit győzött le.

És ekkor élesen belém hasított az irigység.
Vagy a féltékenység.
Nem tudom, de szinte beleszédültem.
Az olyan történetek, amik pár hete rólam szóltak, már csak közvetve jutnak hozzám, talán holnap, holnapután már nem is fogom tudni egyáltalán, mi zajlik esténként.
Jobb lettem és emiatt kitaszított.
Fura, hogy ez a helyzet rosszul esik.
Amikor én magam okozom magamnak nem zavar, sőt néha tetszik is, de hogy kivessen a közegem az én akaratomtól függetlenül, az nehezen emészthető.
Pedig a szkanderozásba nem is akartam belekeveredni, de végül megszerettem ezeket az estéket, valahogy kiegészítette a szökéseink által gerjesztett izgalmat. Mivel azt, hogy kilógunk, nem mondhattuk el senkinek, valahogy a szkanderben sikerült a tudtukra adni a többieknek, hogy a nyomukba se érnek.
Mindig arra gondoltam, hogy ez, hogy leteszlek szkanderban, vagy nem hagyom magam legyőzni, az semmi. Ha tudnád öcsém, hogy amúgy mi mindet teszek én, teszünk mi, nem próbálnál meg itt erőlködni, hanem áhítattal csodálnál.
Talán ez adta az erőm jelentős részét.
Hogy tényleg az lettem, aminek tartottam magam, egy kiválasztott, egy Übermensch.

Azt meg nem győzik le.
Tehát nem is sikerült senkinek.
De most nem vagyok biztos ebben, nem vagyok biztos magamban.
Talán nem is baj, hogy mindez véget ért, mert már nem is tudom, hogy most milyen eredményeim lennének. Lehet, hogy csúfos vereségek várnának rám.
Fizikailag tán erős vagyok, de motiválatlan.
Ez rossz kompozíció.

Meg nagyon is meglehet, hogy nem is az én erőm volt bennem, hanem Répával alkotott mikroközösségünk ereje. De most valahogy semmi ilyet nem érzek.

Répa napok óta más beosztásban megy szolgálatba, nem is látom, és én valami fura apátiába estem.
Most üres vagyok újra.
Nagyon klassz volt a szkander, élveztem, de most hirtelen ugyanazt az ürességet éreztem, mint pár napja, amikor a szökéseknek lett nyilvánvalóan vége. Ugyanúgy fájt ennek a korszaknak az eltűnése, ugyanúgy a kényszerű búcsú érzése szorította a torkom. És ahogy ezeket az eseményeket újra felidéztem, a napnál világosabb lett az a tény, hogy ezt az élményt is kétségkívül Répának köszönhetem.

Ő cseszegetett, hogy gyúrjak komolyabban, fejlődjek.
És én szépen kikupálódtam az ő hatására tényleg.
Aztán vele kezdtünk szkanderozni és vele lettem egy ebben is legyőzhetetlen egység része.
Összeforrtunk teljesen.

És most megint azt éreztem, hogy meg kéne köszönnöm Répának, hogy társam, bajtársam volt, hogy megmutatta milyen erős érzés is ez, meg kellett volna szorítanom a kezét, a szemébe néznem, és annyit mondanom, köszönöm. Pátosz nélkül, kísérőszöveg nélkül, ahogy két férfi, két katona, két igaz ember teszi.

De amikor pár percre találkoztunk, mikor tök véletlenül pont én váltottam le őt a betonon, újra elnevetgéltük az egészet, mint a sületlen kamaszok.
Volt valami cinkos összekacsintás, meg Répa úgy köszöntött, hogy "mi van Monte Christo", de éreztem, hogy ez is eltűnik nemsokára.
És én már csak kinn a betonon, éjszaka jöttem rá, hogy tényleg gyáva vagyok.
Azt, akit bajtársamnak tartok sem merem és tudom megtisztelni azzal, hogy a tudtára adom, mivé vált nekem.

