Centi_30.jpg 466

 

 

Február 8. Hétfő

 

Híre ment, hogy igazi katona akarok lenni. Ez már mindenkit meggyőzött arról, hogy nem vagyok beszámítható, de a délutáni szolgálat után a szívasd, ki tudja meddig szívathatod” elve alapján, a konyhára rendeltek az öregek. Horváth – egy mátészalkai leszerelő autószerelő – vállalta magára a feladatot, a többiek dörzsölték a kezüket, tökéletesen megbíztak a srác szaktudásában, még a tegnapi kövér hentes is szívesen adta át a szívatás jogát neki. A legnagyobb szája a Kónyának volt, kiabált, hogy könyörgöm, akasszuk fel.
Még odaszóltam hogy kapja be, de a Horváth a kezembe nyomott egy adag ultrát.

– Sikáld ki az üstöket, kopasz!

Tapsvihar tört ki, Kónya a térdét csapkodta örömében.

kicsi1_d436_5_big.jpg

A konyhán kilenc, 400 literes üst volt, mind majdnem mellig ér, nem egyszerű feladat kipucolni. De azért mosolyogtam és hogy ne lássák, hogy le lennék törve, jó magasra feldobtam az ultrát és egy kétkezes fakanállal a röhögők fejek felett, az egyik üst felé ütöttem. Reptében szétdurrant, hatalmas porfelhő lepte el az alatta csodálkozó arcokat. Meglepetésük csak az első lélegzetvételig tartott, az utána felharsanó tüsszögést, szitkozódást kihasználva kilógtam a konyhából, s berohantam a zöldségraktárba. Leültem a krumpliszsákokra és vártam. Hallottam a nagy szaladgálást kinn, gondoltam megvárom, míg elcsendesednek. A várakozás elálmosított, fejem behúztam a térdeim közé.

Arra riadtam, hogy a Kónya rázza a vállam, közben kiabál:

– Gyertek gyorsan! Itt alszik a szemétláda!

Másodperc törtrésze alatt felmértem, hogy elég kedvezőtlen helyzetben vagyok, már nincs meg a biztonságot adó magas krumpliszsák halom, jó messze vagyunk mindentől, homályos raktárhelyiség, tökéletes egy alapos veréshez, felugrottam, s Kónyát félrelökve kiszaladtam. Futottam a konyha felé, közben beugrottam a fekete mosogatóba, ott mindig szokott lenni valami takarítószer, felmarkoltam egy fél doboz hypo-t, az ajtóban lelassítottam, és az üstök közé már higgadtan, nyugodtan léptem be. Odamentem a Horváthoz.

– Na, kezdhetjük? – kérdeztem.

Nekem ugrott.

– Dvorszky, hol a szarban voltál? Fél órája keresünk! – dühöngött.

– Hypoért mentem, de csak ennyit sikerült szereznem, esetleg te is megpróbálhatnád, hátha nagyobb sikerrel jársz.

Kicsit lehiggadt.

– OK, OK, majd utánanézek. Ezzel kezdd, itt. – bökött a legközelebbi üstre.

Már javában sikáltam, mikor betoppant a Kónya.

– Na itt van! – mutatott rám. – A zöldséges raktárban aludt, én találtam rá!

Horváth közelebb jött, már tele volt a töke.

Én ébresztettem fel! Ott aludt a rohadék! – fröcsögött a Kónya.

– Na mit mondasz erre? – hörgött rám Horváth.

A lehető legnyugodtabban feleltem:

– Azt, hogy hazudik.

Kónya hangja elbicsaklott.

– Ez… ez nem igaz! Te hazudsz, baszd meg! Én találtam rád!

Horváthhoz fordultam.

– Hazudik. Tudod, hogy utál engem. Szereztem hypo-t, most sikálom ezt a szart. Mi kell még?

– Jó, jó, folytasd.

Horváth vállon ragadta a Kónyát, s kikísérte a konyhából.

– Ne aggódj, úgy megszívatom, hogy az anyját sem fogja utána megismerni!

Aztán módszeresen végigjárta az összes üstöt, mindbe több kiló ultrát szórt.

