Centi_30.jpg165

 

 

 

 

December 6. Vasárnap

Ma meglátogattak Anyuék.
Hát igen.
Izgulnak.
Féltenek.
Nem voltam otthon valóban, már több mint egy hónapja.

Napközben nem mentem semmilyen szolgálatba, délután három óra körül hivatott a csapat ügyeletes tiszt, történetesen Széna. Érdekes, hogy nem érzem rajta, hogy neheztelne, pedig ő volt szolgálatban, amikor elkaptak és behoztak minket reggel a katonai rendészek. Nagyon kellemetlen helyzetbe került volna, ha kiderül. Nem is mondanám, hogy kedvel, de mintha engedékenyebb lenne, nem pedig bunkóbb, ahogy az ember várná.
Be kell vallanom, még én is barátsággal gondolok rá, úgy érzem, nem akarom többet kellemetlen helyzetbe hozni.

Most is nagyon emberi hangon mondta, mikor már ott álltam az irodája előtt, hogy itt vannak a szüleim.
Nagy kerek szemekkel néztem, hogy hol is, de sietve magyarázta, hogy nem benn, mert nem engedheti be őket. Több okból sem, részben erre nincs felhatalmazva, ő ebben nem dönthet, de ma vasárnap lévén, semmilyen magasabb beosztású, döntésképes tiszt nincs benn. Másrészt, ha egyszer megengedik, akkor átjáróház lesz a laktanya, minden anyámasszony katonája itt fogadná benn a látogatókat.
Nem akarnak ide szülőket beengedni. Van egy elképzelés, hogy bevezetik a szülői értekezlet intézményét, de az még csak terv.
Mivel úgy hallotta, hogy régen nem voltam otthon, most engem kienged a kerítéshez.

– És Dvorszky – kérdezte végül –, legalább megírta nekik, hogy büntetésben van, azért nem megy haza?

– Ööö, jelentem nem.

– Akkor mit áll itt? – dorgált meg jóindulatúan – Menjen, kap egy negyed órát.

Igen. Míg a kapu felé igyekeztem gondoltam át jobban. Nagyon régen írtam levelet.
Hogy miért is hagytam abba, nem tudom. Illetve talán azért, mert a levél megírásához gondolkodnom kell a bentről és a kintről.
Kintről, a családról. Editről.
De akkor nehezebb benn.
Akkor is kibírom, de lassítja az időt. Ezért leszoktam róla.

Ahogy megláttam a családot a kerítés túloldalán, ahogy sütött belőlük, ahogy érezhetően körbe ölelte őket az aggodalom, az szíven ütött. Jól láthatóan semmi bajom, de ezt ők honnan tudhatnák, ha nem írom meg?

Mivel nem tudták mi van velem, élek-e, elhelyeztek-e, futkosóra küldtek-e, eljöttek megnézni.
Tök véletlen, hogy korosztályombeli a kapuőr, Prill Csabi.
Ha kopasz van itt, kényelmetlenül éreztem volna magam, de így fesztelen tudtam maradni. Anyuék először hozzá mentek, ő betelefonált Szénának, az meg leküldött. Kicsit azért a kaputól messzebb állt a család, a drótkerítés mögött toporogtak a hóban.

Nagyon mellbe vágott a látvány, nagyon régen láttam így egyben a családot, valamiért az Eskü napja jutott eszembe.
Őszinte örömmel köszöntöttük egymást, igazából legszívesebben átugrottam volna a kerítést.
ugrás.jpg
Nagyon idegesek miattam, ez jól látszott, hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hogy nem írtam nekik.
Micsoda önzés ez?
Tényleg senkire nem vagyok tekintettel.

Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap, és olyan nagyon sokat nem állhattak még kinn, de a két öcsém már kicsit unta az ácsorgást. Anyu elérzékenyülve kérdezgette, hogy mi történt, Apu csak csóválta a fejét, mikor ecseteltem, hogy most folyamatosan büntetésben vagyok azért nem megyek.
– Jó, de írhattam volna! – tesz szemrehányást Anyu, de már nem volt erre szükség, én nagyon is éreztem, hogy ez tényleg igaz.
Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mik vannak benn, de nem beszéltem arról, hogy hányszor lógtam meg, hogy ennek mi vetett véget, nem mondtam, hogy állandóan torzsalkodom a tisztekkel, hogy tulajdonképpen csak a baj van velem. Azt mondtam, hogy a fegyver elhagyását nehezen emészti a vezérkar, ezért számíthatok arra is akár, hogy hónapokig nem engednek haza. De azt láttam, minél többet meséltem abból, mit csinálok itt benn, annál jobban csodálkoznak.
Legalábbis Apám.
Mondta, hogy valószínűleg fel sem tudja fogni, milyen lehet nekem itt benn, de ha lehet, próbáljak meg kicsit kooperatívabb lenni, vagy legalább ne keressem direkt a bajt.
Ő csak a kiképzést csinálta annak idején végig Kisújszálláson, de ott valamelyik tisztnek feltűnt, hogy csak az egyik szemével lát, ezért leszerelték. A szeme még gyerekkorában sérült meg, amikor felkapaszkodott egy busz hátuljára, majd egy kanyarban leesett. Összetörte magát nagyon és a szeme is megsérült.

Valami fogalma van a katonaságról, mondta, de nem tudja, mekkora pszichikai nyomás ennyire sok fegyveres szolgálatot adni, amennyit ránk terhelnek ezekkel a Rövid Ugrásokkal.
Nem akar abba a hibába esni, hogy olyan dologról osztogat tanácsot, amit nem ismer, de annyit tud, hogy fejjel a falnak menni nem sokáig lehet. Csak arra kér, gondolkodjak, mielőtt bármit teszek, kicsit vizsgáljam meg, milyen következményekkel járhat. Úgy érzi kicsit túllőttem a célon, de bízik bennem, hogy azért megtalálom a helyes megoldást a dolgokra.

Kurva kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert ugyan ultra finom, de azért mégiscsak fejmosást kaptam, hanem mert igaza van.
Nem gondolkodtam eddig sosem azon, milyen következményekkel járhatnak a cselekedeteim.
Álltunk a kerítés két oldalán, a dróthálót markolva és én őszintén szégyelltem magam, de nem tudtam Apámnak megígérni, hogy gondolkodni fogok. Azt tudtam csak mondani, hogy minden rendben lesz.
Lehet, hogy sokat leszek büntetve, mert nem szeretnek itt a tisztek, de kibírom, efelől ne legyen kétségük.

– Jó-jó! – mondta Anyu, de aggódnak miattam. Erősködtem, hogy ne tegyék, de nem sikerült száz százalékig megnyugtatnom őket.
– Legalább írjak néha. – szólt Anyu, én meg válaszoltam, hogy írok.
Igen, ennyit meg kell tennem.

Ahogy ott álltunk és néztem, hogy a leheletük pára pászmái átúsznak a kerítés drótjai közt és körbevesznek engem, rájöttem, hogy miért nem írtam.
Mert bár úgy tűnik én vagyok bezárva, mégis ők vannak börtönben, az aggodalom cellájában, én itt benn szabad vagyok. Ha nem gondolok arra, hogy kinn is lehetnék, hogy vannak szüleim, testvéreim, talán még csajom is, ha ezeket elfelejtem, szabad ember vagyok, akkor nem fog rajtam a szokásos büntetés, hogy nem engednek haza.

Ha nem engednek, nem engednek. Nagy ügy.
De ha leülök levelet írni, rajtuk gondolkodom, rájuk gondolok. Akkor hiányozni kezdenek ők maguk és mindaz, amihez hozzátartoznak.
Hiányzik a civil élet.
És ha az hiányzik, akkor rág belül, mint egy féreg. Ezt kell megtanulnom kezelni.

– Írok, írok. – mondtam búcsúzásképp, majd megszorongattuk egymás kerítésen átnyúló ujjperceit és én visszaindultam az épületbe. Ők megvárták, míg eltűnök, egy utolsót intettünk egymásnak. Fenn a körletben már estig nem szóltam senkihez, a fal felé fordulva, nyitott szemmel feküdtem megrendülten.

 

Centi_30.jpg289

 

 

 

 

Augusztus 4  Kedd

Reggeli után bejött Böszme a körletbe és megkérdezte, hogy én ugye Adyligeten voltam kiképzésen.