Ettől a gondolattól kihűltem, rázott a hideg és csak nagyon sokára jöttem rá, hogy már nem gondolkodom, már nincs bennem semmi, csak állok, de a hideg még mindig ráz. Aztán felfedeztem, hogy egy gép feltöltésekor mellé csörgött vízből keletkezett pici tó felszínén hártyavékony jégréteg keletkezett, rájöttem, hogy fagy.
Ettől fázom.
Nem értem, még csak november eleje van, nem később kellene kezdődnie a télnek?

higeg.jpgSzilasi volt a Csüti, nem feltételezek róla ekkora direkt genyóságot, ő alapból fasz, de így ebben a formában nem szopat. Beír kihallgatásra, jelentést ír, felnyom, de azzal nem szívat meg senkit, hogy direkt sok időre kitesz valakit a betonra.
Vagyis egyszerűen csak elkúrta a váltást, mert hét és fél órát álltam kinn éjszaka.

Ez rohadt sok! Ebben a hidegben meg egészen embertelen.

Ferihegy 1-en álltam, az Öregbetonon, semmi nem volt itt ma, csak a lassan teljesen átfagyott tócsa. Remegett minden tagom, akármit csináltam. Gyalogoltam, futottam, guggoltam, de a hideg úgy bekúszott a csontjaim közé, hogy reggelig nem hagyott el.


Csak a forró áttetsző, híg lötty, a tea a laktanyában hozott enyhülést kicsit, de aztán még egész délelőtt remegtem a takaró alatt, el se tudtam aludni.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg275

 

 

 

 

Augusztus 18 Kedd

Elmentem az orvoshoz megint, de csak valami béna EÜ katona volt helyette, visszarendelt későbbre.
Szarul vagyok, és mivel ez látszik is, nem tesznek szolgálatba, hiába nem látott orvos. Majd holnap újra próbálkozom. Tényleg olyan érzés, mintha napszúrásom lenne, de ennek már hónapokkal ezelőtt jönnie kellett volna, nem most.
Szédülök, alszom egész nap.

szédülés.jpg

Centi_30.jpg300

 

 

 

Július 24. Péntek

3001.jpg

300 nap! Már csak 300 napom van hátra.

Leonidasznak egy napja volt, de 300 katonája,  és a halállal nézett szembe.
Nekem egyetlen katonám van, de 300 napom, azután az élettel nézek szembe.
240 napom telt el. Még mindig nem vagyok a felénél, de alakul!

 

 

Még két napja megbeszéltük Edittel, hogy leruccantunk a Balatonra. Én szerettem volna két napot lenn tölteni, de ugye inkább az éjszaka lett volna a lényeg. A rendőr aznap egy jelentékenyebb összeget legombolt rólam, így anyagilag is nehezen lett volna kivitelezhető, de igazából Edit szüleinek nem tetszett a dolog, nyilván pontosan tudták mi lett volna a szándékom. Talán a Skodát is csak azért kaptam meg a napokban pár órára, hogy ne tűnjön úgy, hogy mindig ellent mondanak, érezzem, hogy azért engedékenyek ők időnként. Viszont akkor, inkább a Skoda, mint a lányuk.
Én ugyan nem így gondoltam, de ez akkor, amikor bepakoltunk a Zsigámba, megtankoltunk és elindultunk ketten az M7-esen, már nem számított, rettentően jól éreztem magam, és mindketten boldogok voltunk. Úgy éreztem, hogy ha a két napot nem is tudunk megoldani, attól még a Balatonra le kellene menni. Szakadjunk ki a megszokott környezetből.

Valahogy ki is nyílt a világ rögtön, ahogy elindultunk, amiben a kötelességek hátra húzódtak, a láthatáron túlra, és a kaland, a szórakozás és a semmittevés vált kézzelfoghatóvá. Azért megyünk, hogy ketten együtt csináljuk azt, amit csak akarunk és ettől hónapok óta nem tapasztalt remény költözött belém. Meg valami megcsillant a jövőből. Mintha a szemközti ház egy éppen nyíló ablakából pillanatra felém fröccsenő napfény megvilágította volna előttem a látképet, lényeget.

Igen.

Utazni szeretnék.

Sokat.

zsiguli12.jpgÍgy, ahogy most. Ezzel a bizsergéssel, mellettem a kocsiban a barátnőmmel, messzi, de a konkrét  cél felé.