– Addig csinálod, míg kész nem vagy!

Vállat vontam, akkor van időm.

Hogy könnyebben hozzáférjek, bemásztam az üstbe. A konyha kiürült, kihűlt, fűtés csak az öltözőben van, ott mondjuk minden leolvad a radiátorról, olyan mintha az egész laktanyára szánt meleg a konyha öltözőjében koncentrálódna, de maga a konyha, ha megszűnt benn az élet, lassanként áthűlt. Horváth egyre szorosabbra húzta a mikádóját, látszott a lehelete. Időnként kimásztam, bekapcsoltam az üstöt egy rövid időre, épp hogy átmelegedjen, majd visszamásztam. Nekitámasztottam a hátam az üst meleg falának és mozgattam a kezem, legyen hangja, hogy tevékenykedem.

A seregben sok katona kezdett igen komolyan inni, Horváthról az a hír járta, az itteni orvosok szerint fél évnél nincs több neki hátra. Ült egy mocskos főzőzsámolyon és zöld orvosságos üvegből kortyolt nagyokat.

– Fagifor – mondta, mikor kérdőn pillantottam ki rá az üstből – Torokfájásra adják. Jóban vagyok az egészségügyiekkel, naponta kapok 4-5 üveggel. Tiszta alkoholt nehezebb szerezni.

Alacsony, köpcös, kerek arcú fickó volt, állítólag 21 éves, de negyvenötnek látszott.

Hirtelen zokogásban tört ki. Lábai közé engedte a kezeit, lehajtotta a fejét, s nagy széles hátát erőteljesen rázta a bánata. Döbbenten lestem ki az üstből. Abbahagytam a dörzsölgetést, vártam, mi lesz most. Nem nagyon akart vége lenni a jelenetnek.

– Te Horváth! Mi baj van? – kezdeményeztem.

Bamba, könnyáztatta szemekkel nézett fel.

– Dvorszky! Egyszerűen nem tudok berúgni. A hatodik üveg Fagifort nyomom le, s még az alkoholt is tisztán iszom, szedek mellé egy csomó gyógyszert…

Közben egy marék tablettát szórt ki a földre maga elé. Arcát beletemette a tenyerébe és hangos üvöltés kíséretében zokogott bele.

– Egyszerűen semmi nem segít már. Nem tudok berúgni!

Beleereszkedtem az üstbe röhögni.

– Hogyan iszol tiszta szeszt? – kiáltottam bentről.

Szipogások, horkantások közül bugyborékolt felém a hangja.

– Sok vizet kell inni utána rögtön, akkor nem égeti a beleket annyira. Aztán mehet rá a tabletta. De reggel, ha nem nyelek azonnal valami alkoholt, szétszaggat a gyomorfájás. Annyira fáj…

Csend lett, pár percet vártam még, aztán kikukkantottam. A srác bizonytalan mozdulatokkal szedegette a gyógyszereket, felét a zsebébe, felét a szájába tömködte. Negyed óra múlva hangosan horkolva aludt. Felmelegítettem egy üstöt amit nem vizeztem még be, közben a lefolyóba söpörtem belőle az ultrát, bele hajtogattam egy tojásos kartondobozt, s bevackolódtam. Éjjel kettő óra körül ébredtem, az üst kihűlt, kezdtem fázni. Kimásztam, lemostam slaggal a bakancsnyomokat a széléről, kiöblítettem a többi nyolcat is és felébresztettem a srácot. Ugyanabban a pózban ült, sárgás nyála vastag sávban csorgott a nyakába.

– Horváth! Horváth! Kelj fel! Menjünk aludni, eleget szívattál!

Hogy ne kelljen hozzáérnem, a képe elé dugtam a kétkezes fakanalat.

– Kapaszkodj bele, testvér.

A fakanál nyelével noszogatva kitaszigáltam a konyhából, beállítottam a körlete felé.

– Jó éjszakát, Horváth! – hátulról megböktem a fakanállal jó erősen. Elindult, én még mint egy lándzsát, hajítottam a konyha belseje felé a kanalat, nagyot csörrent valamin, aztán aludni indultam.