– Igen. – válaszoltam gyanakodva.

– Akkor szedelődzködj, látogatást tehetsz.

IFA-ra tettek többünket és már suhantunk is. Mennyivel másabb érzés így, hogy tudom, hova visznek és szolgálat helyett jöttem ki a laktanyából. Ráadásul Szebeni, a korosztályom sofőr vezette az IFA-t, ezért engem és Gyebit, a kutyás körlettársamat a fülkébe ültetett. Így utazni mennyei, minden látunk, nem csak hátul a csapkodó ponyva stroboszkópos filmjét nézi az ember, levegő jön be az ablakon, nem kipufogógáz! És másabb annál is, ahogy az ember tömegközlekedéssel a kényelmetlen kimenőruhában feszeng, nem, itt most magabiztosak voltunk. Hatalmába kerített a kopaszokkal szembeni kicsit lesajnáló érzés és ezen az érzésen át néztem a külvilágot, a sok hülye civilt, kiváltképp a velem egykorúnak látszó, hadsereget még biztosan nem ismerő kis csontkopaszokat, én a katonaviselt férfi.

Rendes dolog volt Böszmétől, hogy olyanokat válogatott össze, akik korábban Adyligeten kaptak kiképzést, mert mindenki meglátogathatta az ismerőseit. Megállapodtunk, hogy negyven perc múlva találkozunk az IFÁ-nál. Igazából ki sem derült, hogy mit kellett elhoznunk, mert Szebeni, a sofőr, elintézett mindent. Ő viszonylag sűrűn jár ide, a kapusok ismerősként köszöntötték. A Ferihegyi FEP nagyon sok mindenben nem önellátó, és mint egy vándorhal, tapad Adyligetre, ami elfogy nálunk, azért ide szaladunk vételezni. Szebeni jelezte az őröknek, hogy kellene néhány kopasz felpakolni a cuccot, azok intézkedtek is és mire visszaértünk, már semmi dolgunk nem akadt.

Engem túl sok pozitív emlékem nem fűz ide, bár kíváncsi voltam, mi van a konyhán. Az, hogy a Ferihegyi FEP-ről jöttem és most a konyhára tartok, minden kaput megnyit, mintha Isten lennék. A konyha folyosóján is csak oda kell kiáltanom egy kopasznak, aki akadékoskodik, hogy ide csak szakácsruhában lehet bejönni, hogy tudom, mi a rend, itt voltam kiképzésen, de most Ferihegyről jövök, dolgom van, és persze bekussol.

Betoppanok és az első, akivel összetalálkozik a tekintetünk, az Kónya.

Bénult csend áll be, aztán annyit mondok, azt hittem leszereltél már.

Ez enyhíti a dolgokat, igazából az a szopás, amiben itt része van, az elégtétel nekem, nincs kedvem igazán tetézni.

– 19-én szerelek. – mondja, de olyan erőtlenül, hogy még a többiek is csóválják a fejüket. Tuti, hogy a nagyhangú Kónya nem változott, csak most belészorult a szar, mintha kísértetet látna. De aztán továbbmentem, be a konyha belseje felé, senki nem állított meg, nagyon lassan kezdenek ocsúdni.

Hirtelen meglátom Szöbit.
Vele még Sopronban voltunk egy körletben, csendes visszahúzódó srác volt, szinte sosem beszéltünk, de most nagyon megörülünk egymásnak, ahogyan régi ismerősök teszik. Nem értettem, hogy került ide, azt hittem ő Sopronban maradt, legalábbis, amikor engem elhelyeztek, ő még ott volt.