Persze Földvár nincs nagyon messze, hamar odaértünk. Azt hittem, péntek lévén még nem lesznek nagyon sokan a parton, ezért meglepett a viszonylagosan nagy tömeg, de találtunk helyet magunknak. Meglepett az a  felismerés is, hogy Editet még ennyire ruha nélkül sosem láttam, tetszett nagyon, de összességében szomorú lettem.

Miért olyan lányba szerettem bele, aki ennyire távol tartja a testiséget?  Mennyivel jobb lenne mindkettőnknek, ha olyan lenne, mint Ricsi csaja, akinek akkor fájdul meg a feje, ha vendégek sokáig maradnak, viszont ő meg már hancúrozna.

Edit még az öltözködést is olyan körülményesen oldotta meg, szégyellősen takargatta magát, amit egyáltalán nem éreztem helyén valónak és még idegesített is.

Aztán oldódott ő is meg én is, és egy reklámfilm tökéletességű strandolós napunk volt, hekkel, fagyival, napozással és fürdéssel. Kezdett alkonyodni, mikor hazaindultunk. Edit csakhamar álomba szenderedett, én egy kicsit merészebben vezettem, bőven 100 felett, egyszer meg 120 fölé is felgyorsítottam, de ott már kicsit bizonytalannak éreztem a kasznit. Nagyjából az érdi emelkedőig ment minden simán, amikor néhány kisebb rángatás után, egyszer csak leállt a Zsiga motorja.

zsiguli22.jpgRégebben a Trabantot sokat szereltem,  de a Zsiga négy ütemű motorjához nem sokat értettem. Átnéztem, amit gyorsan lehetett, de nem jöttem rá, mi is lehet a baj. Félretoltuk a leállósávba, és stoppolni kezdtünk az autópályán. Nemsokára megállt egy idősebb pár szintén Zsigulival, a férfi nem tágított, mindenáron meg akarta nézni, mi a baja.

Mondogatta, hogy olyan fiatalok vagyunk, nem hagyhat itt minket, de a legjobb lenne, ha kocsival tudnánk továbbmenni.  Ez ugyan nem sikerült, de azt megállapította, hogy trafó ment tönkre, ha azt cserélem, akkor el tudok vele jönni.

Nagyon rendesek voltak, mert miután kiderült, hogy én katona vagyok, Edit meg középiskolás, egészen hazáig vittek bennünket. Még aznap este felcsengettem Nemes Józsihoz. Vele trabantos koromban sokat szereltünk autót együtt, a kisujjában van a szakma. Csodával határos módon nem csak hogy otthon találtam, hanem még a megoldást is kitalálta. Van egy haverja, akinek szintén Zsigája volt, elszaladtunk hozzá, kiszereltük a kocsijából a trafót. Józsi elvitt az autópályán veszteglő autómhoz, beszereltük, hazajöttünk és visszaadtam a trafót a tulajdonosának. Olyan flottul ment, mintha tervezve lett volna és így ki tudtam szabadítani a szorult helyzetéből a kocsimat. 

Azt hiszem, erre mondják, hogy minden jó, ha vége jó

A Határőr című belügyminisztérium 26 évvel ezelőtti, 1987 július 24-i számából:

áttüzesedett beton.jpgáttüzesedett beton2.jpg

A teljes cikk Dvorszky határőr facebook oldal Múzeumában itt.

Kapcsolódó poszt itt.

 

 

 

 

Centi_30.jpg330

 

 

 

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

 

 

 

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Levitation.jpg

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

Centi_30.jpg361

 

 

 

Május 24. Vasárnap

Ma délutáni szolgálatba osztottak be, addig viszont találtak nekem munkát.

Megszabadultam Nitrótól. Már nem ugráltathat, nem tartozom alá. Igaz, még az ő körletükben alszom, de hivatalosan már a 2. század katonája vagyok. Azt gondoltam, ez az átmeneti idő nyugalmas lesz, mert a körletben senkinek nem engedelmeskedem, de reméltem, hogy az alegység ügyeletes is elfelejt. De nem felejtett.
A törzsszakasz és a 2. század egy emeleten kapott helyet. A lépcsőtől jobbra a törzsszakasz, balra a kampósok. Én még a jobb oldali szárnyban laktam, és a reggeli után sunnyogtam is hátra gyorsan a körletünkbe, nehogy valakinek szemet szúrjak és valami munkát kapjak. Az étkezések rendben mennek, Robi nekem nem ad kaját, azt a kopasz szakácsra bízza, vagy ha csak ő van, akkor rám sem néz, csak kihajítja a tányért. Nem ad rosszabbat, mint másnak, gondolom tudja, hogy éles vitánk lenne belőle, de valahogy azt érzem, ez csak vihar előtti csend.