Centi_30.jpg 467

 

 

 

Február 7. Vasárnap

Két napja, az én esetemen felbuzdulva, lépten-nyomon használták az öregek a burgonyakoptató-gépet. Ők kezelték, a kopaszok tömték bele a krumplit. Tetszett mindenkinek, a sok autószerelő és hentes soha nem látott ehhez fogható csodát.

burgonyakoptato.jpgIsten tudja miért, a zászlós ma bejelentés nélkül tartott löketet, vagyis ellenőrzést, pedig nem nagyon láttam még hétvégén a konyhán. A kövér hentes jelentett neki, s fesztelenül vezette végig a serényen dolgozó szakácsok közt. Mutogatta, hol mi zajlik éppen, milyen ebédet főznek. A sleppje követte őket, s megállíthatatlanul haladtak a zöldségraktár felé. Az ajtaja tárva nyitva állt, hangosan zúgott bentről a gép. A zászlós arca minden lépésnél kicsit fehérebb lett. Megállt a küszöbön, bepillantott.

– Itt az zajlik, amire gondolok?

Fenyegetőn nézett a kövér hentes felé. Az tehetetlenül tárta szét a karjait. A tiszt legyintett.

– Ne erőlködjön! Látom. Milyen parancsot adtam a pucológépre vonatkozóan?

A kövér bizonytalanul válaszolt.

– Jelentem, hogy ne használjuk.

– Volt olyan parancsom, hogy mostantól lehet használni?

A kövéren remegett a háj.

– Jelentem, a múltkor a Dvorszky…

– Ne hadováljon nekem! Volt olyan parancsom, hogy használatba vehetik a pucológépet?

A kövér lehajtott fejjel válaszolt.

– Jelentem, nem.

– Hát akkor honnan vette a bátorságot? Tudja, hogy ez szigorúan véve parancsmegtagadásnak minősül? Honnan veszi, hogy most már nem számítanak a kincstári berendezések? Tudja, mibe kerül egy ilyen gép? Nem is értem, hogy juthatott eszébe! Mit szólna, ha magára HTK-znám és kifizettetném az egészet? Gondolom, nem örülne. Nem a maguk kényelmét szolgálja a határőrség! Álljon be maga is krumplit hámozni, ha nincs elég ember. Vagy már olyan öreg katonának képzeli magát, hogy magának nem kell csinálnia semmit? Azt hiszi, magának mindent lehet? Takarodjon a szemem elől! Holnap jelentkezik nálam kihallgatásra, majd kitalálok valamit a maga számára.

A zászlós tajtékzott a dühtől.

– Ezt alaposan tisztítsák meg, holnap leellenőrzöm! – bökött a gépre és fuldokolva robogott el. A slepp sajnálkozó arccal szaladt vigasztalni a kövért, aki mereven bámult maga elé, s csak lassan ocsúdott.

– Dvorszky!!! – bődült el hirtelen.

Magához tért, szaladok ki a konyháról, jelentkezem havat lapátolni!

Centi_30.jpg 468

 

 

 

Február 6. Péntek

 

judo2.jpgMa egy főhadnagy embereket keresett a laktanya cselgáncs csapatába. Jelentkeztem.

Gyerekkoromban négy-öt évet cselgáncsoztam versenyszerűen a Dózsában, kamaszként hagytam abba. Nem is olyan régen.

Sokkal jobb lesz, mint a konyha, ha már úgy néz ki, igazi katona nem lehetek.

A főhadnagy lelkes volt, össze akart állítani egy ütős sportszázadot, cselgáncsosból nem sok van, ezért bejött haknizni a konyhára is.

Általános az értetlenség, mert nekik a sport az a foci, a foci az a Fradi, a Fradi az az Isten, de hogy bármit csináljanak ők maguk, a testükkel, az érezhetően nem jutott még sosem eszükbe. Ez a poshadás a konyhán, nekik való.

Centi_30.jpg 469

 

 

 

Február 5.  Csütörtök

A Kónya csak nem nyugszik, ma kést nyomott a kezembe és lerángatott a zöldségraktárba. Bálákban álltak a krumplis zsákok.