Egy hatalmas emberkoszorú közepén tárgyaljuk ki, hogy ő valóban Sopronban maradt, de sajnos közben meghalt az anyja és ő lett a testvérei mellett a családfő, ezért átkérvényezte magát Pestre, hogy közelebb legyen hozzájuk. Valaki nagyon megsajnálhatta, mert idehelyezték a konyhára. Műszerész a szakmája, főzni nemigen tud, de bármilyen elektromos berendezést meg tud javítani. Pár héttel utánam került ide, még hallotta Kónyától, hogy mekkora geci voltam. Aztán lassanként körbe köszöntgettem a régről ismerős arcokat, igazából egyikkel sem voltam jóban és most sem volt barátságos a hangulat, olyan érzésem volt, hogy kerülgetnek, szimatolgatnak, de fortyog bennük a gyűlölet, és ha sokáig időzöm széttépnek.

adyliget.jpg

Nem jó szó a gyűlölet, a maró irigység jobban illik ide. Szürke tompa fények lepték be a fakó tárgyakat, ködös, párás, bűzös elegy a levegő és az elhasznált pecsétes ruhákban, tehetetlenül ácsorgó, szintén szürke és tompa tekintetek engem is feszélyezni kezdtek. És az arra a kérdésre adott válaszom hatása, hogy milyen Ferihegy, meggyőzött, hogy mennem kell.

Azt találtam mondani, hogy eszményi hely, egy ideig a konyhán voltam, ott nem kellett főzni, csak kiosztani az ételt, semmi dolgom nem volt, de untam és áthelyeztettem magam a reptéri őrszolgálatba. Ott zajlanak az események, külföldi stewardessekkel kokettálunk, folyamatosan kapjuk a kaját a repülőgépekről. Sok az érdekesség, a héten például az iráni Jumbo-t volt lehetőségem látni, és persze minden héten jár egy szabadnap, de volt már olyan, hogy nem volt kedvem kimenni.

Mélységes sárga csend lett, itt éreztem meg, hogy túllőttem a célon, elköszöntem, mindenkinek közeli leszerelést kívántam és kiléptem a szabad levegőre.

turner.jpg(Joseph Mallord William Turner, Interior at Petworth c. 1837; Oil on canvas, 91 x 122 cm; Tate Gallery, London)

Kóválygott a fejem és hányinger kerülgetett. Ezek a srácok, borzalmasan ramatyul néztek ki, valószínűleg keményen szopathatják őket, vagy csak egyáltalán abban a közegben való létezés őrli fel az idegeiket. Fakó és kedvetlen volt mind. Nem láttam színt, mintha egy megviselt dagerrotípiát néztem volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy koncentrációs táborban tettem volna látogatást, ami ugyanúgy üzemel majd, miután kiléptem onnan, mint előtte. És hogy a benn lévők tudják ezt a legjobban, nincs menekvés, nincs remény. Még ez a faszkalap Kónya is egy megtört szerencsétlennek látszott két héttel a leszerelése előtt.

Úristen micsoda úttörőtáborban élünk mi, ehhez képest!

Ha csak az elmúlt hónapomat veszem alapul, a szopásokkal együtt, milyen hihetetlen mennyiségű dolog történt velem, mennyi élmény. Ezeknek meg naponta az a robot jutott, amit én már a kiképzés alatt is nehezen viseltem. Mint egy lepratelep, ahol mindenki tudja, hogy közel a vég. Hol, mikor, mennyi idő után roppantam volna meg, mikor töppedt volna össze a lelkem, ahogy ezeknek a srácoknak? Meddig bírtam volna vajon?
Még az IFA-ban is borzongtam, kérdezték is, hogy valami betegséget szedtem-e össze vagy mi van.

Csak annyit tudtam kinyögni, hogy milyen kibaszottul jó dolgunk van, de ez nem talált értő közönségre. Kicsit bólogattak, bár annyit megjegyeztek, hogy nem itt akarnának lenni, ha ők választanának.

Visszafelé az Üllői úton terveztük jönni és megbeszéltem a sofőrrel, hogy beugranék Apuhoz, ott dolgozik egészen az elején, be is tudunk állni kocsival a belső udvarra, sőt végre hosszú évtizedek után beáll egy olyan autó, amilyennek ez egész udvart tervezték, ugyanis ez a Ludovikához tartozó laktanya volt valaha. Apu néha levitt bennünket a pincébe, ami egy olyan labirintus, amiben évente egy-két ember benn ragad. Mondják, hogy sok keresés úgy zárult, hogy fel kell adni, bár az eltévedt ember hangját egészen közelről hallani lehetett. A század eleje óta mindig is különböző fegyveres alakulatok, nyilasok, szovjetek, németek szálláshelyeként szolgált, meg persze rengeteg fegyver- és lőszerraktárt helyeztek a pincerendszerbe. Mélyítették, tágították, újabb járatokat vágtak, mígnem több kilométer hosszú áttekinthetetlen labirintus jött létre.