Hiába próbálok láthatatlanná válni, az alegység ügyeletes rám talál, elvisz a lépcső bal oldalára, ahol eddig csak a vécéig merészkedtem mindig, most mélyen begyaloglunk a folyosón és egy találomra kiválasztott körlet takarítását bízza rám, két igazi kopasz társaságában. Nagyon megalázó, hogy kopaszként kezel, holott 3 hónappal korábban vonultam, mint ezek.

Vagy az van, hogy szelektív a memóriájuk, és már nem emlékeznek, hogy szakács voltam, vagy szarnak rá. De az is lehet, hogy ez egyfajta rituálé, ezen mindenki átesik, bármilyen öreg is. Aki a 2. századhoz kerül, alulról kezdi újra. Nem tudom, ezek csak feltevések, de a takarítás az tény, azt csinálnom kell. Annyi előnye van annak, hogy idősebb vagyok, hogy kategorikusan kijelentem, mely folyamatokat végzem én, mondjuk portörlést. Bár nem vonakodás nélkül, mégis elfogadják. Határozottabbnak kell lennem, mert ha elkezdenek a kopaszok a fejemre nőni, akkor nincs menekvés, akkor szar alak maradok. Akivel bárki bármit megcsinálhat.

Volt most egy kisebb szóváltás, mert azért érezték a kopaszok, hogy nem dirigálni tettek melléjük, hanem segíteni, de ez most még komolyabb feszültség nélkül lezajlott. Csakhogy van néhány srác kopaszok közt, aki nem olyan megszeppent kis fajankó, amilyennek reméltem őket. Velük nehéz dolgom lesz.

Mikor készen voltunk a körlettakarítással, elvittek minket a fegyverszobába, kiosztottak nekünk fejenként 10-10 AMD-t és meg kellett pucolnunk alaposan mindet. A kiképzés alatt megtanultuk másodpercek alatt szétszedni és összerakni a fegyvert, ami amúgy egy roppant egyszerű, de nagyon elmésen kialakított szerkezet, nagyon szeretem, ahogy a különböző alkatrészek kisebb zökkenőkkel becsattannak a helyükre. És az egyik legmennyeibb hang, amikor az ember csőre húzza a fegyvert vagyis a závárzatot hátrahúzva, majd elengedve hagyja, hogy a szerkezet betolja az első töltényt a csőbe, hogy ezzel az harckész állapotba kerüljön. Ez a hang egy huppogásszerű visszhang a csőből, egy nagy kattanás, amit az üregek kongása, a fémek csengése kísér. Ez a mennyei hang, egyben az egyik legfélelmetesebb hang, amit valaha hallottam. A fegyvertelenben rettegést gerjeszt, viszont a katonákban - harc előtt - többet ér bármely lelkesítő beszédnél.
Ez erőt ad.
Persze tisztításkor nincs benne lőszer, de így is elragadtatva csattintgatunk. Elvileg 2 perc alatt szét lehet szedni, megtisztítani, meg összerakni. Na, mi a takarításra, meg az olajozásra bőven hagyunk időt, de a szét és összeszerelést versenyre csináljuk. Az egyikük, a Simon Pisti, pokoli gyors, de mivel kopasz, én nyerek. Azt mondja gyorsabb volt. A szétszedésnél is, meg az összerakásnál is.

Felvilágosítom, hogy ezzel a hozzáállással nem sokra fog menni, majd ha öreg lesz, ő lehet a leggyorsabb. Addig az csak zavaró körülmény, hogy amúgy is.

De azzal ne foglalkozzon.

Érvel erősen, hogy nehéz nem foglalkoznia vele, mikor perceket kell várnia, hogy végre elkészüljek én is, és kihirdessem, hogy megnyertem. De ő addig rémesen unatkozik, néha arra gondol, míg én szöszmötölök, addig szétszedi és összerakja újból. Megfenyegetem, hogy meg ne próbálja, mert ha még öregebb leszek, úgy megszopatom, hogy élni se lesz kedve, persze csak röhögcsél, meg igazából én is. Jó fej, de érzem, hogy a tiszteletet tőle már nehéz lesz megkövetelnem.