– 15 zsák krumplit kell megpucolnod, kettőre kész legyen, mert letépem a tököd!

Sunyi arcán idegesítő félmosoly bujkált. A zsákokra pillantottam, hatalmasak, legalább negyvenkilós mindegyik.

– Kónya! A kurva anyádat!

Álltunk egymással szemben, az ő szemében düh, az én kezemben kés.

Ezt nagyon megszívtad! – sziszegte és kirohant.

Az ajtóból belevágtam a kést a krumplikupacba. Szép ívelten hasította a levegőt, s mintha csak így akartam volna, két zsák közti résen besüvített a bála közepébe. Rohadt élet!

Akárhogy ügyeskedtem, nem fért be a kezem. Hátrébb álltam, s alaposan szemügyre vettem a nálamnál kétszer magasabb tornyot. Szétbontsam?
Felerőltettem magam a tetejére, megfogtam a legfelső zsákot és ledobtam. Hátborzongató hangot adott, mint egy emberi test, csak valamivel jobban széthullott. A második is, ennek a darabjai az ajtóig jutottak. Azt gondoltam volna, hogy erősebb egy ilyen nylonzsák. A harmadik is szétrobbant. A negyediket taszigáltam lefelé, mikor a betoppant néhány öreg szakács, meg a Kónya.

– Itt van! Az előbb itt anyázott nekem! – bizonygatta, de hirtelen megtorpant – Dvorszky! Mi a jó büdös lófaszt csinálsz? Nézzétek mit művel!

Egy kövér hentes lépett előbbre. Most először szólt hozzám.

– Már nagyon tele van a tökünk veled hülyegyerek, imádkozz, hogy elhelyezzenek innen, mert vért fogsz hugyozni, ha itt maradsz – mondta – És különben is, mi a szart anyázol te itt?

Lenéztem a kompániára, ebben a megvilágításban olyan színűek voltak, mint a krumpli, amin álltak, kezeik, lábaik, mint a krumplicsíra nyúltak ki a testükből. Megint nevetnem kellett.

– Én nem anyázok! – válaszoltam valamennyire határozottan.

Nem mondtál semmi ilyesmit a Kónyának? – kérdezte újra a kövér.

Biztonságban éreztem magam fenn.

– Kónyát is, meg itt mindenkit szívesen elküldenék a kurva anyjába, de a magam részéről várok vele, míg leszerelek, itt benn nem akarok magamnak gondot. Én is azt gondolom most, amit akarok és ti szintén. Nem mondtam neki semmit, Kónya fantáziál.

A nyüzüge elfehéredett.

– Gyere le onnan baszd meg! Elegem van belőled!

Felfelé nyúlkált, ugrált, hátha elér. A hatás kedvéért megbillentettem egy zsákot fentről. A kövér megfogta a Kónya karját.

– Gyere, hagyd a francba! – húzta kifelé a teremből, majd felém fordult – Te meg egyszer nagyon kihúzod a gyufát! Kettőre kész legyen a pucolás. Hozatunk be fazekakban vizet, aztán ess neki. Ezt a kuplerájt meg takarítsd össze! – mutatott rá a szétszórt krumplira.

Kimentek. Fellélegeztem. Úgy döntöttem nem szedem elő a kést, kerítek valahol másikat. Épp lefelé másztam, amikor a kupac mögött ismerős árnyat vettem észre.

Istenem, csak nem!

Egy gyönyörűséges burgonyakoptató-gép pihegett a sarokban. Szakácstanulóként sokat használtam ilyet. Megérkeztek a 90 literes fazekak, a krumplinak. Kopasz szakácsok hozták be nekem, néhány keresetlen mondatban méltatták a helyzetem, az volt az érzésem, nem éreznek komolyan együtt velem. Elpakoltam a gép elől, kicibáltam középre és a lefolyó fölé állítottam. Megkerestem a slagot és üzembe helyeztem.
index.jpgMintha hallottam volna valamikor, hogy a zászlós parancsára a konyhai nagygépeket tilos használni.
Legalább öt kiló krumpli belefért egyszerre, 6-8 perc alatt kész is volt vele. Remek! Reggel nyolc óra van, hamar végzek. Zsákokból fotelt készítettem magamnak, karfával, háttámlával. Slaggal időnként meglocsoltam ültömben, ne szárazon dolgozzon a masina. 11-re készen is voltam, tele volt a hat hatalmas fazék. Eltorlaszoltam az ajtót, készítettem lábtámaszt is, aztán elszenderedtem. Dübörgésre és egy érces hangra riadtam.