Apuék irodája az emeleten volt, igen komoly meglepetést okoztam. Borzalmasan erősen akartam Apuval találkozni, olyannyira, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De valamiért ez a gesztus nem volt a készletünkben, csak könnyes szemmel szorongattuk egymás kezét, hosszan szótlanul, mert nyilvánvaló volt, hogy elsírjuk magunkat. Én ilyen megrendült még talán nem is voltam, ő meg ezt pontosan látta rajtam, nem kérdezett, várt, hogy mondjam, vagy legyen erőm eltemetni. De közben, ahogy a másik kezét is az enyémre tette tudatva, hogy ha nem is érti, de érzi, mi van velem, erőt is adott és kinyögtem, hogy Adyligeten voltam és hogy micsoda Isteni szerencsém van, hogy nem ott vagyok. Lenyeltem a könnyeim, Apu megkérdezte, hogy kész vagyok-e, mert ha ő maga nem is, de a kollégái biztos ragaszkodnak hozzá, hogy körbevigyen. Bemutatkoztam, ahogy illik, mondogatták a kollégák, hogy mekkora nagy gyerek.

De ha gyerek lettem volna, nem ennyire megrettenve jöttem volna el Adyligetről, nem értettem volna ennyire, mitől is menekültem meg.

Aztán pár perc múlva menni kellett, búcsúztam Aputól és bepattantam az IFA-ba.

Centi_30.jpg407

 

 

 

Április 8. Szerda

Péntekig szolgálat-képtelen vagyok.

Negyed 1-ig aludtam, még este jeleztem az alegység ügyeletesnek, hogy reggel beteg leszek, ne zavarjon.
Királyi dolgom van, nem teszek keresztbe egy gyufaszálat sem. Látogatást tettem a konyhán, mert éhes voltam, nem akartam az ebédet megvárni. Arra toppantam be, hogy Basa épp Robival vitázik, nem is igazán figyeltem, hogy min. Csak akkor éreztem, hogy nekem is türtőztetnem kell magam, hogy meg ne üssem, mikor valami olyasmit vetett a szememre, hogy semmi bajom, és csak lógok egész nap, de köhögtem neki rögtön egy kicsit csúnyán, Basa pedig a védelmemre kelt.

Akkor szorult igazán ökölbe a kezem, mikor a Hortományi alhadnagynak írt jelentésének velem kapcsolatos pontjait emlegette. Azt mondta, hogy mindent elkövet, hogy elkerüljek a konyháról, nem lesz nekem ilyen jó életem soha többet, vissza fogom sírni, de ő könyörtelen lesz és minden gazságomat megírja az alhadnagynak. Kipenderít innen a konyháról, hogy a lábam se éri a földet.

images (14)_3.jpgZene füleimnek, semmit nem akarok jobban, mint innen elkerülni, bár jobban belegondolva már csakis Robi miatt mennék, más okom nem nagyon van, de nem mutathatom, hogy meginogtam. Robi igen elképedt, amikor illedelmesen megköszöntem a hozzám való jóságát, mosolyogtam, hogy annál, hogy innen elkerüljek, kevés fantasztikusabb dolgot tudok elképzelni. Zavarát azzal oszlattam el, hogy viszont a módszer, ahogyan teszi, az gyomorforgató, ugyanis azt az íratlan szabályt biztos ismeri, hogy nem köpünk a tiszteknek.
Egy gerinctelen smúznak tartom és legyen tisztában azzal, hogy amennyire tőlem telik, gondoskodom arról, hogy mindenki annak tartsa a laktanyában. Nekem az aranyéletem van oda, neki a becsülete, ha érzi a különbséget, biztos tudja, hogy melyiket lehet felemelt fejjel viselni. Viszont legalább nekem bebizonyította, hogy nem tévedtem a szakács suliban, amikor már ott rohadék féregnek gondoltam.

Nos, ebből tényleg majdnem verekedés lett, Basa fogta le, miközben hörgött, hogy szétbassza a fejemet, és vegyem tudomásul, hogy nem egy rohadék féreg.

Nem veszem.