Nagyon komoly dilemma, hogy hogyan kezelje az ember az öregséget. Mostanáig nem voltak lelkiismereti gondjaim, kopasz voltam, a hierarchia legalján, vagyis mindenki az ellenségem.

Tiszta sor.

De mit csináljak azokkal, akik már fiatalabbak nálam, tehát azt a tiszteletet kellene megkövetelni rajtuk, ami ellen én egész eddig lázadoztam? Nagyon ingoványos talaj ez, ráadásul az a tény, hogy engem az öregek most besorolnak a kopaszok közé, nagyon gyengíti a pozícióimat. A velem egykorú srácok, akik eleve kampósként kezdték, már a tartásukban is hordoznak némi felsőbbrendűséget. Igazából ők is kopasznak minősülnek, de azért mégiscsak három hónapot lehúztak a reptéren, már ismerik, minden csínját-bínját, otthonosan mozognak, ahogy én mozogtam a konyhán.
Nagyon gyorsan be kell hoznom a lemaradást, csak hát az a baj, hogy az utánam vonultak ugyan addigra fognak tudni mindent, mint én. Sokkal nehezebb lesz velük elfogadtatni, hogy idősebb vagyok. Ha meg az öregek nem szoknak le róla, hogy velük együtt rendelnek különböző feladatokra, ha egy kalap alá vesznek, akkor meg egyenesen lehetetlen lesz.
Van olyan kopasz, aki azt hiszi, a korosztályuk vagyok. Ez tűrhetetlen, el kell oszlatnom ezt a tévhitet. De elsősorban azt kell megoldanom, hogy a velem egykorúak és az idősebbek maguk közül valónak érezzenek. Vagy ha az nem megy, akkor csak simán utáljanak ők is, de ne cseszegessenek. Lehetek ellensége mindenkinek, mint Adyligeten, megcsináltam már egyszer, tapasztalatom az van. Nem lenne meglepetés, kibírom.

katona1.JPGCsak ezzel van egy aprócska hiba. Most itt fogom tölteni a következő egy évet. Eddig fél év telt el és ez is irgalmatlan hosszú, de legalább ideiglenes volt, lehettem szemtelen mitugrász, mert tudtam, előbb utóbb elvezényelnek. Illetve inkább csak reméltem, de az a gondolat, hogy az aktuális helyzetem tán nem állandó, felbátorított. De most nagyon lényeges, hogyan illeszkedem be, hogyan fogadtatom el magam, mert innen már nem helyeznek el sehova, ez itt a 2. századnál a végállomás.
Akik most itt vannak részesei, alakítói lesznek az életemnek a következő egy évben. Most kell valahogy megalapoznom a jövőm, most kell egy korrekt összképet kialakítanom magamról. Meg kell oldanom, hogy visszakapjam a korosztályom, hogy azt a három hónapot, amit elvettek tőlem, azt visszakapjam. De nagyon nehéz lesz. A törzsszakaszban egyszerű dolgom volt, Nitró volt ugyanis a legmagasabb beosztású katona, ráadásul egy körletben voltunk, így minden adott volt a konfliktusokhoz. Viszont mivel én a legbefolyásosabb tisztessel is feleseltem, az alacsonyabb rangúak-rendűek már kisebb lelkesedéssel és eredménnyel próbáltak ugráltatni. Meg ugye szakács voltam, azzal mégiscsak jobb jóban lenni.
Tehát több tényező is védettséget biztosított.
Most annyi tisztes, annyi magas beosztású határőr és annyi öreg szakadt a nyakamba, hogy fel kell kötnöm a gatyát. Azt sem tudom még, hogy hol van az a határ, amikor valamilyen feladat végrehajtását meg kell tagadnom. Honnan kell elkezdenem majd az ázsiómat építeni, mi az amit már nem tűrhetek, ami már a becsületembe gázol? Nem akarok minden jöttment parancsára azonnal ugró, jelentéktelen kis senki lenni.
Kemény feladat lesz.
Kemény időszak lesz.