– A kurva életbe, Dvorszky! Mit csinálsz már megint?

A kövér hentes kiabált, tologatta befele az ajtóval a zsákokat, hogy beférjen. Talpra pattantam.

– Mit héderelsz itt?

Hátrébb húzódtam.

– Megpucoltam a krumplit!

– De ezt nem lehet használni! – bökött rémült arccal a burgonyakoptatóra.

Megrántottam a vállam.

– Nekem működőképesnek tűnt.

– Nem arról van szó, te barom. Nem szabad! Húzd el a beled a zászlóshoz és jelentsd neki, mit csináltál!

Kiléptem a raktárból, mögöttem a kövér hentes, hátba taszajtott, hogy igyekezzem, közben összecsődítette a többieket.

– Ez a fasz megint lógni akart! Most mehet jelenteni a zászlósnak, hogy engedély nélkül használta a krumplipucológépet!

Gúnyosan röhögő társaim sorfala közt lépdeltem, még a velem egykorú szakácsok is vihogtak. A kövér a zászlós ajtajáig kísért, még jól meglökött.

– Gyerünk faszfej, most legyél nagylegény!

Beléptem, a zászlós valamit írogatott. Bezártam magam mögött az ajtót, s beljebb léptem. Még egy kockás füzetbe beleírt valamit, aztán felnézett.

– Már megint maga az? Na mondja!

– Zászlós elvtársnak jelentem, hogy a mai napon egyedül megpucoltam 15 zsák krumplit!

Néhány másodpercig néztünk egymásra, aztán a tiszt felvonta a szemöldökét.

– És? – kérdezte türelmetlenül.

– Jelentem a konyhavezető elvtárs parancsa volt, hogy jöjjek magához és jelentsem.

– A konyhavezető parancsára. És a krumplit is az ő parancsára pucolta meg egyedül?

– Jelentem, igen!

Hátrébb tolta a székét, és kinézett az ablakon.

– Mondja Dvorszky, miért szívatják magát annyira az idősebbek?

– Jelentem, nem tudom.

Visszafordult az ablaktól, leereszkedő hangon mondta:

– Tűnjön a szemem elől! Ne is lássam magát!

Kiléptem, a folyosó végén tobzódott a kövér.

– Na mi volt? –kérdezte vihogva.

– Semmi. Nem nagyon érdekelte.

Hümmögött valamit, aztán kicsit elkedvetlenedve vezetett vissza a konyhára

Centi_30.jpg 471

 

 

 

Február 4. Szerda

 

70 napom letelt! 10 hete vagyok katona! Még hátravan 67.

Ma voltam a Zuber alezredesnél a Sopronba való visszahelyezésemmel kapcsolatban.

Miért maradjak szakács, miért csináljam azt itt, amit lehet, hogy egész életemben fogok? Hadd legyek katona, ha már behívtak!

Az alezredes a Határőrség szóvivője, az egyik őr javasolta, hogy menjek hozzá, mert elég nagy hatalmú főtiszt, talán nagyobb szava van, mint a laktanya parancsnokának. Az alegységügyeletesnek jeleztem, hogy kihallgatásra akarok menni hozzá, furcsállta kicsit, de azért felhívta, aztán mondta egy kis idő múlva, hogy mehetek.

Lépdeltem az irodája felé, éreztem, hogy kezdek berezelni. De igazából nem értettem miért.
Sopronba vissza akarok kerülni. Ez tény.
Vagy legalábbis innen el. Ez még tényebb.
Az alezredes híre? Hogy Valaki? Illetve azt mondják, Valaki? Azt se tudom mi az, hogy szóvivő. Csak mindenki úgy beszélt róla, ha rákérdeztem mit tud, mintha valami istenség lenne. Az őr is azért küldött hozzá, mert mint mondta, ő az, akinek minden csak egy kézlegyintésébe kerül. Feltéve, ha szimpatikus vagyok neki.
Na igen, lehet, hogy itt a kulcsa a dolgoknak. Szimpatikus kell legyek.
Oké, de hogy? Mit csinál a kiskatona a kisisten előtt, hogy az a javára döntsön?

Amikor suliba jártam, nem szerettem a tanárokat, csak amiatt mert tanárok. Nem is tiszteltem őket. Csak amelyikkel olyan nexus alakult ki, aki megkedveltette magát velünk. De csak azért mert tanár? Ugyan már. És az igazgató? Hát azt meg csak az ünnepségeken láttam, meg az intő aláírásakor. Nem emlékszem, hogy kértem volna tőle bármit is.

Itt kuss a nevem, de amikor például a zászlóssal beszéltem, hogy helyezzen el innen, egyáltalán nem éreztem ezt kérésnek. Egyszerűen kinyilvánítottam, hogy vissza akarok kerülni. Se félelem, se szégyenérzet, semmi nem volt, csak szándék. Most meg félek, azt éreztem, hogy itt tétje van.
Nem sikerült ugyanis beilleszkednem a szakácsok közé. Nem szeretem őket és ők is utálnak engem. Katasztrofális lenne ha itt maradnék a kiképzés után Adyligeten, a konyhán. Most nagylegény vagyok, most még burokban élek, mert a körletünkben nincsenek öregek, a Jackson a kiképzésre érkezett kopaszok szállása, de ha a kiképzés után itt maradok a laktanyában, át fogok kerülni az öreg szakácsok körletébe.

És akkor végem.

Minimum megvernek párszor. Kónya valószínűleg kitapossa a belem, ha nem vagyunk szem előtt, mint a konyhán. Csak most és csak itt lehetek kis genyó mitugrász.  Annyi ellenséget szereztem, hogy ha itt maradok, kicsinálnak. Tehát az alezredesnél szimpatikusnak kell látszanom. Beugrottak képek, ahol iskolatársak, vagy mostani  katonatársak jópofiznak fafejű, de némi hatalommal bíró felettesnek, ahogy igyekeznek vicceset mondani, a kedvében járni béna dicséretekkel és hányingerem lett.
Ez nem fog menni.

Különben is, ez a procedúra, hogy "alezredes elvtársnak jelentem", ez is kiborít. Meg logikailag is hibás. Hogy lehet jelenteni egy kérdést, kérést? A tisztesekkel mindez bevállalható bohózat, de így, életbevágó ügyet intézni?! Röhej!


ij5936_7_big.jpg

Az émelygésemet csak erősítette az iroda ajtaja elé a folyosóra kiterített giccses, barna-okkersárga mintás szőnyeg, amiből az irodába is jutott néhány. Kopogtatás után az alezredes behívott, még jó sokáig szöszmötölt valami papírokkal, aztán az ablak felé fordult, hosszan merengett kifele, mielőtt felém fordult. Álltam előtte vigyázzban, tányérsapka a comb mellett és vártam. Fiatalos tiszt volt, tán szimpatikus is, de a mozdulatai ellenszenvessé tették. Olyan teátrális és fennhéjazó volt, hogy látszott, semmi dolga nem volt a papírokkal, az egész színdarab nekem szól.

Most nyugodtam meg. Mindegy mi lesz velem, ilyen fasznak nem tudok a kedvében járni.

Végre felém fordult, hátrébb lökte a székét lejjebb csúszott, majdnem fekvő pózt vett fel, kezét összekulcsolta a hasán, rám emelte a tekintetét és kegyet gyakorolt.
– Mondja.
Nem kerteltem, jeleztem, hogy szakács vagyok, ekkor és ekkor vonultam, itt és itt kaptam kiképzést és hogy oda mennék vissza.
Unalom látszott az arcán egészen addig, amíg azt nem mondtam, hogy igazi katona akarok lenni. Addig, gondolom arra számított, amikkel a többiek kereshetik fel, hogy esküvőre, temetésre adjon rendkívüli kimaradást.  De nem a becsülhető, férfias szándékom keltette fel az érdeklődését, hanem talán csak a kérésekben ritkán hallott szavak elegye, mert végül hümmögött csak, hogy ez igen szokatlan, de majd meglátja.
És leléptetett.

Ezért voltam ideges? Én marha.

Centi_30.jpg 471

Február 3.  Kedd

Hőmérő80.jpgMa nem sikerült elkerülnöm: főzelékeket kellett kavargatnom. 400 literes mellig érő főzőüstökben kell egy másfél méteres fakanállal forgatni azt az irdatlan mennyiségű ételt. A kőtörés lehet hasonlóan nehéz. Négy üstben főtt a paprikás-krumpli, arra figyeltem. Még nem forrósodtak át teljesen, a főzés elejénél állítottak oda.

Megkevertem az egyik üst tartalmát, s meglepetésemre egy – majd 20 centis – vaskos üveg hőmérő bukkant ki a krumpli közül. Egyben volt még, nem folyt ki belőle a higany. Kérdezgettem a többieket, nincs-e valami ötletük arra, hogy kerül hőmérő a krumpli közé, de nem is értették mit kérdezek, a hőmérőre mutatva meg el sem hitték, nem lett gazdája.

Azt halljuk többektől, hogy az időjárás jelentésben bemondták, minden rekordot megdöntött a napokban a hideg, mínusz 15-16 fokra melegszik napközben az idő.
Nem ellenőriztem, ki nem vittem a konyháról a hőmérőt, de innentől kezdve ezzel mértem az öltöző hőmérsékletét.

Centi_30.jpg 472

Február 2. Hétfő

 

Megint szívás benn, ki tudja meddig, mikor mehetek ki újra?

Tegnap újból irdatlan mennyiségű hó esett, a busz elakadt, nem messze a Moszkva tértől a laktanyáig végig gyalogolnom kellett. A vékony talpú, alacsony szárú kimenő cipőbe folyton belement a hó és a fülem is nagyon fázott. Ostobaság, de nem vehettünk fel téli sapkát, ebben az ultravékony tányérsapkában voltam.

macskafül.jpgReggel jelentkeztem a gyengélkedőn, mert nagyon meg vagyok ijedve, nem érzem a füleim felső részét, akár egy tűt is átszúrhatnék rajta fájdalom nélkül.
Többen várakoztak, s ült köztük egy srác – azt hittem, elhányom magam szegénytől. Nem volt fülcimpája. Épp a többieknek ecsetelte, hogy egy hete fagyott el neki, és le kellett vágni, a kötést nem bírja, attól is fáj, jobb ha szabadon van, viszont nem tud aludni, fél, hogy ráfordul álmában. És azt mondja egy roncs lett belőle. Néztem a csonkot, tényleg az, nem túloz.

A barátnőjének még meg se írta. Nem is meri. Könnyes volt a szeme, aztán mindenkié, eléggé megijedtem én is, de a doki megnyugtatott, bár elfagyott a fülem, de azon kívül, hogy valószínűleg érzéketlen marad, nem lesz bajom vele.

Az egész konyha ragyog a többi szakács múlt heti munkája nyomán.
Most az én feladatom kevergetni a leveseket. A főzelékeket igyekeztem elkerülni, mert azt sokkal nehezebb.

Valamivel visszafogottabbak velem az öreg szakácsok, csak Kónya méreget olyan szemmel, mintha meg akarna ölni. Ilyenkor elég a bélfújásra emlékeztetnem egy arcmozdulattal, káromkodik, de elhúzza mindig a csíkot.

Centi_30.jpg473

 

 

 

Február 1. Vasárnap

 

A katonaság jelene, jövője itt.

 

A múltja alább:

Cikkek a Mi, Határőrök című 1983-ban megjelent kiadványból. Kiadta a BM Határőrség Politikai csoportfőnöksége.

 Mihat_1k.jpg

 

 Mihat_5k.jpg

Mihat_6k.jpg

 

Mihat_7k.jpg